ráhatározá magát, hogy amnestiát ad Zólyominak s vissza engedi jőni,
hogy többet ne ijesztgessék vele.
– Hát csak Isten hirével.
– Jól van, jól, de azt tudja méltóságod, hogy Zólyomi jószágai most
méltóságod birtokában vannak, így a fejedelem kénytelen méltóságodat
fölszólítani, hogy e javadalmakat a visszatérendő Zólyominak
kiszolgáltatni ne terheltessék.
Naláczi nagyon röviden találta előadni a dolgot, bármennyire pótolta is
méltóságos czímmel szavait.
– Mit? kiálta föl Bánfi hátralépve, s azt gondolják kegyelmetek, hogy én
azokat visszaadom? Az ország nekem ezen jószágokat oly terhes
kötelességgel adta át, hogy értük saját költségemen két ezredet
szereljek föl az ország védelmére; én a terhet teljesítem, s most azt
hiszik kegyelmetek, hogy a jószágokról le fogok mondani csak azért, hogy
egy bolonddal több legyen az országban.
– De ha a fejedelem kivánja?
– Akárki kivánja, nem adom!
– Ezt vigyem vissza feleletül?
– Ezt a két félreérthetlen igét; szólt Bánfi apróra rágva a szót: «nem
adom!»
– Alázszolgája! monda Naláczi, gúnyosan meghajtva magát s eltávozott.
– Servus! veté utána megvetőleg Bánfi; s azzal kitekintve a folyosóra, a
mint ott néhány jobbágyot meglátott kalaplevéve várakozni, kiáltott:
jertek be, mit akartok?
A jámbor emberek látva a főúr ingerült kedélyét, átallottak belépni, míg
végre a tiszttartó betuszkolá őket.
– A dézmát kellett volna behoznunk; szólt siralmas hangon a legvénebb
paraszt, lesütve szemeit; de nem lehetett ám.
– Hát miért nem lehetett? kiálta rá Bánfi harsány hangon.
– Nincs miből, méltóságos uram; – nem járt eső, – nem arattuk be a
vetnivaló magot; a faluban gyökeret meg gombát esznek az emberek, míg
benne tart, azután Isten tudja, mi lesz velök?
– Lám, szólt Bánfi, ez is új Isten csapása, s még háborúra vágyunk.
Tiszttartó! meg kell nyitni az uradalmi tárházakat s a jobbágyoknak
vetnivaló gabonát osztani ki, azonfölül a szegénységnek télire való
eleséget, a mennyi elég.
A szegény pór meg akarta csókolni Bánfi kezét; az nem engedé, egy köny
ragyogott szemében.
– Azért vagyok uratok, hogy segítsek sorsotokon, ha inségben látlak. A
kasznárok teljesítsék akaratomat, ha saját tárházaim kifogynak, hozatni
kell gabonát kész pénzért Moldovából.
Ezzel mellékszobájába eltávozott.
* * *
Bánfiné dobogó szívvel hallá az ismert léptek közeledtét.
Ott ült még most is az illatos jazminok, reszkető mimosák között, maga
is oly reszketeg, mint ezek, s oly halovány, mint amannak virágai.
Körüle minden pompától ragyog, a falakon metszett velenczei tükrök
aranyos rámákban; királyok, fejedelmek arczképei, mik között legújabb
Kemény Jánosé, a szerint festve, mikor még a törökhöz hajolt s törökösen
borotválta haját s hosszú szakállt hagyott, a mit egy időben nagyon
felkaptak a magyar urak.[5]
A terem oldalán mesterséges állószekrény, számtalan fiókkal, lazározott
teknősbéka-héjjal s gyöngyházzal kirakva; közepén festményekkel
tarkázott asztal, mely fölött remekművű ezüst kargyertyatartók állanak;
üveges almáriomokban a család drágaságai pompául kirakva: kövektől
szikrázó serlegek, emaillos arany szarvasok, miknek nyakát le lehet
srófolni, a filigran művészet remekei, egy-egy nagy virágkosár ezüstből,
mely alig lehet nehezebb egy tallérnál, a benne levő bokréták
mindenszínű drágakövekből vannak összefoglalva villogó virágcsoporttá,
melynek smaragd levelén egy arany szitakötő lebeg, oly finoman dolgozva,
hogy szárnyain keresztül lehet látni.
