azt hiszi, miként én kegyelmeteket erővel is el nem viszem magammal? Ah
meg kell önöknek Bonczhidát emlegetniök; ha már vadaimat ismerik,
ismerjék meg házi állataimat is. Én mindenesetre erővel is elvitetem
önöket.
– Hagyjuk félbe a tréfát, Bánfi. Itt nincs annak helye.
– Én azt hiszem, hogy ti tréfáltok. Legalább én komolyan mondtam, hogy
erőszakkal is elvitetlek benneteket.
– Azt szeretnők látni.
– Tehát ám lássátok. Monda Bánfi és kürtjébe fúva, egyszerre minden
oldalról fegyveres csapatok jöttek elő az erdőből. Csákyék körül voltak
fogva.
– Hah, hisz ez árulás! kiálta föl Csáky.
– Nem, ez csak egy kis farsangi tréfa. Viszonza Bánfi nevetve. Most a
vad fogja el a vadászt. Előre atyámfiai! fogjátok meg ezen urak
kantárszárait s vezessétek őket utánam Bonczhidára. A ki szép szerivel
nem jő, kötözzétek lábait a kengyelhez.
– Én protestálok az erőszakoskodás ellen! kiálta Csáky dühösen. Én
fölhivom önöket tanuknak, hogy a hatalmaskodásnak ellent mondék.
– Én pedig fölhivok mindenkit tanunak, utánzá Bánfi nevetve, hogy én ez
urakat a legbarátságosabb módon invitáltam vendégségre.
– Protestálok! Ez erőszakoskodás!
– Ez tréfás mulatság! Magyar vendégszeretet.
Az urak egy része kaczagott, a másik káromkodott. Utoljára is Bánfi
részén lévén az erő, Csákyék duzzogva, haragosan engedtek a kaczagva
hatalmaskodóknak, s hagyták magukat vitetni Bonczhida felé, mi közben
Csáky, akárkivel találkozott az úton, mindenkire rákiáltott, hogy őt
fölhivja tanunak, miszerint Bánfi őt erőszakkal kényszeríté vele menni;
míg Bánfi viszont nevetve iparkodott azoknak értésül adni: hogy a jó úr
leitta magát s most egy kis nemesi tréfát űznek vele.
– Megbánja még ezt kegyelmed, hörgé Csáky magánkívül dühében.
A mint azonban egy falun keresztülmentek, egyike Csáky kisérőinek, egy
fiatal nemes legény, kit társai Szánthónak neveztek, hirtelen
félreugratott a tömeg közől s mielőtt utána rugaszkodhattak volna,
elnyargalt.
– Vigye ördög, mondá Bánfi. Nála nélkül is vígan fogunk lenni, ugy-e
Csáky László uram?
Csáky lassankint visszanyerte mérsékletét s megszünt dühösködni. Mire
Bonczhidára értek, egészen mosolygó képet mutatott, átlátva, hogy nők
előtt illetlen és nevetséges is volna dühös arczot csinálnia. Ott tehát
minden harag nélkül engedé magát Bánfinénak és Apafinénak mint az uton
fölszedett vendéget bemutatni.
Bánfi még azzal is tetézte a csúfságot, hogy az asztalnál legfölül
ülteté Csákyt Apafiné mellé s magával szemközt, s folyvást a legnagyobb
tisztelgésnek tevé ki őt, melyen keresztül érzett a vérig sértő gúny, s
Csákynak nem lehetett azt mutatni, hogy érzi!
Mentől jobban derültek az ebéd vége felé a kedélyek, Csáky annál
dühösebb lett: parázson ülni s hozzá mosolyognia kellett. Végre még azt
a kínt találta ki számára Bánfi, hogy poharát ráköszöntve, egészségeért
ivott. Csákynak poharat kellett vele koczintania, ki kellett azt innia
az utolsó cseppig, a körömpróbáig, s látnia kellett hozzá Bánfi
nevetését. Minden cseppje a megivott bornak méreggé vált e gúnyos
nevetéstől.
S az egész bosszantási tortura oly finoman volt rejtélyezve, hogy a két
nő semmit sem vett belőle észre.
