addig harmadmagával a túlparton maradt, merően bámulva azon táj felé, a
honnan az égés látszott.
Ezalatt egy hat lovagból álló beduin őrcsapat, a folyam partján
czirkálva, észrevevé a három lovagot, s vezetőjük rájok kiálta, hogy
álljanak meg!
Bánfi erre vissza akart húzódni, de három beduin hirtelen elébe került,
s a másik három fölemelt dárdával rohant rá és társaira.
– Hajtsátok le fejeteket a ló nyakára s balkézzel kapjátok le a dárdát;
monda ez társainak s azzal kardot húzva, a szemközt jövőkre rohantak;
szótlanul összecsapva velük az éj árnya alatt.
Bánfi középett állt, a három beduin dárdája egyszerre süvöltött s Bánfi
társai kétfelől egyszerre estek le a lórul átszegezve, míg ő a balkézzel
biztos ügyességgel kapva el az őrjáró kelevézét, jobbjával egy csapást
intéze hozzá, mely annak koponyáját hasítá ketté.
Erre, meglátva, hogy egyedül maradt, egyszerre fordult mindkét ellenének
s egyiket a kopjával, másikat karddal néhány percz alatt leveré.
Dühösen száguldott a part felől kerülő másik három ellene.
– Jertek! Dörmögé Bánfi s azzal az iszonyú humorral, mely némely
harczosnak a halálveszély pillanatában annyira sajátja, mosolyogva
mondá: Majd én tanítalak meg benneteket dárdával bánni! s ezzel lovát
egy facsoportnak faroltatva, kardját tokjába dugá s az elvett dárdát
kétkézre kapa, nem telt bele két percz, midőn mind a hármat leöklelte
lováról.
Ekkor széttekinte, ha nem jön-e több? s örömmel tapasztalá, hogy a
hidnak levők a távol miatt nem vették észre a tusát. Kétszáz lovagja
pedig már a tulsó parton járt s szép nesztelen átkelt az innensőre.
Egy pár a leküzdött beduinok közül még nyavalygott és ordítozott.
– Verjétek ezeket főbe, hogy el ne áruljanak bennünket kiáltozásaikkal.
– Ne várjuk be Veér György csapatait? kérdé egy hadnagy.
– Nem lehet, nincs időnk, szólt Bánfi, a vereslő égen jártatva szemeit s
azzal a kisded csapat nesztelenül haladt a mezőségeken és harasztokon
keresztül.
Nemsokára valami távoli zsibongást kezdének hallani, s a mint egy
dombtetőre értek, föltünt előttük Bánfi-Hunyad.
Bánfi könnyebbülten lélekzett; nem a város égett, csupán a kertekben
levő kazalok, a lakosok előre leverték házaik tetőit, hogy az ellenség
föl ne gyujthassa. A templom és torony is tetőtlenül állott, s lehete
látni, mint hemzsegi azt körül a tűz világánál ostromló török had; míg a
torony ormairól tűzesőként hullott alá égő szurok és kénkő, néha egy-egy
nehéz gerenda is, lesodorva a falakról a fölkapaszkodókat.
Ali basa nem várhatta be ágyuit, mik a rossz utakon elmaradtak s azt
hivé, hogy egy ostommal beveheti a parasztoktól és nőktől védett helyet.
De a kétségbeesés katonává tesz mindenkit, s az elszánt kezében jó
fegyver a fejsze és kasza.
Bánfi arcza kigyulladt e látványra. Egy fehér hölgyalakot vélt látni a
torony ormán, s azzal sarkantyúba kapá lovát, s mint a vihar, nyargalt
előre, lovagjainak kiáltva:
– Ne számlálgassuk az ellenséget most, majd ráérünk, ha leöltük! s egy
óranegyed mulva a város előtti tábor elé ért a kisded csapat.
Itt aludt mindenki. Míg egyik sereg ostromolt, addig a másik ráért
pihenni; még az őrök is nyugalomra hajták fejeiket, a lovasok ott
feküdtek leczövekelt paripáik mellett, s csak akkor riadtak föl
álmaikból, midőn már Bánfi keresztülkasul nyargalt soraikon.
