formában lehetetlen volt azt el nem fogadnia. Kénytelen volt tekintetét
az ifjura vetni.
Szép magas sugár ifju volt a bemutatott, eleven piros arczczal,
szakállának legkisebb nyoma sem mutatkozott még rajta, s női szépségű
vonásaiban csak a büszkeség árulá el a férfit.
Az ifju megtetszett Apafinak.
– Hogy hívják vődet? kérdé Telekitől.
Teleki különös mosolylyal monda:
– Tököli István fia, Imre.
Apafi elkomorodva nézett az ifjura.
– Apád jó barátom volt, mondá, a nélkül azonban, hogy kezét nyujtaná
neki.
– Tudom, felelt az ifju, azért jöttem kegyelmedhez.
– De háborgós ember volt az Isten adta. Jó, hogy te nem ütöttél rá.
Szegény megboldogult, ha ráemlékezem, milyen csatákat vívott azzal a
félbolond Zólyomi Dáviddal. Két Bethlen leányt vettek el ketten, kik
örökségbe kapták Vajda-Hunyad várát. Az egyiknek jutott az innenső fele
a várnak, a másiknak a tulsó. Mikor aztán összezördült a két úr,
összeszedett cselédjeikkel egész ütközeteket viseltek tulajdon váruk
udvarán, s egyik ablakból a másikba ágyuztak. Nagyon szerették a
háborút; apád még meghalni sem tudott csata nélkül, neki ágyúdurrogás
kellett és ostromlott vár halála órájára. Jó, hogy te nem ütöttél rá. Te
oly szelid fiúnak látszol.
– Oh én nem érdemlem e dicséretet, szólt közbe Imre büszkén. Én is ott
voltam az ostromlott várban s védtem azt, míg apám meg nem halt.
Apafi kedvetlenül fogadta a közbeszólást, mégis részvétet akart mutatni.
– S hogy szabadult ki öcsém uram?
Imre elvörösödött s nem akart felelni. Teleki némileg korlátozandó az
ifju tüzét, kimondá az igazat.
– Olyan fiatal még a legény, hogy az ostromlók figyelmét, nőruhába
öltöztetve, könnyen kikerülheté.
Apafit újra jó kedélybe hozta ez ötlet. Tréfásan megveregeté az ifju
vérpiros orczáját, s inte Telekinek, hogy már mostan mutassa be a többi
urakat is neki.
Csupa magyar menekvők voltak. A fejedelem iparkodott nyájasnak látszani
irántuk.
E közben belépett egy udvaroncz, s fönhangon jelenté:
– Reverend uram ő kegyelme, a francziaországi követ, kiván
bebocsáttatást.
Apafi észrevehetőleg zavarba jött. Odahúzá Telekit magához s bosszúsan
sugá fülébe:
– Nem akarom, nem lehet őt elfogadnom, menjen ki kegyelmed hozzá s
beszéljen vele szépen s világosítsa föl.
Azzal Apafi hirtelen megszökött az elfogadási teremből, nagyon örülve
rajta, hogy a bajnak a bunkós végét Telekire háríthatta.
Azonban mégis ajtajánál maradt, figyelve, ha nem fog-e valami váratlan
explosio törni ki háta mögött?
S csakugyan tört ki valami, csakhogy nem épen valami félelemgerjesztő
minőségben.
A fejedelem egy perczre Telekit hallá jovialiter kaczagni, mire
egyhangulag a szobában levő urak mind általános hahotába törtek ki,
mintha mind valamennyien egy közös mulatságos egyéniséghez intéznének
kaczagástól torzított megszólításokat.
«Ez mégis különös tünemény lehet», gondolá magában Apafi, a mi e szomorú
urakat ily elvetemedett kaczajra ingerlé, s félig kinyitá ajtaját; nem
birta azonban egészen kinyitni, mert tudós Passai uram, ki komolyságáról
el volt hiresztelve, elannyira neki adta magát a nevetésnek, hogy hátát
egyenesen a fejedelem ajtajának veté.
– Bocsásson ki kegyelmed, Passai uram, kiálta a kiváncsi fejedelem, s
rövid időn sikerülvén kinyithatni ajtaját, nyilvánvalóvá lőn előtte az
általános jókedv oka.
A becsületes Reverend ott állt a középen magyar ruhába öltözve.
