nem szól?
Az oláh fölhúzta gömbölyű szemöldökeit, melyek mintha szénből lettek
volna kanyarítva az orrtól a halántékig, mozdulataik által szabadon
tolták előre hátra a homlokra lenyomott báránysüveget, s fejbenézve a
poétát karikára kinyilt szemeivel, ilyen kérdést intéze hozzá:
– Kend az az ember, a ki pénzért szokott hazudni?
Ilyen terminológiával írta körül az oláh Kelemen diák hivatalos
hatáskörét.
Kelemen diák méregbe jött.
– Hát te ki ökre vagy? kiálta az oláhra.
– A dumnye nagyságos úré, a ki ezt a leveledet küldi, felelé az egész
ártatlanul.
– Hogy híják az uradat? kérdé emez boszúsan kapva el a levelet az oláh
kezéből.
– Hát nagyságos úrnak.
Kelemen diák fölszakítá a levelet s ezen szavakat olvasá belőle:
«Jőjjön kegyelmed egy szóra hozzám, a hova ezen ember vezetni fogja.»
Kelemen diák idáig is dühös volt, végre még azon gondolat, hogy őt
valahová hivják, mikor csizmája nincsen, egészen kivette sodrából.
– Eredj! ordítá az oláhra, mondd meg az uradnak, akárki fia legyen, hogy
– eb ura a fakó, – ő is annyira van én hozzám, mint én ő hozzá, ha ő
akar velem beszélni, ő fáradjon ide. Értetted?
– Értettem, dumnye macska; viszonza az oláh; ijedtében azt a czímet
ejtve ki száján, melyen egymás között szokták emlegetni a czirkálót;
hanem azután kotródott is.
Kelemen diák pedig nagy prosopopejával helyzé el magát magashátú
székére, két rettenetes nagy folianst helyezve maga elé a földre, hogy
az érkező észre ne vehesse mezítlábos voltát.
Nemsokára kemény, nyomatékos léptek hangzottak kívül az utczán, s a mint
Kelemen kitekinte az ablakán, nagy megütközéssel vevé észre, hogy a ki
őt látogatni jő, senki más, mint gróf Csáky László uram ő méltósága, két
aranysujtásos hajdú által kisérve.
No Kelemen, gondolá magában a diák, most tarts tekintélyt; ez ugyan gróf
és méltóságos úr, de olyan férfi, ki a fejedelemnél kegyvesztésben áll,
te pedig grátiában vagy és azonfölül hivatalbeli ember. – Tehát eldugá
lábait a könyvek alá s tollát keresztbetéve szájában, engedte Csáky
Lászlót maga elé járulni. Föl sem kelt előtte.
Csáky boszúsnak látszott a fogadtatásért.
– Kegyelmed nagyon fön tudja tartani a hivatali tekintélyt, monda
Kelemennek némi duzzogással.
– A mi vagyok, az a fejedelem ő nagysága kegyelméből vagyok, viszonzá
csinált büszkeséggel Kelemen, s összefonta karjait nagy kevélyen.
– Hisz én is a fejedelem akaratából jöttem kegyelmedhez. Épen egy igen
kényes dologgal bizott meg ő nagysága, melyben kegyelmednek segítségemre
kell lennie, hanem az egész titokban végzendő, s csak azért kivántam
volna, ha kegyelmed jött volna hintómhoz.
Kelemen diák e fölvilágosításra elfeledé tekintélyét.
– Engedelmet instálok, hebegé megzavarodva, s fejét alázatosan nyakába
húzva, nem tudtam, – tessék leülni. Nem levén azonban több szék annál a
szobában, a melyen ő maga ült, fölugrott róla, hogy a grófot leültesse,
s ezáltal kitünteté, hogy lábai a szükséges öltözet híával vannak,
melyre is Csáky rendkívül jóizűen elnevette magát.
– Mi a patvar, hadnagy uram! Kegyelmed a nagy tisztelet miatt csizmáit
veti le, mint a török?
– Instálom, nem vetettem le, hanem az inasom ellopta, mikor aludtam, s
ez volt egyedül az ok, mely miatt kénytelen voltam méltóságodnak ama
goromba feleletet adni, a melyért remélem, hogy régen megbocsátott.
Csáky jó kedve csak növekedett e nyilatkozat által.
