májfoltok voltak nyakán és testén, melyek, mint az ördög által az emberi
testbe foltozott darabok, ha tüzes vassal süttetének, sem fájtak neki.
Ezt még tavaly fölküldtük a synedriumnak Fehérvárra, a holott nem állva
ki a vízpróbát, csakugyan meg is égettetett.
– «Vannak-e köztetek boszorkányok, lidérczek, mások gyermekeinek
megrontói, kik az emberek belein csomót kötnek, a levegőben járnak, a
tejet véressé teszik, s kigyótojásokat költenek ki, vagy zárnyitó füvet
keresnek, avagy magukat láthatlanná teszik?»
E kérdésre egyszerre száz felelet szólalt föl, mindenki iparkodott a
kérdezőt saját tudomásával megismertetni, kivált a fiatal menyecskék
dühösen tolongtak a czirkáló körül.
– Csak egy beszéljen egyszerre! parancsolá a hadnagy tekintélylyel.
Szóljon a biró, mit tud.
– Igenis, volt egy vén boszorkány a faluban, nagy jó uram, szólt
sunnyogóan a biró, nálunk Dainicziának hítták. Régen rontotta már az
embereket, mert veresek voltak a szemei. Ha akarta, olyan zivatart
hozott a falura, hogy a házak tetejeit szedte le a szél. Egyszer szintén
oda volt jégesőért s a faluban három helyen ütött le az istennyila. Erre
az asszonyok felbőszültek, megragadták s beleveték a patakba. Az asszony
még ott is azt kiáltotta: megálljatok, visszakérnétek még tőlem azt a
vizet, a mit most megitattok velem. Az asszonyok erre kifogták alább,
hogy a köveknél fenakadt, karót vertek szivén keresztül s elásva a
völgyben, egy nagy követ hengerítettek rá. De az idén csakugyan
beteljesült rajtunk boszorkány-átka. Egész nyáron egy csepp eső nem
esett a határon! elszáradt mindenünk, barmaink vészben hullottak el. «Az
esőt és harmatot mind a Dainiczia itta meg». Erre mi is lementünk
sírjához, nagy lyukat fúrtunk belé mélyen, azon keresztül «addig
töltöttük bele a vizet, míg csak bevette», ezt kiáltozva: igyál, lakjál
jól, átkozott lidércz, ne idd meg tőlünk az esőt és harmatot. Igy
fordult el tőlünk a nagy szárazság végtére.
A pópa bizonyítá, hogy az előadás hiteles, Kelemen diák följegyzé azt
buzgón a pergamenre.
Jött a harmadik kérdés.
– «Van-e közöttetek, a ki dohányt mer színi? levelet pipába vágva, avagy
tűzre téve, s úgy belehelve».
– Nincs, uram, felele a biró, nem ismerjük azt az eledelt.
– Meg se is próbáljátok ismerni, mert a ki rajta kapatik, ország
határozatánál fogva a pipaszár orrán keresztül szuratik s a bűnös úgy
vezettetik végig a vásártéren.
Negyedik kérdés az volt:
– «Nem visel-e a parasztok között valaki posztó ruhát, avagy
nyestkalpagot; vagy pedig szattyáncsizmákat?»
– Dehogy viselünk, uram, tiltakozék a biró, bárcsak ködmenre és
bocskorra telnék szegénységünktől, nem hogy festett posztóra és
szattyánra vágyódjunk.
– Ezt tennetek nem is volna szabad, mert az ország rendei «megtiltották
a parasztoknak úrias ruhába öltözködni».
Ötödik kérdés:
– Kik voltak, a kik ellene szegültek az ország azon határozatának, «hogy
a parasztok irtsák ki a verebeket?» kicsufolván azon embereket, kik a
verébfejek beszedésével valának megbízva?
A biró alázatosan közeledett a czirkálóhoz.
– Higyje meg kegyelmed, nagy jó uram: a szárazság, a rossz esztendő
miatt még a verebek is elpusztultak a határból; – mondja meg kegyelmed a
fejedelemnek, hogy egyet sem foghattunk az egész nyáron.
– De hisz ez hazugság! förmedt föl Kelemen diák.
– Bizony mondom, úgy van, állítá a biró, megfogva Kelemen kezét s nagy
ügyesen két ezüst máriást csúsztatva markába.