Valóban mulatságosabb alakot nehéz volna képzelni nálánál.
A jó úr, a mellett, hogy igen respectabilis embonpointtal birt, fülig
levén borotválva és szüntelen mosolyogván, oly szeretetreméltó tréfás
alakot kölcsönze magának, a minőről csak magyar embernek van fogalma.
Mint tudva van, a magyar öltöny igen megkritizálja az ember termetét.
E mellett a derék franczia úgy járt a feszes nadrágban és a sarkantyús
csizmákkal, mintha minden perczben az elcsúszástól félne. Az ővet
elfelejtette felkötni derekára, a mi rendkívüli furcsaságot kölcsönze
öltözetének, hosszú allonge-parókájához, melyben úgy nézett ki, mint egy
tökéletes oroszlán, fölnyomta a túri süveget, hosszú kócsagtollal, a mi
gyönyörűen illett oda.
Apafi nem látta át, hogy miért ne nevessen ő is, ha a többiek kaczagnak.
Reverend azon könnyűséggel, melylyel a franczia a nevetségest a
komolylyal birja párosítni, odalejtett hozzá:
– Nagyságos uram. Miután ön több izben elutasított magától, azon
gondolatra jöttem, hogy tán nem jelentem meg ön előtt illedelmes
öltözetben, s ime a siker bebizonyítja ötletem életrevalóságát, mert
hogy magyar ruhában jelentem meg, vagyok szerencsés önnel szemközt
állhatni.
– Parbleu, monsieur Reverend, monda Apafi, alig fojthatva el nevetési
vágyát. Én önt mindenkor szivesen látom, csak azt kötöm ki: hogy a
politikumokról hallgassunk. Hanem ön nem kötött ővet. Ah, ezt föl kell
önnek kötni, e nélkül olyan a magyar öltözet, mintha a franczia a
culotteot elfeledné magáról.
Ezt mondva, előhozott a fejedelem egy bogláros övet, s maga kötötte vele
keresztül monsieur Reverend figyelemre méltó hasát.
– Aztán mi ez itt? Ki mondta azt önnek, hogy a zsebkendőt a hasítékba
kell dugni? azt csak a hajdúk viselik így; a patvarba! nemes ember a
kalapjába teszi a zsebkendőjét. Így ni. – Hm. Milyen szép zsebkendője
van önnek.
– Nemde gyönyörű?
– Valóban az. Selyemmel kivarrott koszorúkkal, szélein arany és ezüst
himvarrással. Ilyesmit csak Párisban készítenek.
– Pedig az Erdélyben készült.
– Ne mondja ön.
– Még pediglen Ebesfalván.
Apafi bámulva tekinte monsieur Reverendre.
– S én ne ismerném azon művészi kezeket, melyek ilyesmivel foglalkoznak?
– Sőt igen. A készítő neve a zsebkendő szögletébe van himezve pompás
góth betűkkel.
Apafi sorba kereste a zsebkendő szegleteit. Mindegyikre más volt
himezve. Ide egy cserkoszorú, amoda egy diadaljegy, a harmadikon egy
török, egy magyar és egy franczia kard, egy szalaggal átkötve, végre
ráakadt a negyedikre, hol egy fejedelmi korona alá e név volt himezve:
«Apafiné».
A fejedelem fönhangon olvasta el a nevet. A körülálló urak félelmes
feszültséggel tekintének arczára, mintha haragja kitörését várnák.
Mindnyájuk meglepetésére azonban elmosolyodék a fejedelem, s a
zsebkendőt Reverend kalpagjába téve, a kalpagot fölnyomta a követ fejébe
s sajátságos bonhomiával mondá neki:
– Tehát a feleségemet már sikerült kegyelmednek elcsábítania.
Reverend elnevette magát az ő egyéniségére nézve nagyon tréfás
kétértelműségen.
– No engemet ön nem fog elcsábítani, veté utána Apafi nevetve.
Reverend mélyen meghajtá magát, e mellett fejét fölemelten tartva s
finomsággal szólt:
– Azt nálamnál hatalmasabb lények fogják megtehetni.
E perczben nyilt az ajtó, s a bejelentő szolga kiáltá:
– Ő nagysága Bornemisza Anna, Apafi Mihályné kiván bebocsáttatást a
fejedelem elé.
Apafi ránézett Telekire.
