összegyülekezett s ott egy kőpadra leülve, elkezdé turbánját leoldani.
Hosszú jaspisfekete hajfürtjei leomlottak vállaira.
Sange Moarte forró lihegése hangzott a sötétben.
A párducz nyugodtan feküdt úrnője lábainál, okos fejét két első lábaira
nyugtatva.
Azraële most tarka perzsa shawlját oldá le karcsú derekáról s ezáltal
szétnyilt kaftánkáját készült levetni. Ezalatt kettőt lépve, egy kiálló
sziklafal elfedé őt a férfiak szemei elől.
Sange Moarte oda akart rohanni.
Alig sikerült a két férfinak vissza tartaniok.
– Megvesztél! dörmögé fülébe Zülfikár. El akarsz árulni bennünket
kiváncsiságoddal?
– Ez a fiú szerelmes azon asszonyba! suttogá Kelemen.
E pillanatban hallatszék a víz locsogása, mintha valaki belépett volna,
s a habokat hányná magára.
Sange Moarte eszeveszetten ragadta ki magát kisérői kezei közől s
őrjöngő ordítással rohant a medencze felé.
Ez ordításra egyszerre kiugrék Azraële a víztükörből, tündéri szépsége
észrontó bűbájában s villámló szemekkel tekintve a vakmerőre, felkiálta
dühös, reszkető szóval:
– Oglán! rajta!
A párducz egész ekkoráig mozdulatlanul feküdt ott; azon pillanatban,
midőn úrnéja csatára kiáltá, ordítva szökött fel s megragadva éles
körmeivel az oláh ifjut, egy rántással leteperte a földre.
Sange Moarte még akkor sem magát védte a fenevad ellen, hanem könyörögve
nyujtá kezeit a bűbájos hölgy felé, szomju szemeivel annak szépségeit
akarva elnyelni s közelebb vonszolva magát hozzá, s nyögve, sírva terült
el annak lábai előtt, míg Azraële vad szemekkel tekintve rá, hirtelen
előkapott leplébe burkoltan nézte, mint tépi szét kedvencz párducza az
ifjut, ki senkit sem szeretett éltében, hogy őt szerethesse halálosan.
– Én segítségére megyek, monda Kelemen diák kihúzva kardját, s az
iszonyat által dühössé téve.
– Csöndesen. Ne tedd azt a bolondot; szólt Zülfikár. Okosabb dolog áll
előttünk. A vasajtó nyitva maradt, míg a nő el van foglalva, suhanjunk
be s tudjuk ki, mi van itt? urainkat nagyon fogja érdekelni. Ha a tiedet
nem, az enyimet bizonyosan.
Ezzel a két férfi észrevétlenül belopózék a vasajtón s végig tapogatózva
a szűk folyosón, mely a sziklába látszott vágva, egy a középen álló
lámpa világánál több apróbb ajtót pillanta meg jobbról-balról. Azokba
benyitva, csupa kijárástalan üres szobákat találtak; végre megpillanták
egy ablakon keresztül a külvilág derüjét. Arra sietve, egy újabb
vasajtóra találtak, melyen kilépve, egy tágas udvaron lelék magukat,
mely magas bástyával volt körítve. A bástyára fölhágva, a hideg Szamos
völgye terült szemeik előtt. Nemsokára egy gyalog ösvényt is
megsejtének, mely a bástyáról az alant terülő erdőbe levezetett. Addig
lélekzetet sem vettek, míg oda le nem jutottak.
A két férfi csak akkor nézett még egymás szemei közé. Kelemen még most
is vélte hallani a dæmoni hölgy vad csengő szavát, a párducz ordítását,
s az oláh ifju halálkiáltozásait.
– Jó volt erre jönnünk, monda Zűlfikár. Mert azon az úton, a merre
jöttünk, vezető nélkül vissza nem találtunk volna; innen legalább
valahogy csak kiigazodnánk.
Csakugyan akadtak is nemsokára egy pár favágóra, kik tutajokat kötöztek
a vízparton.
– Micsoda vár ez itten, atyafiak? kérdé Kelemen tőlök.
Azok bámulva tekintének rá:
– Hol az a vár? kérdezék.
Kelemen hátra nézett, hogy majd megmutatja neki s ime – sehol sem látott
olyasmit, a mi egy várhoz hasonlítana, egyik szikla olyan volt, mint a
másik.