A magas ablakról a földig nehéz vörös selyem függönyök lengnek s az
ablakközök el vannak borítva az akkori divatvirágok legpompásabbjaival,
mik közt a bársony tündöklésű taréjos amaranth, a liriodendron csüngő
tulipánaival, s a jégharmattal hintett levelű mesembryanthemum a
legkitünőbbek.
Mindezek közül csak a reszkető mimosa s a halovány jazmin illett az
úrnőhöz, kinek arcza oly búbánatos ellentétet képezett laka fényével. A
kis gyöngéd alak szinte el látszott veszni a magas boltozatos teremben,
melyben alig volt képes egy-egy massiv maroquin karszéket helyéről odább
mozdítani, vagy egy iszonyú nehéz gyertyatartót fölemelni, vagy egy
súlyos atlasz függönyt félrevonni. Úgy látszék, mintha minden tárgy
erőtlen voltát juttatná eszébe.
Minden hang, minden dobbanás idegrázólag hatott reá, midőn az ismert
lépés küszöbét érinté, minden vére arczába futott, fel akart szökni, s
mire ajtaja kinyílt, ismét halovány volt s nem birt székéről
fölemelkedni.
Bánfi nyiltszivű örömmel siete reszkető nejéhez, – ki még folyvást nem
birt az elfogódástól hanghoz jutni – s megfogva annak két harmatgyönge
kezét, nyájas tekintettel néze ábrándos szemeibe.
– Milyen szép és milyen szomorú…
A hölgy mosolyogni próbált.
– E mosoly is oly szomorú… monda Bánfi szelid hangon, felkarolva a
tündérlenge hölgyet.
Bánfiné odatapadva simult férje keblére s nyakát körülfogva karjaival,
arczát odavoná magához és megcsókolá.
– E csók is oly szomorú.
Bánfiné elfordult, hogy könyeit elrejtse.
– Mi lelt? kérdé gyöngéden megsimogatva neje homlokát Bánfi. Mi bánt?
mért vagy oly halvány? Mid hiányzik?
– Mim hiányzik? viszonzá könyes szemeit fölvetve férjére Bánfiné s
nagyot sóhajtva, letörlé könyeit s azzal mintha más tárgyra vinné át a
beszédet, karját férjeébe öltve, oda vezette őt virágaihoz.
– Nézd ezt a szegény passiflorát: miként elhervadt, pedig
porczelláncserépbe van ültetve s átszűrt folyamvízzel öntözém. Elfeledém
a függönyt félre húzni előle, s ime szegényke, mint lefonnyadt. Nem
hiányzik semmije, csak a napvilág.
– Úgy látszik, szólt Bánfi elfojtott hangon, hogy a napkeleti
virágnyelven beszélünk egymással.
– Mim hiányzik? szólt kitörő zokogással Bánfiné, magát férje nyakába
kulcsolva; az én napvilágom, a te szerelmed hiányzik nekem!
Bánfi kellemetlenül érzé magát érintve, s leült neje helyére, őt
szeliden ölébe vonva; s a legnyájasabb, de közbe-közbe felinduló hangon
kérdé tőle:
– Kevésbbé tudom-e ezt irányodban tanusítani, mint egyébkor?
– Oh nem kevésbbé; de oly ritkán látlak. Már hatodik hete, hogy
eltávozál és én nem lehettem veled.
– Asszony! Nagyravágyó vagy-e? Azt akarod, hogy a fejedelem udvarába
vigyelek magammal ragyogni!…
Hidd meg, fényesebb a tiéd, mint az övé és kevésbbé veszélyes.
– Oh te tudod, hogy én nem keresem a fényt s nem félem a veszélyt. Mikor
száműzött voltál, mikor egy egyszerű gunyhóban meghuzódtunk, néha egy
vászonsátorban, melyre kívül hullott a hó; te kebledre tevéd fejemet,
betakartál palástoddal és én akkor olyan boldog voltam… Néha a
harczriadó s az ágyúk dörgése ébreszte fel bennünket és én mégis olyan
boldog voltam… Te lóra ültél, én leborultam imádkozni, s ha olyankor
visszatértél vérrel, porral belepetten, milyen boldog voltam akkor!
– Adná az ég, hogy az lehetnél ezután is. De van boldogság, mely
elébbvaló a családokénál, vannak ügyek, mikben csupa látásod gátolna,
utamban lenne.
– Oh tudom, kedves kalandok, szép hölgyek úgy-e? monda Bánfiné, tréfáló
hangon, de talán érző gondolattal.