– Hiszen hacsak ez a baj, azon mindjárt segíthetünk, mondá Kelemen
úrnak, s kiáltva hajduinak, megparancsolá, hogy a kocsiládában eltett
saját díszcsizmáit hozzák el a hadnagy úr számára.
Kelemen diák szabódni készült, hogy ez rá nagy grátia, hanem azután,
hogy megpillantá az elhozott csizmákat, azok rendkívül megtetszettek
neki, lévén királyzöld szattyánból, és kivarrva skófiummal, kétfelől
széles arany paszománynyal megczifrázva, s fölütve emaillos
sarkantyúval.
– Huzza fel kegyelmed szaporán, mondá Csáky, mert azután rögtön útra
kell indulnia.
Kelemen diák tehát megfogá a csizmát két fülénél fogva, s miután abba
belemosolygott volna, elkezdé fölfelé húzni. Ez persze nem kis munka
volt, mert Csáky uram nagy gavalléros szűk csizmákat viselt, Kelemen
diák pedig jókora lábakkal volt ellátva, úgy hogy háromszor is hozzá
fogott; háromszor kifáradt bele, míg lábát a csizma torkáig birta
sajtolni, s e közben úgy dolgozott szemével, szájával, hogy Csáky László
kidugta a fejét az ablakon, úgy nevetett. Végre, hogy a sarkánál
fönakadt, megfogva a lábtyű két fülét, elkezdé magát bele gázolni,
meggörnyedt positurával kopogva körül a szobát, s nagyot nyögve minden
dobbantásnál, úgy hogy mire az egyik saruba belerugdalta magát,
kidülledtek a szegény poéta szemei, s pofáján csorgott az izzadtság.
Hasonló keserűségbe került a másik sarú felöltése is a jó czirkáló
hadnagynak, ki miután hat lóerővel dolgozott, hogy lábait a nem nekik
való térbe beleszorítsa, neki vörösödött elégültséggel mosolyogta körül
pompás feszes csizmáit, mik gyönyörűen harmoniáztak öltözetének többi
poros, tintás és zsiros alkatrészeivel.
– Figyeljen kegyelmed arra, a mit mondok; szólt Csáky leülve úrias
positurával az egyetlen székre, míg az állva maradt diák hol az egyik
lábát, hol a másikat emelgette sziszegve, s majd kékre, majd zöldre
sáppadva, a mint a csizma kezdte szorítani tyúkszemeit.
– Mikor volt kegyelmed czirkáló körúton? kérdé Csáky.
– Bizony nem tudom azt.
– Kellene kegyelmednek tudnia. Mért nem jegyzi föl magának? A fejedelem
kivánja, hogy menjen kegyelmed tüstént, és tegye meg a czirkálást
haladéktalanul, legszigorúbb szemügyre vevén a Toroczkó, Bánfi-Hunyad és
Bonczida közt eső helységeket. A szokott kérdő-pontokon kívül, melyeket
a nép elé szokás terjeszteni, még e következő kérdést fogja kegyelmed a
kikérdezettekhez intézni: «nem látott-e valaki idegen országi állatokat
a körül fekvő erdőkben?»
– Idegen országi állatokat? ismétlé gépien a fanyalgó hivatalnok.
– És ha valahol azt fogják mondani, hogy láttak, elvezetteti kegyelmed
magát azon környékre, s mindaddig fog fürkészni, míg csak nyomára nem
akad.
– Instálom alássan, miféle állatok lehetnek azok? kérdé szepegve a diák.
– No no, ne féljen kegyelmed, nem hétfejű sárkány az, sem minotaurus,
legfölebb is egy fiatal párducz.
– Párducz? hebegé elszörnyedve Kelemen diák.
– Nem lesz kegyelmedre bízva annak elfogása, vigasztalá őt Csáky, csupán
tartózkodása helyét kellend kikutatnia, s azt énnekem hírül adni.
– S vajjon, ha ama fenevad, melyről pedig nagyon kételkedem, hogy
Erdélyországban tartózkodjék, valahogy Bánfi Dénes uram territoriumába
találna átvetődni? kérdé Kelemen diák, mittevő legyek akkor?
– Utána menend kegyelmed.
– De az ő birtoka, instálom, liberbaronatus: a hol az én hatásköröm
megszünik.