Az oláhok nevetni kezdének.
– Jobb, ha nem szólunk nekik, monda Zülfikár, úgy látszik, maguk sem
tudják, hogy mi van itt közelükben! hanem a helyet jegyezzük meg.
Kívülről csakugyan nem látszik egyébnek egy darab faragatlan sziklánál,
a bokrok eltakarják a nyílást, a melyen kijöttünk.
Azzal útba igazíttatva magukat, a kalandorok szerencsésen visszatértek
Mariselbe, a holott meg sem várva, hogy Sange Moarte hollétét számon
kérjék tőlük, felültek lovaikra és mentek odább.
Zülfikár még azt kivánta volna, hogy Kelemen diák Bánfi-Hunyadra is
elkisérje őt, de megértve, hogy az Bánfi Dénes fenhatósága alatt áll,
egyedül indult meg az adót fölvenni; bár Kelemen diák előre biztatá,
hogy ott az egyszer hamarább kaphat ütleget.
* * *
Kelemen diák elmondván a látottakat Csáky Lászlónak, jutalmul száz
aranyat kapott felfödözéseért, a zöld csizmákat nem is említve.
Sokkal különben járt még Zülfikár. Megérkezve Váradra, ott az adót
átadta Ali basának s egyszersmind elmondá neki, a mit Azraëléről
megtudott.
E hölgyet még tizenhárom éves korában Ali basától szöktette el Corsar
bég. Ali volt az első tulajdonos, ki azóta kétszáz arany jutalmat
hirdete annak, a ki kedvhölgye lakhelyét kitudja.
Zülfikár kétszáz aranynyal terhelt erszényt hozott ki markában, a
basától kilépve. Ezt megtudta az aga, a kinek Zülfikár alattvalója volt,
ürügyet talált beleköthetni a renegátba, s száz botot itélt a talpára,
ha minden ütleget egy aranynyal meg nem akar váltani.
– Azt nem cselekszem, monda Zülfikár, hanem átadom azon ajándékot,
melyet Bánfi Dénes uram küldött Ali basának, midőn nevében fölszólítám,
hogy az adót fizesse le. Adjad ezt át te a basának s fogadom, hogy úgy
megjutalmaz, hogy egész életedre elég lesz.
Az aga kapott az ajánlaton, s átvéve a gondosan lepecsételt szekrénykét,
melyet szintén Zülfikárnak kellett volna a basához vinni, átnyujtá azt
annak, hódolatteljes hangon mondva:
– Ime kegyelmes basa, itt vagyon azon fejedelmi ajándék, melyet Bánfi
Dénes uram adó fejében küld tenéked.
Ali basa átvevé a szekrényt s a mint annak zsinegeit szétmetélve s
pecsétjeit feltördelve, levenné annak tetejét, ime egy rútul
összekunkorodott sertésfark hullott ki belőle kaftánjára. A
legirtózatosabb megbántás és csúfság, a mit török emberen el lehet
követni.
Ali basa csaknem a padlásig ugrott fel dühében s földhöz verve
turbánját, rögtön parancsolá, hogy a bámulatában megmerevült agát, ki a
szekrényt átadta, kapuja előtt vonják karóba.
Zülfikár pedig a kétszáz aranynyal szépen odább sétált.
XII. EGY FŐÚR A XVII. SZÁZADBAN.
A bonczhidai kastélyban nagy sürgés-forgás volt. A ház urát, Bánfi
Dénest várták haza Ebesfalváról.
A vár kapuja, melynek közepén roppant családi czímer ragyogott
aranyozott oroszlánok körmei közt, zöld galyakkal s szines lobogókkal
volt beárnyazva, az utczán hosszú sorban voltak fölállítva az iskolás
gyermekek ünnepi öltözeteikben, tanítóik vezénylete alatt, távolabb
állongott vasárnapi ábrázattal a jobbágyság, s a határdomb előtt
látszott rendezett csapatokban a kolozsmegyei lovas nemesség hada,
mintegy nyolczszáz főre menő lovag, mind derék, harczias alakok,
buzogánynyal s széles kardokkal fegyverkezve, kik főnöküket, a nemesség
generálisát, elfogadni jöttek.