A báró egyedül az ostromlottakhoz akarva sietni, hirtelen keresztül
gázolt az eszeveszett seregen, mely álmából fölijesztve, lóra, dárdára
kapott, s egymást vélve ellenének, összekeveredék, kölcsönösen rontva
tulajdon csoportját, a csauszok hasztalan iparkodtak a bőszülteket
rendbeszedni.
Bánfi azonban véletlenül, vakmerően vágott a török had közé, mely a
templomokat ostromolta. Az első csapatok ijedten futottak meg váratlan
rohama elől, a futókat azonban nemsokára megtorlasztá egy szemközt jövő
dandár, mely Ali basa válogatott mamelukjaiból állott.
Egy óriási szerecsen vezette a csapatot. Lova rendkívüli nagyságú,
tizenhét markos mén; maga hét láb magas idomtalan alak; félig meztelen
kiülő izmai ragyognak, mint az aczél, az égő kazalok pokoli fényében;
széles szája vérzik egy kőhajítástól; fekete arczából rémesen világlanak
elő szeme fehérei.
– Megállj giaur! ordíta a szerecsen a csatazajt felülmuló hangon, s
egyenesen Bánfinak tartott. Iszonyú öklében tenyérnyi széles görbe kard
villogott, melyet még neki is súlyos volt megemelni.
Két huszár, ki Bánfi elé vágtatott, két csapására az iszonyú szörnynek
jobbra-balra hullott le lováról, egyik fejtelenül, másik övig hasítva. A
harmadik csapásra fölállt nyergében a szerecsen, elkiáltva magát dörgő
hangon:
– Én vagyok Kariaszár! a győzhetetlen. Köszönd Istenednek, hogy általam
halsz meg; s ezzel hátrakapva kardját, egy irtóztató csapást mért Bánfi
fejére.
A báró hideg vérrel emelé föl kardját szeme elé, s azon pillanatban,
midőn Kariasszár felé csapott, egy ügyes, semmi erőbe nem kerülő, de a
villámnál gyorsabb mozdulatot tett vele a szerecsen ökle felé, a vívók
belső vágásnak nevezik ezt, s e csapással Kariasszárnak egyszerre négy
ujját leütötte, a nehéz pallos csörömpölve hullott alá az ujjatlan
marokból.
A fekete arczon meglátszott az ijedtség és düh elsápadása. Iszonyú
ordítással veté magát rögtön Bánfira s nem törődve az arczára és vállára
kapott sebekkel, balkezével elkapá Bánfi jobbkarját, s brutális erővel
egyet taszított rajta úgy, hogy ha Bánfi erősen nem ül lován, kiesik
nyergéből.
Ugy látszott, mintha a szerecsen még fél kézzel is képes lenne őt
összemorzsolni.
Bánfi azonban jó lovas levén, keményen megszorítá térdeivel paripáját,
mire a nemes mén fölágaskodott két hátulsó lábára, s a mint az óriás
urával dulakodott, oroszláni erővel tépte annak megmarczangolt karját, –
a harczparipa egyszerre neki fordult a szerecsennek, s patkójával
czombon vágva, tajtékzó szájával dühösen beleharapott annak húsos
mellébe, s a megharapott részen egyet csavarintott fogaival.
Kariasszár elordítá magát bőszült fájdalmában, s hirtelen eleresztve a
bárót, handzsárjához kapott balkezével, s azt jajgatva rántá ki.
Bánfi azon pillanatban nyakához vágva az óriásnak, a roppant fő
egyszerre alágördült, s míg a levágott nyakból háromágú sugárban szökelt
fel a vér, a fejetlen alak neki szabadult lován ülve maradt, s kirántott
handzsárjával fejetlenül vagdalkozott még holta után is jobbra, balra, –
ijesztő tüneményül saját népeinek.
Az óriás elestének láttára szétfutottak a megrémült mamelukok, egymást
taposva s a kerítéseken ugrálva át lovaikról; ugyanekkor a templomot
védő nép, elhányva az útból torlaszait, kirontott ostromlóira, elől
Vizaknainé kivont karddal, utána a papok, mint zászlótartók, a templomi
lobogókkal. A nagy, de két tűz közé szorult ostromló tömeg kétfelé vált,
utat nyitva egyfelől a parasztok kaszáinak, másfelől a huszárok
csákányainak. Ez utóbbi hatalmas fegyver a vele bánni tudók kezében:
ütései csaknem kikerülhetlenek. A csákány hosszú, hegyes orra a
lecsapásnál oly erővel hull alá, hogy nincs paizs vagy sisak, melyet
keresztül ne üssön s kard meg nem véd görbe, hajlott vasa elől. A két
csapat nemsokára összeért, elszórva az útból a janicsárokat, kik még
félholtan is csapkodtak handzsáraikkal a rajtuk átgázoló lovak lábaihoz.