Midőn már legvigabban voltak a kedélyek, egyszerre megnyilik a közép
szárnyas ajtó, s belép rajta minden jelentés nélkül – Apafi Mihály
fejedelem, kinek az elfutott Szánthó hirül vitte Csáky elfogatását.
A két hölgy öröm és meglepetés kiáltásával futott a nem várt vendég elé,
az urak azonban rögtön észrevették a fejedelem arczán a fenyegető
zivatart s elkomorultak.
Bánfi tudta egyedül szokott nagyúri büszke jó kedvét megtartani, mely
még haragját is kaczajjal szokta kifejezni. Hirtelen fölugrott székéről
s örvendő arczczal járult a fejedelem elé.
– Istenemre, nagyságod épen akkor nyit be hozzám, midőn egészségeért
poharat üríténk, ez már aztán véletlen, de jókori megjelenés.
Apafi néma fejbillentéssel fogadá az üdvözletet s a nőket helyeikre
vezetve, ő maga Bánfi Dénes helyét foglalá el. A vendégek közől többen
rögtön siettek kínálni Bánfit üléseikkel, de a fejedelem inte neki:
– Csak maradjon kegyelmed állva, úgyis egy kis barátságos törvényszéket
kivánunk kegyelmed fölött tartani.
– Ha mi leszünk a birák, nagyságos uram, szólt közbe tisztelendő tudós
Csehfalusi Gábor uram, poharára téve tenyerét, mi már eléggé informálva
vagyunk.
– Majd csak magam leszek a biró, monda Apafi, ámbátor nem tudom, hogy
Bonczhidán én vagyok-e az úr, vagy Bánfi Dénes uram?
– Mindkettőnk fölött úr az ország törvénye, nagyságos uram, viszonzá
Bánfi.
– Ez jól van megfelelve. Ez által kegyelmed figyelmeztetni akar
bennünket, hogy magyar nemes nem enged maga fölött saját házánál
törvényt tartani. Hanem hisz ez csak egy farsangi tréfa. Kegyelmed
kezdte és nevezte annak, mi folytatjuk.
A jelenlevők arczain feszült várakozás látszott, nem tudva, ha tréfa
lesz-e ebből, vagy komoly ügy?
– Kegyelmed, szólt Apafi, a mi kiküldöttünket, Csáky László uramat,
erővel elfogá, s elhozá magához.
– Ah, kiálta föl Bánfi csodálkozást szinlelve. Tehát miért nem mondta
nekem ezt a gróf, hogy nagyságod küldé őt jószágaimra vadászni? Aztán
nagyságod is, ha megkívánja a jószágaimon levő vadakat, miért nem izent
inkább nekem? Tudnék én sokkal különb bakokat lövetni nagyságodnak, mint
Csáky László uram.
– Itt nem bakokról van szó, báró úr. Kegyelmed jól érti a dolgot, ne
mondassa el itt velem asszonyok előtt.
Bánfiné föl akart kelni e szóra, Apafiné visszatartá: «itt kell
maradnod», sugá fülébe.
– Én eddig egy szót sem értek a dologból, szólt Bánfi neheztelő hangon.
– Nem? Tehát majd egy pár körülményt eszébe juttatok kegyelmednek. – A
kegyelmed erdejében egy párduczot láttak a parasztok.
– Meglehet, szólt Bánfi nevetve (mert magyar nemes megengedheti magának,
hogy vendégével tréfáljon, de hogy hozzá durva legyen, soha, bár
mennyire bosszantatik is általa); meglehet, tán még az Árpáddal kijöttek
ivadéka lehet, azokat párduczos ősöknek nevezik.
– Nem tréfa ez, uram. Azon fenevad egy oláhot az erdőben mások
szemeláttára összetépett; mire nézve én kiküldém Csáky László uramat,
hogy azon állatot fölkeresse s megölje s Csáky azon állatot csakugyan
meglátta és üldözőbe vevé, midőn kegyelmed útját állta az erdőben.
– Csáky László uram bizonyosan saját kaczagányát nézte párducznak.