A bástyákon lehete látni Bánfi Dénes saját harczi népét, mintegy hatszáz
pánczélüngös vitézt, hosszú török puskákkal; a Szamos felőli bástyákra
föl volt állítva nyolcz taraczk, néhány ölnyi távolságban parázstűz
égett, melyben a pattantyúsok hosszú vaspálczák végeit tüzesíték, azokat
kanóczok helyett használandók.
Minden kapuban, minden szárnyajtónál két-két apród állott karmazsin
piros dolmányban, buzavirágszín feszes nadrágokban, minden öltözetük
ezüstös zsinórokkal és vitézkötésekkel sujtásozva.
A legmagasabb torony ablakában ült a toronyőr, kürtszóval jelt adandó a
főúr jöveteléről, feje fölött óriási bíbor zászlóval birkózott a szél,
alig birva megemelni a rajta csüngő gazdag aranybojtokat.
Az ablakokon mindenütt kiváncsi udvari nép, hölgyek, lovagok látszottak
bámuló várakozásban, csupán három ablak volt ment az ünnepi
csoportoktól, helyettük hófehér porczellán vázákban illatos jázminok s
reszkető mimosák tekintgettek elő, alig engedve észrevenni egy halvány
szelid női arczot, ki ábrándos mélázással könyökölt a himzett
ablakvánkoskára. Ez volt Bánfi Dénes neje.
Mintegy tíz óra lehetett reggel, midőn az országúton emelkedő
porfellegről észrevevé a toronyőr a főispán közeledtét, s kürtjével jelt
adva, a taraczkdurrogás rögtön helyére riaszta mindenkit, a papok, a
tanítók siettek növendékeikhez, a hadnagyok rendbeállíták dandáraikat, a
bástyákra állított trombitások és tárogatófuvók rákezdték az akkor
legkedveltebb toborzó danákat.
Nemsokára a tisztelgőkhöz ért a főispán, a többi megyék banderiumaitól
kisérve; előtte, utána fegyveres csoportok lovagoltak, miknek viselete,
fegyverzete a legnagyobb tarkaságot mutatta föl.
Lehete látni a paripák mindennemű fajait és színeit, arab mént, erdélyi
telivért, mokány lovat, nyulánk angol paripákat, a tánczoló berber fajt,
testszín sörénynyel, minden szinezetű csójtárokkal, bogláros fékkel,
pillangókkal himzett nyeregtakarókkal.
Lehete látni a hajdani csaták minden műszereit, karcsú damaszk kardot,
gerezdes buzogányt, görbe orrú csákányt, s kigyózó lángpallost, s azokat
a hosszú, remekül kirakott lőfegyvereket, mikkel ritkán lehete lőni
többet egynél; itt-ott láthatók voltak már a divatba jött ölnyi
hosszúságú háromélű tőrök, miknek hegye a földet horkolá.
Mindegyik dandár saját megyéje czimerét viselte tarka lobogóin, miket
délczeg termetű zászlótartók vittek nyeregkápáikban. A harczias csapatok
előtt lovagolt a nemesség főhadnagya, Veér György; izmos, köpczös,
negyven év körüli férfi, szakálla néhol foltonkint megőszült, bajusza
keményen kétfelé pödörve, arcza naptól barna. Nyusztprémes kalpagján
opálos forgó mellett egy csomó koronásgém tolla lengett, fényes
medvebőr-kaczagányát kövekkel kirakott tenyérnyi széles láncz tartotta
elől össze, a vállára fekvő medvefő szemei helyén dió nagyságú
chrysolithok ragyogtak; derekára ezüst pánczéling volt vetve, arany
csillagokkal, mely alól átlátszott a sötétkék bársony dolmány; oly jól
illett kezébe az arany betükkel kivert görbe kard, végén legszélesebb,
míg nyeregkápájából egy pár pisztoly rémületes agya látszott elő,
melynek gépezete semmivel sem volt egyszerűbb egy mai világbeli
gőzhajóénál.
Maga a főkapitány egy nyitott hintóban ült, melybe öt fekete mén volt
fogva, aranyos, rózsás szerszámmal; a hintó mindkét ajtajára pompás
aranyozással volt kifestve a Bánfi-czímer, hátul két huszár kapaszkodott
a bakra ezüstös panyókás mentékben, fehér tollforgókkal.