– Kelemen diák, ne legyen kend oly együgyű! kiálta föl Csáky. Hiszen nem
mondtam én, hogy oda brachiummal szükség menni, az egész expeditiónak
titokban kell megtörténnie. A kalauz és kegyelmed fogják egyedül
nyomozni a vadállatot; mely, hogy e környéken van, arról biztos tudomást
szereztünk, kegyelmed ügyességétől függ annak határozottabb fölfedezése.
A többi azután vállalkozóbb emberek dolga lesz.
Kelemen diák nagyon furcsának találta az egész bizományt, de nem mert
szólni, csak meghajtá magát, nagyot sóhajtva.
– Mindenek fölött pedig ügyesség, gyorsaság és titoktartás. E három
dolog, melyet kegyelmed figyelmébe ajánlok.
– Tüstént indulok, méltóságos uram, szólt aláhangoltan Kelemen, csak
elébb lovat kérek valahol kölcsön, nem akarnám ezeket a szép csizmákat
elszaggatni a gyalog utazásban.
– Az egy kissé lassan is fogna menni; hanem azért ne fáradjon kegyelmed
ló után, majd egyik csatlósom leszáll a magáéról, s kegyelmed felülhet
arra, csakhogy aztán el ne feledjen neki abrakot adatni, nehogy a bőrét
hozza vissza.
Kelemen diák magán kívül lőn ennyi grácziára s rögtön sietve köté föl
tarsolyát és rezes kardját oldalára, s miután tarsolyába egy tekercs
pergament, egy szál irónádat s egy srófonjáró fakalamárist elhelyeze,
késznek nyilatkozék a rögtön indulásra.
– Kegyelmed ugyan könnyű készülettel van az útra; mondá Csáky.
– «Integer vitæ, scelerisque purus, non eget Mauri jaculis, neque arcu»,
viszonzá a philosoph, a classikusokat czitálva, s miután kezébe adták a
kantárszárat, azon volt, hogy a lóra felülhessen. Az uri paripa azonban,
a mint észrevette, hogy a diák egyik lábát a kengyelbe tette, elkezde
oldalogni, keringeni, féllábon ugráltatva maga mellett a felülni törekvő
poétát, míg a nevető csatlósok zablájába nem kaptak s föl nem segíték a
jámbor lovagot, kinek minthogy hosszú lábai voltak, s a gonosz hajdúk
igen magasra csatolták fel a kengyelszijat, úgy kellett ülnie a lovon,
mint a hogy a tevén szoktak ülni.
Csáky László még egyszer utána kiálta, hogy el ne felejtse a
mondottakat, mire a poéta akaratja ellen sarkantyúba kapta paripáját, s
eszeveszetten neki rugaszkodék s nyargalt vele árkon bokron keresztül; a
mente, fringia és tarsoly csak úgy lódingolt a szerencsétlen lovas után,
ki elől hátul kapaszkodott a nyereg fájába, Thoroczkó népének nagy
hahotájára, kik sorban ültek künn házaik előtt a szakállszárítón.[2]
Legelőbb is Abrudbánya felé vette útját a czirkáló hadnagy; hajdan, míg
inasa is volt, abból állott egész úti kisérete, ennek híával kénytelen
volt helységenkint a helybeli biróság assistentiájával beérni s
magánosan szállinkózni faluról-falura.
A mint egy szűk útból kiérve, egy hegyi patakon keresztül vezető rozzant
hidon átbaktatna, a sürűségben nagy tűz körül egy csoport szurtos
emberfélét lát guggon ülni. Eleinte czigány családnak nézte őket, míg
közel érve hozzájok, nagy rémültére tapasztalá, hogy azok tatárok, kik
lovaikat széteresztve, egy levágott ökröt sütnek s azt ülték körül.
Visszafordulni már nem volt tanácsos, az út pedig épen a sütkérező
csoport mellett vitt el. Kelemen diák tehát legjobbnak találta olyan
képet csinálni, mintha épen nem félne, s nagy nyugodtan kullogva el a
rábámuló csoport előtt, úgy tett, mintha különösen érdekesnek találná
megszámlálni, hogy hány makk van egy fán? s mintha csak akkor venné
észre őket, mikor melléjök ért, megbillenté előttük süvegét s röviden
eldörmögé a «salem alek»-et s ment tovább, a nélkül, hogy hátra nézne.