– Csalatkozol, kiálta föl Bánfi, hevesen kelve föl székéről; a hazát
értettem.
S azzal haragosan lépdelte végig a terem hosszát.
Ha ily tréfákért a férj megharagszik: az azt jelenti, hogy találva van.
Bánfi, leránczolva sűrű szemöldeit, állt meg remegő neje előtt, ki azon
néhány percz alatt, hogy férje szobájába lépett, az indulatok minden
nemein keresztül vergődött; – öröm és keserv, félelem és harag, szerelem
és szerelemféltés egymással harczoltak izgatott szivében.
– Margit! monda tompa hangon Bánfi, te féltesz; s a féltés első lépés a
gyűlölethez.
– Inkább gyűlölj, mint elfeledj; szólt a nő indulatos kitöréssel, melyet
aztán ismét megbánt.
– De hát mit kivánsz tőlem? Van okod rám gyanakodni? Azt csak nem
kivánod tán tőlem, hogy úgy számot adjak, hogy merre jártam, kivel
beszéltem? mint egy mamlasz Bertai Gida, a ki naplót visz, ha hazulról
elmegy s minden óráról beszámol a feleségének? Lám, én nem tartalak zár
alatt, mint Thoroczkai Ábrahám uram, a ki ha nincs otthon, lakatot vet a
felesége szobájára, s mikor haza megy, az egész falut megesketi, hogy
nem beszélt-e valaki a nejével.
Bánfiné nevetésen kezdte és sohajon végzé.
– Te tréfával hárítod el a kérdést. Hiszen én nem vádollak semmivel! én
nem leskelődöm utánad; ha megcsalnál, sem tudnám meg soha. De lásd: van
valami a női szívben, valami kínos érzés, mely fáj, a nélkül, hogy tudná
miért, mely meg tudja mondani, nőtt-e, fogyott-e annak szerelme
irántunk, a ki életünknek mindene? a nélkül, hogy annak okait sejtené.
Én nem tudom, nem is kivánom tudni, hol jársz? de azt tudom, hogy sokáig
elmaradsz és nem sietsz haza. – Bánfi! én szenvedek, jobban szenvedek,
mint gondolnád…
– Asszonyom, szólt Bánfi hideg arczczal állva nője elé. Ez országban
igen könnyen mennek a válópörök.
Bánfiné lélekzettelen esett vissza székébe, ijedten kapva szivéhez;
ajkai, miken egy reszketeg sikoj tört keresztül, nyitva maradtak e
sikoltás után.
Mintha valaki egy hárfa húrjain karddal vágna végig.
A nő félájultan bámult férjére: mintha kétkednék, ha nem tréfa volt-e e
szó? igen kegyetlen tréfa.
– Te szerencsétlen vagy, folytatá Bánfi, és én nem segíthetek rajtad; te
ábrándozni szeretsz, ahhoz én nem értek. Lehet, hogy az én lelkem sérti
a tiédet s azt én nem akarom, de a tiéd sérti az enyémet bizonynyal s
azt nem tűröm! Zsarnokot nem ismerek fölöttem, még a szerelemben sem,
üldözni nem engedem magam, még könyek által sem. Szakaszszuk ketté
sziveinket. Jobb, hogy most tegyük azt, midőn még vérezni fognak, mint
akkor, midőn önkényt válnak el egymástól. Váljunk. Inkább most, midőn
még szeretjük egymást; mint elvárjuk, a míg meg fogjuk gyűlölni.
Bánfiné az egész kegyetlen beszéd alatt szótlanul lihegett, mintha egy
nehéz álomlátás nyomná szivét s lekötötte volna szavát, míg végre
erőszakosan törve ki szenvedélyének hangja, egy átható sikoltással
kiálta föl: «Bánfi! te megölsz!»
Bánfi maga is visszarettenni látszott e hang, ez arcz kifejezésétől s a
mint hevesen távozni indult, megállt fele útján, nejére hátra tekintve.
E pillanatban nem vevé észre, hogy az ajtó fölnyilt s rajta belépett
valaki; csak azt látta: mint változott el egyszerre nejének
kétségbeesésdúlta arcza egy mondhatlan kínba kerülő mosolygásra. Ez a
fájdalom vonásaira erőszakolt mosoly valami rettenetes volt! Bánfi azt
hivé, hogy neje megőrült.