Büszke méltósággal ült hintaja bársony vánkosai között Bánfi Dénes;
mindazon pompa, fény, mely őt körülvette, úgy illett arczához, csillogó
fürtei szabadon láttaták magas homlokát, mely őszinte szép szemeivel
együtt annyi magas szívjóságot tanusított, míg a bokros szemöldök
hajlása, s az ajkak metszése a szenvedélyesebb indulatok bélyegét
viselék magukon, s az arcz maga is szüntelen ez indulatváltozások
befolyása alatt látszott lenni, majd nyájas, mosolygó, rózsapiros, majd
vad, elboruló sötét bíborvörös; a nemes lelkesülés vonalmai, a féktelen
heveskedésével egymás mellé, egymás fölé rajzolva, épen úgy, mint voltak
a szívben.
A fölállított sorok tisztelkedve hajták meg kardjaikat előtte, a
gyermekcsoport énekszóval fogadta, a jobbágyok kalapjaikat lóbálták
előtte, a bástyafokon harsogott a zene, a tisztelendő urak diktiókat
mondtak, s az ablakokból kendőkkel, kalpagokkal integetett feléje a
vendégsereg; és Bánfi mind e tisztelgést megszokott méltósággal, nemes
leereszkedéssel fogadá, mint ki érzé magában, hogy mindez őt megilleti;
szemei azonban azon három ablakon tévedeztek, mely illatos jázminnal s
reszkető mimosával volt lepve, s arcza egy-egy komolyabb vonást sajátíta
el, a mint azokban nem vett észre senkit.
A teremnek egyik ablakából egy magas vén férfi tekint le, hosszú, apró
gombokkal ellátott reverendaszerű kabátban; fogai kihullván, álla nagyon
közel jött orrához s ez viszont nagyon messze esett szemeitől. Tekintete
nem mutatja, mintha osztoznék a közös tisztelkedésben. Mellette egy
gyászos nő könyököl ugyanazon ablakban, fekete bársony főkötőben, arczán
harag és megvetés eltitkolhatlan jelei láthatók. Mindkettőjök mellett
Naláczy István uram áll összefont karokkal, furcsa gúnymosolylyal
tekintve az egész díszmenetre.
– No nézze kegyelmed, tisztelendő Koncz Márton uram, szól a gyászos
özvegyasszony a vén ősz férfihoz, járt valaha ennyi splendorral egy
fejedelem, mint ez a simplex báró itten? én voltam coronatión, voltam
installatión, inauguratión, triumphalis ovatión, de sohasem láttam, hogy
ennyi hűhót csináltak volna privátus emberrel, mint ezzel itten. Ha
mégis fejedelemmel tennék, az más volna, de hát micsoda Bánfi Dénes
uram? nemes ember, mint akármelyikünk. Csak az, hogy ő arrogálni,
prætendálni tud, de bizony ez a fejedelmi splendor neki de jure nem
competál. Oh tudom én, hogy mi a jus? mert pereltem én már nagyobb
urakkal is, mint ő, eleget!
– Bizony törik magukat a collegák kézcsókolására, dünnyögé magában Koncz
Márton uram; ej, ej, tudós Csefalusi Gábor collega uram mint örül, hogy
ő kegyességét lesegíthette a hintóból; – no de teheti méltán, mert hisz
a kálvinistáknak Bánfi Dénes uram nagy patronusok, az ilyen szegény
elvettetett unitárius papoknak, mint magam, csak az ajtó mögött a
helyök.
– No, nézze kegyelmed, nézzen csak oda; a derék armalisták fölemelik a
levegőbe s úgy viszik a kapuig. Jó, hogy függő hintóba nem tették, mint
a fejedelmet szokás; mintha urok volna nekik azért, hogy ma asztalt
terített számukra.
– Csak hagyja kegyelmed őket tisztelkedni, nemzetes Szentpáliné
asszonyom, szólalt meg erre Naláczy. Majd az én tisztelkedésem adja meg
a mulatságnak savát borsát. Tudom, hogy letörik a jó úr szarva tőle.