– Ez a kegyelmed munkája?
Teleki nyugodtan felelt:
– Igenis, nagyságos uram.
– Kegyelmed formalis hadi taktikával ostromol bennünket.
– Nem tagadom, nagyságos uram.
– A követ urat kegyelmed vezeté be a fejedelemnőhöz?
– Úgy van, nagyságos uram.
– S azután kegyelmed tanácslá neki, hogy ily maskarában jőjjön ide, hogy
engem szép szerével kicsalhasson?
– Mind én cselekvém.
– És kegyelmed tudósítá a fejedelemnőt, hogy most van ideje az általános
megtámadásnak?
– Azt is én tevém, nagyságos uram.
– Bolondul cselekvé kegyelmed mindezeket, Teleki Mihály uram.
– Az még nincs bebizonyítva, nagyságos uram. Monda a miniszter lelki
túlsúlyának büszke érzetével.
Erre belépett Apafiné a terembe. Fejedelmi tekintetéhez öltözéke is
fejedelmi volt.
A jelen levő urak vetélkedve siettek üdvözlésére, Apafi elébe futott, s
karját magáéba füzve, magánszobájába iparkodott őt kitünő gyöngédséggel
átvezetni.
– Maradjunk itt, monda a fejedelemnő. Kegyelmed hollandi óráit később is
idő leend megtekinteni. Most sokkal komolyabb teendők ideje van. A
magyarországi urak várnak kihallgattatásra.
Apafi felpattanva szólt:
– Hallottam már, hogy mit mondanak s megmondtam, hogy nem akarom többet
hallani.
– Tehát akkor ki fog kegyelmed hallgatni engem. Igen. Én is
magyarországi vagyok, ki hazája nevében segélyért kiált Erdély
fejedelméhez. Ne mondják azt, hogy titokban én kormányzom a fejedelem
akaratát, ime nyiltan járulok trónja elé, védelmet könyörögve
Magyarország számára, melynek fiait idegeneknek nevezik Erdélyben, de
melynek én is leánya vagyok!
Apafin látszott, hogy már most örömestebb kihallgatná az urakat, mint
feleségét, de fogva volt. Neje, mint folyamodó fél állt előtte, s ő nem
látott többé menekülést.
Teleki Mihály kiszólt az apródoknak, hogy senkit se bocsássanak be a
terembe többé; Apafi nyugtalan izgatottsággal ült le egy karszékbe, s
várta a fejedelemnő szavait.
Anna azonban még el sem kezdheté beszédét, midőn hintózörej hallatszott
az udvaron, s nemsokára szilárd léptek hangjai visszhangzottak a
folyosón, s egy kemény, parancsoló hang, mely mindenki előtt
ismeretesnek látszott lenni, kérdezé: «itthon a fejedelem?» s a mint e
szóra az apród útját állotta, hevesen következett rá egy még hatalmasabb
kiáltás: «pusztulj az útból, ficzkó!» s azzal erőszakosan fölszakítva az
ajtót, berontott a terembe – Bánfi Dénes.
Úgy volt, a mint a kocsiról leszállott. Arcza szokottnál pirosabb,
szemei élénken villogók. Egyenesen a fejedelemnek tartott; s első szava
ez volt minden bevezetés nélkül:
– Ne hallgasson kegyelmed ezekre az urakra, nagyságos uram. Egy szavukat
se hallgassa meg!
A fejedelem mosolyogva szólt Bánfihoz:
– Fogadj Isten, öcsém uram.
– Megbocsásson nagyságod, hogy siettemben elfeledtem üdvözleni; de a
mint meghallám, hogy a magyarországi urak vannak itt kihallgatáson,
egészen magamon kívül jöttem. Mit akarnak kegyelmetek? Folytatá az
urakhoz fordulva. Nem volt elég, hogy fészkelődéseik által elvesztették
saját országukat, hanem még a miénket is utána akarják rántani?
– Kegyelmed épen úgy szól felőlünk, jegyzé meg Teleki nyugodt
sarcasmussal, mintha mi valami idegen tatárfajzat volnánk, s tudja
Isten, mely vad idegen országból származtunk volna ide?
– Sőt ellenkezőleg, úgy szólok kegyelmetekről, magyar urak, mint a kik
kezdet óta romlására voltak Erdélynek nyughatatlan terveikkel. A
magyarországi emberek mind idioták.
