alkotá ily magasnak; hanem azon egymásra hordott hasonszínű sziklák, mik
köröskörül falakat képezve, a bérczet mintegy folytatni látszanak,
emberi kéz művei, a köröskörül emelt tömör sziklabástya csaknem olyan
magas, mint a talapjául szolgáló bércz maga. S miután a fal mindenütt a
szikla meredek széleig van kiépítve, úgy látszik, mintha egyenesen abból
nőtt volna ki, s a szikláról a falakra kapaszkodó növények indái csak
arra valók volnának, hogy azt összekapcsolják vele.
1664-ben ezen helyről alátekintve, a kopár bástyákon belül tündérien
tarka épületeket láthatott a szem. Corsar bég lakott a várban, a környék
rémura, s parancsára rózsasövények nőttek a bástyákon, a várudvart egész
ligete a narancs- és granát-almafáknak körzé; azon pompás épületeket,
miket a keleti pompa a mulandó gyönyör számára épít, lehete látni
mindenütt. A kerek, tágas rotondák, gömbölyű kúptetőikkel, mik kívülről
égszín kékre voltak zománczolva, hogy a nap tündökölt rajtok, a bástyák
tarkára festett tornyai, a mauresque faragványokkal terhelt erkélyek,
porczellán virágcserepeikkel; – a karcsú, hófehér minarék, mikre
fölfutottak a tölcséres virágok indái; a rostélyos kioszkok vékony,
aranyzott oszlopaikkal; mindez oly könnyű anyagokból volt építve, mint
egy papirosvár: csupa aranyozott fa és festett üveg, vagy zománczos
cserép és tarka szőnyegek. A hegyes rézfödeleken libegtek lobogtak a
tarka zászlók, s hegyében ragyogott az arany félhold; minden kioszk
hegyén, minden rondellán, minarén félholdak és lobogók. Egy repülni
készülő tündértanya.
De a bástyák, melyek e töredékeny tündértanyát köríték, megvíhatlanok
voltak.
Köröskörül hozzájárulhatlan meredek, hová ha egyszer bevette magát az
üldözött, százannyi üldöző ellen megvédheté magát.
A comparadzsik éjjel-nappal füstölgő kanóczczal jártak a hosszú ágyúk
előtt, miket Corsar bég ott öntetett, mert ágyúk számára út nem volt a
környékben. Kettő ezek közől a hidnak volt szegezve, azt a megtámadás
perczében az első lövéssel összetörendő.
Corsar bég e helyről kalandozott szét az országban; rabolva, leölve, a
kit védtelenül lepett, s ha üldöző hadseregre talált, hirtelen
megfordítá spáhijait és beduinjait, s míg a hegyutakon öszvérekre rakott
zsákmányával várába menekült, addig a lesbeállított timarioták az
üldözők elől bevagdalák az utakat s kövekkel verték agyon, a ki a
völgyek közé merészkedett utánok eredni; néha pedig egészen vára alá
engedte jönni az üldözőket, s míg azok nagy fáradsággal odaczepelt
félfontos ágyúikkal lövöldöztek sziklafalaira, s azt hivék, hogy majd
kiéheztetik: megtette azt a tréfát, hogy valahol, tán egy földalatti
úton, kiszökve várából, egyszer csak a hátuk mögött kezdett el rabolni
és gyujtogatni. Minden kisérlet hasztalan volt őt utolérni, meglepni
vagy körülfogni. A közellevő falvak lakosai kezdtek távolabb vidékekre
vándorolni félelmetes szomszédsága elől.
A szentgothardi csata után, melyet tizenkétezer halottal elvesztett a
török vezér a magyar és osztrák seregek ellenében, húsz évi béke lőn
kötve a porta, az erdélyi fejedelemség és az osztrák császár között,
mely a törököt meghagyta mindazon várak birtokában, melyeket elfoglalt
vagy épített Magyarországon. E várak vezérei azután maguk kezére
folytatták a háborút, raboltak, gyujtogattak, a merre lehetett. A
szultán mindegyiket nem vonhatva személyesen felelősségre, mit tehetett
egyebet, mint hogy fölhatalmazza a panaszttevőket, miszerint a hol
tudják fogják el a béke megszegőit, s a mit akarnak, azt tegyék velök.