Ekkor azonban Bánfiné székéről hevesen felszökve, elkiáltá magát: «Anna!
testvérem!» s az ajtó felé rohant.
Bánfi csak akkor fordult hátra, s maga előtt látta Bornemisza Annát,
Apafi Mihálynét…
Az éleslátású nő szemeit nem kerülé ki azon lélekállapot, melyben a
házastársakat meglepé: bármennyire tudtak is azok rögtön indulataikat
hazudtoló arczokat ölteni föl; de úgy tett, mintha nem vett volna észre
semmit.
Margitot keblére ölelve, nyájasan nyujtá Bánfinak kezét, míg keblére
boruló testvére alig birt magához térni.
– Szavaitok hallám kívülről, monda Apafiné, azért tartottam erre minden
bejelentés nélkül.
– Oh igen… Kaczagtunk… monda Bánfiné, sietve könyeit fölszárítani
kendőjével.
– Minek köszönjük e rendkívüli szerencsét? kérdé Bánfi, udvariassággal
palástolva zavarát.
– Minthogy ön felém sem hozza testvéremet, felelt Apafiné mosolygó
szemrehányással, én jövök meglátogatni szegény száműzött magyarhoni
rokonomat.
Bánfi átértette ez utóbbi szavak fulánkját s szakállát végig simítva
dörmögé:
– Itt tehet ön velem, a mit akar, szép rokonom, elménczkedhetik
fölöttem, földre sujthat tréfás czélzataival. A fejedelem trónja előtt,
az ország termében mint ellenségek állunk szemben; itt uralkodhatik ön
rajtam, itt nem vagyok egyéb, mint önnek leghívebb alattvalója, ki ön
bájai előtt meghódol; s magánkívül van örömében, midőn önt vendégül
elfogadhatja.
Ezt mondva, családias bizalmassággal ölelé át Bánfi Apafiné
méltóságteljes termetét, nem minden czélzás nélkül mondva nejének:
– Annától nem fogsz félteni talán?
Margit helyett Apafiné felelt:
– Azt hiszem, ön inkább félti tőlem magát.
– Ha nőm volna ön, aligha nem! Pedig nem messze voltunk tőle. Egy időben
kegyedet akartam elvenni.
– Hanem a leánynézőnél elmaradt a jegyváltás; szólt nevetve Apafiné.
– Hamar ráismertünk egymásra; folytatá Bánfi; két ily fő, mint a miénk,
nagyon sok lett volna egy házhoz, mikor most még egy országban sem
férhetünk egymástól. Mindketten parancsolni szeretünk; – nagyon
megjártuk volna, ha most egymásnak kellene engedelmeskednünk. Jobban
történt így. Ime mind a ketten ráakadtunk a magunk párjára: ön Apafira,
s én – Margitra – és mindketten boldogok vagyunk.
E szavakkal gyöngéden megcsókolá neje kezét, mit az hasonló
gyöngédséggel viszonozva, Bánfi egyedül hagyá a két testvért.
Anna nemes komolysággal nyugtatá kezét testvére kezében, ki szelid
mosolygással tekinte föl reá, mint egy ártatlan gyermek, ki nemtőjével
beszél.
– Te sírtál! monda Apafiné, hiába mutatod jó kedvedet.
– Nem sírtam; szólt Margit, bámulandó lélekerővel mutatva nyugodt
arczot.
– Jól van; szeretem hogy titkolod: ez arra mutat, hogy szereted őt; s ha
valaha, most van szükség rá, hogy férjedet szeresd, őrizd, védd…
– Szavaid megdöbbentenek. Te valami szokatlant látszol mondani.
– Már idejöttöm megdöbbenthetett. Gondolhatod, hogy ok nélkül nem
kerestem föl udvarodat. Nekünk mindkettőnknek egyenlően van félteni
valónk, s ha egymást nem értjük, egyikünk vagy másikunk elvesztheti a
magáét.
– Beszélj, oh beszélj; szólt remegve Bánfiné, maga mellé húzva testvérét
egy a szögletben nyúló kerevetre.
– A mi férjeink eleitől fogva gyűlölik egymást; szüntelen ellenkező
véleményen, ellenkező párton állva, megszokták egymást úgy tekinteni,
mint ellenséget. Jaj nekünk, ha e gyűlölet nyilt harczczá fajul s
azokat, kiket szeretünk, egymás ellen törni látjuk.
