Nem akarom hinni, hogy elhidegülés volna szívetekben, mely azokat nem
engedi lángra gyúlni; ti tétováztok s erőtöket számoljátok. De tudnotok
kell, hogy nem egyedül leszünk, kik a síkon fogunk állani. Az elfoglalt
templomok, a gályarabságra vitt lelkészek sorsa fegyverbe szólítá Európa
minden reformált fejedelmeit. Maga a belga király, kit sorsunk
legkevésbbé érdekelhet, erővel szabadítá ki hitsorsosainak
lelkipásztorait a nápolyi gályákról, s még Gusztáv Adolf kardja sem
rozsdásodott meg hüvelyében. Sőt maguk a legkatholikusabb fejedelmek is,
sőt még a Mahomed követői is ügyünk segítségére állanak készen. Ime a
franczia király, ez idő szerint Európa leghatalmasabb uralkodója,
nemcsak saját országában, sőt Lengyelhonban is seregeket gyűjt
segítségünkre, s ha kelleni fog, bizonyára a zultán sem kételkedendik a
kényszerítve kötött békét kettészakítani, vagy ha azt nem tenné is,
határszéli hadait könnyű lenne zsoldunkba fogadni. És most, midőn
köröskörül hangzik a harczkiáltás, midőn mindenki fegyvert fogott, mi
fogjuk-e azt hüvelyben hagyni, kik leginkább tartozunk ezzel
rokonainknak, tartozunk önmagunknak is. A mi rajtuk megesett tegnap,
megeshetik holnap rajtunk, s akkor mely ország lesz az, mely bennünket
befogadjon? Azért hazámfiai, úgy hallgassátok meg a száműzöttek
könyörgését, mintha helyükön magatok állanátok; mert bizony mondom
nektek, hogy jöhet idő, mikor helyükön fogtok állni, s a milyen birái
lesztek ti ő nekik, oly birátok lesz tinektek a sors!…
Teleki szavait végezve, Bánfi Dénesen feledé szemeit, mintha előre
tudná, hogy az fog neki legelőbb felelni.
Bánfi fölemelkedék. Arczán meglátszott, hogy erőszakot akar tenni
természetén s hideg vérrel fog szólani.
«Vitézlő feleim, mondá szokatlan csendes hangon. A szerencsétlenek
iránti rokonszenv, s a régi ellenek iránti gyűlölet mind férfiakhoz illő
szenvedély. De az országok életében a szenvedélyeknek nincsen játékuk. E
helyen egyikünk sem rokon, sem barát, sem ellenség; egyedül hazafi, ki
hidegen számít, mert a határozat egy ország sorsát fogja eldönteni, nem
kérdezve azt, hogy hányan fognak sírni, hányan örülni felette?… Az a
kérdés, hogy Erdély életét koczkára tegyük-e Magyarországért? hogy a mi
vérünk föltámasztandja-e őt? – Ne hallgassunk szíveinkre, azok csak
érezni tudnak, gondolkozzék a fő. – Most béke van Erdélyországban, a nép
kezd boldog lenni, a városok kiépülnek, a gyászruhák lassankint
eltünedeznek, s a vérmezők felett megérik a kalász. Most úr a magyar
Erdélyországon belől, nem zsarol rajta adót semmi idegen, semmi
ellenség, semmi pártfogó; nem szól tanácskozásainkba senki. A szomszéd
hatalmak csak védelemmel tartoznak nekünk, a nélkül, hogy mi hódolattal
tartoznánk nekik. Gondolkodjatok rajta, midőn mindezt koczkára tennétek.
Ismét csatatérré alakulva akarjátok-e látni Erdélyt, hadsereggé
jobbágyaitokat, s még kérdés: hogy győztes hadsereggé-e? És ha volna is
elég haderőnk, ki lenne vezére? Bethlen és Bocskai szellemét egyikünk
sem öröklé; sem én, sem Teleki Mihály uram. Kiben bizhatunk magunkon
kivül? XIV. Lajos szeszélyében? Az ő politikáját egy pár szép szem is
könnyen megváltoztathatja, s midőn legmélyebben benne leszünk a bajban,
közbejöhet egy kis versaillesi intrigua s mi egyedül maradunk a
csatatéren.»
Forval bosszúsan köhintett közbe.
«Szobieszky pedig, folytatá Bánfi, nem fog a mi szép szemeinkért minden
ok nélkül bele kötni a császárba, mostani szövetségesébe, sem a zultán
nem töri meg oly könnyen esküjét, mint Teleki Mihály uram gondolná. Mi
marad számunkra hátra? A kóbor tatárokat behívni Magyarországba?
Bizonyára megköszönné a szegény magyar nép ezt a segítséget. A vitéz
Zrínyi Miklós, a ki minden magyarnak ideálja lehet, mondott erre egykor
egy mesét, megérdemli, hogy a későkor számára följegyeztessék: – A
székelyt vitte az ördög a hátán; szembejön rá a szomszédja s
megszólítja: hova komé? – visznek a pokolba; felel amaz. Ejnye, az
bizony gonosz állapot; szól erre a másik. – De még gonoszabb is lehetne,
viszonzá a góbé; ha tudniillik ő ülne az én hátamra, s sarkantyút ütne
fel és én vinném őtet. – Értsen belőle a ki akar. Én ugyan nem igen
tudnék válogatni; melyiktől féljek jobban; az egyik ellenségeskedésétől,
vagy a másik barátságától? S mi fog következni e harczból? Ha győzünk a
török által, lesz Erdély török basaság, ha legyőzetünk, leszünk osztrák
provincia, míg most szabad ország vagyunk Isten kegyelméből. – –
Magyarország sorsa azonban minden esetre javításra vár, s ezt én épen
úgy szívemen viselem, mint azok, kik karddal hiszik meggyógyíthatni a
beteget. Ez úton nem boldogulunk. Mennyi vér kifolyt már, és semmi
eredmény! Próbáljunk más útat; hát nem volna a magyarnak annyi szellemi
ereje, hogy ha valakit fegyverével le nem győzhetett, lelke hatalmával
győzze le? Hódítsátok meg meghódítóitokat! Ti, kik ész, tetterő, vagyon
és férfiúi szépség dolgában a birodalom elsői vagytok, mért nem
foglaljátok el azon legmagasabb helyeket, melyek benneteket megilletnek?
Ha ti ott ülnétek, a hol Pázmán és Eszterházy ülnek, nem maradna üres
szék Lobkovicz számára, melyre ő leüljön. Ha ti a helyett, hogy
itt-amott apró eredménytelen csatákat vívtok, észszel és befolyással
harczolnátok, boldoggá tehetnétek az országot, s vérébe sem kerülne.
Rajtatok áll előidézni nagy Lajos korát, midőn az idegen fejedelem
beleszeretett választott népébe, s magyarrá tudott válni s ő a nemzet
által lett nagy és hatalmas. Ha ti előttetek a nemzet boldogsága az
első, cseréljétek meg a szerepeket. Erdély rendei magukra vállalják
kieszközleni a békét a császár és a nemzet között, visszaszerezni
vagyonaitokat, rangjaitokat s én leszek az első, a ki erre segédkezet
nyujtand – és bizonyára Teleki Mihály uram lesz a második. Ha azonban ez
ajánlatunkat el nem fogadjátok, ám lássátok, mit cselekesztek? A mi azon
jóslatot illeti, hogy ma nektek, holnap nekünk: hogy a ki Erdély
határain hódító karddal belép, legyen az akárki, itt megfelelő erőre fog
találni; de azt is fogadom, hogy e haderő senki kérelmére idegen ország
határain botor merészséggel át nem lépend soha.»
– Tehát kegyelmednek Magyarország idegen föld, ugy-e? Kiálta föl egy
gúnyos hang a tömeg közől.
Bánfi e közbeszólásra elveszté mérsékletét. Dühösen fordult azon szeglet
felé, melyből a kérdés jött s ott az összecsoportosult magyarországiak
hidegen megvető tekinteteivel találkozva, elfeledkezék magáról, a világ
elfordult vele s kalpagját lecsapva, fölkiálta:
– Ti mondtátok! Igenis! Idegen ország voltatok ránk nézve mindenha: még
több: mostoha gyermekek! Ti vétkeztetek mindig és mi szenvedtünk miatta!
Mi harczoltunk és küzdelmeink gyümölcsét ti vesztegettétek el! A ti
viszálkodástok háromszor döntötte sirba a hazát, Erdély háromszor
támasztotta azt föl újra. Mi adtuk nektek a hősöket, ti adtátok nekünk
az árulókat!…
Ez utóbbi szavait már ordítva kelle elkiáltania Bánfinak, hogy a nőttön
növő zajból kihallassék.
Nemsokára általános lett a fölkiáltás. A magyar urak fölugráltak
székeikről, dühösen kiáltozva Bánfi ellen; s a komolyabb békepártiak
aggódva csóválták fejeiket, Bánfinak e meggondolatlan kifejezése által a
szenvedélyek terére löketni látva az ügyet.
Béldi fölállt, s többen, kik szerették volna helyreállítva látni a
csendet, kiáltoztak: halljuk Béldit!
Ekkor egy fiatal ember rontott át a korlátokon s merész, neki hevült
arczczal Bánfival szemben megállt, kezével Teleki székére támaszkodva.
Ez volt Tököli Imre.
– Szót kérek én is! kiálta minden zajt túlcsengő hangon. Jog és törvény
szerint nekem is van szavam e sorompókon belől; ha ti Magyarországban
megtagadjátok édes anyátokat, s korlátokat húztok Erdély s ő közötte,
felelek szavaitokra én! ép oly birtokos nemes Erdélyben, mint te büszke
kis Isten itt, kinek apja szintén egyike volt azon hősöknek, kiknek
nevében szidalmaztad az anyanemzetet!…
Béldi oda akart menni Tökölihez, hogy lebeszélje a szólásról, azonban
ekkor valaki hátulról megfogá kezét s ő hátratekintve, megdöbbenéssel
vevé észre vejét, Wesselényi Pált, ki egy szóra a mellékterembe hívta
félre.
Béldi az előcsarnokba kilépett, mialatt Tököli rettentő szavai behangzák
a teremet, túlharsogva a szűnni nem akaró zajt.
Az előcsarnokban lefátyolozott hölgy várt Béldire, ki midőn leleplezte
arczát, Béldi alig ismerte meg benne leányát, Zsófiát, Wesselényi Pál
feleségét, annyira megváltozott, bú és eltörődés miatt. Szép szemei ki
voltak sírva.
– Földönfutók vagyunk, zokogá Zsófia, atyja keblére borulva.
Magyarországi jószágainkat elvevék, férjemet kiűzék várából s halálra
keresik.
Béldi elkomorodott. Lelkének rosszul esett e nem várt balhír. Benn
Tököli lázító hangja dörgött s Béldi már nem sietett vissza azt
elnyomni.
– Maradjatok nálam, szólt elbúsult arczczal. Itt békében ellehettek, míg
az ország sorsa megváltozik.
– Már késő; monda Wesselényi. Én Boham gróf, frank generalis zászlójához
szegődtem közvitéznek.
– Te? Közvitéz! Wesselényi nádor ivadéka! s leányom hová leend?
– Ő nálad marad és özvegy lesz mindaddig, míg Magyarország vissza nem
lesz víva!
Ezt mondva, Zsófiát Béldi keblére fekteté az ifju férj, megcsókolá
homlokát s könytől száraz szemmel eltávozott.
Belül ordított a nép. Béldi zokogni látta leányát s valami keserűt érze
keblén keresztülhevülni; hasonlatost a keletkező boszúhoz. Szinte jól
kezdett neki esni, hogy ott benn harczot ordítanak s azon fokon állott,
hogy kardját kirántva, ő – a békepárt főnöke – az országgyűlésbe
rohanjon és fölordítson: Harcz! harcz! és visszatorlás!
E pillanatban egy öreg, halálsápadt embert vezettek be az előcsarnok
ajtaján az apródok; ki Béldit megismerve, oda futott hozzá s reszketeg
hangon megszólítá:
– Uram! te vagy a székely nemzetnek generalisa, Uzoni Béldi Pál?
– Igen. Mit akarsz tőlem?
– Én vagyok, hebegé el-elhaló szóval a beteg agg, Benfalva utolsó
lakója. A többit mind kiölte a harcz, az éhség, a döghalál. – Én
maradtam utoljára. – Utánam üres maradt a hely. – Érzem én is, hogy
megoszlattatásom közelget. – Elhoztam, hogy kezedbe adjam helységünk
pecsétnyomóját – és harangját; – add át az országnak; – tétesse
archivumába; – s irassa alájuk: «ez volt Benfalva harangja és pecsétje,
mely faluból az utolsó lakó is kihalt».
Béldi csüggedten ejté le kardmarkolatáról kezét. Azután lefejté nyakáról
leánya karjait és monda neki:
– Eredj anyádhoz Bodolára s tanuld sorsodat nemes lélekkel eltűrni.
Azzal elvéve a haldokló öreg kezéből a pecsétnyomót, visszasietett a
terembe, a hol Tököli épen akkor végzé el beszédét, irtóztató hatást
gerjesztve mindenütt. A franczia követek kezeit szorongaták.
Ekkor a tábla végén megállt Béldi s a kezébe adott pecsétnyomót letevé
az asztalra.
Őt mindenki becsülé s látva, hogy szólni akar, elhallgatának.
– Ime, szólt fölindult hangon. Egy kipusztult falu – utolsó haldokló
lakója által – itt küldi az országnak hivatalos pecsétjét… Ily falu van
Erdélyben elég, s időjártával lehet több is. Éhség és háború elpusztíták
országunk legszebb részeit… Urak, e pecsétnyomót ne feledjétek ki
trophæumaitok jelképei közől.
E szavait csaknem suttogóan ejté ki Béldi, s mégis meghallák azt a terem
minden szögleteiben, oly nagy vala a csend. Az emberek arczain borzadás
futott végig.
– Künn az ajtó előtt valakit sírni hallok… Folytatá Béldi reszkető
ajkakkal. Az édes leányom ott, Wesselényi Pálné, kit hazájából elűztek,
s ki zokogva veté magát lábaimhoz, hogy sorsáért engedjem föléledni a
visszatorlást… És én azt mondom tinektek: sírjon leányom! pusztuljon el
ő, pusztuljak el én, ha kell családommal együtt! de Erdélyt ne érje az
átok; Erdélyben kívülem senki szeme se legyen nedves az én bánatom
miatt. Én, ha mindenki beleegyezett is, ellene mondok a harcznak… Urak,
– e pecsétnyomót, – s majd a többit is, – el ne feledjétek diadalaitok
jelei közé tenni.
Ezt mondva, Béldi leült; s már rég elhangzának szavai, a teremben mégis
halotti csend uralkodott.
Teleki ez elhallgatást Béldi iránt támadt ellenszenvnek tulajdonítva,
nagy bíztában fölállott, s a rendeket szavazásra szólítá. Ezúttal
azonban roszul tapinta a közérzület üterére, mert a rendek legnagyobb
része, az utóbbi jelenettől áthatva, a békére szavazott. Ily nagy vala
Béldi és Bánfi befolyása az országra még ekkor.
Teleki zavarodottan tekinte leendő vejére. Az keserű hangon dörmögé,
öklét összeszorítva, könyező szemekkel:
«Flectere si nequeo superos, Acheronta movebo!»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az oszló sokaság között Forval és Bethlen Miklós ismét találkoztak
egymással.
– Tehát vége azon reménynek, hogy Erdély fegyvert fogjon, szólt
lehangoltan a franczia.
– Sőt most kezdődik a remény, viszonza ez, barátja vállára ütve. Láttad
ezt a fiút beszélni?
– Szépen beszélt.
– Nem az, hogy szépen beszélt, hanem ez lesz azon ember, a kit ti
kerestek.
– Magyar fejedelem?!
– Vagy földönfutó; a hogy a sors hozza.
XVI. A LIGA.
Régi jó szokás szerint minden ünnepélyt lakomával kell befejezni; a
zajongó országgyűlést még zajongóbb vendégség követte, melyben szintén
Apafi Mihály uram elnökölt s e helyen méltán, miután a krónika szerint
egy ülőhelyen kevés volt neki elfogyasztani egy veder bort.
A bor nemcsak a szerelemnek, hanem a gyűlöletnek is ad tüzet. Ha nők
vannak az asztalnál, ott vigyázzunk szívünkre, de hol csupa férfiak
ülnek együtt, ott fejünk forog veszélyben.
Ebéd után, erdélyi szokásként, állva folytaták az ivást, a beszéd így
könnyebben foly, s a fejedelem sorba járt az urakat unszolni, saját
kezével nyújtva neki a tele serleget s nem szünve a kinálgatással:
«igyék kegyelmetek: az én egészségemért, az ország javáért, s Isten
tudja mi mindenért?»
Az urak jó kedvben voltak, jó kedvükből össze-összekaptak, megint
kibékültek; csak egy ember volt józan, ki soha sem szokott inni, Teleki
Mihály.
Őrizkedjetek attól, a ki józan ott, a hol mindenki mámoros.
Teleki ott járt a versengő és mulatozó urak között s régóta kerülgette
Bánfit.
A mint meglátta őt a főúr maga körül sompolyogni, kötekedve fordult
feléje.
– Be szomorú kegyelmed, szólt bántó kaczagással, mint a kinek porba
esett a palatinussága.
Telekinek csak ez kellett; mosolygással, melyből halálos tőr nyilalt
elő, viszonza:
– Az nem méltóságod érdeme. Ha Béldi Pál nincs, kegyelmed separatum
votummal marad. Hanem hiába, oly tekintélyes ember előtt, mint Béldi
Pál, meg kell hajtanunk fejünket. Az ő szavai ámenek az országban.
Teleki mély áhitatot színlelve hajtá meg fejét, mérges tőrt döfve a
büszke főúr szívébe; kit semmi sem sérthete meg úgy, mintha valakit
magasabbnak hittek, mint ő, és épen azt, a ki azt megérdemelte.
Innen Béldihez fordult Teleki, s azt egy ablakmélyedésbe vonva, nagy
szeliden beszélgetésre hívá föl.
– Én kegyelmedet mindekkorig igen nemeslelkű férfinak tartottam. E mai
naptól fogva kétszerte nemesebbnek tanultam ismerni; bárha saját
káromon. Az országgyűlés csak azt tudja, hogy kegyelmed leánya iránti
szerelmét tagadja meg, midőn a békére szavazott. Én azt is tudom, hogy
kegyelmed megtagadta ugyanakkor Bánfi elleni gyűlöletét.
– Én? Nem gyűlöltem én Bánfit soha.
– Tudom miért titkolja kegyelmed e gyűlöletet, mert azt hiszi, hogy okai
nincsenek tudva mások előtt… Oh barátom, mi, kik férjek vagyunk, jól
tudjuk, hogy egy kardcsapást meg lehet bocsátani, de egy csókot soha!
Béldi összerezzent s nem tudott mit válaszolni ez embernek, ki a féltés
legfájóbb tövisének hegyét törve benn szivében, őt mosolygó arczczal
hagyá magára.
E perczben büszke arczczal jelent meg Béldi háta mögött Bánfi, kiben
forrott a vágy Béldivel éreztethetni büszkeségét s kereste az alkalmat,
mint köthessen bele?
Béldi nem vette őt észre, s a mint a fejedelem épen odavetődék egy
pompás turquoissal kirakott serleget tartva kezében s familiaris
barátsággal kínálva: Igyék kegyelmed, Béldi azt hivé, hogy a kinálás
egyedül őt illeti s nem is sejtve, hogy valaki más is nyúl a serleg
után, elvevé azt a fejedelem kezéből s ráköszöntve fölhajtá, a midőn
épen Bánfi is kinyújtá az után kezét.
Bánfi biborvörös lett mérgében s dölyfösen fordulva Béldinek, sértő
hangon reá rivallt:
– Hátrább az agarakkal székely! Megbecsülhetnél engemet, a ki az ország
generálisa vagyok, s ne vennéd el az orrom elől a serleget. Elhitesd
magaddal, hogyha így haladsz a dölyfben, keresztül esünk egymáson.
Béldi más kedélyállapotban szokott szelíd modorával kimentette volna
tévedését; de most neki is kedve támadt szembeállni. Nyugodt arczczal
végig nézett Bánfin s csendes haraggal viszonza:
– Elhigyjed Dénes: nehéz székely vagyok; ha fölül találok rád esni, úgy
megnyomhatlak, hogy nem emeled föl többet a fejedet.
– Eh! Mit bolondoskodtok! Kiálta a fejedelem közbelépve. Csodálkozom
kegyelmeteken. Igyatok most. Inter pocula non sunt seria tractanda.
(Poharak közt nem kell komoly dolgokat vitatni.)
Ezzel összeerőlteté Apafi a két főurat s kezet fogatott velük egymással
s azután megnyugodva odább ment, azt gondolva, hogy csak ittas koczódás
volt az egész.
Teleki azonban észrevevé, hogy e jelenet után mindkét főúr elhagyá a
termet, s nemsokára megtudá, hogy Fehérvárról is rögtön eltávoztak,
sikerülni hagyva a miniszter további terveit.
Teleki és párthívei egyedül maradtak a mámoros fejedelemmel.
– Igyatok urak! Legyetek vígan! Kiálta Apafi. S ne szökdössetek el
egyenkint. Ki ment el innen ismét?
– Béldi! kiálták többen.
– Na jól van. Szegény régen nem látta már a feleségét, hadd menjen, hát
még ki?
– Bánfi.
– Üm. Az is? Hát az miért?
– Haza ment uralkodni; szólt gúnyosan Székely László, Telekinek egyik
teremtménye.
– Nem nyughatik oly helyen, a hol magánál nagyobb embert érez; toldá
utána Naláczi.
– Bizony pedig őkeme kedveért nem teszem le a fejedelemsüveget.
– Nem is szükséges az neki, szólt közbe Teleki, az athname nélkül is tud
ő uralkodni Erdélyországon. A mit ő parancsol, azt tenni kell az
országnak, a mit az ország parancsol neki, azt ő megvetéssel utasíthatja
vissza.
– Szeretném azt látni! dörmögé Apafi haragosan.
– Pedig úgy van. Mi harczot akarunk. Ő nem akarja, s nekünk hajolnunk
kell. Mi békét akarunk, ő fölkerekedik s maga kezére háborút visel
szövetségeseinkkel. Mienk a trón, övé az ország.
– Azt ne mondja kegyelmed, Teleki Mihály uram.
– Tehát szóljon helyettem Naláczi: mit izent a Zólyomi ügyében?
– Azt izeni, szólt Naláczi nagy készen, hogy ha az ország a gyalui
jószágot visszakéri tőle Zólyomi számára, adja neki cserébe e helyett a
szamosújvárit.
– Mit? Kiálta fel a fejedelem. Azt, mely az én élelmemre van rendelve az
országtól? az én fejedelmi birtokomat? Ez ember megőrült!
– Ezt mondta és nem adja különben, ha mindjárt ma behozza is Zólyomit a
török.
– No majd elvégzem én vele. Ne beszéljünk erről többet, urak.
– Ami a fejedelem sérelme, szólt közbe Teleki, azt elhalaszthatja
nagyságod, a mikorra tetszik; de nem lehet ujjainkon keresztülnéznünk
azt, a mit a néppel, a nemességgel cselekszik. Ime legközelebb nemes
Szentpálinén minő hatalmaskodást követett el; – a szegény özvegynek ősi
háza szúrta a szemét a nagy úrnak, hogy palotája elől elfogta a kilátást
s kapta magát: kibecsülteté belőle a szegény asszonyt. Az országtanács
oltalomlevelet írt számára, s a főkapitány úr széttépte az
oltalomlevelet s a szegény özvegynek egyetlen birtokát, ősi nyugalmas
lakhelyét erőhatalommal szélylyel szóratta, s azt mondá, hogy építse fel
az ország, ha neki tetszik. – Uram, az ilyen tettért rendes időkben a
fejét szokta veszteni az ember!
Apafi hallgatott. Szemei körül véres karika kezdett gyűlni.
– De ez még mind semmi, folytatá Teleki. Egyesek sérelme elenyészik ott,
hol az ország sorsa forog kérdésben. E nagy úr oly szépen tud beszélni a
békesség áldásairól, s íme, nézzük, mint munkálódik ő ennek fentartásán?
kiveszi a mi kezünkből a kardot, befogja szánkat, hogy ne is
szólhassunk, midőn a rácz fölégeti Kecskemétet, leöldösi lakosait, midőn
templomainkat jezsuiták foglalják el – s ő maga hadat gyűjt, s a törököt
ingerli harczra az ország ellen s mi nem győzzük fizetni az ajándékot az
ő versengései miatt. Most egyszerre három levél érkezett hozzánk, egyik
a váradi basától, másik a budai fővezértől, harmadik a szultántól,
melyben mind vagy elégtételt követelnek Bánfi Dénesen a váradi basa
megveretéseért, vagy háromszáz erszény pénzt. Ime arról szó sem
lehetvén, hogy Bánfitól elégtételt adjunk, gondolkozhatik nagyságod,
hogy honnan teremtsen elő ennyi pénzt?
– Sehonnan! Kiálta fel Apafi dühösen, az asztalhoz vágva poharát.
Megmutatom, hogy elégtételt fogok adni akárki felett; habár két akkora
legyen is, mint Bánfi Dénes uram!
– Akkor szeretném, ha megismertetne nagyságod ez elégtételadás módjával,
mert azt tudjuk, hogy Bánfi, ha hivatni fog, meg nem jelenend; ha erővel
akarunk rámenni, megmutatja, hogy erősebb, mint maga az ország:
felülteti a vármegyéket, a végvárak hadait s akkor úgy járhatunk, mint
Csáky László uram, hogy ő fogja el a végrehajtó birákat, s csúffá tesz
bennünket.
– Azért első tanácsosunk kegyelmed, szólt Apafi felboszantva, hogy az
ily esetekben tudjon tanácsot adni.
– Én csak egy orvosságot tudok, mely az országot e bajból kigyógyítja.
– Præscribálja kegyelmed. Mi az?
– A jus ligatum.
Apafi ittassága daczára is visszarettent az eszmétől, s hátravetve magát
karszékében, merően tekinte Teleki Mihályra.
– Nem szégyeli magát kegyelmed; szólt dörmögve, a hogy mámoros emberek
szoktak dörmögni meg-megszakgatva; szabad nemes ember ellen alattomos
összeesküvést indítványozni? Titokban kötni ellene, az ország minden
alaptörvényei ellen?
– A szégyen nem engem illet, válaszolt Teleki állhatatosan. A szégyen
ott van, hogy az ország nem bir elég hatalommal egy lázadót kérdőre
vonni; hogy van ember a hazában, a ki nyiltan daczolhat törvényekkel s
kinevetheti a fejedelem határozatait. Ha ily esetben nincs egyéb eszköz
a jus ligatumnál, az nem nekem szégyen, hanem a fejedelemnek.