Ilyenkor tehát öt-hat vármegye, vagy egynéhány főúr, néha egyes falvak
népe egyesült, maga rovására a magán ellenséggel háborút viselni. Az
országnak nem volt rá gondja, de nem is lehetett. A római császár
figyelmét a spanyol örökösödési had, a szultánét a velenczések ellen
viselt háború vonta félre, az egymásnak jutott apróbb ellenségek
birkóztak egymással, a hogy tudtak.
* * *
Egy rekkenő nyári alkony óráiban, midőn a sziklák közt megszorult nap
melege elfojtja a levegőt, hogy a hang is alig hallik, két alakot látunk
ellenkező irányból ugyanazon pont felé sietni: az egyik egy magyarosan
öltözött férfi, alacsony homlokkal, kancsal és éles szemekkel, miknek
keresztbenézése egyenesen arra látszik teremtve lenni, hogy a kire néz,
azt zavarba hozza. A másik egy vén török nő, álla bibircsóiból kondor
serték nőttek elő, hosszú, csíkos dolmányának ujjai loncsosan csüngnek
alá, turbánjának szurtossága nevezetes, mintha hétről-hétre benne hálna.
A közös találkozási pont, melyhez mindkét alak óvatosan széttekintgetve
közelít, egy bokroktól fedett barlang, melynek odvából a várra lelátni.
A két alak egyetértve surran be a barlangba, melynek sötétéből ők
láthatják a várat, de a várból őket senki.
A vén asszony undok mosolygással sug valamit a férfi fülébe.
– Bizonyos vagy erről, banya? kérdi tőle vizsga tekintettel a kancsal.
– Annyira bizonyos vagyok, hogy felét az igért díjnak előre föl merném
venni.
– Azt elhiszem; szólt bántó kaczajjal a férfi, de én meg nem merném
előre odaadni, hanem majd csak szokás szerint apródonkint, minden szóért
külön.
– No hát kérdezz? sürgeté mohón az asszony.
– Tehát mikor jön meg a bég? Ez a kérdés öt arany.
– Ez a felelet tíz arany. Az árát én szabom meg.
– Nesze pénzed, válaszolj.
A nő megszámlálta az aranyakat s kebelébe dugva, válaszolt:
– A bég ma este jő haza.
– Melyik földalatti út bejárásán?
– Ez a kérdés száz arany.
– Fogjad, de ne számláld, hanem felelj.
A nő elvevé a pénzt s a hátuk mögött tátongó üregre mutatva, szólt:
– Benne vagyunk.
A férfi meglepetve tekinte szét s azzal erszényét, melyből a nőnek
koronkint pénzt adott, megcsörtetve mondá:
– Ez mind tiéd, ha tervünk sikerül. Ha elárulsz bennünket, akkor ez a
tőr lesz a tied, mert én életben maradok s föltalállak a pokolban is.
A vén asszony vigyorgott.
– Ne fenyegess. Meg tudnám én tenni, hogy az a pénz, a mit itt
csörgetsz, még e perczben az enyim lenne, s te örömödben, mint egy
bolond, úgy csókolnál össze-vissza. Egy levél van nálam, melyet ha urad
olvasna, tetőtől talpig megaranyoztatna érte.
– Kitől jő?
– Oh ez drága kérdés! Ha tudni akarod, nem marad útravaló pénzed.
– Mondd, kitől van? Zsákban macskát nem veszünk.
– Úgy hát áldjon Isten. – A miért megfizettél, azt tudod; – szólt az
asszony s távozni készült.
– Megállj! A leveled add, vagy megöllek.
– Dehogy ölsz. Egyet kiáltok s véged van.
– Hol a levél?
– Tán bolond vagyok, hogy megmondjam, nálam nincsen, ne is keresd.
A férfi boszúsan veté oda az asszonynak az egész erszényt, mire az a
barlangnyíláshoz tipegve, mankós botját, mit oda támasztott, előhozá s
lecsavarva róla a felső részt, a bot üregéből egy összegöngyölt
selyemtekercset vont elő, melyet a férfi szétterítve, a mint elolvasott,
arcza repesni kezdett öröm, hihetlenség és meglepetés miatt.
– Ha ez mind így leend, úgy, a mit eddig kaptál, csak felpénz ahoz
képest, a mit ezután kapni fogsz.
– Mondtam úgy-e? szólt bizalmas vigyorgással a némber, hogy bátran
kifizetheted előre az alkudíj felét.
– Most csak arra vigyázz, hogy észre ne vegyenek valamit.
– Csitt. Kerülj a víz felé, a szokott úton ma portyások fognak járni.
Ezt mondva a két alak a barlangból hirtelen kisuhant s jobbra-balra az
erdők sűrűjében eltünt.
* * *
Most el szemeink elől zord külvilág! nyomasztó hegypanoráma, kietlen
láthatár!
Tünjetek fel előttünk tündéri teremek! Az álmodott paradicsom földi
másolatai! Engedjetek egy pillantást vetnünk a titkos gyönyörök, az
elfojtott csókok, a forró sohajok szentek szentébe; a hol nem lakik
senki, a hol nem él semmi, csak a szerelem, s a mi a szerelemre
emlékeztet.
Egy tágas pompás termet látunk magunk előtt, melynek ragyogványa a mint
egyszerre megrohanja a lelket, egy új, egy szebb világba képzeli az
magát átragadva, míg a tárgyról-tárgyra repkedő gondolat elfárad
átérezni mind azt a szépet, azt az élvadót, a mit a gyönyörvadászat
phantasiája fölkeresve, egy édes költői halmazba összegyűjtött.
A gömbölyű terem falai tükrökkel vannak bevonva, miknek örök sugárverése
oly különös világítást ad a tárgyaknak, nem engedve, hogy azoknak
árnyékuk legyen valahol. A boltozat égszínkék harangját sötétvörös
karcsú porphyroszlopok emelik, miket félig takarva tartanak a keleti
virágok bozótjai, széles rózsás porczellán vedrekben összecsoportozva s
a padlatra hullatva bársonyvirágaik aranyló himporát. És e padlat
selyemszőnyegekkel van bevonva, itt-ott mutatva csak ki márványa
mosaik-kirakatát. A terem közepén rózsaszín márványmedenczében
kristálytiszta víz áll, melynek közepéből magasra szökell föl a
szivárványló vízsugár, gyöngycseppekben hullva vissza. E szökőkút vizét
rejtett csövek vezetik föl a várba a titkos úton keresztül. A falak
mellett köröskörül metszett bársony kerevetek nyúlnak, hengerded virágos
kashmir-párnákkal. És mindenütt, mindenütt tündérek, ifjú nevető
leányok, a szőnyegeken tánczolva, a kereveteken hentergőzve, a szökőkút
vizében locsolódva.
Egy odaliszk csengetyűs dobját verve feje fölött, merész szökelléssel
tánczolt a többiek között, kik kezeiket összefogva varázsgyűrűzetként
keringnek körüle; három nubiai eunuch énekes melancholicus szerelmes
danákat zeng a tánczhoz egyszerű hangszereivel.
A tündér alakok fátyola leng jobbra-balra, fölfedezve arczaikat, miknek
ifjú bájait most nem érheti férfi tekintete, lábaik dobbanása alig
hallik a puha szőnyegen, mintha repülnének. A vékony mousselin rosszul
rejti termetök bájait, s a turbánok alól kiszabadult hajfodrok mint
szelid kigyók omlanak a hófehér vállakra.
A szökőkút vizében fekete rabnő játszik az arany halakkal, meg akarva
őket fogni, s nagyokat kaczagva, ha e virgoncz állatocskák kisikamlanak
kezei közől; oly sajátságos alak: fehér himzett köntöse arany ővvel
átszorítva, a mint a rózsaszín márványon ül, ébenfekete keble halmai s
gömbölyű karjai a naptól fénylenek, fekete arczán átviláglik az ifjúság
pírja, korallajkai átragyogva a jókedv melegétől, a legtisztább két sor
gyöngyfogat engedik láttatni, a mint gyermekes jókedvvel nevet együgyű
játékának.
Az ovál terem végében néhány lépcsőnyi emelvényen áll egy bíbor ottomán,
a mennyezetet képező rózsaszín damaszt-függönyök karvastagságú
jazminfákra vannak felbogozva nehéz arany bojtjaikkal; a jazmin ezüst
virágain keleti lepék libegnek, ultramarin kék szárnyaikkal; – a zófa
fejénél aranyvesszős kalitkában két kis «elválhatlan» papagály sipog,
smaragd tolla, carmin feje, mindig csókolgatják egymást.
A bíbor ottomán felett hever Corsar bég kedvencz hölgye, Azraële.
Hófehér könyöke alatt, melyről a kaftán bő csipkeujja alátüremlett, egy
eleven párducz fekszik, mint egy tarka könyökvánkos, sima talpát
nyalogatva, s a fejére omló jáspis-feketeségü hajfürtökkel játszva, mint
kis macskakölyök.
A hölgy jól választá társát, maga is oly karcsu, mint az, tagjai oly
simulók, oly hullámzók, mint azé, karcsu dereka úgy hajlik, s bágyadt
szemeiben annyi eltitkolt vad láng ég, mint e szelidített fenevadéban.
A hölgy hosszan elnyúlva fekvék hanyatt a divánon, az illatos nargyleh
borostyánköves szopója illetlen volt kezében, a füszeres sherbeth ott
párolgott aranyozott csészéjében az elefántcsont asztalkán, melyen
széles japáni tálczára halmozott meleg égalji növények kinálkoztak
izletes külsejükkel, aranybibircsós dinnyék, ananászok, piros
pálmaszilvák, szagos fürtű szőlők, egy ezüst tányérkán hófehér lépesméz
teli sejtje, melyet ákászvirágok idején gyűjtöttek a méhek.
Azraëlének egy pillantása sem érinti e zamatos csemegéket. Midőn olykor
fölveti bágyadt szemeit, miket a hosszú selyempillák félig elfedeznek,
szinte megdöbben az ember; – ily égető szemsugár alig születhetik
másutt, mint a délőv napja alatt, melynek nyara is olyan hő, olyan
sovár, olyan szomjú, mint hölgyeinek szemei.
Örök vágy ég e szemekben. Mondhatlan, kielégíthetlen, melyet a gyönyör
csak növel. Ha a világot adnád neki, egy másik világot követelne. Ha
minden érzéke eltelt a kéj-, az élvezettől, a szív mégis üres maradt s
elérhetetlenek után eped. Ha szerettetik gyülöl; ha gyülöltetik, szeret,
ha meghalsz érte, kikaczag; ha megölöd, imád.
Tojásdad arcza olyan halovány, mintha e gyujtó szemsugarak minden rózsát
leégettek volna róla, s ha olykor lehunyja azokat s keble titkos
gondolatok hevétől sebesebben dobog, ismét úgy kigyullad az, hogy szinte
a vér lobogását látni rajta.
S mint remegnek ezen ajkak! magában van, senkivel sem beszél. Körüle
tánczolnak, énekelnek a háremhölgyek, fekete rabgyermek térdel előtte,
ezüst tükröt tartva elé, félmeztelen rableányok hintenek rá
rózsalevél-esőt, s legyezgetik pávatoll-legyezővel.
Azraële nem látja, nem hallja őket. A tükörbe nézve beszél önmagával,
mintha olvasni akarná tulajdon arczáról saját indulatait; ajka reszket,
mosolyg, daczol, szeme csábít, eped, könnyez, vagy eltaszítóan
villámlik, egy pillanatban a hetedik égig emel, a másikban a földre
sujt. Most egyszerre valami gondolata támadt, valami dæmoni eszme: felső
ajakát felvonva, összeszorított fogai látszanak, összevont szemöldei
reszkető barázdát vonnak fehér homlokára, a szemek csillaga alá mélyed,
fölül a szemfehérét láttatva, az ajkszeglettől felvonuló szépségvonalak
meggörbülnek, dæmoni, furiai kifejezést adva a gyönyörű arcznak, s a
göndör fürtök, mint tekergő kigyók omlanak kétfelől alá. A reszkető
ujjak öntudatlanul görcsösen markolnak a párducz sima nyakába; a bántott
fenevad felordít.
A hölgy visszaretten önarczától, s a szerecsen fiút tükröstől együtt
eltaszítva, csillagos fátyolába burkolózik, s vad tekintettel fekszik
karjaira, féloldalra dülve s kisded lábacskáit piros papucsaival maga
alá kapva, hajlékony testével a párducz nyakára dül, s oly fenyegetőleg
néz mindenkire, hogy tekintete előtt összerezzen, a kire esik, még a
vadállat is.
De egy pillanatig sem marad nyugton. A kínzó unalom minden perczben
változtatni készti helyzetét. Most hanyatt fordul s karjait feje fölé
emelve, fejét hátrafeszíti; minden tagja hullámzik, mint a kigyóé, s
szemeiben elfojtott vágyak könyei ragyognak.
Senki sem meri tőle kérdezni, mit kiván; Azraële szeszélyes, meglehet,
hogy megtetszenék neki a kérdező s azt kivánná tőle, hogy szemei láttára
ugorjék le Corsarvár legmagasabb bástyájáról. Azraëlenek nem üdvös
kedvét keresni.
Im azonban egy aranyrostélyos mellékajtó nyílik s Azraële szemeiben
könnyű örömsugár kezd derülni, a mint a belépőt meglátja.
Azon bibircsós állú vénasszony ez, kivel a barlang előtt találkozánk.
Rút, fertelmes arczú duéna; a török nő korán vénül; tíz év előtt Babaye
első kedvencz háremhölgye volt Corsar bégnek, most első kedvencz
rabszolganője Azraëlének.
A nő mosolyogva ül le Azraële lábaihoz. Neki egyedül van kiváltsága
Azraële előtt leülni.
– Unjuk magunkat? kérdezi a nő bizodalmas sipogással a szép odaliszktől,
vigyorgó szájában megfeketültek a fogak a czukorevés s betelrágás miatt.
Nincs kedvünk semmihez, úgy-e? Nem tánczoltak még a bayadérek égő
gyertyák körül? vagy az sem szép többé? Persia selyemszövetei kopottak
már s színtelenek? nincs íze többé a lépes méznek, nincs zamatja az
ananásznak? Ceylon gyöngyei elveszték ragyogásukat? Boszantanak az olasz
eunuch danái? S még a tükör sem mutat többé semmi szépet? Miért oly
haragos, miért oly kedvetlen a napok napja? Mi szükség felhőnek vonulni
Damanhour egére? Mondjak regét az alabástrom homlok földerítésére?
elmondjam a fogoly oroszlán meséjét, melyet Medzsnun, a halhatatlan
költő megirt?
Azraële lankadt szempillái lecsukásával igenlé e kérdést.
– Elfogták az oroszlánt Biledulgherid pálmaerdeiben. Gazdag, hatalmas
dey vette őt meg ezer aranyon. A dey hatalmas ember volt, parancsára
arany kalitka épült az oroszlán számára, egész pálmafák fértek el benne,
s a kalitka boltozata lazúrkővel volt kirakva, messze hegyekről vezettek
bele élő szökőkutat, s biborszőnyeggel volt padlata bevonva. Az oroszlán
bús volt és szomorú. Egész nap mogorván feküdt, csak mikor leszállott a
nap, kelt föl, haragos ordítással rázva kalitkája ajtaját, s ijesztve az
éjszaka csendjét. A dey kérdé az oroszlántól; mid hiányzik, szép
állatom? Aranyból van házad, velem egy ételből eszel s kristályforrás az
italod! mi kell még több? ambraillatban akarsz-e fürödni? s kedvencz
rabnőim szívei kellenek-e csemegéül? Az oroszlán ordítva szólt: A
kalitka, ha aranyból van is, szoros; e pálmafák nem Núbia ligetei, a
medencze itt nem Berzendár puszta forrása. Nem kell nekem füszereid
illata, sem rabnőid vonagló szívei; add vissza nekem a pusztát, szabad
szeleivel, majd megtalálom én ottan jó kedvemet.
Babaye elhallgatott. Az odaliszk reszketeg sóhajjal csüggeszté le fejét
lihegő keblére, s a mint a duéna megszünt beszélni, inte neki, hogy
mondjon más regét.
– Akarod hallani a regét a tündérről és a halandó leányról? – «Egyszer a
szivárvány tündére meglátott egy szép leányt s szép szavakkal
elcsábítva, azon a hétszínű hidon fölvitte magával a harmadik égbe.