Bánfi ezalatt feljött a lépcsőkön, az utána özönlő sokaság egyszerre
tódult be vele az ajtón, vállain emelve a bárót a terem végén
fölállított elnöki székig; a rohanó tömeg között összegyűrve értek a
helyeikre a tisztelendő urak is, kiket a pietástalan sokaság
kiméletlenül megdömöczkölt, míg Veér György uram becsülendő
ökölcsapásokkal fúrt magának utat a főkapitányig. A nemességből betódult
a terembe, a ki beférhetett, a többi a folyosókat foglalta el; a
jobbágyok az udvaron maradtak, nem hallhatva egyebet a nagy zajnál az
ablakon keresztül, de annak is örülve nagyon.
– Nemes atyámfiai, szól Bánfi, némi csendhez jutva, miután szemeit végig
jártatta a sokaságon; nem ok nélkül kivántalak benneteket fegyveresen
összehívni. Szegény hazánk történetéből tudjátok jól, mennyit szenvedett
nemzetünk a miatt, hogy fejedelmeink vagy nem elégedve meg azzal, a mit
birtak, vagy nem tudva azt megőrizni, szüntelen idegen hadakat hívtak az
országba. A históriaírók csak azt jegyezték fel a harczok napjaiból, a
mi a fejedelemnek dicsőségére szolgált, a győzelmeket, a csatákat, a
hódításokat, de elfeledték azt is följegyezni, hogy 1617-ben a
háborúokozta inség következtében egész Erdélyországban egy gyermek sem
született, még anyja méhében elhalva éhség és futások miatt. Mi tudjuk
ezt, mert mi éreztük a néppel együtt. Most, hála az egeknek, egyedül
maradtunk a magunk hazájában; a szentgotthardi békekötés által mind a
római, mind a török császár kölcsönösen megóvák egymást seregeiknek
Erdélybe hozatalától, és egymás által visszatartva, megengedték, hogy
végre kipihenhessük magunkat s ne legyünk kénytelenek sem az egyikért,
sem a másik ellen fegyvert fogni, hanem gyógyítgathassuk a hazánkon
ütött százados sebeket. Arany idők következnek reánk; az egész világ
harczol és vérzik, egyedül mi vagyunk nyugalomban, egyedül a mi
országunkon belől úr és önálló a magyar. Nem nagy ország az igaz, de a
miénk s ha kicsiny emberek vagyunk is benne, de nem ismerünk magunknál
nagyobbakat. – Most ez aranyidőket, vannak, kik meg szeretnék
rövidíteni. Vannak, kik nem törődnek azzal, mibe kerül egy oktalanul
megkezdett harcz az országnak? csak az ő dicsvágyuk, csak az ő
fösvénységük hizzék meg, s ha győzni talál az, a kit megtámadtak, nem
vesznek el együtt a hazával, hanem megfordítják a palástot, a győzteshez
állanak, s osztoznak a közös veszteségen.
– Ez rágalom! kiálta föl egy hang a szegletből, melyben Bánfi Naláczy
István szavára ismert. A tömeg zúgva fordult azon szöglet felé, honnan a
kiáltást hallotta jőni.
– Hagyják abban kegyelmetek, kiálta Bánfi; Teleki Mihály uramnak valami
satellese lehet ott – hadd éljen a szólás szabadságával. – Én azonban
ismerve az ország rendeinek egyenes gondolkozásmódját, nyugodtan
mondhatom kegyelmeteknek, hogy e gondatlan lépés a törvényes úton meg
nem történik soha; s ha alattomos cselszövés, vagy véletlen erőszak
szándékozik azt kivinni, a mi a nyilt föllépésnek nem sikerült, engem
ott is ébren találnak. Én védeni fogom az országot a fejedelem ellen, ha
kell! – Ime halljátok, mit gondolt ki a fondorkodás, hogy bennünket
akaratlanul visszarántson azon hurkokba, mikből egyszer kivontuk
lábainkat. Daczára a békeszövetségnek, majd török, majd tatár üt be
határinkon, sarczot vetni a népre, fölégetni a városokat, egy szóval,
minden kitelhető módon reánk tolni barátságát. A mult héten
elpusztították Segesvárt, azelőtt Csikban kalandoztak; hanem ez mind nem
tartozik reám, ez a szász királybirák s a székely generalis dolga. Az én
territoriumomra is régen fáj a foga Ali basa uram ő kegyelmének, csak a
módját nem találta még ki, mint köthessen belém? E napokban tehát kóbor
tatáraival elfogatva a fejedelem czirkáló hadnagyát, azzal az egész
környékben kihirdetteté, hogy a nép fizesse meg az adót, fejenkint egy
kispénzt. A szegény parasztság örült, hogy ily olcsón szabadulhat tőle s
a nélkül, hogy tőlem kérdezte volna: tartozik-e ez adóval? sietett azt
rögtön lefizetni. A ravasz török két czélt tudott ezáltal elérni: egy
az, hogy elismerteté a néppel az adótartozást, más, hogy e szerint
kitudta, hány adófizető van a környéken? s rögtön utána kivetette rájuk
az iszonyú harácsot, fejenkint minden emberre két magyar forintot.