Vizaknainé kipirult arczczal szökött Bánfi Dénes elé s lova kantárát
megragadta.
– A veszély nagy, méltóságos uram, a török husz annyi erővel van, mint
mi együttvéve: jőjjön kegyelmed a templom kerítése mögé.
– Egy lépést sem innen. Mondá Bánfi hideg vérrel. Meneküljenek
kegyelmetek vissza torlaszaikhoz.
– Egy lépést sem innen; viszonzá Vizaknainé.
– Én tudom magamat védni. Monda Bánfi hevesen.
– Én is; viszonzá büszkén az asszony.
E pillanatban, mintha a fellegekből szállnának le, vagy a földből
támadnának elő, minden utczáról új csapatok rajoznak ki, gyalogok,
lovasok, hosszú puskákkal, tegzekkel, szalagos kopjákkal s égbontó
ordítás támad minden oldalról:
– Ali! Ali! Allah akbahr!
A magyarság erre hátát a templomnak vetve, csatasorba állott s várta a
támadást. Az utcza végéről egy fényes lovagcsoport látszott közelíteni,
a spáhik válogatott csapatja volt ez, délczeg arab paripákon, miknek
nyeregtakarója smaragdoktól tündökölt a tűzvilágban. Középett lovagolt
Ali, karcsú, hófehér berber ménen: kezében gyémántos markolatu görbe
kard, fején turbános sisak, nagy szakálla ezüst pánczéljára hullt le. A
mint lőtávolságnyira ért Bánfihoz, megállt s csapatjait körül elrendezé.
Bánfi mindekkorig hozzá sem nyult pisztolyaihoz, miknek gyönyörű
elefántcsontból faragott agyai kilátszottak nyeregkápájából. Most
kivonta azokat s mindkettőt odanyujtá Vizaknainénak.
– Fogja kegyelmed, monda. Legyen mivel védnie magát.
Ali basa erre egy hirnököt küldött előre, ki a magyarok elé érve, ez
izenetet hozá nekik:
– Az én uram, Ali basa, fölszólít titeket, hitetlen giaur nép, nincs
hová futnotok, minek erőlködtök ellene tovább: tegyétek le a fegyvert
lábaihoz s várjátok kegyelmét.
Alig ejté ki utolsó szavát a hirnök, midőn két lövés hallatszott és a
hirnök holtan esett le lováról. Vizaknainé mind a két pisztolyt ő rá
lőtte ki – feleletül.
Erre Ali basa dühösen inte a körülálló csapatoknak s minden oldalról
nyilak és puskák irányoztattak a magyarság felé.
Vizaknainé e perczben fölhágott Bánfi kengyelvasába s egy kézzel annak
vállára kapaszkodva, másikkal megvillantá kardját, kiáltva: «ne
féljetek, barátim!» Szavait ropogó dördülés s süvöltő nyilzápor követte.
Vizaknainé testével fedezte Bánfit, ki a lövés elhangzása után gyengülni
érzé a nő szorítását karján. Egy nyil szive fölött találta a nőt. «E
nyil neked volt szánva». Suttogá Vízaknainé, s holtan omlott le a
földre.
– Szegény asszony, monda Bánfi utána tekintve. Mindig szeretett és
sohasem mutatta.
S azután vér folyt köny helyett.
A magyar csapatot körülözönlé a török raj, de sehol sem birta azt
megbontani; Bánfi már a nyolczadik spahival vívott, kik mind elhulltak
rendkívüli ügyessége miatt. Ali basa magánkívül jött dühében.
– Nem birjátok hát leverni ezt a csufondáros kutyát! ordítá bőszülten, s
szétkardlapozva előtte álló embereit, maga vágtatott Bánfi elé. Én
vagyok előtted, hitvány disznó, ordítá rá fogcsikorítva, te kutyák
ivadéka.