– Az bizony nem lehetetlen. Szólt a czirkáló megengesztelődve.
– Végtére, feleljetek azon kérdésre: nem látott-e valaki közületek
külföldi állatokat, avagy idegen fenevadakat itt a környékben kóborolni?
– De biz uram, láttunk mi eleget.
– S mely állatok voltak azok? Kérdé Kelemen diák örvendetes
kiváncsisággal.
– Hát – kutyafejű tatárok.
– Bolond! nem olyat kérdeztem. Valami idegen négylábú vad, holmi
pettyegett bőrű állat nem jött-e szemeitek elé, mikor erre-arra jártatok
az erdőben? hisz ti minden barlangot fölkutattok, mert még most is
keresitek Decebal elrejtett kincseit.
A biró fejét csóválta nagy hitetlenül s szétnézve népein, vállat vonva
viszonzá:
– Mi nem láttunk semmi ilyes csodát, uram, hacsak talán a Sange Moarte
nem látott, mert az szüntelen az erdőket és barlangokat járja
bolondképen.
– Hát hol az a Sange Moarte? ide kell híni.
– Hjaj uram, bajos azt megkapni. Ritkán jön a faluba. De itt lesz tán az
anyja.
– Itt van, itt van! kiáltozák többen, egy vén, beesett képű asszonyt
tuszkolva előre, kinek feje össze-vissza volt burkolva fehér kendőjével.
– Hát kend micsoda bolond nevet adott fiának? riadt rá a czirkáló, ki
hallotta azt: valakit «holt vérnek» nevezni el?
– Nem én adtam neki e nevet, uram, szólt tört hangon az oláhnő, a falu
népe nevezte őt annak, mivelhogy sohasem látta őt nevetni senki, sem
senkihez nem szólt soha, s ha megszólíták, nem felelt rá; apját sem
siratta meg, mikor meghalt, sem a leányokhoz nem járt el a fonóba; csak
az erdőket járta szüntelen.
– Jól van, öreg; erre nekem semmi gondom.
– Tudom, uram, hogy ezzel neked semmi bajod; de mégis kell azt tudnod,
hogy a falu legszebb leánya, a szép Floricza, az én fiamba volt
szerelmes. Nem volt annál szebb hajadon egész Havaselig sehol. Olyan
fekete szemeket, olyan sarkig érő hajtekercset, piros orczát, karcsú
termetet hetedhét országon nem találnál többet. S hozzá milyen
szorgalmas volt és fiamat hogy szerette! Tizenhat hímzett inge volt
festett ládájában, miket maga kezével font és szövött, s nyakában
kétszáz ezüst és húsz arany pénzből viselt füzért. – Sange Moarte soha
rá sem nézett a leányra. Floricza hiába kötött bokrétát, ő nem tűzte azt
süvege mellé, hiába adott neki kendőt, nem kötötte gomblyukába;
énekelhetett a leány a tűzhely mellett, mikor ő azon ment, akármilyen
szép nótákat, Sange Moarte meg sem állott a küszöbnél; pedig úgy
szerette a leány! Sokszor mondta neki, ha az utczán találkoztak: «felém
sem jösz, még tán akkor sem néznél meg, ha meghalnék». – Sange Moarte
azt felelte: «Akkor mégis megnéznélek». – «Meg is halok én hát
nemsokára». – Szólt búsan a leány. – «Akkor majd meglátogatlak». – Szólt
Sange Moarte s odább ment. – Unod magadat, jó uram? A mesének vége van
már. A szép Floricza halva fekszik. Szíve megszakadt bújában. Ott
fekszik a ravatalon, a ház előtt ki van tűzve a gyászfenyős armindenu;
majd ha meglátja Sange Moarte, s megtudja róla, hogy Floricza halva
fekszik, előjön ismét az erdőkből, holt szerelmesét megnézni, a mint
annak megigérte, mert ő megszokta tartani szavát. Akkor beszélhetsz
vele.
– Jól van, öreg, szólt Kelemen diák elkomorodva s mintegy boszankodva
azon, hogy a paraszt embereknek is van költészete, kik Horaczius ars
poetikáját sem olvasták. Rá kell lesni a fiúra, mikor oda jön s hirül
adni.
– Jobb lesz uram, ha magad jösz oda, szólt az öreg, mert másnak alig
hiszem, hogy feleletet adjon akármi kérdésre.
– Legyen hát, vezessetek oda, szólt hivatalos buzgósággal a czirkáló s
az egész összegyűlt csapat megindult a falu túlsó végén levő halottas
ház felé.
A mariseli falu túlsó vége annyira van a templomtól, hogy mire a
gyülekezet odaért, egészen beestveledék.
A hold feljött a hegyek megül; a házak mellé fenyők voltak ültetve,
azoknak sötét lombozatán keresztül sütött halaványan az éjszakai világ;
– a távolban valami pásztorsíp búbánatos dúdolása hallik; – kis fehér
ház előtt sirdogál a fizetett vén asszony; – a szellő lengeti az
armindenu gyászpántlikáit; – a kis házban fekszik holtan a szép fiatal
leány, várva elbujdosott kedvesét; – a holdvilág rásüt halavány arczára.
* * *
A nép körülfogta a halottas házat, tipegve, susogva belopózkodtak az
udvaron, benéztek az ablakon; suttogák: «itt van, itt van!» A czirkáló,
a pópa, a biró és Sange Moarte anyja beléptek a szobába.
A küszöbön keresztül feküdt holtrészegen a leány apja, ki a nagy gyász
miatt még tegnap úgy leitta magát, hogy holnapig föl nem ébred. A szoba
közepén volt a fenyőfakoporsó, tarka rózsákkal bemázolva mezei művészek
ecsetétől; benne feküdt az alig tizenhatéves leány, szép homloka halotti
koszorúval átfonva, egyik kezébe volt adva egy viaszgyertya, a másikba
egy kis pénz; fejtől két czifra viaszgyertya égett mellette, egy-egy
mézes lepénynyel fedett csuporba dugva, lábánál magas hátú festett
széken ült összegörnyedve s merev szemeit le nem véve a leány arczáról –
Sange Moarte.
A pópa és a biró babonás kegyelettel álltak meg az ajtóban; Kelemen
odalépett a legényhez, s a mint rátekinte, megismeré benne ugyanazt, ki
nem akarta neki megmondani az útat.
– Héj fiu, te vagy az, ki nem szoktál az embernek feleletet adni?
A megszólított azzal igazolá e kérdést, hogy nem felelt rá.
– Hallod-e, most ide hallgass és felelj arra, a mit kérdek, én vagyok a
czirkáló hadnagy.
Sange Moarte némán, elmélázva tekinte Floriczára s oly mozdulatlan
maradt, mint maga a halott, még lélekzetvevését sem lehete észrevenni.
Anyja, a jó öregasszony, hizelgőleg fogta meg kezét s igazi nevén
szólongatá:
– Fiam, Jóva! felelj ezen úrnak, nézz reám, én vagyok az édes anyád.
– Az én uram, a fejedelem nevében fölszólítlak téged a feleletadásra!
Kiálta rá mindig növekedő súlylyal a czirkáló.
Az oláh hallgatott.
– Kérdem tőled: vajjon erre-arra az erdőben kóboroltodban, nem láttál-e
külföldi állatokat? nevezetesen egy foltos, sárgapettyes bőrű fenevadat,
melyet párducznak neveznek a tudósok?
Sange Moarte összerezzeni látszott; mintha álmából költötték volna föl:
merev szemei egyszerre ragyogva tekintének a kérdezőre, arczán valami
lázas hevület ütötte ki magát s csaknem reszketve hebegé: «láttam,
láttam, láttam».
S azzal eltakarta szemeit, hogy ne lásson a halottra.
– Hol láttad azt? kérdé a czirkáló.
– Messze, messze! sóhajta az oláh s azzal ismét elnémult, homlokát
tenyerébe temetve.
– Nevezd meg a helyet: hol?
Az oláh félve tekinte szét s mintha hideg borzadály futná át,
összerázkódék s félelmetes szemforgással sugá a czirkálónak:
– A Gregyina Drakuluj[4] mellett.
A pópa és biró háromszor vetett magára keresztet, s ez utóbbi nagy
áhítattal pillanta egy a falon függő szent Péterre, mintha oltalomra
hívná ez alkalommal.