– Ne kötekedjék kegyelmed. Azon állat barlangjában föl van fedezve!
Ért-e már kegyelmed bennünket?
– Értem, nagyságos uram. Azért kár volt Csáky uramnak annyit fáradnia. –
Tehát ő fölfedezte ezen sziklatanyát, melyet én ott egy meleg fürdő
kedveért vésettem? – Ezért nem fogják őt Columbus Kristófnak nevezni.
– Még mindig gúnyolódunk? még mindig nem alázza meg kegyelmed büszke
homlokát. S hátha én azon titkot is tudnám, melyért kegyelmed azon
barlangot oly nagy titokban vésette?
Bánfi színét kezdé változtatni; alámélyedt hangon felelt, mint kinek
erejére válik, nem mondani igazat.
– Egyszerű oka van annak, uram. Én fedezém föl Borvölgyét is, s alig
futamodott hire e forrásnak, a publikum elfoglalta azt tőlem. Emitt a
Gregyina Drakuluj alatt ismét egy érczfürdőt fedeztem föl, s nehogy az
közhasználatra jusson, titokban a sziklában egy kis kéjházat vésettem
egyedül nőm számára.
Ez utóbbi szavakkal figyelmeztetni akará Bánfi a fejedelmet, hogy nejét
kímélje; de épen ellenkező hatást ért vele.
– Ah, ez alávaló hypocrisis, uram! kiálta föl Apafi, öklével az asztalra
csapva. Kegyelmed nejével akar takarózni, pedig kegyelmed ott török
leányt tartogat, kiért a zultán hadat készül izenni az országnak!
Bánfiné fölsikoltott, testvére fülébe súgá: «légy erős, most légy
magadnál».
Bánfi dühösen harapott ajkaiba, de egyszerre urává téve magát
indulatainak, nyugodtan viszonzá:
– Az nem igaz, uram. Azt tagadom.
– Mit! nem igaz? vannak, a kik látták.
– Kicsoda látta?
– Látta Kelemen, a czirkáló.
– Kelemen, a poéta? Ah a poétáknak mesterségük a hazudás.
– Jól van, báró uram. Minthogy kegyelmed mindent tagad, én mindenről meg
fogok győződni. Magam fogok a kérdéses helyre menni, s ha valónak
találom, mivel kegyelmed vádolva van, tudja meg kegyelmed, hogy e
tetteért háromszoros jelt fog kapni, egyet a töröknő-rablásért, másikat
a fejedelem küldöttein elkövetett erőszakosságért, harmadikat a
házasságtörésért, s abból pedig egy is elég arra, hogy kegyelmed
megszünjék az lenni, a minek képzeli magát. Csáky László uram! vezessen
bennünket a mondott helyre: Bánfi Dénes uram itt marad.
Bánfi szinét változtatva állt ott, mintha lábai a földbe gyökereztek
volna.
Ezalatt Bánfiné fölkelt székéről, s erőszakosan összeszedve erejét, a
fejedelem elé lépett és szólt:
– Uram! – Bocsánat férjemnek. – Ő semmit sem tud, a vétek az enyim; –
azon nő, kit önök keresnek, üldöztetve hozzám folyamodott, – s én rejtém
el őt azon menedékbe – férjem tudta nélkül.
Minden szó, melyet kimondott, emberfölötti erőbe látszott kerülni a
gyenge, halvány nőnek. Apafiné diadalmas arczczal tekinte testvérére,
megszorítva kezét.
– Jól van, nemesen van. Erős valál.
Apafi észrevevé a nagylelkű ármányt, s hogy általa menekülni ne engedje
Bánfit, haragosan fordult hozzá:
– S kegyelmed megenged feleségének ily merényleteket, melyek veszélybe
dönthetik családját, veszélybe az országot? Ezért meg kell őt
fenyítenie; én kívánom, hogy elégtételül dorgálja őt meg itt vendégei
előtt.
Bánfiné lemondásteljesen rogyott térdére a vendégek előtt, lehajtva
fejét, mint egy bünhödő, ki büntetésre vár…
– Az nekem nem szokásom; hörgé rekedten Bánfi.