– Tartsd magadnak czímeidet! kiálta Bánfi s elébe vágtatva, olyat húzott
kardjával a basa sisakjára, hogy mind a sisak, mind a kard összetörött.
Erre mindkét lovag egyszerre döbbenten hátrált vissza s Ali egy gömbölyű
paizst kapott el fegyverhordozóitól, míg Bánfinak aczélcsákányt
nyujtottak hirtelenében. Ezzel ismét a két vezér összerontott.
A csákány iszonyú csapással sujtott le a gömbölyű paizsra s lyukat ütött
rajta, mire Ali basa kardjával visszavágott, s Bánfit ezuttal csak ügyes
félrehajlása menté meg a haláltól.
– Fejedet laptának viszem el, szólt gúnyosan Ali.
– Én pedig szakáladat seprűnek, viszonzá Bánfi.
– Nemesi czimeredet lovaim ólára szegzem ki.
– Én pedig bőrödet madárijesztőnek tömetem ki polyvával.
– Te föllázadt rabszolga!
– Te borbélyinasból lett hadvezér.
Minden gúnymondat új dühös csapás által volt kisérve.
– Te becstelen asszonyrabló! kiálta tajtékzó szájjal a basa. Te török
leányt rabolsz tisztátalan ölelésedre? Ezért én elrablom feleségedet! s
hárememben ő lesz legutolsó rabnőm!
– Bánfi előtt felfordult a világ. Három oly sebet kapott lelkén, mely
kivette őt emberi alakjából.
– Átkozott ördög! ordítá fogcsikorgatva, s közepén kapva csákányát,
közelebb rugtatott Alihoz, s villámsebességgel pörgetve meg
harczeszközét, mint a szélmalom szárnya forgott az kezében, majd
fokával, majd gombos végével csapkodva az elébe tartott paizsra, s védve
és támadva egyszerre. Ali basa meglepetve ez új szokatlan modorú roham
által, vissza akart húzódni, de a két harczi mén ezalatt egymás szügyét
és nyakát harapdálva, osztá uraik harczát, s nem lehete őket egymástól
elválasztani.
A spáhik, látva urok hanyatlását, közbevetették magukat, s elverve Bánfi
mellől a védő huszárokat, midőn ez látta, hogy emberei mind a templomba
menekülnek, hirtelen egy utolsó csapást adott Ali paizsára, melynek
súlyától a csákány átfurta azt, s Ali fölordításából gyanítva, épen ott,
a hol az a karhoz volt csatolva. Már a másik csapásra nem ért rá Bánfi,
mert minden oldalról körül volt kerítve.
E pillanatban ismeretes trombitaharsogás riadt meg a küzdők háta mögött,
s egy új, általános, egyszerre megszólaló csatakiáltás vegyült a zajba:
«Isten! Mihály angyal!»
Veér György érkezett meg a banderiumokkal.
– Isten! Mihály angyal! ordíta a magasan kilátszó nemes vezér
lánczüngében, félvállra vetve medvebőr kaczagányát, s gerezdes
buzogányával utat tört magának a meglepett törökök koponyáin keresztül.
A támadás eszesen volt intézve; minden utczáról egyszerre tört be a
lovas nemesség, zavarba hozva a török sereget minden ponton: úgy, hogy
egyik csapat nem jöhetett a másik segélyére, míg a legszélsőt mindig
túlnyomó erő verte tönkre.
Ali basa Bánfi legutolsó csapásától gonosz sebet kapott bal karján,
miáltal leveretve, sarkantyúba kapta paripáját, s jelt adott a
megfutamodásra.
A török sereg hanyatthomlok üzetett ki a városból; vezéreik a gyalui
havasok felé iparkodtak őket terelgetni, melynek utain ismét rendbe
gondolák szedhetni soraikat.
A falun kívül tovább folyt a bomlott csata.
A magyarok széthányva az égő kazlakat, az éj sötétében összekeveredtek
elleneikkel, csak a csatakiáltásról ismerve meg egymást.
Az üldözött török had a sötétben és zavarban majd ellenségeihez
menekülve, majd saját társait öldösve, el akarta tanulni a magyarok
harczkiáltását, de ez még nagyobb vesztére szolgált, mert nem tudva
kimondani «Mihály angyalt», mindig «Mihál andzsalt» kiáltott helyette[8]
s még ismertebbé tette magát a magyarok előtt.