Minden szebb ott, mint a földön; a virág hervatag gyémánt, a szellő
susogása zengő dal, a paloták oszlopai kristály és drágakő, s minden
érzék háromszorta többet érez, mint itt alant. A tündér tenyerén hordta
a leányt, a tündérek forróan tudnak szeretni, s a leány mégis bús volt,
unta magát ott az égben, s ha a tündér olykor eltávozott fölszívni a
tengerekből az ég számára a vizet, látta, hogy a leány epedezve néz alá
a felhős földre, a szivárványról kihajolva. Mid hiányzik? kérdé a
leánytól, miért vagy bús, miért nézesz úgy a földre? Szólj, mi kell?
parancsolj és elhozom. Csillagok esnek az égről, szólt a leány, azok
hullanak a földre, szeretném hajamba gyöngyfüzérnek. A tündér ment s
elhozá a csillagokat. A leány újra búsan nézett a földre. A tündér
kérdé: mi bánt? mi van még a földön, a mit szíved megkivánhat? A leány
felelt: karcsu leányok ott alant, nevetve tekintgetnek föl reám. Miért
boldogabbak ők, mint én? szeretnék fejeikkel laptázni.»
A tündér elhozta a leányok fejeit laptának.
Azraële összevont szemölddel tekinte a nőre s félig fölemelkedve, kis
malachitmarkolatú tőrét keresgélé aranyos öve mellett.
– «A leány ismét búsan tekinte alá a földre, folytatá mosolyogva Babaye.
Mi van még ott? mit találsz még, a mit kivánsz? kiáltá kétségbeesve a
tündér. Deli ifjak járnak ottan, válaszolt reá a leány, mindegyik oly
kedves, oly szép. Te tündér vagy, de csak magad vagy az égben. Te nem
adhatsz új szerelmet. Bocsáss engem a földre.»
Azraële égő arczczal ugrott föl ottománjáról, s megragadta a nő vállát.
Keble zihált, égő arczán fenyegető pir lobogott. Hófehér karjaiban
vonaglani látszottak az idegek.
Babaye vigyorogva néze föl rá.
– Jer fürdőszobádba, monda a fölindult odaliszknak. Az achatmedenczében
párolog az ambra és nárdus, míg ott magánosan leendsz, majd én
mulattatni foglak. Tudok sokkal szebb regéket, mikben gyönyörödet leled.
Azraële reszketve vonta nyaka körül fátyolát s ideges izgatottsággal
inte a rabnőknek, hogy távozzanak el. Azok ijedelmes gyorsasággal
futottak szét a mellékajtókon. Félelmük oka nemsokára kitünt, mert a
mint Azraële eltávozott, az ott maradt párducz, megszabadulva úrnője
igéző közellététől, egyszerre fölemelkedék, nagyot nyujtózott s kiöltve
piros nyelvét s szétmeresztve éles körmeit, fenyegető ordítással hajtá
le fejét, s azzal egy hosszú szökéssel a terem közepére ugrott, s
üvöltve szilajon szökelt kétszer háromszor köröskörül a terem falai
mellett, minden ajtó mellett beszaglászva, melyen belől az eltünt
rabnőket érzé, vérszomjú dühvel kaparva azoknak küszöbét, s boszúsan
nyifogva, hogy be nem törhetett rajtok; azután a medenczének állt, két
első lábát föltevé rá, hosszú piros nyelvével sokáig ivott a
kristálytiszta vízből, azzal lehengeredett a puha szőnyegekre s hosszú
csíkos farkát két első lába közé véve játszott, mint egy macska. Akkor
ismét fölkelt, ravasz, alattomos szemmel széttekintett, s meglátva egy
nagy fehér kakadút rézkalitkájában, a földön elnyúlt hassal közelített
felé, s ott egy ideig lehúzott fővel leskelődve, egyszerre kétöles
ugrással neki ugrott, s körmeivel megkapta a kalitka pálczáit. A
fölriadt kakadú vijjongva csapkodott görbe orrával megtámadója felé, a
párducz azonban sem feldönteni, sem szétbontani nem tudva a padozathoz
szegzett kalitkát, mérges ordítással ugrálta azt keresztül s aztán leült
elébe, farkával verve kétfelől a földet, s nyugtalan ásításokkal mutatá
a fenyegetett állatnak ellenséges vérszomját; míg az szárnyrepesve
ordított, füttyöngetett s orrával verte a kalitka pálczáit.
* * *
A mély úton, mely kacskaringós tekergéssel vonul a völgyeken keresztül
Corsarvár felé, lovas csapat ügetése hallik.
Robogásuk hangja előtör az erdőből, mielőtt alakjaikat kivehetnők.