– Akkor meg fogom büntetni én! kiálta föl Apafi, s a nő felé lépett. E
tény megérdemli, hogy elkövetője fogságra tétessék.
– Azt pedig nem fogom engedni, uram! dörgé Bánfi, fogai közől. Már akkor
fehér volt mint a fal; minden tűz, minden vér szemeiben látszott égni.
Minden izma reszketett düh és szégyen miatt.
– Uraim! kiálta fel ekkor egy csengő hang, oly jól eső e durva
férfi-vita közepett s Apafiné lépett a nő és férfiak közé. Nemes emberek
tisztelni szokták a nemes hölgyeket!
– Kegyelmed ismét itt van megvédeni azokat, a kiket én megtámadok? mondá
a fejedelem ingerülten.
– Ismét itt vagyok kegyelmedet megőrizni egy igazságtalan tettől; s
nekem jogom van testvéremet védni mindig, és kötelességem védni akkor,
midőn mindenki elhagyá.
E szavakkal felkarolá Apafiné Margitot, ki, a mint az erősebb lény
karjai közt érzé magát, egyszerre elhagyatott erőszakkal gyűjtött lelki
és testi erejétől, s ájultan rogyott testvére ölébe.
Bánfi segélyére akart futni nejének. Apafiné visszatartá.
– Távozzék kegyelmed. Majd gondját viselem én.
– Tehát kegyelmed itt szándékozik maradni? kérdé a fejedelem nejétől,
harag és szánalom közt ingadozó hangon.
– Testvéremnek szüksége van reám, – kegyelmednek úgy látom, hogy
nincsen.
Apafi, mióta nejét szólani hallá, jóval aláhangolódott, s attól tartva,
hogy tökéletesen meg talál általa győzetni, sietett féldiadalával
elhagyni a csatatért.
A kimenetellel nagyon elégületlennek kellett lennie. Érzé, hogy Bánfit
keserves oldalról sebesíté meg, de azt is, hogy nem halálosan; meg volt
gyalázva a főúr, de megalázva nem. Annál rosszabb reá nézve.
A mi hajolni nem akar, annak törnie kell.
XV. A GYULAFEHÉRVÁRI ORSZÁGGYŰLÉS.
Némely városnak, sőt némely háznak fátuma: a halál után újra fölébredni.
Egy nép kipusztul belőlök, a falak szétdüledeznek, a város neve
feledékenységbe megy, s ismét jön egy másik nép, s a romok tetejére épít
s új nevet ád a helynek, s míg az elhányt ó kövek gyászolni látszanak a
multat, az új palotáktól ragyogó város, mint a kendőzött hölgy, örülni
tud az ifjú kornak.
Azon halmot, melyen Erdély egyetlen egy vára fekszik, egykor Diurbán
nemzedéke koronázá meg tömör épületeivel. A névre ki emlékeznék? A római
legiók meghódíták a nemzetet, szétszórták az idomtalan bástyákat s a
véristennek emberáldozattal mocskolt oltári helyén Vesta temploma
emelkedék; a dák vezér fapalotája eltünt, s helyét a proprætor
márványlaka foglalta el, corynthi oszlopsoraival, mozaikkal fedett
padlatával s művészi istenszobraival. A helyet nevezték Colonia
Apulensisnek.
A város ismét vénült, hanyatlott, meghalt.
Új, hatalmasb nemzedék jött belé; a paloták, templomok eltemették
lakóiakat, s a proprætor palotája helyén megjelentek Gyula vezér hegyes
kúpfödelű, aranyozott és mázzal festett épületei, mint egy
ezeregyéjszakai tündértanya, s a Vesta-templom romjai fölött a pogány
ősmagyar nép szabad ég alá építé oltárait, miknél napot, csillagokat és
kivont kardot imádott. Ekkor nevezték a várost Gyula-Fehérvárnak.
E század fordult, s a szent király, István, szétszóratta a napimádók
oltárait, s a mely helyen annyi megbukott álisten imádtatta magát,
roppant templomot építtetett. A napimádók elenyésztek s a keresztyén
világ nevezte a templomot Mihály angyalénak.