A sokaság boszúsan felzúgott.
– Én rögtön betiltám az adófizetést mindenkinek. Minket ugyan nem terhel
az, mert mi nemes emberek vagyunk, de épen azért vagyunk urai a
parasztnak, hogy ne engedjük őt utolsó filléreitől megfosztani, és
megvédjük minden ellenségtől. Én minden válasz helyett egy bepakolt
sertésfarkat küldöttem török uram ő kegyelmének, s hogy ha erővel jő
adóját beszedni, fogadom az egy élő Istenre, hogy az orrára ütök úgy,
hogy megemleget a míg él!
– Oda ütünk neki! ordítá fel a tömeg, kardját zörgetve, s buzogányait
rázva a levegőben.
– Most távozzatok sátoraitokba, feleim, inte nekik Bánfi, a mire
szükségtek leend, kulcsáraim gondoskodni fognak róla. Ha harczra leend
szükség, azt majd megmondom én.
Az átmelegült nemesség nagy beszéddel s fegyverzörgetéssel távozott el a
teremből, csupán nehány ügyesbajos maradt hátra elintézendő panaszaival.
A kolozsvári professzorok nyilvános vizsgálataikra hívták meg
patronusokat. Bánfi megigérte, hogy elmenend, s ösztöndíjat adományozott
jobb tanulók számára.
Ezek eltávoztával egyenkint szemelé ki a jelenlevők közül, a kikkel
előbb akart beszélni. Oda inté legelébb Koncz Márton uramat, a
kolozsvári unitárius püspököt.
– Miben lehetek kegyelmednek szolgálatára, nagytiszteletű uram?
– Panaszom van, méltóságos uram, felele Koncz lábával hátrakaparva. A
kolozsvári tanács via facti elfoglalta az unitaria ecclesia vásárbódéit
a piaczon, kérem a repositiót.
– Igen sajnálom, nagytiszteletű uram, hogy ez egyben nem lehetek
szolgálatára, szólt rá Bánfi, fogai közt szíva a levegőt s dolmányát
gombolgatva be; ez fundationalis ügy, s az a fejedelemre tartozik. A
territorium ugyan az enyim, hanem az ügy a fejedelemé.
– A fejedelem ő nagysága épen ezt válaszolta, csakhogy megfordítva;
viszonzá Koncz, az ügy maga ugyan én rám tartozik, hanem a territorium
Bánfi Dénesé, menjen kegyelmed ahhoz.
Bánfi kedélyesen elkaczagta magát.
Koncz azonban nem találta a dolgot épen oly mulatságosnak.
– Tehát már világos igazságommal sincsen a hová forduljak?
Bánfi vállat vont s üstökét borzolgatá:
– Meglehet, hogy igazsága van kegyelmednek, nagytiszteletű uram, hanem
azért mégis aligha fog valamit nyerni.
– Éppen úgy, mint én! kiáltá közbe egy hang s az oda tekintő Bánfi
Szentpálinét látta maga felé jőni. – A főúr úgy tett, mintha észre sem
venné az özvegyet, s egykedvűleg akasztá ujját mentéje gyémántos
nyaklánczába, de az épen az orra elé állt s onnan kezdett el beszélni:
«hiába méltóztatik elnézni fölöttem, méltóságos uram, azért itt vagyok
én, ha nem hivogatnak is!»
Bánfi szótlanul tekinte rá, félig mosolyogva, félig boszankodva.
– Vagy talán már el tetszett feledni a nevemet? kérdé az asszony élesen,
s azzal mellére ütve szólt: az én nevem: nemes nemzetes –
– És vitézlő – egészíté ki Bánfi kaczagva.