– Te bátor legénynek látszol, hogy az ördög kertjéhez közel mertél
menni, szólt a czirkáló; elvezetnél-e engem oda?
Az oláh örvendő arczkifejezéssel jelenté, hogy elvezeti.
– Szent Miklós és minden arkangyalok nevére kérlek, uram, kiálta közbe a
pópa, ne menj oda. Még a ki csak azon helyre tévedt, sohasem került
többet vissza. Jó lélek sohasem megy annak tájára sem, ezt is csak a
bűne vitte oda.
– Magam sem jókedvemből megyek oda, szólt fejvakarva Kelemen, nem azért,
mintha a táj nevétől félnék, hanem mivel nem szeretek a hegyeken
mászkálni, de hivatalom parancsolja s annak eleget kell tennem.
– Legalább hát tűzzön kegyelmed egy szentelt barkát a süvege mellé,
sürgeté őt a gondoskodó lelkipásztor, vagy vigyen el magával egy Mihály
angyalt, hogy az ördögök közel ne érhessék.
– Köszönöm atyafiak; jobb lesz, ha egy pár bocskorról gondoskodtok, mert
ezekben a sarkantyús csizmákban nem járhatom a hegyeket;
ellenszereiteknek úgy sem vehetném hasznát, mert én unitárius vagyok.
A pópa szinte keresztet vetett magára s fölsóhajtva mondá:
– Azt hivém, igazhitű vagy, hogy oly buzgón kérdezősködtél a
boszorkányok felől.
– Az csak hivatalos dolgom, de nem hitem. Küldjétek be a törököt.
A pópa kifordulva mormogá félhangosan: «összeilletek! két pogány».
– Atyámfia Zülfikár, mondá Kelemen diák a belépő töröknek, mialatt az
átvett bocskorokat kötözé lábaira, most már ám lássad, merre indulsz,
mert nekem egy kis félreugrást kell tennem a hegyek közé.
– Ha te ugrol, én is ugrom, felelt a gyanakodó renegát, megyek a merre
te mégy.
– Jó barátom, nincs ott mit zsebre raknod, a hova én most megyek, hacsak
az ördögöket nem, mert ott ember sohasem jár.
– Mit tudom én, hol lakik itt ember a ti görbe országtokban? nekem az a
rendeletem, hogy veled menjek, mindaddig, míg oda vissza nem érek, a
honnan elindultam.
– Annál jobb, többen leszünk, hanem legalább segítsd kihúzni a kardomat,
ha valami baj talál lenni, legalább védhessem magamat.
– Hát te olyan kardot tartasz, a mit csak két ember húzhat ki a
tokjából? no add ide.
S azzal neki veté egymásnak a lábát a két férfi s két kézzel kapaszkodva
a kardba, egy darabig húzták-vonták egymást annálfogva. Végre kiszaladt
a kard hüvelyéből, Kelemen diák szinte hanyatt esett vele.
Azután pedig fogá Kelemen az egyik mézes ibriket s mézzel végig kenve a
kard rozsdás pengéjét, úgy dugta vissza hüvelyébe.
– Induljunk, öcsém, mondá az oláhnak. Az sebtében fölvevé a földről
süvegét, baltáját s hátra sem nézett a halottra, ment elől.
Anyja megfogta kezét:
– Holt szeretődet nem csókolod-e meg?
Sange Moarte oda sem tekinte, kihúzta kezét anyjáéból s ment a két
idegen férfival az elsötétült erdők felé.
* * *
Egész éjjel haladtak a vállalkozók egy hosszú, mély völgyben, melynek
fenekéből csak a minden oldalról emelkedő óriás bérczeket láthaták,
legfelül csillogott csak egy foltja a csillagzatos égnek.
Reggelre a havasok közepén találták magukat.
Ragyogó látvány! A távolban kristálybérczek gyémántos ormokkal, hóval
borított fehér mezők, mik közt borúsan vonul végig egy-egy sötétzöld
fenyőerdő; oldalt egy bazalt-szikla, toronymagasságú szegletes oszlopok
egymás mellé állítva, mint egy óriási orgona sípjai, tetejükön gömbölyű
fákkal koszorúzva, előtte fehér felhő vonul keresztül, a roppant
bazaltszikla alapja és teteje kilátszik belőle; néha egy-egy villám
lobban ki a felhőből, a visszavert menydörgési viszhangot nagy későre
hallatja omlatag accordokban a felséges sziklaorgona.
Amott egy sziklahasadék tünik föl, két átelleni darabja minden
töréseivel egymásba látszik illeni, több öles nyilásán keresztül a hideg
Szamos egyik eltévedt ága rohan elő, ismét elveszve a partjait ellepő
sűrű tölgyek között.
Egy helyütt lépcsőzetet képeznek a sziklák, de azok nem emberi léptek
számára vannak alkotva, minden fok egy torony magasságával bir; másutt
egymásra vannak döntögetve a bérczek, egyik a másik hátán fekszik, oly
alakban, hogy ha a legalsót megmozdítanák, az egész bércztömeg ismét más
csoportozattá omlanék.
Minden azt hirdeti, hogy itt vége van a földnek, az ember uralmának, a
szédítő magasságból nem látni egy emberi hajlékot, még növényzetnek is
gyéren van adva hely, mezetlen sziklák, tátongó örvények látszanak
mindenütt, mikben tombolva fut végig a hegyi zuhatag; csak a vad zerge
szökell egyik kőszálról a másikra.
– Merre megyünk itt? kérdé Kelemen a vezetőtől, aggodalmas tekintetet
vetve a környékre, melyben legnagyobb lehetőség volt örökre eltévedni.
– Csak bizd magadat reám, viszonzá Sange Moarte s vezette embereit
biztos helyismerettel a laktalan vidéken. A hol alig látszott valami
lehetőség a szakadékos ormokon áthatolhatni, ő ismeré az útat, emlékezék
minden gyökérre, mely a szikláról lemászónak hágcsóul szolgál, az
örvényeken keresztül fekvő faderekakra, a keskeny sziklapárkányokra,
miken csak félrehajolt derékkal s a repedéseken fogózva lehet
körülhaladni, s a legbiztosabb tájékozással látszék magát kiismerni a
tömkelegben.
– Közel vagyunk! szólt egyszerre, a mint egy meredek sziklafalra
fölkapaszkodva, széttekintett s kezét nyujtva az utána kapaszkodóknak,
felsegíté őket maga mellé.
Ismét új látvány mutatkozék.
A sziklahát, melyre fölkapaszkodának, túlsó oldalán fényesre volt
simítva s félkörben körülfutva a vidéket, egy medenczét látszott
képezni, melynek száz ölnél mélyebb fenekén egy gömbölyű tengerszem
sötétlett barnazöld vizével s bár körül csöndes volt a lég, háborogva
hullámzott; tán a tenger dagályát érzé.
A sziklamedencze átelleni oldalát egy óriási havas bércztömeg képezte,
csupán legalól benőve fenyőfákkal, s a mint a két bércz egymáshoz ért, a
völgy-csatornából egy kis patak csergedezett a tengerszem öblébe, a
völgyre omlott jéghegyek kristályboltozatot képeztek fölötte.
– Hová megyünk ide? kérdé elszörnyedve Kelemen.
– Azon csermely forrásáig! mutatá Sange Moarte, az a jég között
barlangot vájt magának s mi e nyomon a keresett helyre jutunk.
– De hogy megyünk odáig? hisz ez a szirtlap olyan mint a tükör, ha az
ember megcsúszik rajta, meg sem áll, míg a tóba nem bukott.
– Vigyáznotok kell: hanyatt fekve oldalvást csuszamlunk. Néhol egy-egy
bokor fülrózsa látszik, ott meg lehet fogózni; egyébiránt mezitláb nem
lehet tartani a sikamlástól; tegyétek azt, a mit én.
Hajborzasztó mulatság. Az emberek csizmáikat levetve, talpaikkal és
tenyereikkel tartózkodának a sima kőlapon, melynek meredek lejtője alatt
a feneketlen tengerszem sötétlett föl reájok.
Már fele útján lehettek a lejtőnek, midőn az átelleni szikláról egy
rejtelmes moraj kezde alázúgni. A szirtet remegni érzék maguk alatt a
rajta fekvők.
– Hah! maradjatok ott, kiálta Sange Moarte az utána jövőkre. Egy
hófuvatag közelít az átelleni hegyről.