A török sereg tökéletesen meg volt verve, ezernél többen feküdtek halva
az utczákon és a templom körül, s csak a mély utak menték meg őket, a
hova a magyar seregnek nem volt tanácsos őket követni.
Veér György tehát takarodót fuvatott, míg Bánfi nyugtalan dühvel próbált
majd itt, majd amott nyomába törhetni a futó ellenségnek. Hasztalan;
minden út el volt hirtelen levágott fákkal torlaszolva.
– Kénytelenek vagyunk őket menekülni hagyni, mondá Veér György, kardját
hüvelyébe bocsátva.
– Hátha nem? hátha nem? szólt izgatott hangon Bánfi, s egy dombra
fölnyargalva, valamit vizsgálni látszott. Egyszerre örömteljes hangon
kiálta föl: Nézzetek oda! A jeltüzek épen most gyulladnak ki.
És valóban, a gyalui havasok felől lehete látni, mint lobbanak föl
egyenkint a jeltüzek hosszú sorban.
– Azok a mi embereink ott, kiálta föl Bánfi új lelkesüléssel.
Kelepczében van a török. Rajta, előre!
S azzal maga után véve csapatjait, az eltorlaszolt utak felé vágtatott,
nem hajtva a gondosabb Veér György figyelmeztetéseire.
* * *
Ali basa ezalatt martalékul hagyva sátorait, tevéit és zsákmánynyal
terhelt szekereit, előre küldé Dzsem-Hamánt, az arnauták vezérét, hogy a
havasokon átvivő utakat tegye járhatókká.
Dzsem-Hamán az éj sötétében előre haladva, a mint arnautáival az utakat
egyengetné, egyszerre beszédet hall a feje fölött levő meredek sziklákon
s egy csoport fegyveres férfit lát ott megjelenni.
A csapatok egyszerre kiáltának egymásra:
– Kik vagytok? mit csináltok?
– Köveket hordunk; felele Dzsem-Hamán. Hát ti?
– Mi is köveket hordunk. Volt fölülről a felelet.
– Én Dzsem-Hamán vagyok, ki Ali basa lábai alól takarítom a köveket, hát
ti nem Csáky László emberei vagytok?
– Mi pedig Ali basa fejére gyűjtjük a köveket s Angyal Mihály emberei
vagyunk; – kiáltának onnan felülről s egy hatalmas kőzápor gördült
egyszersmind az arnauták fejeire documentum-képen.
– Itt is Mihály andzsal! ordíták megrémülve az arnauták, visszafelé
értve Angyal Mihály nevét s rémülten futottak vissza, elrémítve az
utánok jövőket, hogy körül vannak fogva.
E hirre a török sereg, előlhátul ijesztve, egy rendetlen tömkelegbe
szorult össze, melyre hajnal hasadtával a sziklatetőket ellepő magyar
fölkelő nemesség roppant szirtdarabokat kezde aláhengeríteni.
Ali basa majd egy, majd más uton iparkodott keresztültörni magát, az
alágördült malomkövek és faderekak mindenünnen iszonyú veszteséggel
verték vissza; a legbátrabb csatárok, kik karddal kard ellen csatát
küzdöttek, sápadva futottak vissza e mennydörgő sziklahasábok elől, mik
úgy összezúzták, a ki eléjök állott, hogy nem lehetett rajta megismerni:
melyik volt az ember? melyik volt a ló?
Ali szakállát tépte dühében, azt látva, hogy egész seregével együtt el
van fogva, és egy oly sereg által, melynél az övé még akkor is erősebb
lehete.
– «Nincs védelem és segítség, egyedül a felséges Istennél!»[9] Kiálta
kétségbeesetten törve ketté kardját, s pisztolyát elővonva, azt mellének
szegezte.
E perczben egy kéz félrerántotta fegyverét s Ali basa Zülfikárt látta
maga előtt.
– Mit akarsz esztelen? kiálta rá. Tán nem kivánod, hogy élve jussak a
hitetlenek kezei közé?
– Én meg foglak szabadítni tégedet és hadseregedet. Monda Zülfikár.
– Allah árnyékára! nagy szót mondál, s ha képes volnál azt megtenni,
első vezéremmé tennélek.
– Az nem kell. Igérj ezer aranyat s bocsáss el Bánfi Déneshez követül.