Idáig jól ment minden, hanem e perczben a tűz mellől fölugrott két
tatár, s utána kiáltott a lovagnak, hogy álljon meg! Kelemen diák látva,
hogy mindkét ember fegyvertelenül rohan feléje, gondolá, hogy tán nem
valami gyilkos szándék vezérli őket ellene s bevárta magához.
A mint azonban mellé ért a két kutyafejű, egyik jobb, a másik balfelől
kapva a lovagot, megkapák annak lábait s semmitsem akartak kevesebbet,
mint azokról a szép zöld csizmákat lehúzni.
– Ejnye beste lélek fiai! kiálta föl, dühbe hozva, Kelemen diák, s kapá
rezes kardját, hogy majd mindjárt kihuzza s levágja valamelyiknek a
fülét. De a becsületes fringia tíz év óta nem levén kihúzva tokjából,
belerozsdásodék abba úgy, hogy Kelemen diák minden erőködése mellett sem
birta azt kimozdítani, mialatt a két tatár jobbra-balra czibálta a
hánykódó lovagot lábainál fogva, természetesen nem sikerülvén nekik a
szűk sarukat azokról lehúzhatni. A tatárok Kelemen diákot, ez pedig őket
szidta és mocskolta.
E lármára odaérkezék az aga; egy fehér szakállú, feketeképű sovány
orángutáng s rekedt hangon kérdezé, hogy mi baj?
Kelemen diák elővoná mentéje zsebéből az őt hitelesítő pergament s azt
mutatá neki, nem birva beszélni dühében, a két tatár pedig mérges
taglejtéssel magyarázott valamit idegen nyelven, a csizmákra mutogatva.
– Ki vagy, te hórihorgas hitetlen? kérdé tőle az aga; a ki a próféta
szent szinét, a világos zöldet, melyet az igazhivők csak templomaik
boltozatán s a padishah turbánján bírnak megtekinteni, öltözeted legalsó
részén, a csizmákon viseled, mikkel a sárban szokás járni? hogy égj meg
elevenen, istentelen giaur!
– Én Apafi Mihály uram ő nagyságának czirkáló hadnagya vagyok,
szónokolta a diák félelmes páthoszszal. Az én személyem szent és
sérthetetlen. Én rendelem meg a felséges szultán seregei számára az enni
és inni valókat, én szedem be az adót és én hirdetem ki; azért engemet
bocsássatok szabadon, mert én nevezetes személy vagyok.
A plaidirozás tetszett a tatároknak, az aga helybenhagyólag inte
alattvalóinak, mintha épen ez volna az az ember, a kire szükségük van; s
azzal nyájasabb hangon kezde szólni hozzá:
– Te mondád, hogy az adót ki szoktad hirdetni; ime, az én uram, a
nagyváradi Ali basa ő kegyelme, azért küldött engem e helyre, hogy az új
adót adjam tudtára a népnek; de hát te épen jókor jösz előmbe, nincs is
egyéb dolgod, azért okosan fogsz cselekedni, hogyha egyúttal ezt is
kihirdeted.
– Igen szivesen, monda Kelemen diák s szeretett volna már menni.
– Megállj még! szólt az aga visszaintve, azt sem tudod még, mennyi lesz
az új adó? Potomság az egész. Csupán csak annak elismerésére lesz ez
kivetve, hogy mi uraitok vagyunk. Az egész nem több, mint fejenkint
minden embertől egy kis pénz. Ez bizony nem sok.
– Nem biz az, hagyá helybe Kelemen, csakhogy elébb szabadulhasson.
– Csak ne szaladj még! Csitítá az aga. Én nem szeretném, ha e
rendeletemet nem hajtanád végre, de miután tudom, hogy ti a nekünk adott
szó nem teljesítését nem tartjátok esküszegésnek, tehát egy becsületes
szolgámat melléd rendelem, a ki faluról-falura kisérjen, s vigyázzon
rád, hogy az adót mindenütt kihirdesd.
– Jól lesz, kegyelmes uram, biztatá őt Kelemen diák, arra gondolva, hogy
majd elhagyja ő azt a becsületes embert a legelső faluban.
– Ülj föl lovadra, Zülfikár, inte ezzel az aga egy szolgának.