– Kérem észrevétetni, szólt a fejedelemnő, hogy én is közőlök való
vagyok.
– Bizony nagyságod akaratát sem örömest látom én uralkodni.
Apafiné sértett méltósággal fordult sógorához:
– Azért én kegyelmednek nem szűnök meg jóakaró rokona lenni. E szavakkal
elhagyá a teremet.
– Kegyelmed kissé illendőbb hangon szólhatna a fejedelemhez. Monda
Teleki a főurnak élességgel.
– Szóltam én a fejedelemhez egy szót? kérdé Bánfi vállvonítva, hát
hozzáférhetek én a fejedelemhez kegyelmetek miatt, kik előtte állanak?
én csak azok ellen keltem és kelek ki, kiknek semmi joguk sincs a trón
lépcsőin állani. Kegyelmedet is oda értem, Teleki Mihály uram. Oh
ismerem én jól azon okokat, miknél fogva kegyelmed annyira szerelmes a
magyarországi expeditióba. Kegyelmednek nem elég Erdélyben lenni elsőnek
a fejedelem után, hanem nádor szeretne lenni Magyarországon. Oh ti
kölcsönösen bolondítjátok egymást. A franczia segítséget igér a
magyaroknak, a magyarok nádorságot Telekinek, Teleki koronát Apafinak, s
mindnyájan hazudtok és meg fogjátok csalni egymást.
– Uram, szólt Teleki keserűen, lehet-e így szólni vendégekhez, száműzött
szerencsétlen rokonainkhoz?
– Engem ne tanítson senki nagylelkűségre, felelt büszkén Bánfi. Nálam a
vendég, az üldözött mindig menhelyére talált, s ha azt kivánják a
menekvő urak, hogy házunkat és hazánkat megoszszuk velük, itt a kezem,
én osztályosaimmá fogadom; de a milyen józan észszel megtiltanám
vendégemnek, hogy házamat fölgyújtsa, úgy hazám fölgyujtása ellen is
protestálok! s ha kegyelmetek meg nem szünnek az országban fölviruló
békét háborgatni: azon leszek minden erőmből, hogy kegyelmetek innen
kiutasíttassanak!
– Ne ütközzünk meg e hangon atyafiak, szólt Teleki keserű gúnynyal az
urakhoz. A méltóságos úr csak mult években kapott amnestiát a
fejedelemtől, azelőtt ellenünk harczolván.
Apafi parázson látszott ülni.
– Szakítsák kegyelmetek végét az ortályoskodásnak; elbocsátom
kegyelmeteket. Láthatják, hogy a tanácsurak ellenzik a dolgot, náluk
nélkül pedig én semmit sem tehetek.
– Mi appellálunk az országgyűlésre, szólt ünnepélyes hangnyomattal
Teleki.
– Én is ott leszek, felele rá Bánfi.
A fejedelem nagy boszúsan távozott el magánszobájába. Az urak ingerülten
széledeztek ki a másik ajtón, Teleki hátramaradt.
Bánfi magas lenézéssel fordult hozzá, a mint eltávozott, süvege
nyusztprémét rázva helyre.
– Jó hiremet itt hagyom, mondá gúnyosan.
Teleki hideg vérrel tekinte utána.
Miután mindenki eltávozott, Teleki néhány szót sugott egy apród fülébe,
ki nemsokára egy szőke kondorhajú fiatal emberrel tért vissza.
Úgy látszik, hogy a férfit láttuk már valaha, csakhogy sokkal rövidebb
időre, semhogy ráemlékezhetnénk.
A férfi kopottas öltözetén egy nyakába vetett koldustarisznya csüggött
le, kezében görcsös koldusbot.
– Végtére megengedi tehát kegyelmed, hogy a fejedelem elé jussak? monda
némi követeléssel Telekinek.
– Üljön kegyelmed ide az ajtóba, monda neki a miniszter. A fejedelem
nemsokára itt megy keresztül ebédlőjébe, akkor majd beszélhet vele.
A fiatal ember a koldus tarisznyával sokáig ott ült a fejedelem
ajtajában; míg végre Apafi Mihály kijött a terembe, ebédelni menendő. A
koldustarisznyás útját állotta legottan.
– Hát kegyelmed ki fia? kérdé megütközve Apafi.