Milyen volt a templom? senki sem tudja már. Két század mulva jöttek a
tatárok; lerontották a várost és templomot, leölték a népet. Elvonulásuk
után siralmas gúnynévvel nevezék a várost Nigra-Juliának
(Gyula-Feketevár).
Hazánk legnagyobb embere, Hunyady János, építteté azt föl újra. A nagy
góth bolthajtásokból még most is látni valamit. Ide, ennek sírboltja alá
temették el Erdély fejedelmeit mind. Itt feküdtek Hunyady és lefejezett
fia, László is, faragott kőkoporsókban. Csak feküdtek. Rabló hadak
kiszórták a szent maradványokat sírjaikból, elpusztíták a templomot; s a
következő fejedelmek, kik azt a török uralom alatt helyreállíttatták, az
arab építészet sajátságait toldozák a góth alapzathoz, kigyós oszlopokat
s mór faragványokat.
Most mindezekhez az újabb kor javításai is járulnak, négyszögletű,
alacsony alakú tornyok, idomtalan portálék; az arabeszkek be vannak
meszelve, s ha itt-ott lekopik a vakolat a falról, látni lehet az
összehordott köveken, mikből a templom épült, mindenik kor maradványait,
mely e helyről nyomtalanul eltünt. Emitt a régi mythras-tisztelet
faragványai, ott megcsonkított vestáliák, alant régi oltárcsúcs, a nap
összetört képével, fenn virágos arabeszkek.
És ismét elveszté nevét a város. Most neveztetik Károly-Fehérvárnak.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Azon időben, melyben történetünk alapszik, a fejedelmek beavatása s
országgyűlések helye volt e város. A hol most a püspöki lak van, ott a
János Zsigmond által megújított fejedelmi palota állott; termei
márványnyal kirakva, falai csaták képeivel befestve. A nagy terem,
melyben az országgyűlések szoktak tartatni, színes márványból épült
korlátokkal volt körülzárva. Körül a falakon vajdák és fejedelmek
arczképei, trophæumok között; elől a trón, biborral redőzve, háta mögött
zászlók-, paizsok- és buzogányokból összerakott diadalsátor.
A város többi része azonban aligha lehetett összhangzásban a fejedelmi
lak pompájával, mert az 1618-ki országgyűlésnek rá kelle parancsolnia a
lakosokra, hogy szünjenek meg sátorokban lakni, s építsék föl elpusztult
házaikat.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az ország rendei már felgyülekeztek, kiki a maga helyén van, csak a
fejedelem széke üres még.
Ott ülnek sorban az erdélyi patriciusok; a magyar nemesség színe, java,
ész, birtok és vitézség előkelői; a Bethlenek, Kornisok, Csákyak,
Lázárok, Kemények, Bánfiak, Mikesek. Ezek a középkori clanok, kiknek
akarata képviselé a nemzetet; kiknek tettei alkoták a históriát; kiknek
ősei, apjai, nagyapjai vagy a csatatéren hullottak el, fejedelmeiket
védve, vagy a vérpadon haltak meg ellenük föllázadva, s az utódok még
sem szüntek meg őseik példáját követni. Jött új fejedelem, és ők
felvevék az apáik kezéből kihullott fegyvert, mellette vagy ellene, a
hogy hozta a sors.
A fényes magyar urakkal festői ellentétet képeznek a székely követek és
urak, egyszerűbb öltözeteikben s komoly, makacs arczaikkal, s a szász
rendek, jámbor képeik, az őskorból származott német viseletük mellett.
A karzatokon s a korlátok mögött egybegyűlt sokaság tarka képet mutat, s
ujjakkal mutogat egy-egy ismertebb alakra, néha ököllel is, a kire
haragszik.
Végre trombitaharsogás adja tudtul, hogy a fejedelem megérkezett. A
seneshalok szétnyitják az ajtókat, a sokaság éljent kiált, s belép a
fejedelem, udvari kiséretétől környezve.
