derekát.
– Hamaliel rossz álmokat hozott. Szólt a hölgy reszkető hangon. Álmodám,
hogy a giaurok éjjel váradra rohantak, téged legyilkolának. Én a
bástyákról akartam magamat hanyatt-homlok alávetni, s nem mehettem,
fogva voltam. Keresztyén férfi tartott karjai közt. Mash-allah! ez
irtózatos!
– Ne félj, dörmögé Corsar. A Korán azt mondja, hogy csak a madár tud
repülni; e várba, a ki repülni nem tud, ellenünk nem jöhet; és ha
megtörténhetnék is, hogy bennünket meglepjenek, ne tarts tőle, hogy a
hitlenek kezére juss, megfertőztetve giaurok érintése által, itt ezen
ottoman alatt, melyen fekszünk, van egy kanócz, mely leszolgál a lőporos
bástyák alá; ha minden el volna veszve, az éji lámpát e kanóczhoz
kellene értetned s az egész vár velünk s elleneinkkel együtt a levegőbe
röpülne.
– Oh mily vigasztaló gondolat, susogá halkan Azraële s ajkát Corsar
arczára tapasztva, ismét elaludni látszék.
Az éji mécs háromlábú állóján halványan lobogott, saját árnyékát
sokszorozva, az ajtók előtt horkoltak az őrök.
Egyszerre sikoltva szökött föl újra fektéből Azraële, magával rántva a
béget.
– La illah, il allah! nem hallod a dzsinek robaját, kérdé reszketve
minden izében.
A bég ijedten tekinte szét. A vihar őrülten tombolt odakünn, a
szélvitorlák csikorogtak, a minarék tetejéről cserepeket hajigált a szél
a kioszkok boltozatára; a villám lobogott s a mennydörgés reszketni
tanítá a kősziklákat.
– Hallod, mint üvöltenek, mint zörgetik erőszakos kézzel a bezárt
ablakot e láthatlan lények!
– Allah árnyékára! igen jól hallom, dörmögé a reszkető férfi,
bámulástól, rémülettől meredő szemekkel.
– Irgalom! irgalom! távozzatok e háztól gonosz szellemek, kiáltoza
Azraële, fölbomlott hajakkal omolva a szőnyegre s mezetlen karjait
kitárva. Legyetek verve a napsugártól, hogy temessen el benneteket a
sötétség. Menjetek a keresztyéneket kínozni s törjétek ki szárnyaitokat
félholdjaink hegyében, midőn seregestül átrepültök rajta. Hah, mint
világítanak szemeik. Allah árnyéka takarjon el bennünket, hogy meg ne
lássanak tűzszemeikkel.
A nagy, erős férfi reszketve feküdt arczra Azraële mellett, annak éji
palástjával s hajfürteivel takarva el magát. Babonás félelme minden
férfierőt kilopott szívéből, reszketett, mint egy gyermek.
– Hallod, hallod: mint mormognak. Mondd el sebesen fönhangon a Naáma
imáját, s takard el füleidet, hogy ne halljad, mit beszélnek.
E perczben a szörnyű vihar kiszakított egy ablaktáblát s a szabadon
berontó szél elkezdé ingatni a függönyöket s lobogtatni a lámpa mécsét.
– Hah! Látod őt? kiálta Azraële. Csitt, ne nézz oda, ne nyisd föl
szemeidet. Takard be képed. Bújj mellém. Takarózzál palástomba. Ez
Asasiel, a halál angyala, a ki megjelent. Nem érzed hideg sóhaját
tagjaidon? Csitt, takard el magadat, tán nem veend észre.
Corsar bég remegve fogózott Azraële öltönyébe s arczára tevé kezeit.
– Mit akarsz? szólt Azraële, mintegy látott lélekhez beszélve. Kiért
jöttél fekete árny, kéktüzű szemeiddel? Itt nincs senki, csak én vagyok.
Corsar nem jött haza. Jőjj később, jőjj egy óra mulva. Távozzál,
távozzál fekete lény, Allah tiporja el fejedet. Jőjj egy óra mulva s
légy átkozott örökké.
Corsar nem merte szemeit fölvetni, Azraële féltestével reá hajolt,
mintegy eltakarva a láthatlan lény szemei elől.
– Távozzál, távozzál!
A villám e perczben valamelyik bástyába csapott le, megrázva a bérczet
fundamentomaiban, s a repedező dörgés, mint pokoli trombitaszó harsogott
föl az egekig.
– Ah, sikolta föl Azraële, Corsarra rogyva s karjaival annak termetét
ölelve át, s azon helyzetben maradt, míg a dörgés hangjai elzengtek, s
utánok a csöndes zápor kezdte el verni az épület rézfödelét, a szél
zúgása messzebb távozott, halkabban dudolva az ablaknyilások közt s
enyészetes búgással üvöltve a távol erdők között.
Azraële csöndesen fölemelkedék.
– Eltávozott! suttogá alig hallhatóan. Azt igérte, hogy egy óra mulva
eljön. Corsar! még egy óra az élet.
– Egy óra? ismétlé Corsar eltompult észszel. Ah Azraële! hová rejtesz el
engem?
– Nem lehet többé! Asasiel könyörtelen. Még egy óra, és ő elvisz téged.
– Alkudjál meg vele. Ha halál kell neki, száz rabszolgának üttetem el
fejét. Igérj neki vért, kincseket, imádságot, égő falvakat; én mind
megadom neki; csak az életet könyörögd vissza.
– Hasztalan. Álmomban kardodat láttam kettétörni. A te napjaid számlálva
vannak. Csak egy mód van még a menekülésre; egyetlen egy mód kijátszani
a vérengző angyalt; ha volna egy a holtak közől, ki nevét megcserélné
veled, s midőn Asasiel téged keres, azt ragadná el helyetted.
– Oh igen, oh igen, hebegé magán kívül rettegése miatt az erős férfi.
Keress nekem egy oly halottat, a ki nevét megcserélje velem. Te ismered
a büvészet szavait, menj, hívj elő valakit a sírból, igérj neki sokat,
mindent; legyen bárki, egy fellah, egy rajah és neki adom nevemet, s
elvállalom az övét. Menj. Siess.
– Magadnak kell oda menned, szólt a hölgy, sebesen öltsd föl kaftánodat.
Fegyvereidet hagyd itthon, a lelkek félnek az éles vastól. Lemegyünk a
temetőbe, a vár bástyája alá; háromlábu serpenyőben ambrát s boraxot
gyujtunk meg, s a bűvös vesszőt leszúrva a legifjabb sírba,
kényszerítendjük annak lakóját előtted megjelenni. Ha megjelent a lélek,
fölállva marad s te hármat lépve feléje, bátran megszólítod, ezt mondva:
«Az én nevem Corsar bég, hát te éji szellem ki vagy?» Ekkor a lélek meg
fogja magát nevezni s te port markolva kezedbe, hátad mögül előszórod,
ezt kiáltva háromszor: «halj meg helyettem». Erre a lélek eltünend s
Asasiel nem jön el éretted többé.
– De te közelemben lész? rebegé félelmesen Corsar s erősen fogta a hölgy
kezét, mintha attól tartana, hogy ha azt elbocsátá, a halál rögtön
elragadja.
– Melletted leszek, de siess. Az óra rövid.
Corsar hirtelen magára szedte öltönyét, valami imádság kezdetét tördelve
fenhangon, melynek végére nem tudott emlékezni.
– Ne költs fel senkit az őrök közül, szólt óvatosan Azraële. Ha valaki
meg talál lesni, a bűbáj hatalma meg lesz törve, mert ellenkező imát
talál mondani a mienkkel. Magunk fölnyergeljük a paripákat, a titkos
úton lemegyünk. Odáig egy szót se szóljunk, se te hozzám, se én hozzád,
se visszafelé ne tekints.
A bég készen volt már; épen prémes kaftánját vevé magára; – úgy fázott.
– Oglán! kiálta a hölgy a szőnyegen nyugvó párducznak, te kisérni fogsz
bennünket s őrt állasz, és ha vadra találunk, védni fogsz bennünket.
A vadállat mintha értené úrnője szavát, nyüzsögve ágaskodott föl annak
karjaira, míg másfelől a reszkető férfi kapaszkodott belé.
Csodálatos csoportozat. Egy halavány nő, egyetlen fehér lepel redőivel
födve, mellette két fejedelmi fenevad: egy daczos, harczedzett férfi, és
egy tarka pettyes párducz, s mindkettő szemei tekintetétől kormányozva,
üldözve az örömtől a kétségbeesésig.
* * *
A török temető a vár alatt cziprusokkal van beültetve. A sötét
gyászbokrok közől kisérteties fehéren tünnek elő a turbános síremlékek,
széles ágyforma kőboritékaikkal.
A közeledő léptek neszére egy ordas farkas száguld el a sírok közől,
különben puszta a tájék. A zápor után fölszakadoztak a felhők, itt-ott
láttatva a sötétkék eget gyémánt csillagzataival, a fák leveleiről
hullanak az esőcseppek.
A vihar zengése fölmordul még olykor a távolból; a néma villám messze
lobog a havasok fölött, egy perczre fehérre festve mindent, a mi fekete.
A villámfény épen úgy csak egy színt tud adni a tájnak, mint az éj: ez
feketét, amaz fehéret.
Az éj alakjai a föld alatti úton a bekerített temetőhöz jutnak, az árkon
belől leszállnak paripáikról. Azraële mindkét paripa kantárát Oglán
szájába adja, s az okos állat ott marad két hátulsó lábára ülve, a két
horkoló paripát minden czöveknél erősebben tartva.
A mór lovag s az odaliszk egy magas sírdombhoz érnek, melynek sírköve a
lehajló szomorú fűz galyaitól alig látszik.
– Ez alatt aligha rabszolga nyugszik, suttogja Azraële a remegő lovagnak
s varázs-serpenyőjét a kőalapra téve, phosphor galacsinnal meggyújtja
benne a porrá tört ambrát és boraxot, mely lobot vetve, fehér füstöt önt
egyszerre szét a sír körül.
A távolban halk zörej hallatszik, Corsar paripája nyugtalanul nyerít.
– Mi az? kérdi a lovag.
– A dzsinek, viszonz Azraële. Ne nézz hátra.
S azzal fölemelve varázsbotját, ismeretlen mondatokkal keverve, elmondá
a boszorkányos idézetet a sír fölött.
– Te kósza lélek, jelenj meg szavamra! Akárhol vagy; a pokol sötét fája
alatt, vagy a húrik kertjeiben; ha alszol tüzes lánczokkal megkötve,
vagy fekszel rózsaágyakon, halld meg szavam: röpülj a levegőn keresztül,
oszd kétfelé a sötétséget, s a mint éltél, tünj elém veszendő alakoddal.
Jelenj meg!
E szavak után pálczájával a sír kőlapjára ütött, mely jelhangra egy
magas fehér alak emelkedett ki a sír mögül, fehér lepellel takarva.
– Most lépj hármat feléje, szólt Azraële, az elkábult lovaghoz s
szólítsd meg őt.
Corsar bég tétovázó léptekkel ment az előtte álló alak felé s rekedt,
remegő hangon szólt hozzá:
– Az én nevem Corsar bég, hát te átkozott szellem ki vagy?
– Én pedig Balassa vagyok! kiáltá hangos szózattal az alak, s a fehér
lepel lehullván róla, egy izmos szőke férfi tünt elé, kezében mezetlen
karddal, – Corsar bég, foglyommá lettél! kiálta a percznyi meglepetéstől
megmerevedett törökre.
A következő pillanatban oldalához kapott a bég, s a mint fegyverét nem
érzé ott, dühös ordítással rohant elhagyott paripájához s
villámsebességgel vetve magát nyergébe, oldalába vágta éles
kengyelvasát.
De Oglán erősen tartá fogaival a paripát kantáránál fogva, s a mint az
rohanni akart, megfeszítette lábait, s visszafelé ránczigálta.
– Vessz pokolra, átkozott fenevad! ordíta tajtékozó dühvel Corsar,
lábaival rúgva a párducz felé, de az, jobbra balra rángatva a kötőféket,
meggátolá a paripát a futásban, s ijesztgetve szökdeléseivel,
kényszeríté ágaskodva keringeni.
– Szólj a vadnak, Azraële! kiálta a bég hátra fordulva, s a mint
szemeivel kedvesét kereste, Balassa keblén látta azt szerelemittasan
függni, a fiatal magyar férfi nyakára füződve fehér karjaival.
E pillanatban köröskörül megnépesült az erdő s az elrejtett magyar
katonaság lerántá lováról a béget, ki még a földön is fölkapott kövekkel
igyekezett magát elszántan védeni.
– Legyetek átkozottak! – hörgé a legyőzött rablóvezér. A támadó csoport
szemeláttára vonult be a fölfedett rejtekúton alvó várába, s egy óra
mulva fölgyujtott palotája lángjainál szemlélheté, mint ül fel Balassa
mögé a lóra kedvencz hölgye, Azraële, őt egy pillantásra sem méltatva
többé.
IX. A FEJEDELEM ÉS MINISZTERE.
Néhány év folyt le már, mióta Apafi fejedelemmé lőn. Azon időben
vagyunk, midőn Zrinyi Miklós véletlen halála után a magyarországi
elégületlen párt széttörve, nagyobbrészint Erdélybe menekült, mely
ország akkor, a római és török császárok kölcsönös vetélkedése mellett,
független önkormányzat alatt állott. Fizetett ugyan adót a magas
portának, de országgyűlésein határozhatott, a mit akart, s ha leégeté is
falvait a tatár, de legalább azzal is elismerte, hogy nem tart jogot az
országhoz. Minden vár a fejedelem kezeiben volt; tarthatott katonát, a
mennyire pénze volt s harczolhatott, a kivel birt; s még azonfelül rá is
szedhette a törököt, ha jó kedvében találta.
Az ozmán nem talált semmi megbotránkozni valót az ország alkotmányában,
kiváltságos törvényeiben, patriarchalis aristocratiájában, diák
nyelvében és magyar dolmányában, sem sokféle vallásaiban, sem három
különkormányzatú népeiben; mindezekkel ő nem törődött; tán legfölebb is
sajnálta e szegény urakat, kik oly tarkává csinálják maguknak az ország
dolgait; hanem azért nem iparkodott őket saját sokkal egyszerűbb
systemájával megismertetni; a mondaszerinti törökként, ki látva, hogy
mint eszik a magyar ember sajtot kinyitott késsel kezében, leült elébe,
azt várva, hogy mikor szúrja ki a magyar saját szemét, a mint a
falatokat szájához viszi? s mikor látta, hogy nem történt meg, azzal a
hittel ment odább, hogy majd kiszúrja máskor.
* * *
Ebesfalván nagy változások történtek ez időre.
Nem az egyszerű nemesi ház többé a fejedelem lakása; távol onnan, egy
emeltebb dombon nagyszerű fejedelmi vár épült számára, egyik oldalán
magas négyszögű toronynyal, melynek mindegyik szögletén ismét kis hegyes
kiülő tornyocskák látszanak. A kapu elejét büszke kőoroszlánok őrzik;
homlokzatára kiülő betűkkel van fölírva e mondat:
«FATA VIAM INVENIUNT.»
A vár elején faragott oszlopokon álló tornácz megy végig, annak egyik
szárnyát a másikkal összekötve, s czifra aranyozott rostélyzattal
borítva.
Az ablakok mind hegyes bolthajtással s ódon czifrázatokkal tünnek elő, s
a vár belső udvarára kapu-idomú átjáráson keresztül jutni, mely az
épület alá van alkotva.
Az ekék, szekerek helyett sánczpuskákat látunk az udvaron és hosszú
csatakígyókat. A béresek helyett sárga dolmányos, piros nadrágos
testőrök szédelegnek a kapuk előtt; s a fejedelem szobájáig csak hosszú
folyosók s hangos termeken keresztül jutni, melyekben apródok, bejáró
cselédek, komornyikok jelentgetik ajtóról ajtóra az érkezőt, ki ha az
elfogadási terembe végre eljutott, maga előtt látja, – még akkor sem a
fejedelmet, – hanem Teleki Mihály uramat, a fejedelem első tanácsosát.
Ugyanazon kopasz homlokú férfit, kivel Csáktornya alatt találkozánk
Zrinyi Miklós emlékezetes halála napján.
Még akkor csak II. Rákóczi Györgynek kegyvesztett kapitánya volt a jó
úr, azóta fölvitte Isten a dolgát, most kővári főkapitány s a fejedelem
nevében mindenható.
Anyja testvére volt a fejedelem nejének; nénje pártfogása után jutott a
fejedelem mellé, ő ugyan mindig hugának szokta a fejedelemnőt nevezni.
Az asszonyok az ilyen tévedésekért nem igen mutatnak haragot.
Egyszer a fejedelem közelébe jutva nem volt Telekinek szüksége
pártfogásra többé.
Azon mindent fölfogó ész, minő az övé volt, terjedt ismeretei,
státusférfiúi ügyessége nélkülözhetlenné tevék őt a fejedelemre nézve,
ki szeretett könyvei és régiségei közt buvárkodni, s terhelve érzé magát
minden által, mi őt családi vagy tudományos világából kizavarta.
Az elfogadási terem ma is tömve van urakkal, kik a fejedelemmel beszélni
akarnak; a magyarországi menekültek azok, kiktől Apafi különösen látszik
iszonyodni. E nyugtalan, harczra ingerlő, sötétképű emberek nem az ő
nyugalmas szemlélődő kedélyéhez valók. Most is elzárkózott előlük s
minden udvarlói közül egyedül tisztelendő tudós Passai János uramat
bocsátá maga elé, ki nagyenyedi professor levén, tudománya miatt kedves
személy vala a fejedelem előtt.
Apafi Mihály magánszobája inkább hasonlított egy tudóséhoz, mint
uralkodóéhoz. Köröskörül aranyozott kötésű könyvekkel rakott állványok
temették el a falakat, a szögletekben nagy, összegöngyölgetett térképek
álltak halmazonkint. A hol a thecáktól helye maradt egy-egy consolenak,
azokra álló órák voltak elhelyezve, miket a fejedelem rendesen maga
szokott fölhúzni s a székek, pamlagok elannyira tele voltak előszedett
könyvekkel rakva, hogy sokszor, ha bizalmas vendége jött a fejedelemnek,
azt sem tudta, hova ültesse le? sőt gyakran maga a padozat is el volt
árasztva szétterített mappákkal, poros monumentumokkal s fölnyitott
foliánsokkal: hogyha Teleki Mihály uram ilyenkor belépett hozzá, úgy
kellett neki ide oda lépegetni, mint a ki nagy sárban keresgeti a jó
utat.
A két úr e pillanatban az asztal előtt áll, melyen különféle régi
pénzeket látunk heverni. Apafi bőujjú szürke zekébe van öltözve, mely
derekán zsinórral van összeszorítva, fején kerek házi sipka. Passai
állig van begombolva sötétzöld, czombig érő prémes mentéjébe. Sűrű fehér
haja nagy görbe fésűvel van hátrasimítva, arcza, minden ránczai daczára,
a legélénkebb pirral bir, s fogai mind épek, akár egy ifjué.
Apafi egyet az aranyak közül figyelmesen vizsgálva, ujjai közt forgat, a
világosságnak fordulva. Passai süvegét kezéből le nem téve áll a
fejedelem előtt, mint a czövek, s fölránczolt homlokkal figyel a
fejedelem arczára.
Apafi mérgesen forgatja jobbra-balra az aranyat.
– Ezek nem római betűk, mormogá haragosan. Nem is görög jegyek. Sem nem
cyrill betűk. És egyáltalában nem hunn írásjegyek. Sohasem láttam
hasonló jegyeket. Hol akadtak ezekre? kérdé Passaihoz fordulva.
– Várhelyen, nagyságos uram. A mint az oláhok a régi templomot
széthányták.
– Hát mi a patvarnak hányták szét a templomot?
– Egy ókori rom volt az, a mit római templomnak neveztek.
– De az nem lehetett római, mert e pénz nem római pénz.
– Úgy hiszem magam is, hanem az oláhok megszoktak már minden romot
Erdélyben római emléknek tartani.
– S minek hányták széjjel?
– A falubeliek meszet akartak égetni a szobrokból!
– Szentségtörő nép! kiálta föl Apafi. Muzeumi ritkaságokból meszet
égetni! s nem iparkodott kegyelmed legalább némi emléket megmenteni
belőle?
– Egy faragványos koporsófödelet vettem meg s egy egészen ép sphinxet,
hanem az oláh, a ki meg volt bízva az elszállításával, restelte az
egészet emelni s eltördelte a szobrokat öt-hat darabra, hogy könnyebben
szekérre rakhassa.
– Oh ez az ember megérdemelné, hogy karóba huzassam. Parancsot fogok
kiadni, hogy a régiségekre senki se merje többé kezeit tenni.
– Aligha későn nem leend, nagyságos uram, mert a mint megtudták az
emberek, hogy én pénzt adok köveikért, elhiresztelék, hogy én azokban
gyémántot, meg karbunkulust keresek s ekkor oly apróra törték köveiket,
hogy most porzó gyanánt árulhatják.
– Hát a dévai nemes emberrel beszélt-e kegyelmed a mozaik végett?
– Nem adja semmi áron. Azt felelte, hogy neki semmiféle ivadéka sem
bocsátá áruba, a mi már egyszer övé volt. Csak legalább kiemeltetné
onnan, a hol találta, de nem cselekszi, most is a tehénóla van fölötte,
a bivalyok ott hevernek Venus és Cupido kövekből kirakott alakjain.
– Kedvem volna ez embert megnótáztatni, hogy e meg nem becsült kincshez
jussak, monda Apafi tudományos boszankodással s újra az ismeretlen arany
találgatásához fogott.
E perczben fontos s valami nagy dologra elkészült arczczal lépett be
Teleki a fejedelem szobájába s egy selyem zsákba takart iratot kivonva,
azt kitártan nyujtá Apafi kezébe.
A fejedelem úgy tett, mintha figyelmesen olvasná az írást s homlokát
összeránczolta. Egyszerre örvendve kiálta föl:
– Hiszen ezek dák betűk!
– Micsoda? mondá Teleki elcsodálkozva, s tágra nyitott szemekkel: sehogy
sem birva fölfogni, hogy mint nézheti a fejedelem a kezébe adott írást
dák betűknek?
– Igen, igen. Emlékszem, hogy olvasám valahol, folytatá a fejedelem.
Talán Dio Cassiusban, hogy Decebal elveszte után verettek emlékpénzt a
rómaiak, dák fölirattal, s túloldalán egy lefejezett meglánczolt
férfival. Ime az emblema rajta.
– De nagyságos uram! szólt közbe hevesen Teleki. Azon irat, melyet
kezébe nyujtottam –
Apafi most vette még észre, hogy valami pergamen vár a kezében
elolvasásra s elégületlenül nyujtá azt vissza Telekinek.
– Mondám már, hogy ma nem beszélek senkivel. Egy hónap mulva megnyilik
az országgyűlés, akkor szólhatnak a magyar urak, a mennyit nekik
tetszik, a maguk dolgaikról.
– De könyörgöm, ez nem a magyar uraktól jön, szólt Teleki causticus
hangozattal, hanem a tatár khán ő kegyelmességétől.
– Hát mit akar? szólt Apafi, s bele tekintve az iratba, a mint meglátta
annak hosszúságát, félretevé. Eh! röviden beszélek vele. Ki hozta a
levelet?
– Egy emir.
Apafi rögtön felöltve atilláját s kardot kötve, kilépett az elfogadási
terembe.
– Jó napot! jó napot! Kiálta rögtön az egybegyültekhez, rövideden be
akarva vágni a hosszadalmas üdvözlések útját, s a csoport közé tekinte
fürkésző szemmel. – Hol az emir?
A megszólításra előlépett a tatár küldött. Daczos arczú, fekete képű
legény, apró szemei villogtak. Nagy turbánjában akkora kócsag rezgett,
mint egy árbocz; piros ujjasa ki volt hánytatva sujtással; széles övében
öldöklő eszközök aranynyal kivert nyelei meredeztek. Merészen oda állt a
fejedelem elé s mellét kidüllesztette.
– Salem alek. Mi kell? kérdé röviden Apafi.
Az emir hegyes szemeivel kétszer háromszor végig nézett a fejedelmen, s
azzal állát előre ütve, szólt:
– Az én uram, a kegyelmes Kubán khán, ezt izeni te néked giaurok
fejedelme: te hitszegő, álnok, hitetlen ember vagy. Te hittel esküvéd,
hogy jó szomszédunk fogsz maradni s ime miképen mutatod magadat? Most
egy esztendeje történt, hogy a szász földet megkeresvén, ott azon
városokat, melyeknek neveit igazhivő nyelve nem képes kimondani,
meglátogattuk, s a szokott esztendei sarczot tőlük szépen behajtottuk.
Jó fizetők voltak mindig. De egynehányan közülök nem levén elég serények
a harács kiszolgáltatásában, az én uram, a kegyelmes Kubán khán,
parancsolatjára porrá égettetvén, megfeddetének: hogy máskor megjavítsák
magukat. S tán azt hiszed, hogy megjavultak? Korántsem. Mert midőn ez
idén újra meglátogattuk őket, ime a puszta falakra találtunk, a mint
azokat tavaly leégettük. Ezek a hitetlen kutyák áruló módra megszöktek
előlünk s ott hagyták nekünk a semmit. Azért azt izeni tenéked az én
uram, a hatalmas Kubán khán, hogy micsoda fejedelem vagy te a magad
országában, ha megengeded ezen hitetlen ebeknek, hogy városaikat
elhagyják s minket bolonddá tegyenek? Máskor a széna be volt takarítva,
a gabona kicsépelve, a marhák kihizlalva, midőn megérkeztünk; – most
semmi: csak dudva és benne nyulak, s más tisztátalan állatok, miket ti
hitetlenek szoktatok megenni, s hogy még boszút se állhassunk, a város
sincs fölépítve! Tehát gondold meg jól, ha a hatalmas khán haragját nem
akarod fejedre idézni, hogy parancsold haza ama szökevény népet
elhagyott városába, s addig is, míg velük számolhatnánk, parancsold meg
a többi szász városoknak, melyek házaikat hitetlenül körülkeríték
átmászhatlan falakkal, hogy kapuikat nyissák meg előttünk, különben mi
tégedet magadat keresünk fel tűzzel-vassal Kolozsvárott, s nem hagyunk
benne egy követ a másikon.
Apafi e beszéd alatt többször kapott kardmarkolatához, utóbb azonban
mégis meggondolta magát s egész nyugalommal válaszolt:
– Menj vissza, köszöntsd uradat, majd eleget teszünk neki.
S azzal hátat fordíta a követnek, s indult szobájába. Teleki azonban
útját állta.
– Ez nem elég, nagyságos uram. Egyszer már véget kell vetni annak, hogy
minden kutyafejű tatár ily hangon merjen beszélni az erdélyi fejedelmi
trón előtt.
– No hát beszéljen vele kegyelmed.
Teleki erre komoly, méltóságteljes arczczal lépett az emir elé, szeme
közé nézve jól, szilárd hangon szóla hozzá:
– A te urad nemde nem Tatárország khánja-e? s nem Erdély fejedelme-e az
enyém? S a fölséges szultán nem mindkettőnek védura-e? Tehát tudd meg:
hogy a felséges szultán nem azért tette uradat Tatárország khánjává,
hogy Erdélyben lakjék; sem Apafi Mihály uramat Erdély fejedelmévé, hogy
a te uradat tartsa. Ha nem, tehát menjetek a magatok országába haza, s
ne jőjjetek ide azon bámulni, hogy ha egy várost minden évben leégettek,
az minden évben föl nem épül. Nekünk majd gondunk leend rá, hogy azon
helyek újra felépüljenek, de arra is, hogy bástyáik elég magasak
legyenek reátok nézve. Ha pedig kedve tartja uradnak bennünket
Kolozsvárott meglátogatni, teszünk róla, hogy hiába ne fáradtatok légyen
s becsületes ágyuinkkal jó messziről fogunk benneteket szivesen látni.
Mind ezeket Teleki igen komoly arczczal mondá el az emirnek.
A tatár fújt dühében s szemeit elfutotta a vér. Kezével tőrén
markolászott s elsápadt ajkakkal rebegé:
– Ha az én uram előtt beszélne így valamelyik szolgája, rögtön elüttetné
fejét.
Apafi azonban vállára veregetve Telekinek, bajuszát végig pödörve
mormogá:
– Jól van Teleki Mihály uram, emberül szólt kegyelmed.
Az emir dühösen fordult meg sarkain s ökleivel fenyegetőzve rohant ki a
teremből.
E jelenet különös jó kedvre hangolá Apafit, kivált Teleki irányában,
mely hangulatot észrevéve a miniszter a fejedelem arczán, sietett azt
felhasználni s egyet a körülálló urak közül kézen ragadva, Apafi elé
rántá, e szavakkal mutatva be:
– A leendő vőm, nagyságos uram.