– Én vagyok azon híres vitéz Balassa Imre, ki egykor az első férfiak
egyike volt Magyarországon, s ki most koldustarisznyával áll nagyságod
előtt.
– Tán kegyelmed is conspiratióba keveredett? kérdé Apafi, kellemetlenül
izgatva.
– Épen nem keveredtem, nagyságos uram. Ha méltóztatnék meghallgatni
esetemet, elmondanám.
– Beszéljen kegyelmed.
– Volt Magyarországon egy híres rabló török vezér, Corsar bég nevezetű,
a ki sok ideig pusztította a felső vidéket s kit az egyesült vármegyék
sem voltak képesek sziklavárából kifogni. Én ez embert csel által kézre
kerítettem; olyanformán, hogy kedvencz rabnőjét igéretek és csábítások
által részemre hódítva, az egy éjjel valami bűbájos boszorkányság ürügye
alatt lecsalta őt a várból egyedül, mely alkalomról engem előre
tudósítva, én az erdőben elrejtett lovagjaimmal rárohantam, s az embert
elfogtam elevenen, rabnőjével együtt, a ki a legszebb és leggonoszabb
leány volt a világ minden asszonynépei között.
– Ezt már hallottam kegyelmed felől, Balassa uram. Ez derék cselekedet
volt.
– Halljad tovább, nagyságos uram. Alig futamodik híre e fogásomnak,
rajtam izen a nádor, nagy potentiával követelve, hogy a foglyokat adjam
át neki. A törökök az elfogott bégért nekem már tizenhatezer arany
váltságot igértek, a leányt pedig nem adtam volna semmi áron. Én tehát
azt izentem vissza a nádornak, hogy ha bég kell neki, bujjék ki a
felesége háta mögül, s fogjon magának egyet, én ugyan a magamét nem az ő
számára fogtam.
Apafi nagyot nevetett.
– Ennek ugyan megfelelt kegyelmed.
– Erre megharagudott a nádor s császári parancscsal katonaságot küldött
ellenem, hogy vegyék el tőlem a foglyokat. Nagyságod sógora, Bánfi
Dénes, ugyanakkor épen menekülőben levén nálam, a fogoly leányt, kibe
egészen bele voltam bolondulva, reá bíztam, hogy szöktesse el magával
ecseghi váramba, s a mint láttam, hogy a nádor minden alkalomtól
megfosztott, melyben a töröknek a kivánt váltságért Corsar béget
átadhatnám, miután ő csupán azon czélból akarta azt kézrekuporítni, hogy
Budán minden martalóczok példájára fejét vétesse, mérget adtam a
töröknek. Az, csakhogy a vesztőhelytől megmeneküljön, köszönettel
fogadta tőlem a mérget; eképen a nádor katonái, midőn odaértek, nem
kaptak nálam egyebet a kivégzett holttestnél, melyet aztán a törökök
megvettek tőlem ezer darab aranyon.
– A nádor természetesen megharagudott? kérdé Apafi.
– Én haragudhattam volna, mert tizenötezer aranyat vesztettem rajta, s
mégis sikerült neki a miniszterektől elfogatási parancsot eszközölni ki
ellenem. Én jól előre megérezvén a bűzit, magamhoz szedtem
drágaságaimat, hogy míg a dolog feledékenységbe menend, átszaladok
Erdélybe. Első dolgom volt ecseghi váramat útba ejtenem, hová a török
leányt küldém Bánfi Dénes uramtól. Még az útban hallám, hogy Bánfi úr
amnestiát kapott nagyságod által s elébbi hivatalába visszahelyeztetett.
Megörülék neki, gondolván, hogy itt majd nagy pártfogómra találok benne.
Ecseghre érve azonban, sem híre, sem hamva nem volt a leánynak,
várnagyom azt mondá, hogy Bánfi uram odább vitte azt magával s számomra
egy levelet hagyott hátra, melybe ezen sorok voltak írva: «Barátom,
tanuld meg, hogy lovadat, órádat és szeretődet sohase bízd másra!»
– Mit! kiálta föl Apafi. Igaz volna ez?
– Ime, nézze nagyságod saját írását, szólt Balassa, bőrtáskájából
elővonva a kérdéses levelet. A leányt, mint mondják, most magánál tartja
valahol bánfi-hunyadi erdejében.