S már a másik pillanatban lehete látni a fehér gombolyagot, mely a
véghetlen távol magosságokból meglódulva, veszett sebességgel
hömpölygött a meredeken alá, egész sziklákat és kitördelt fenyőket
szedve föl útjában s minden pillanatban iszonyúbbra nőve s vad
iramodtában megrázva a helyet, melynek lejtőjén ötven öles ugrásokkal
szakadt a völgy felé.
– Jézus! kiálta föl Kelemen, félkezével vezetője után kapva rémültében,
másikkal a sziklába fogózva. Ez eljön idáig és mindnyájunkat itt csap
agyon.
– Maradjatok veszteg! kiálta rájok Sange Moarte, látva, hogy felfelé
akarnak kapaszkodni, az elcsúszás veszélyének téve ki magukat. A lavina
ott ama sziklaköbnek fog menni, mely útjában áll s ott vagy összetöri
magát, vagy fennakad.
És valóban lehete látni, hogy az óriásivá nőtt görgeteg mint vágtat a
völgy homorulatán egy kiálló sziklacsúcs felé, mely oly törpének
látszott hozzá képest. A lavina mennydörgésitől nem lehete többé hallani
semmi hangot.
Most egyszerre az útjában levő szikla mögött megugrik a hógömb s egy
iszonyú szökéssel egyenesen annak élére esik, oly ütést adva az egész
hegynek, hogy megrendült alatta.
Egy perczre az egész vidék egy gőz-sebességgel szétszórt hófelhőtől lőn
ellepve s a végső csattanás után megszünt a dörgés. Arra ismét irtóztató
ropogással újra kezdődék az; a görgeteg letörte súlyával az útjában álló
sziklát, vele együtt iszonyú forgással zúdulva le a meredeken, egyenesen
belezuhant az alatta fekvő tóba.
A felháborított tengerszem szétcsapott két felől, iszonyú hullámával
egész odáig feltorlódva, a hol ötven ölnyi magasban a kalandorok
kapaszkodtak a meztelen sziklába. S azzal ismét visszacsaptak hullámai,
nehány pillanatra középett egy óriási átlátszó zöld szoborrá egyesülve,
azután még egyszer meglódult az s ismét visszahullott, s nagy lassan
végre elcsendesült.
Kelemen diák inkább halott volt, mint élő; míg Sange Moarte első
tekintetével a csermely barlangját kereste, ha nem özönlé-e el a tán
túláradt víz?
De a tengerszem egy lábnyira sem áradt meg a belezuhant hótömegtől.
Elnyelte azt a véghetlen mélység; a tengerszem soha sem nő, sem nem
fogy.
– Most folytassuk az útat, szólt hidegen Sange Moarte, a szikla
megnedvesült, annál könnyebb lesz rajta kapaszkodni.
Fél óra mulva a csermely torkolatánál voltak a kalandorok.
Egy csodálatos folyosó állt előttök.
A csermely egy meleg forrás kifolyásából eredett, mely a völgyek
vágányaiban végig futva, minden évben jéghegyek és hógörgetegek által
szokott eltemettetni. A meleg víz azonban folyosót vájt magának a jég
között s meleg gőzével szüntelen olvasztva a körüle levő jégtömeget,
annak csak külső legmélyebb rétege maradt meg, mely kívülről szüntelen
fagylalva a küllevegőtől, belül szüntelen olvadva a forrás hevétől, mint
egy átlátszó kristály-alagút boltozódik vastagon lefüggő ragyogó
jégcsapjaival a patak fölött.
E jég alatti folyosóba vezette Sange Moarte kisérőit.
Kelemen nem állhatá meg, hogy a mesebeli tündérpalotákra ne emlékezzék
vissza, hol az átlátszó vizeken át látják az elbűvölt halandók a
napvilágot.
Mindenütt a víz folyásán haladva, egy helyen elkezde sötétülni az alagut
világa, az átlátszó boltozatot mindig homályosabb tömegek válták fel, a
vastagabb jég mindig sötétebb kékbe kezde átmenni, végre egészen
elfeketült, csak a csergedező víz mormogása vezeté még a tapogatózó
férfiakat.
Azok térdig felgyürkőzve jártak a meleg patakban, s a sötétebb helyre
jutva, mindig forróbbnak kezdék találni a patakot, míg egyszerre
sziszegő zuhogást hallva, megpillanták ismét a napvilágot azon
sziklahasadékon keresztül, melyen át a patak földalatti barlangjába
lerohant.