Elől jön Bánfi Dénes, mint az ország főmarsallja, jobbjában az ország
zászlóját hozva, mellette Uzoni Béldi Pál, a fejedelmi buzogánynyal
kezében, mint a székelység generálisa. Utánok az első miniszter, Teleki
Mihály, selyem takaróba burkoltan hozva a császári athnámét, mindhárman
pompás díszruhában. Középett jő a fejedelem maga, hosszú zöld bársony
fejedelmi kaftánjában, hermelin süvegével s a fejedelmi bottal kezében.
Körüle és háta mögött a külfejedelmi udvarok követei, kik közt első
helyen állnak a török zultáné, gyémántos öltözetben; XIV. Lajos követei,
Forval, udvarias tekintetű sima férfi, szalagos selyem dolmányában,
aranycsipkés kalappal, himzett kardszalaggal s Reverend abbé, mosolygó
arczával, bibor övével lilaszín talárja fölött; Szobieszky követe,
hasított újjú bekecsben, mely annyira hasonlít a magyar öltözethez.
Mind ez urak, ki jobbra, ki balra helyet foglalnak. A küludvarok követei
a fejedelem háta mögött maradnak, kik közé többen az ismerős magyar urak
közől keverednek, élénken beszélgetve az alatt, míg a mult
országgyűlések unalmas jegyzőkönyvei fölolvastatnak.
Ez utóbbiak között észrevehetjük Bethlen Miklóst, kinek arcza még Zrínyi
vadászatából ismerős előttünk, ez eleven, eszes fiatal embert, ki ifju
korában Európa minden műveltebb országait beutazva, azoknak nevezetesebb
férfiaival, sőt fejedelmeivel is ismeretségben volt, s a mellett, hogy a
korral előhaladt műveltséget elsajátította, nem korcsítá el nemzeti
jellemét; sőt, mint ezt a francziák maguk állítják, a huszáröltönyt ő
ismerteté meg velök, s a rajta megtetszett öltöny mintájára több ezredet
szereltetett föl XIV. Lajos.
Meglátva Forvalt, kivel Francziaországban ismeretséget kötött, oda
futott hozzá, s szivesen üdvözlé.
– Nem veszted-e el a tanácskozás folyamát? kérdé Forval, hallva, hogy
valamit már olvasnak.
– Ez megesik nálam nélkül is; most még csak arra hoznak törvényt, hogy
az inasoknak hány tál ételt kell adni, vagy legfölebb arról, hogy mint
lehetne az elszegényült embereket kényszeríteni a meggazdagulásra, hogy
azután fizethetnék az adót. Majd ha a java jön, akkor helyre megyek.
– Jőjj tehát, mondd el nekem azalatt, kik itt a derék emberek, s kik nem
azok? Hisz Erdélyben minden ember ismeri egymást. (Forval csak most
érkezett Erdélybe.)
– Az osztályozás nem megy olyan könnyen, szólt mosolyogva Bethlen. Míg
Erdélyből el nem mentem s vagy egy, vagy más párt embere valék, addig
tudtam, hogy a ki az én pártomhoz tartozik, az mind becsületes ember, a
ki pedig az ellenpárton van, az mind semmirevaló; hanem a mióta
odajárván, elszoktam a ligák látogatásától, kezdem észrevenni, hogy biz
itt jobbról is, balról is lehet az ember jó hazafi, vitéz ember,
becsületes férfi; valamint mind ennek ellenkezője; csak attól függ, hogy
ki viszi eszesebben a dolgát? Hanem ha kivánod, elmondom pártnézeteiket.
Te azután figyelhetsz rá, hogy melyik viszi keresztül a magáét? – Ez a
büszke férfi itt jobbról a fejedelem mellett Bánfi Dénes, túl rajta amaz
Béldi Pál. Mindkettő az ország legtekintélyesebb férfia, s mindkettő
határozott ellensége az indítandó harcznak; ők egymásnak is ellenségeik,
de ez egy elvben elválhatlanul összetartanak. Az egyik, Bánfi, a római
császárral látszik összeköttetésben lenni, a másik a törökkel. E két
férfi kezében van Erdély békessége. Szerintök Erdély legyen elég erős
visszaverni mindenkit, a ki határain erőszakkal betör; de legyen elég
eszes, nem törni viszont a máséba. Most nézz azon kopaszhomlokú férfiura
a fejedelem balján. Ez Teleki Mihály. Ez embernek esze az, mely ama két
férfi hatalmával egyensúlyt bír tartani. A fejedelemnőnek közel rokona,
miután a magyarországi nemzeti párt leveretett, az elbukott harczot itt
akarja újra kezdeni. Szép leend elnézni az erő és ész küzdelmét e három
férfi közt.