Apafi haragra gyuladva monda:
– Ez szörnyűség. Azon embernek szép, derék felesége van. Az én nőm
testvére s így el tud feledkezni férji kötelességeiről. Ezt nem fogom
elszivelni.
– Engedelmet kérek, nagyságos uram. Bánfival nekem semmi bajom többé.
Panaszomat most Kapi ellen vagyok kénytelen fordítani.
– Hát azzal mi dolga van kegyelmednek? Hallatlan! Oly szép feleség
mellett török rableányt tartani.
– Ez a Kapi volt az, ki erdélyi jószágaimat használatra birta. Én tehát
Bánfiról tudni sem akarva többé, egyenesen hozzá szállottam be aranyosi
várába. Nagyságos uram, azon pompáról, melyet ez ember űz, fogalmam sem
volt ez ideig, pedig én nádori és fejedelmi udvarokat is láttam eleget.
Annak a felesége lépni sem tud maga, még a kapuig is aranyozott
zselyeszékben hordják, s a mi ruhát egyszer magára vett, másodszor föl
nem veszi.
– De hát mi közöm nekem Kapiné viganóihoz?
– De van közöm nekem, mert ilyen fényüzés miatt kénytelen aztán a férj
imposturákra vetemedni, hogy minden úton módon eleget tehessen a
menyecske kivánalmainak. Egyébiránt nagyságodnak lehet köze hozzá, mert
az ilyen túlságos pompa egyébre sem való, mint azon ellentétek felötlővé
tételére, melyeket észrevesz az ember, ha nagyságod fejedelmi udvarának
egyszerűségét összehasonlítja ezeknek a kis királyoknak ragyogó
büszkeségével, a mi a külföldről jöttekre nagy benyomást csinál. A mint
hogy meg is tette a hatását, mert a hogy a minap a bajor követ
Ebesfalváról Aranyosvárra jött, egy ebédnél saját fülem hallatára mondá
hizelegve Kapinénak, hogy ő most a valódi fejedelemasszony
Erdélyországban.
– Azt mondta? kiálta föl Apafi, rendkivül érdekelve. Folytassa csak
kegyelmed tovább. Tehát azt mondta, hogy ő az igazi fejedelemasszony?
– Pedig bizony nyomába sem hághat ő nagyságának, Apafi Mihályné
asszonyomnak, sem szépségre, sem tekintetre nézve, mihelyt leveszszük
róla a sok drága gyöngyöt, miktől a nyakát sem tudja mozdítani.
– Csak folytassa kegyelmed.
– Ez a Kapi tehát egy órában ravaszul elhiteti velem, hogy nagyságod
parancsot kapott a nádortól, hogy engem fogasson meg és szolgáltasson
kezébe.
– Én parancsot? Semmit sem tudok róla.
– Vesztemre elhittem szavait s nem találva a két tűz közől más
menekülést, azt gondoltam ki, hogy erdélyi jószágomat átruházom örök
áron Kapira, nehogy a fiskus elvehesse tőlem, ő pedig nekem
ellennyugtatványokat ad, miknél fogva azokat, a mikor tehetem,
visszakaphatom, s azzal elhatározám, hogy míg a veszedelem tart,
kiszököm Lengyelországba. Ő két kalauzt adott mellém, a kik a havasi
utakon elvezessenek a határszélig, alattomban pedig tudósítá a
határszéli portyásokat, hogy én a római császártól küldött kém vagyok,
ki az erdélyi dolgokat kifürkészve, loppal vissza akarok szökni. Azok a
zsiványok utamat állották, kifosztottak mindenemből, elvették pénzemet,
irományaimat, meghurczoltak gyalog Fehérvárig; ott azután kisült az
ártatlanságom, de sem pénzemet, sem irásaimat nem tudtam visszakapni
többé. S már most Kapi uram azt állítja, hogy én minden jószágomat
eladtam neki s ihon van, most nincs egyebem, mint ez a bőrtarisznya a
nyakamban, mehetek vele koldulni.
– Ne féljen kegyelmed, példás elégtételt fogok szolgáltatni, monda a
fölharagított fejedelem.
– Ezzel nagyságod saját tekintélyének is tartozik. Ösztönzé őt Balassa.
Ezek a főurak oly önkényüleg intézkednek az országban, mintha senki sem
volna már fölöttük.