Itt néhány lelógó gyökérbe kapaszkodva, kikerülék a forró víz rohamát s
rövid fáradság után a hegy tulsó oldalán találták magukat, egy mély
kútalakú völgyben.
Itt van a Gregyina drakuluj.
Egy kerekded völgy, melyet minden oldalról száz meg száz ölnyi magas,
falmeredek bérczek vesznek körül, mint egy mély kútat. A ki felülről
akar belenézni, hasra fekve közeledik a sziklapárkányhoz s még akkor is
jó feje legyen, ha el nem szédül.
Lenn a völgy fenekén örökké nyilnak a virágok. Mikor köröskörül
legjobban esik a hó, szikrázik a jég, a csikorgó tél derekán lehet látni
itt azon széles csipkés levelű sötétzöld virágokat, azokat az apró
gömbölyű levelű fákat, minőkhöz hasonlót a környéken sehol sem találni,
sőt a bőrlevelű nymphæa sárgafehér tulipánjai épen akkor nyilnak ottan,
s a pázsit télen-nyáron a legbujább zöld, s a vadborostyán
felkapaszkodik magasra a sziklák repedésein, piros bogyóit hullatva a
völgybe, mikor köröskörül holt és hideg az egész természet.
Egész télen tele van a völgy a legritkább virágokkal.
Ezért hivja e helyet az oláh az «ördög kertjének», s fél hozzá
közelíteni.
Pedig az egész csoda igen természetes okból ered.
A völgy mélyén egy barlangban forró érczes patak buzog, mely sehol sem
törve ki a fölszinre, átmelegíti a fölötte levő földréteget s miután a
meleg vizeknek is megvan saját növényzetük, ez ismeretlen bokrok és
virágok örökké ott virulnak éltető elemük közelében. Az egész egy a
szabad ég alatt, viharok, jéghegyek és hófuvatok között díszlő
orangeria!
Sange Moarte némán inté kisérőit maga után, egész lényén valami lázas
nyugtalanság volt észrevehető, a mint néhány lépést téve a barlangban,
reszkető kézzel egy sötét mélyedésre mutatott, melyen egy vasajtó
látszott meg.
– Mi ez! kiálta föl Kelemen, kardjához kapva; itt lakik valaki?
– Igen, monda Sange Moarte, kinek vére e pillanatban lángolni látszott,
erei szinte kiszakíták halántékait. Amott szokott ő fürödni azon
vizmedenczében: naponkint meglestem őt, de nem volt bátorságom hozzá
közelíteni, hebegé alig hallható suttogással, de forróan,
szenvedélyesen.
– Kicsoda az? kérdé idegenül a hadnagy.
– Oh a tündér, rebegé reszkető ajakkal az ifjú oláh s forró fejét kezei
közé szorítá.
– Miféle tündér? kérdé Zülfikárhoz fordulva Kelemen. Én egy párduczot
keresek.
– Csitt, a vasajtóban kulcs nyikorog! kiálta Zülfikár. El a barlang
sötétjébe.
Sange Moartét erővel kellett a két férfinak elragadni az ajtótól.
A vasajtó halkan megnyilt s rajta egy hölgyalak lépett ki, kezével arany
örvénél fogva egy nyulánk párduczot vezetve magával.
Sange Moartenak volt oka őt tündérnek nevezni. Ragyogó szépségű hölgy,
keleties pongyolában: a fürteire szorított piros fez hosszú arany bojtja
fehér turbántekercsén keresztül halvány arczára csüng le, a hölgy
menyétprémes kaftánjából előfehérlenek elefántcsont-sima vállai, szemei
világlani látszanak a sötétben, karcsu termetének mozgása oly
hullámzatos, oly varázsló, oly lélekbuzdító.
A három férfi visszafojtá lélekzetét, míg előttük a nő észrevétlenül
elhaladt.
– Hah! Ez ő! suttogá meglepetten Zülfikár, midőn eltávozott.
– Kicsoda? Te ismered? kérdé Kelemen.
– Ez ő. Azraële; Corsar bég egykori kedvese. Micsoda hely ez itt?
– Csitt, hallgassunk, észre ne vegyen.