A megszólított gonosz kancsalszemű szikár legény volt; szurtos, mint a
többi, de arczalkotása bizonyítá, hogy nem e fajból való; sőt ha ily
jelentéktelen egyéniségekre gondunk volna, ráemlékezhetnénk, hogy már
láttuk őt valahol.
– Te pedig, szólt az aga a mindenképen szabadulni vágyó Kelemenhez,
levesd azokat a zöld csizmákat a mint haza érsz, mert ha még egyszer
meglátom azokat a lábadon, olyan ötszáz ütleget kapsz a talpadra, hogy
vőlegény korodban is megemlegeted.
Kelemen diák helybenhagyott mindent s örült, hogy végtére
megszabadulhatott, és ügetett tovább Abrudbánya felé. A melléje adott
tatár-kisérő hűségesen lovagolt oldala mellett.
Kelemen diák egyszer-egyszer félretekinte kisérőjére, ismét hirtelen
visszakapva róla szemeit, mert a török kancsal tekintete miatt sohasem
lehetett kivenni, hogy hová néz? E közben elgondolá magában Kelemen
diák, milyen könnyen meg fogja ő ezt a tatárt csalni, s e gondolatra
titkosan mosolygott magában s szemeivel hunyorgatott s fejével
önelégülten biczczente rá.
– De nem fog kend engem rászedni, czirkáló hadnagy uram! Kiálta föl
egyszerre véletlenül tiszta magyarsággal a tatár, mintegy leolvasva a
gondolatot a hadnagy arczáról.
A megszólított csaknem leesett lováról ijedtében, el nem tudva képzelni,
hogy mely ördög ez, a ki leolvassa az ember orráról a gondolatot, s
magyarul szólal meg tatár létére?
– Sohase törje kegyelmed rajtam a fejét, szólt nyugodtan a török; én
magyar renegát vagyok, hajdan Balassa Imre uramat szolgáltam, én
segítettem Corsar béget elfogni és megmérgezni, s hogy e miatt a
magyarok elkezdtek üldözni, fölcsaptam töröknek, s ha a próféta segít,
még valaha kapudán basa is lehet belőlem. Azért ne is fáraszsza
kegyelmed az elméjét azon, hogy engem mint tegyen lóvá? mert láthatja,
hogy vén rókával akadt össze.
Kelemen diák keservesen megvakará tarkóját s faluról-falura kisérve a
renegát által, miután a hivatalos kérdéseket elvégezte, kénytelen
kelletlen kihirdeté az egy kispénz adót is, melyen annyira kapott
mindenfelé a nép, hogy ott helyben rögtön lefizeté azt a tatárkisérő
markába.
Hanem a párduczról senkisem akart tudni semmit. Ha a paszomántos zöld
csizmákat nem respectálják, még tán ki is nevették volna a hadnagyot.
Csupán egy kis oláh falu volt még hátra, messze benn a hegyek között, –
Marisel, – azontúl már Bánfi úr hatósága alatti földek következtek, a
hová a czirkáló hatásköre nem terjedett.
Oda is elkiséré őt a renegát.
XI. SANGE MOARTE.
A czirkáló és kisérője fél napnál tovább haladt már a batriniai
rengetegben Marisel falva felé; Kelemen diák fűtől fától kérdezősködött,
hogy itt lesz-e már a falu? s szüntelen azon választ kapta, hogy még jó
messze van.
Majd egy-egy oláh paraszt jött reájok szembe; hosszú szekerébe bivalok
voltak fogva; az ember szüntelen kiabált a lomha állatokra s ijesztgető
kézmozdulatokkal iparkodott azokat sebesebb menésre serkenteni; majd
egy-egy patakon kellett átgázolniok, hol félmeztelen, de rongyaiban is
tarka czigánynép mosott a fövényből sáraranyat, a kérdezősködő idegenre
bámészkodva vadállat módjára; itt-ott az útfélen mohos fa odvába egy-egy
szent kép volt felállítva, melynek elavult festéséből csak a halvány
aranyozás látszott még meg; a pudvás fülkébe le volt téve a pomana, egy
korsó tiszta forrásvíz, melyet fiatal oláh leány állított oda
hagyományos kegyes szokásból a szomjas utazóknak.