– Legyen nyugton, kegyelmed. Majd megmutatom én, hogy ki hát az igazi
fejedelem Erdélyországban?
Apafi egészen fölháborodva hagyta el a kihallgatási teremet.
Két hatalmas ember feje fölött, kik Telekinek útjában álltak, már
gyülekezett a zivatar.
X. A CZIRKÁLÓ.
Kelemen diák dugá az ő tollát a füle mellé és olvasá azon szép verseket,
melyeket épen leírt vala, s melyekben kétszáz strófán keresztül minden
sor ezen szón végződik: «vala», nagynéha szakasztva meg egy-egy «volna»
által.
Apafi Mihály uram ő kegyelme rendesen meg szokván bánni, ha valakit
megbántott, ez indulatból nem állhatá, hogy Kelemen diákot a minapi
kudarcz után meg ne engesztelje, melyet is aképen intéze el, hogy a
jámbor poétát kinevezte czirkáló hadnagynak.
Ezen hivatallal sok szép foglalatosság volt azon időben összekötve,
melyet Kelemen diák hagyott történni, a hogy akartak; e helyett írt
verseket és krónikákat nagy bőséggel.
Tehát most is egy hőskölteményen legelteti szemeit, melyben megiratik:
Apafi Mihály uram ő nagysága Érsekujvár ostromához miként indult vala;
oda szép bátorságban miként érkezett vala; az ellenséget meglátván,
kardjához miként kapott vala; s meggondolva a dolgot, vissza miként
fordult vala; vele levők közől egy is ott nem maradott vala.
Kelemen diákot annyira elfoglalá a költői szórakozás, hogy már egy hete,
mióta az inasa megszökött s sarkantyus csizmáit szintén elszökteté, s
még nem tudott hozzá jutni czirkáló hadnagy létére, hogy a szökevényt
fölkerestesse, mindig ebben a circulus vitiosusban tekeregvén, hogy
mikor a csizmáit kereste, eszébe jutott, hogy azokat az inasa ellopta, s
ha az inasa után akart látni, eszébe jutott, hogy csizmái nincsenek, s
ilyenkor mit tehetett egyebet? leült ismét és írt megfoghatatlan
mennyiségű verseket.
Szobája számtalan heteken keresztül nem volt már seperve, minélfogva por
és pókháló látszott benne elég, hanem a padló tele volt fecskendve
tintacseppekkel, az egyetlen asztal körül, melynek két lába téglákkal
vala kiegészítve.
A poéta irt, törült, rágta a tolla szárát; az ablak hidján állt egy
darab kenyér, meg egy darab sajt: a poétának eszébe jutott, hogy azt
neki meg kell enni; de még elébb ki akarta irni a tollába vett tintát, s
míg azt kiirná, megint másik gondolat jött bele, azután meg egy
harmadik, meg egy negyedik; ezalatt előjött három egérke az ablakból:
szőttek, fontak, tánczoltak, neki estek a kenyérnek, sajtnak, azt
megették szépen, azután megint bebujtak lyukaikba; a poéta ezalatt
ütötte az ekébe fogott pegazust, míg el nem bódult bele, mikor aztán
fölocsudott, kereste a kenyeret és sajtot, s a hogy látta, hogy csak a
morzsák maradtak ott belőle az ablakon, azt gondolta, hogy maga ette meg
s elhitte, hogy már jóllakott és ismét leült és irt.
A mint eképen törné magát az utókor javáért, valaki elkezd kaparászni az
ajtaján, elébb az ajtósaroknál keresve a kilincset, s a hogy végtére
ráakadt, jobbra-balra nyomogatva ugyan azt, mint a ki nem tudja a
nyitját; – Kelemen diákot kellemetlenül zavará föl e zakatolás költői
lelkesüléséből, s miután egy párszor hasztalan kiáltá el nagy haraggal:
hogy nincs zárva az ajtó! utóbb is kénytelen volt fölkelni helyéről s
kinyitni az ajtót, nehogy a bejőni akaró letörje a kilincset, vagy
sarkából emelje ki.
Egy tátott szájú oláh állt előtte, pecsétes levéllel kezében, ki
rendkívül meglátszék ijedni, a mint meglátta, hogy kinyilik az ajtó,
pedig maga is azt akarta.