– S ha a békepárt talál győzni?
– Az a nemzet határozata lesz.
És a fejedelem nem mondhat annak ellent?
– Barátom, itt nem versaillesi udvarban vagyunk, a hol ilyesmit szabad
mondani: L’état c’est moi! E férfiak itt mind egyenkint oly hatalmasak,
mint a fejedelem maga; hatalmuk egyesülten áll a fejedelem körül; de
próbáljon az a nemzet akarata ellen cselekedni, meglátandja, hogy
egyedül marad; épen úgy, mint maradnának ez urak egyenkint, ha ők
tennének a nemzet határozatai ellen.
– Légy őszinte. Reméled-e, hogy a harczi párt győzni fog?
– Ezuttal aligha. Még nem látok embert, a kiért ez megtörténhessék. Az
egész magyarországi párt közt nincs alak, a ki a harczvágyó népnek
ideálja lenne; a főnökök elvesztek, Rákóczy convertált. Teleki tud
pártokat megbuktatni, aláásni, de alkotni nem. Ő nem is katona, s oly
helyre harczias ember kell. Ő hideg ész, és ott lángészre van szükség.
Neki nincs missiója Magyarországért harczot kezdeni, neki csak érdekei
vannak. Egyike a magyar főuraknak, ama fiatal bajusztalan ifju amott,
Tököli Imre, Teleki leányát eljegyzé, hogy apját érdekeibe vonhassa.
Meglásd, ő nem fogja ott végezni, a hol kezdte, őt csak egy eszme viszi:
a hatalom, – és a sors forgandó, s az ő eszközei különbözők.
Forvalnak nem tetszett a hideg biztatás. E közben bevégezték az unalmas
fölolvasást, s Bethlen helyére ült.
A fejedelem nagy kedvetlenül előadá az uraknak, hogy a miért
összehivatta őket, azt majd Teleki Mihály uram szóval tudtokra adandja,
s azzal kaftánjába burkolózva, trónja szögletébe húzta magát.
Teleki fölállt, megvárta, míg a népzúgás lassankint elcsendesedik s egy
nyugodt tekintetet vetve Bánfira, szóhoz kezdett.
– Vitézlő karok és rendek! Tudvalevő dolog előttetek, a mik legközelebb
Magyarországon történtek. Ha nem tudnátok, csak szét kellene néznetek
magatok körül, s látnátok e szomorú, kétségbeesés dúlta arczokat, mikkel
gyülekezetünk megszaporodott. Magyarországi rokonaink azok: egykor
nemzetünk virága, most annak hervadt levelei, miket a vihar messze
földre elszórt. Ti nem tagadtátok meg rokonaitokat
szerencsétlenségükben: megosztátok velük hajlékaitok, falataitok felét,
s osztoztatok könyeikben. Oh de nem irgalomkenyér, és nem asszonyköny
az, a miért ők hozzánk folyamodtak! Te Bocskai és te Bethlen! kiknek
arczképeik oly néma szemrehányással tekintenek le reánk, kiknek
diadalmas zászlói portól belepve függnek a fejedelmi trón körül, miért
nem támadhattok fel újra, új alakban, hogy e zászlókat felragadva fülébe
döröghetnétek a tétovázó ivadéknak: a számüzöttek hazát kérnek tőletek!
A hontalanoknak hazájukat vívjátok vissza!…
Teleki itt megállt, mintha közbeszólásokra várna; azonban még mindenki
hallgatott, érezve, hogy ez csak rhetorica. Teleki e hallgatás
emphatikus modorát változtatni kényszeríté…