– Özvegy Szentpáli Györgyné, folytatá zavarodatlanul a nő; a kinek
minden ivadéka csak olyan czímeres nemes ember volt, mint maga a
fejedelem, a mióta csak az Isten e világot megteremtette! Nem is
felejtettem még el a nevemet soha, ha kérdezték; pedig álltam fejedelmek
és generálisok előtt, nagyobbak előtt, mint kegyelmed.
– Jól van jól, nagyasszony, tudom én azt már mind, mert sokszor
hallottam; mondja el szaporán, mi jóért jött.
– Szaporán? Tán bizony oly röviden el lehet azt mind mondani, a miért
négy esztendő óta foly közöttünk a processus? s hatvanhárom óta a város
és familiám között.
– Rövidségnek okáért majd hamar elmondom én, vágott közbe Bánfi; a
nagyasszony majd csak azt tegye hozzá, a mi utóbb jön. A nagyasszonynak
van egy rozzant viskója a kolozsvári vásártér közepén.
– Kérem! Nemesi curia! csak olyan jó, mint méltóságod kastélya itt.
– Ez a vityilló régóta díszteleníti már a vásártért, s a tanács hiába
alkudozott, perlekedett a kegyelmed családjával a végett, hogy adja el
lerontás végett.
– Nem adtuk! úgy van. Igaz nemes ember nem fogja eladni soha vérrel
szerzett fundusát! Az az enyim, és azon belül nekem sem ország, sem
fejedelem nem parancsol, még generalis uram sem.
– Jó asszony, nem kértem én kegyelmedtől ingyen ezt a tisztes ruinát.
Lám, tizezer forintot kináltam érte, a mennyiért az egész czigány-sort
megvehetné, pedig nem találna benne rosszabb házat a magáénál.
– Tartsa meg az úr a pénzét, én a házamat nem adom! kétszáz esztendővel
ezelőtt építette a hetvenhetedik nagyapám, azért azt ne ócsárolja! abban
születtem én, abban volt apám, anyám kiterítve; ha kegyelmed szemeit
sérti pompás palotájából az én rongyos házam tetejére nézni, nekem meg
jól esik azon szobában élhetnem, melyben szegény lelkem uram
meghalálozott s nekem e helyett cserébe senki palotája sem kell.
Az asszony zokogni kezdett boldogult férje emlegetésére; mi által Bánfi
szóhoz jutva, kemény, heveskedő hangon felelt:
– A mit kimondtam, meglesz; a kőmívesek már ki vannak küldve, hogy a
házat szétverjék: a tízezer forintot fölveheti kegyelmed a tanács
pénztárából.
– Nem kell! Ebnek kell! kiálta fel a nő dühösen. Nem vagyok én paraszt
ember, hogy kibecsültessenek a telkemből. Be se is lépjen az udvaromba
senki, azt tanácslom, mert kiseprűzöm, mint a kurta kuvaszt! Voltam a
fejedelemnél, voltam az országnál, ehen van a pecsétes levél, melyen az
ország megtiltja minden embernek az én fundusomra lépni. Kiszegezem a
kapura; jó olvasható írás; majd meglátom, ki mer akkor benyitni hozzám?
– És én mondom kegyelmednek, hogy holnap szét fogják bontani a házat, ha
csupa armálissal lesz is bekerítve, építtesse föl aztán az ország, ha
neki tetszik.
Ezzel Bánfi bosszúsan távozni akart; Naláczit útjában találta.
A két férfi kényszerített nyájassággal üdvözlé egymást s míg Szentpáliné
átkozódva eltávozott, Naláczi édeskés hangon kezde szóhoz, nagy
lélekzetvétel után.
– A fejedelem ő nagysága kivánta kegyelmedet egy igen kellemetlen ügy
felől értesíteni.
– Halljuk.
– A török már az idén harmadszor zsarol tőlünk ajándékokat, majd egy,
majd más alkalom ürügye alatt.
– Nem kell neki adni.
– Ha nem adunk neki, mindig azzal fenyegetőzik, hogy a portára menekült
Zólyomi Miklóst hozza be fejedelemnek.
– Hát csak hadd hozza be; majd kiverjük innen vele együtt.