– Oh én bizonyosan mondhatom, hogy Bánfi semmi ellenséges szándékot sem
rejteget férjed ellen.
– Én nem Apafit féltem az elbukástól, szólt Anna, hanem férjedet. Apafi
lelkében nagy változást tett a trón, melyre erővel hivatott; megdöbbenve
veszem észre, hogy ő féltékeny kezd lenni hatalmára. Már Érsekujvár
alatt aggodalmasan mondá el a nagyvezérnek, hogy Haller Gábor a
fejedelemségre vágyik, a miért szegény Hallert a nagyvezér férjem tudta
nélkül nagyhirtelen lenyakaztatá: de Apafi még most is emlegeti, a mit
akkor férjed izent neki: hogy nemsokára kirántja nyakából a zöld bársony
mentét.[6]
– Én Istenem. Mitől kell tartanom?
– Míg én el nem vesztem férjem kegyét, addig semmitől. Míg ti nyugodtan
alusztok, én az indulatok támadásit fürkészve virrasztok Apafi mellett,
s erőt adott Istenem oly szörnyek ellen küzdhetnem, mik vérszennyekkel
tetézhetnék uralkodása emlékét. De van egy lélekállapota férjemnek,
melyben minden befolyásom elveszti talizmáni erejét, mikor kikelve saját
természetéből, szelidsége kötekedő durvasággá válik; szemei, mik máskor
egy meghalt cseléd fölött könyeztek, vérben forogva, vért látszanak
szomjuhozni; máskor oly óvatos, ekkor oly hirtelenkedő lesz. És ez
állapota – pirulva kell előtted megvallanom, – az ittasság… Nem panaszul
hoztam föl ellene; annak kit szeretünk, nem rójuk föl hibáit, annak
mindent megbocsátunk.
– Kivéve egyet: ha hűtelen hozzánk; szólt hozzá Margit.
– Még azt is, még azt is! sietett Apafiné mondani. Ha éltét kell
megmentenünk, még azt is meg kell bocsátanunk.
– Oh Anna, szólt Margit nyugtalanul, te titkokat sejtetsz velem, miket
nem akarsz megmondani.
– A mit tudnod kell, megtudandod. Férjed nemrég büszke vakmerőséggel
állt útjába egy pártnak, egy hatalmas pártnak, mely királyokkal és
királyok ellen szövetkezett; mondhatni, a sorsnak állt útjába. Ő elég
büszke számba sem venni a veszélyt, melyet ezáltal magára idézett. Vagy
azt hiszi tán, hogy azok, kik egy trónon ülő király ellen fenik a
fegyvert, kételkedni fognak, ha egy közőlök való nemes fölüti ellenük
fejét? és ezeket Bánfi megbántá, kigúnyolta, fenyegeté, messzeágazó
terveikbe kuszáló kezekkel markolt. Leszidta őket és a fejedelmet egymás
előtt szemtől szemben.
Bánfiné félénken kulcsolá össze kezeit.
– Én látom a vihart, mely Bánfi feje fölött gyülekezik. Mámoros korában
czélzatokat mondott előttem Apafi, melyek megdöbbenték lelkemet, és én
nem akarom, hogy Apafi legyen a kéz, mely őt mások számára elejtse.
Minden oldalról bele fognak kötni, de mi ketten vigyázni fogunk rá. Én
iparkodom feltartóztatni a csapást, s ha mégis megtörtént az, te el
fogod hárítani. Mindkettőnknek teljes mértékben kell birnunk férjünk
szerelmét, hogy a lelki mindenhatóság erejével közéjük vethessük
magunkat, midőn egymásra készülnek rontani. Lásd: az iszonyatos lenne,
ha valamelyik elveszne a másik kezétől s egyikünk oka lenne a másik
gyászának.
Margit félénken szorongatá Anna kezét.
– Mit tegyek? Oh Istenem. Mit tehetek én? Mi az én erőm?
– A te erőd: szerelem, éberség és önfeláldozás; viszonzá Apafiné
magasztos tekintettel iparkodva átönteni saját erős lelkét gyönge
testvérébe.
Két ember sorsa két angyal kezébe volt letéve e pillanatban, s e két
ember sorsa egy volt Erdélyországéval.
XIII. AZ ÉJI HARCZ.
A mint Bánfi Dénes neje szobáját elhagyva, a hátulsó csigalépcsőn a
földszinti tornáczba alászállt, egy fiatal lovagot látott benyargalni az
udvarra.
A lovag porral és tajtékkal volt lepve; a mint leugrott lováról, a mén
fáradtan feküdt le, maga a lovag sietve kérdezősködék Bánfi után, ki
benne Benkő Gáborra ismerve, elébe jött, kérdezve: «mi baj?»
– Uram, szólt lelkendezve a fáradt lovag, Ali basa megtámadta
Bánfi-Hunyadot.
– Épen jókor; monda Bánfi, szinte örülve rajta, hogy izgatott lelke elé
törni, zúzni valót hozott a sors. Hivjátok Veér Györgyöt; monda
tiszttartóinak. Kegyelmed pedig, ha kifújta magát, mondja el a
körülményeket.
– Sietnem kell, méltóságos uram. A baj közepéből jöttem ide. Tegnap egy
csapat kurd portyász megjelent Bánfi-Hunyad előtt. Méltóságod kapitánya,
Sötér Gergely uram, megértve, hogy sarczolni jöttek, utasításához képest
a kastélybeli huszárokkal kivonulván eléjök, velök viadalba ereszkedett
s rövid tusa után elkergette a sánczoktól, ezzel nem érve be, riadót
fuvatott s az elvert csapatot űzőbe véve, utána nyargaltatott Zentelke
felé. Míg a kurdok folyvást futottak előttünk, mi azalatt egyszerre
oldalról látjuk magunkat megtámadva; – egy percz alatt az egész tér tele
volt lovas törökökkel; mint a hangyaboly, úgy jöttek ellenünk. Számukról
biztosan nem szólhatok, hanem azt tudom, hogy három lófarkas póznákat is
lehete látni közöttök. A mi arra mutat, hogy maga a basa is jelen van.
Sötérnek nem maradt ideje többé Hunyadra visszavonulhatni.
– Az ördögbe! kiálta föl Bánfi.
– Két-három emberrel harczolt mindegyikünk, maga Sötér egyik kezébe
buzogányt vett, a másikba kardot, s a mint mellette voltam, e szavakat
kiáltá hozzám: «Szaladj fiam a csatából! vágd ki magad, – fuss
Bonczhidára és adj hirt». A mit azontúl mondott, azt már nem hallottam,
mert a dulakodó tömegek elszakítának bennünket. Én erre a paizsomat
hátamra vetve s fejemet lehúzva lovam nyakára, sarkantyúba kaptam
paripámat s vágtattam ki a csatából. Százan is futottak utánam, hogy
elfogjanak; paizsomon kopogott a nyíl, mint a jégeső, de okos lovam,
érezve a veszélyt, megkettőzteté erejét s üldözőim elmaradtak nyomomból.
– Egyenesen jött kegyelmed Bonczhidára?
– Nem állhattam meg, méltóságos uram, hogy félre ne ugorjak Bánfi-Hunyad
felé, az ott maradt lakosságot értesítendő a veszélyről, hogy idejekorán
menekülhessenek a havasok felé.
– Azt okosan tevé kegyelmed. Tehát a lakosok megmenekültek?
– Korántsem. A vett rémhirt épen Vizaknainé asszonyom portája előtt adám
tudtára a népnek. Az arczok elsápadtak, midőn egyszerre előlépett a ház
asszonya, kivont karddal kezében s mintha száz férfi lelke szállott
volna belé, villogó szemekkel állt meg a nép között, s ezeket mondá
nekik: «férfiak vagytok-e? ha igen, fogjatok fegyvert; álljatok ki
sánczaitokra s tudjátok megvédeni a helyet, hol gyermekeitek élnek s
apáitok eltemetve vannak; vagy ha gyávák vagytok, ám fussatok, a nők itt
maradnak velem, s megmutatják a dühös ellenségnek, hogyha az ősi
tűzhelyért kell küzdeni, akkor senki sem erőtlen!»
Bánfi rekedt hangon kiálta csatlósainak, hogy hozzák elé pánczélját,
kopjáját és sisakját s inte a fuladozó hirnöknek, hogy szóljon tovább.
– E szavakra szörnyű ordítás keletkezett a nép között, az asszonyok,
mint megannyi furiák rohantak fegyverekért, s férjeik oldalán, kiket
nőik elszántsága hősökké avatott, fölmentek a sánczokra: ki mit kapott,
kaszát, ásót, cséphadarót fogva elő. Ezalatt Vizaknainé maga mindenütt
járt, biztatá, rendezte a csoportokat, a templomot eltorlaszoltatá;
olajat, kénkövet forraltatott; a hidakat letöreté; úgy hogy mire én
kijöttem a városból, az már tökéletes védelmi állapotba volt téve. Ezzel
én minden kerülés nélkül átusztattam a Körösön s erdőkön s álutakon
idáig jövék.
Bánfi ez utóbbi beszéd alatt egészen magánkívül látszott lenni. Nem
várta már sem sisakját, sem fegyverzetét, lováért ordított s míg arra
fölkapna, a megérkező Veér Györgynek sietve kiáltá:
– Utánam Bánfi-Hunyadra! – Éjjel-nappal jőjjetek. A gyalogság kerüljön a
gyalui havasok felé. A lovasság utólérhet Kolozsvárig. Ha közel lesztek,
rakjatok tüzeket a hegyeken, hogy az elődandárral egyszerre támadhassam
meg az ellent.
– Talán jobb volna méltóságodnak a derékseregnél maradnia? szólt Veér
György aggodalmas arczczal.
– Tegye kegyelmed a mit parancsoltam! kiálta Bánfi s sarkantyúba kapva
lovát, elszáguldott. Kisérői tízével, huszával nyomakodtak utána.
– Mi lelte ezt? kérdé Veér György, hogy sem minket be nem vár, sem
nejét, vagy a fejedelemasszonyt, mint vendéget, nem tudósítja a
dologról?
– Megütközött, midőn tudósítám, hogy Vizaknainé védi Bánfi-Hunyadot;
magyarázá Benkő, gyermekkori szerelme neki, kit azután később
elfeledett, s most, hogy hősi veszélyéről értesült, megdöbbenni látszott
rajta.
Veér György helybenhagyá a felvilágosítást s rögtön felültetve hadait,
miután Bánfinét néhány szóval tudósítá egy kis félrecsapásukról, a
lovassereggel eltávozott Kolozsvár felé; a gyalogság vezetését Angyal
Mihály kapitányra bízva.
Ezek csak estefelé indultak meg, rövidebb útjuk levén a havasok felé.
Elinduláskor előállt egy czondrás székely fiú, halovány orczával, de
izmos karokkal. A többiek tuszkolták előre.
– Énekeld nekünk azt a nótát!
Ez volt a nép egyszerű költője: Gelenczei Ambrus.
Bibliáját előkeresve zekéje zsebéből, annak pergamen táblájára irogatott
verseket, mikre dalt szerkesztve, csaták előtt el szokta azokat
énekelni; a nemesség utána énekelte az egyszerű harczi danát.
A nap kerül, hajnal derül,
Már a szokott óra cseng,
Már minden sor, minden bokor
Lassú indulóval zeng.
Ne késsél hát, talpadra kelj
Vitéz magyar, lóra székely
Kabalára szász!
Rest ember az, a ki nem fut,
Mikor előtte van az út
A gavallér, mikor ráér,
Ha nem mehet, mász.[7]
Az ezer meg ezer férfi által énekelt harczi kardal lassankint
elenyészett a távolban.
* * *
Veér György Kolozsvárra érve, Bánfit már nem találta ott. Kétszáz lovast
véve magához, fél órával elébb eltávozott a generalis.
Veér nem sokat pihentetve embereit, még azon éjjel tovább ment Bánfi
nyomában, kit sehol sem érhetett utol; a vezér mindenütt előtte járt,
néha egy pár óra járással is.
Késő éjszaka volt, midőn Bánfi Dénes kétszáz lovasával oda jutott, a hol
a Kőrös vize végig szelve a tájat, kétfelé választja az erdős völgyet. –
A hidnál, mely a vízen keresztül vezet, tábort ütött a török; egy
csoport beduin ott hasalt a parton, hosszú puskával, fülelve. Meglepni
nem lehete őket.
Bánfi-Hunyad felé majd muló, majd terjedő veresség látszott az égen.
Bánfi a túlparti erdő rejtekében hagyva lovagjait, maga negyedmagával
elindult a víz sekélyesebb részén átjárást keresni. A Kőrös itt néhol
oly sebes, hogy az embert lekapja lováról. Szerencsére a száraz nyár
nagyon kiapasztotta, s Bánfi nemsokára egy helyre akadva, a hol
csendesebben folyik a víz, társaival együtt azon szerencsésen átgázolt.