Apafi haragosan kelt föl s végig járt a teremben. Az urak mélyen
hallgattak.
Végre megállt Teleki mellett, annak széktámlájára könyökölve kérdé:
– Miként hiszi kegyelmed e ligát létrehozhatónak?
Naláczi és Székely egymás szemébe mosolyogtak. A fejedelem fogva volt ez
eszme által. Teleki inte Székelynek, hogy íróeszközöket és pergament
hozzon s azokat maga elé téve felelt:
– Rögtön felteszszük a vádpontokat, melyek Bánfi ellen szólnak, s ezeket
nagyságod aláírva, titokban az ország urait megnyerjük, hogy Bánfinak
törvénytétel előtti elfogatásában megegyezzenek s a ligát aláírják.
Az urak közől többen e szóra fogaikat színi s húzódni kezdtek.
Teleki észrevevé e mozdulatot s czélozva monda:
– Itt úgy veszem észre, nem bízik senki magához, hogy első legyen, a ki
nevét a kötés alá írja. Nekem azonban megvan arra az emberem, a ki mind
tekintélyre, mind hatalomra egyedül képes Bánfi ellen magát fölemelni, s
a ki ha aláírta magát, a rendek mind követni fogják.
– S ki legyen az? Kérdé Apafi.
– Ez ember Béldi Pál.
A fejedelem tagadólag inte.
– Ez nem fogja tenni. Mert az sokkal becsületesebb ember arra.
Telekit egészen kihozta sodrából e bormondotta szó.
– Hát becstelenségen törjük-e mi a fejünket? kérdé hevesen Apafitól.
– Úgy értettem, hogy ő nem szereti az ujjhúzást senkivel, ő békességes
férfiú.
– De én ismerem az ő fájós oldalát, a melyhez ha kis újjal nyúlnak is,
ököllel fog felelni, s a bárányból oroszlán lesz. Én rá fogom őt venni,
hogy…
E pillanatban megnyílt az ajtó, s mindenki álmélatára a fejedelemasszony
lépett a terembe.
Ezúttal nem volt megjelenése a véletlen játéka; arcza fölindulásán
látható volt, hogy jól tudja, mi folyik itt a teremben. Az urak
megzavarodtak, még Apafi is mámoros ingerültsége daczára annyira
megdöbbent neje halavány arczától, hogy hebegve súgá Telekinek:
– Tegye el kegyelmed azt az írást.
Csupán Teleki maradt magánál, s a helyett, hogy az írást eltenné, még
jobban kiterjeszté.
– Mit csinálnak kegyelmetek? kérdé Apafiné sápadtan, kitörésre hevülő
kebellel.
– Tanácskozunk, felelt Teleki szigorúan.
– Tanácskoznak? kérdé Anna, mindig közelebb lépve az asztalhoz.
– És egyszersmind kérdjük kegyelmedtől, ki adott kegyelmednek jogot
bennünket háborgatni, midőn az ország legfontosabb ügyei fölött
határozunk? folytatá Teleki keményen.
– Kegyelmetek az ország legfontosabb ügyei fölött határoznak, ismétlé
Apafiné lassú hangon, éles szemekkel tekintve Teleki szemeibe; s azzal
egyszerre kitörő, csattogó hangon kiálta föl: és poharak között!
Kegyelmetek tanácsot tartanak az ország fölött, midőn az ország feje
mámoros, hogy azután a jobbkezét összeveszíthessék a balkezével.
Teleki fölugrott székéről, s a fejedelemhez fordult:
– Nagyságos uram, kegyeskedjék bennünket elbocsátani; a mint látjuk, ez
már családi jelenet kezd lenni.
– Anna! kiálta föl Apafi, szégyentül és bortul hevesen, rögtön elhagyd e
termet, mi parancsoljuk, s mától számítandó egy hétig előttünk meg ne
jelenj.