Nemsokára fölérnek a hegytetőre, hol az út a hegygerinczre kapaszkodva
föl, azon fut végig. Corsar bég maga jő rablócsapatjával.
Előcsapatul a zsákmánynyal megrakott öszvérek jőnek, a fölhalmozott
zsákokból kirablott templomok kincsei villognak elő, leghátul a gyalog
timarioták maradtak. Középett jön maga a bég, tarkán rendezett
lovagjaival, kik közt a török lovasság minden osztályából találni:
selyembe öltözött spahik, hosszú dárdáikkal, mezetlen karú bashkirok
puzdrával, kézívvel; beduinok hófehér lepleikben, hosszú rézkarikás
puskáikkal.
Maga a bég egy élte javában levő férfi, barna, csaknem fekete
arczszínéből alig tünik ki a ritka szakáll és bajusz, ajkai és szemei
dagadtnak látszanak, arczának kiülő csontjai, széles álla merész,
kegyetlen tekintetet adnak neki, melylyel széles vállai, s túlizmos
termete összhangzásban látszik lenni. Öltözéke izléstelenül van
túlterhelve ékszerekkel, turbánja gyöngyökkel körülfűzve, füleiben nagy
arany karikák, válldolmánjára drágakövekből vannak virágok himezve, s
paripáján a patkóktól a kengyelig minden vert arany. Gömbölyű paizsa a
legfénylőbb ezüst, s buzogányának feje egyetlen darab carniol.
Csapatja hallgatva jár nyomába. Egynek-egynek háta mögé félig alélt
keresztyén hölgy van felkötve, kire rablója hátra sem néz. Mindegyik
ruhája véres, némely az arczáról is restelte azt letörülni.
Az öszvérek csendesen ügetnek a vár felé, fellah hajcsáraiktól üttetve;
a harczi csoport lépést menve poroszkál utánok a hosszú hegy gerinczein,
a gyalog timarioták szétszórva kullognak leghátul, összevissza veszve a
hátukon czepelt prédán. Senki sem üldözi őket.
* * *
A nagy oválterem üres. A háremhölgyek eltávoztak mellékszobáikba. A
teremben egyedül van Azraële.
A mint ambraillatos fürdőjét elhagyta, egy függő szőnyeget vonatva
keresztül a szökőkút fölött, abban végig feküdt s kedélyesen hintálva
magát benne, a felszökellő vízsugárral locsoltatja forró habfehér
tagjait.
Keblén összetéve kezeit, önelégült mosolygással nézi, mint törik meg a
gyémántos vízsugár márványsima termetén, valahányszor a ringatott
függő-ágy bájló terhével átcsap rajta.
E víz a várőrség kútjára folyik le innen, miután az odaliszk testén
végig permetezett, ki jókedvűen, kaczagva hintálja magát jobbra-balra,
fekete hajtekercseit szélyelbontva s engedve hoszszan végig úszni a víz
szinén.
Az alkonyi napsugár elől le vannak bocsátva a piros függönyök, s ezáltal
rózsaszín világ ömlik át a teremen, tündéries színezetet adva a
tárgyaknak. Az odaliszk úgy tűnik föl, mint egy rózsaszín hableány, ki
tarka lotuslevelén hintálja magát a rubincseppekre változó forrás
fölött.
A terem légköre valami bűbájos, szerelemnövelő illattól van átfülve.
Semmi hang sem hallik körül, csak a medenczébe visszaeső vízcseppek
titkos hullása.
Künn egyszerre ismét kürtrivallás harsog föl. A várudvaron robogó
paripák tombolása veri föl a csendet. A fegyverek csendülése közől egy
ismert hang parancsszava hangzik ki. Azraële mosolyogva ringatja magát
hintajában; szemeiben pusztító csáb ül, – a mint az aranyozott ajtóra
tekint, fejét hátrafelé szegve.
Percz mulva siető lépés közelít. Corsar bég szerelemtől űzetve jő földi
menyországa felé.
Az aranyos ajtóban hallik a kulcs fordulása. Azraële kaczagva himbálja
magát tarka szőnyeghintajában.
* * *
Az éj árnyai leszálltak. Minden élő alszik mélyen, csak a szerelem van
ébren.
– Oh én félek. Szól reszketve az odaliszk s szorosabban simul a vad mór
lovag keblére.