Az út majd a mélybe, majd a magasba vitt, az utazók többet vezették
lovaikat gyalog, mintsem rajtok ültek. Köröskörül változékony rengeteg;
magas egyenes bükkfák, terebélyes tölgyek, néhol sötétzöld fenyves.
Egy helyen kétfelé látszott válni az út; egyik ága ment végig a völgyön,
másik felvonult oldalt a meredeknek, egy kopasz hegy tetejére, melyről
egy kiálló szikla oly meredeken függött alá, mintha minden perczben alá
készülne rohanni.
– No, most merre menjünk? kérdé tétovázva Kelemen, ennyire soha sem
jártam.
– Hát csak menjünk a járt úton, felelt Zülfikár, bolond menne fel ide a
meredekre? ez bizonyosan valami hámorba vezet.
Kelemen diák kételkedve tekinte szélylyel s ime megpillanta egy embert
ott azon sziklán ülni, mely meredeken az út felett függött.
Fiatal oláh legény volt, sápadt arczczal, hosszan lelógó göndör
hajfürtökkel, bőrködmene szét volt nyitva mellén; süvege mellette
hevert; ott ült gunnyasztva a százlábnyi magas szikla szélén, lábait a
mélységbe lógatva, s fagyos arczát két tenyerébe fektetve, mialatt
szemei mereven látszottak a távolba bámulni.
– Hej! hopp, frátye! kiálta fel rá Kelemen diák, keverve magyarral és
latinnal az oláh szót: ungye méra ista via?
Az oláh hallani sem látszott a kiáltást; azon helyzetben maradt, bámulva
és könyökölve.
– Ez süket, vagy meghalt, szólt Zülfikár miután hiába kiabáltak fel rá
mind a ketten. Legjobb lesz, ha megyünk odább a tört úton. S azzal
ügettek előre.
Az oláh utánok sem nézett.
Már az est is elközelgett s a mariseli útnak még mindig nem szakadt
vége, egyik völgyből a másikba ment az át, a nélkül, hogy valahol emberi
hajlék mellett vitt volna el, az útban heverő kövek s a keresztül
szivárgó vadvíz csaknem járhatlanná tevék.
Végre valahol az erdőben tüzet láttak fellobogni maguk előtt, s
énekhangos rikoltozás üté meg füleiket.
Közelebb jutva a helyhez, egész faderekakból rakott máglyát láttak égni
egy fáktól beárnyazott téren, melyeknek lombjait veresre perzselé a
koronájukon túlcsapkodó láng.
A máglyától nem messze egy csoport oláh tánczolt, szilaj
tagjártatásokkal; hosszú botjaikat leütötték a földre, s nagyokat
vetettek magukon vele, lábaik rángatózásai jegyeket látszottak írni a
földre s kezeikkel vadul hadarászva, átkozódó verseket mondtak közbe,
mintha valami boszantó szellemhez beszélnének.
A férfiak körül fiatal lánykoszorú tánczolt, egymás kezét fogva,
amazokat körülvevék, s jobbra-balra körül keringék; szép, fiatal, nyájas
arczaik, gyöngyökkel és szalagokkal átfűzött fekete hajtekercseik,
virágokkal himzett öltözetük, ránczos patyolat-ingeik, széles csíkos
katrinczáik, gömbölyű nyakukon csengő-bongó arany, ezüst pénzfüzéreik,
sarkas piros csizmácskáik oly kellemesen ellentétezve férfiaik vad,
marczona képeivel, a bozontos hajgubanczra felnyomott magas csalmákkal,
a vörösre égett mezetlen nyakkal, a zsiros bőrködmönökkel, a széles
rézcsatos tüszőkkel s a szíjas bocskorokkal. Még a táncz és ének is oly
különböző volt; a hölgyek összefogózva lebegék körül a férfiakat s
valami panaszos andalgó danát énekeltek azalatt, míg a férfiak vad
rugdalózásokkal tapodták a földet, rikoltozó kurjantással szólva közbe.
A mellettük lobogó tűz vörös fényt és sötét árnyat vetett a vad
csoportozatra.
Végül egy fatörzsön ült egy vén dudás, kiáltozó kecskebőrét nyeggetve
hóna alatt, melynek egyforma czifrázatai szilaj disharmoniával
keveredtek az énekbe.