– Hogy eláruld neki állapotomat, úgy-e, kutya?
– Azt nem szükség elárulnom, láthatja a hegytetőről maga, s te
mindenesetre olyan jó helyen vagy, mintha már megvolnál ölve, azért
nincs mit válogatnod benne, ha higyj-e nékem, vagy sem? Két nap alatt
épen úgy elveszhetsz éhen legvitézebb lovagaiddal, mint én; ebben az
egyben most mind egyenlők vagyunk s nincs miért lenéznünk egymást.
– S mit akarsz tenni, te hitvány szolga?
– Rávenni Bánfit, hogy a Kalota felé vezető utakról elvigye seregeit s
nekünk arra utunk nyiljék megmenekülni.
– S te ezt lehetségesnek hiszed?
– Vagy, vagy nem. A hol bizonyos a halál, ott az ember nem koczkáztatja
az életet; ha én estig beszélhetek Bánfival, te éjszakára próbáld meg
arrafelé a kimenekülést. Ha sikerül, jó; ha nem sikerül, ismét
visszajöhetsz.
– E ficzkó merészen beszél. Jó, cselekedjél a hogy gondolod. Rád bízom.
Allah látja a titkokat! Eredj.
Zülfikár letéve fegyvereit, neki indult egyedül a Kalota felé vezető
mély útnak. A magyar előörsökhöz közeledve, az út hosszában sorban a fák
ágaira fölaggatott törökök ötlöttek szemébe. A renegátot nem látszott
megzavarni e látvány: bátran a magyarok közé lépett, s a mint azok
elcsipték, nyugodtan mondá nekik magyarul:
– Vigyetek Bánfi Déneshez, én az ő kéme vagyok.
– Hazudsz! kiáltának rá; ágra vele!
– Be tudom bizonyítani, folytatá szilárdul Zülfikár s egy összehajtott
levelet kivéve turbánjából, a hadnagy kezébe adá.
A levélbe ez volt irva:
«Én, Sötér Gergely, tudósítom a magyar csapatvezéreket, miszerint e
levél előmutatója, Zülfikár, az én hűséges hadi kémen. Bocsássák őt
mindenütt szabadon.»
A hadnagy dörmögve nyújtá neki vissza a levelet s parancsot adott két
legénynek, hogy vezessék őt Bánfihoz s azon esetben, ha Bánfi rá nem
ismerne, üssék főbe.
Bánfi azonban az első tekintetre megismerte benne Pongráczot, Balassa
egykori szolgáját s inte a csatlósoknak, hogy hagyják őt vele egyedül.
– Hát te törökké lettél? kérdé tőle Bánfi.
– Ne kérdezz uram; úgyis sok mondani valóm van. Ha beszélni hagysz,
rövid leszek. Balassa Imre engem elűzött házától, megtudva, hogy
Azraëlét én segítém neked elszöktetni.
– Jól van, monda Bánfi összehúzva szemöldeit. A leány tőlem is
megszökött, s nem tudom, hova lett?
– Tudod biz azt, uram; de nagyobb baj az, hogy mások is tudják. Egy
rejtett szikla-épületed van Gregyina Drakuluj mellett: ő ott lakik.
– Csitt! kiálta fel Bánfi megijedve. Honnan tudod ezt?
– Balassa följelentette a nőrablást a fejedelemnek. A dolog nem oly
tréfa, mint gondolnád, Azraële a zultán leánya, ki Ali basának volt
eljegyezve, Alitól azonban elszökteté őt Corsar bég, s míg Corsart csak
Balassa mérge menté meg a selyemzsinegtől, Balassa lett a leány miatt
földönfutóvá. E leány vészt hozott mindenkire, a ki őt birtokába vevé.
Most rajtad a sor. A fejedelem mindent igérve a kegyvesztett Csáky
Lászlónak, ha kifürkészi azon helyet, hová te azon leányt elrejtetted,
az a czirkálót ravaszul megbízta, hogy tudakozódjék a nép közt, ha nem
láttak-e egy párduczot az erdőben? jól tudva, hogy e szelidített
fenevadnak szokása szanaszét kóborolni. E nyomról ráakadtak
sziklarejtekedre. Látták a leányt. El van árulva minden.
– Ördög és pokol! kiálta Bánfi elsápadtan.
– Még halld a többit. Csáky közlötte tervét Ali basával, ki a dologban
egyik érdekelt fél, s a terv szerint ugyanakkor, midőn Ali
Bánfi-Hunyadra tört, Csákynak mintegy kétezer oláhval vadászat ürügye
alatt a Gregyina Drakuluji sziklát kelle megostromolnia.
– Ez hallatlan ármány! kiálta fel Bánfi, öklével kardjára csapva.
– Meglehet uram, hogy még jókor érkezhetel, folytatá ravaszul a renegát,
ha sokáig nem késel e helyen.
– Rögtön indulunk! szólt Bánfi dühtől sápadtan. Majd megtanítom én e
tányérnyaló népet szabad nemes birtokára törni, mig maga a haza
ellenségeivel harczol. Néhány száz ember elég lesz Ali basát ez oldalról
sakkban tartani. A többivel, fogadom, hogy fülénél fogva hozom el Csáky
László uramat, ha határomon belépett.
Ezzel rögtön parancsot adott saját hadainak Bánfi, hogy a legnagyobb
csendben induljanak Marisel felé. Az ott maradott kis csapatnak pedig
meghagyta, hogy rakjanak sok tüzet az erdőben, hogy az ellenség azt
higyje, mintha az egész hadosztály ott volna, s azonnal sietett a
veszélyben forgó menedék felé, Zülfikárnak ötszáz aranyat fizetve a
hiradásért.
Ali basa pedig az összebeszélés szerint, éjszaka egész seregével a Bánfi
által ott hagyott nehány száz főnyi őrségre támadva, azt rövid
ellenállás után elverte útjából s kétezer halottat és minden hadi
készületét ott hagyva, nagy vereséggel s boszuval haza iramodott
Nagy-Váradra.
Zülfikár tőle is megkapta a szerződött ezer aranyat, ilyenformán
szolgálva egyuttal magyarnak és töröknek s mind a kettőtől fizettetve
magát.
XIV. TÖRVÉNYSZÉK LAKOMA MELLETT.
A vadászkürt rivallása visszahangzott a batrini hegyek között; a hajtás
zaja mindig közeleb érkezett; egy csoport uriasan öltözött lovag
nyargalt a hajtás csomójában: elől Csáky László uram.
– Utána! utána! hangzott mindenünnen, hihetőleg üldözőben volt már a
vad, midőn a nyargaló csoport egy bokros helyen keresztül törtetve, egy
szembejövő csapattal találkozék, melynek vezérében mindnyájan Bánfi
Dénesre ismerének s megdöbbenve szakíták félbe a hajtást.
Bánfi gúnyos mosolylyal lovagolt hozzájok.
– Hozta Isten kegyelmeteket uraim, az én birtokomban. Nagyon örülök,
hogy van szerencsém. Hihetőleg eltévedtek önök; vagy ha nem, akkor
vendégeim. És így mégis Isten hozta. – De milyen elvadultan néznek önök
rám. Szinte eszembe juttatják a bibliai mondást: «a ki az őzet üldözi a
berekben, az az oroszlán fektére bukkan».
– Mi nem nézzük kegyelmedet sem őznek, sem oroszlánnak, viszonzá Csáky,
zavarában fülig pirulva; hanem azt hivők, hogy jó helyen járunk.
– Bizonyosan, szólt Bánfi bántó nevetéssel, önök az én birtokomon
vannak, s ez elég jó hely, és én nem tudok hová lenni e megtiszteltetés
miatti örömömben. Önök hihetőleg el lesznek fáradva; mire nézve meghivom
önöket magamhoz Bonczhidára egy kis barátságos vendégségre.
– Köszönjük, szólt haragosan Csáky; de most nem fogadhatjuk el.
– Már az az én gondom. Én nem szoktam soha éhen, szomjan elbocsájtani
senkit, a ki hozzám vendégül jött; pedig vadlopóknak csak nem nézhetem
kegyelmeteket, tehát vendégeimnek kell néznem.
– Még van egy harmadik minőség is.
– A melyet én nem ismerek.
– Majd meg fogom kegyelmedet ismertetni vele.
– Az igaz, lesz időnk rá az ebéd fölött. Fordítsuk Bonczhida felé a
kantárszárat, uraim.
– Megmondám, hogy nem fogadjuk el.