Midőn a máglya már egészen parázszsá égett, hirtelen szétváltak a
tánczolók, s előhozva egy szalmából kitömött s rongyokkal felöltöztetett
nőalakot, fölfekteték két nagy rudra s vadul kiáltozva: «Marcze Záre!
Marcze Záre!» a tűzhöz vivék azt, s ott felkiáltva mindannyian
háromszor: «égj meg, átkozott kedden esti[3] boszorkány!» bele hajíták a
tűzbe s azzal az összefogózott nők körültánczolák örömdanával a máglyát,
míg a báb el nem égett; azután pedig a férfiak ugráltak keresztül a
tűzön vad örömriogással.
– Hát ti kik vagytok s mit csináltok itten? kiálta rájok Kelemen diák,
kit egész odáig senki sem vett észre.
– Mariseli lakosok vagyunk, Marcze Zárét égettük meg; felelék azok
egyhangúan és komoly képpel, mint kik valami bölcs dolgot végeztek.
– No hát csak végezzétek hamar, aztán jertek a faluba, mert törvényt
kérdeni jöttem ide, az én uram, a fejedelem parancsából.
– Én pedig az új adót beszedni, folytatá a szót Zülfikár, az én uram, a
hatalmas nagyváradi Ali basa parancsából.
Az oláhok szótlanul néztek a czirkáló után, míg szemeik elől eltűnt,
akkor ökleikkel fenyegetőzve kiáltának utána:
Vigyen el a Marcze Záre!
Azután előlbocsátva a dudást, s hosszú sorban összekapaszkodva, nagy
énekszóval vonultak be a nem messze eső faluba.
* * *
Hosszadalmas oláh helység volt, melybe a czirkálók jutottak. Egyik ház
olyan, mint a másik, magas tetejű sárkalyibák, kiálló szarufáikkal,
sövénynyel körülfonva, az ajtók alacsonyak, a ki belép rajtok, fejét alá
kell hajtania. A ház egyetlen szobából áll, abban lakik az egész család,
gyermekek, vének, és tyúkok és kecskék. A falu elején áll egy óriási
diadalív, roppant márványdarabokból összehordva, a portale tetején egy
Minerva fő nélkül, a homlokzaton csaták alakjai domborművezetben,
alattuk nagy betükkel, római nyelven: «e várost építteté a győzhetlen
Traján diadalai emlékére». Túl rajta rongyos, sárral tapasztott
kalyibák.
Egy halottas ház előtt ül ledőlt corynthi oszlop capitaléján a legvénebb
vénasszony, a prefika, megfizetett jajgatással siratva a benn holtan
fekvő fiatal hajadont.
Fűvel benőtt domboldalban látszik valami gömbölyű kőépület; hajdan tán
egy római hős emlékére épült fanum lehetett az, most az oláhság
elfoglalta azt templomnak, hegyes tetőt épített rá, s belsejét bemázolta
szörnyű festésekkel.
A czirkáló más nyilvános hely hiányában a templomba gyűjté össze a
népet. A sokaság körül állt, az öregek mankóikra támaszkodva. Az alkony
vereslő sugára keresztül sütött a gömbölyű ablakokon, sajátszerű
világítást adva az ódon épület belsejének, mely földig tele volt festve
idomtalan szentek képeivel, miket paraszt művészek szörnyeteg
phantasiája felöltöztetett piros palástokba, sarkantyús csizmákba. A sok
csodakép közől nem hiányzott azon szokott allegoriai kép, mely a halált
ábrázolja, karjai közt egy királyt, egy koldust és egy papot ragadva
magával, s az ájtatos szent képek között ott terpeszkedtek a
nyelvöltögető ördögök, elkárhozott bűnösök üstökébe kapaszkodva. Egy-egy
alak akkora, mint egy óriás, a másik, mint amannak az ökle.
Az ikonostas mögött állt a pópa és a czirkáló, aranyos képek s szentelt
koszorúk özönében: a midőn a czirkáló fölolvasva a nép előtt szokott
megbízó levelét, a korláthoz szólítja a birót, egy magas, nagyfogú
férfit s e következő kérdéseket intézi hozzá:
– «Vannak-e közöttetek bűbájosak és varázslók, kik az ördögöt segítségül
hívják?»
A sokaság félelmes suttogással fogadta a kérdést s hosszú szünet után a
pópa felelt: