virágokat szór a tűzbe. Ezt Arankának híják; nevét hajfürtein viseli,
melyek aranyszőke csigákban hullanak le kis gömbölyű vállaira; eleven
arcza, szemei, kezecskéi szüntelen mozognak, nénjének akadékoskodva, s
fel-felkaczag ártatlan kedélylyel, ha nénje haragudni akar érte, a mi
annak természetesen nem sikerül.
A két gyermek, lépteket és hangokat hallva az ajtóban, fölrezzen, a
nagyobbik látva, hogy idegenek jőnek, ruháját igyekszik helyre
simogatni, míg Aranka lármásan szalad anyja elé, s annak térdeit
átölelve, nevetően néz föl gömbölyű arczával reá.
– Ezek meg az én gyermekeim, monda Béldiné benső gyönyörrel.
Katalin megölelte a nagyobbik leányt, ki félénken hagyta homlokát
megcsókoltatni.
– Hát öcsédet? őt is meg kell csókolnod, a kis Ferizt, szólt Béldiné s
összetuszkolta a két tétovázó gyermeket, kik alig merték ajkaikat
egymáshoz értetni. Zsófia fülig elpirult utána, s kifutott a szobából, s
azon este nem lehetett rávenni többet, hogy mutassa magát.
– Oh te szemérmes nebántsvirág, kiálta utána kaczagva Béldiné; bezzeg
Aranka merészebb náladnál. Ugy-e kis leányom, te meg mered csókolni
Feriz bácsit?
A kis leány feltekinte a gyermekre s anyja köntösébe kapaszkodva,
hátrahuzódott, de nagy sötétkék szemeit azért le nem vette róla. Feriz
bég is, mintha egyszerre eszébe jutott volna, hogy hisz ő katona! bátran
odatérdelt a kis leányhoz s azt magához szorítva, annak gömbölyű fényes
arczára egy határozott csókot nyomott.
Aranka ezen átesve, hamar készen volt az ismeretséggel; leültette egy
zsámolyra a kandalló mellé a török bácsit, s ölébe dülve, elkezdett tőle
mindenfélét kérdezgetni, a mit látott rajta kardmarkolatától turbánja
forgójáig.
– Hagyjuk játszani a gyermekeket, szólt vidám kedélylyel Béldiné s
őszinte nyilt örömmel vitte barátnéját ki az erkélyre, mely a nő
oldalszobájából a tatrángi völgyre mutatott kilátást, melyen végig
ömlött most a hold világa.
Itt a két hölgy, – mialatt a férfiak komoly dolgokról értekeztek s a
gyermekek játszadoztak, bizalmas beszélgetésbe eredt, mi annyi kellemmel
szokott birni a fiatal hölgyek előtt, kik egyedül érzik magukat, s
kivált, a kiknek annyi kérdeni és felelni valójuk van, mint ezeknek.
Kucsuk basa neje, középtermetű izmos, erőteljes nőnek látszék, domború
keblén, széles vállain megfeszült a selyem kaftán, mely karcsú derekán
aranyfonalas sárga övvel átszorítva, kissé hosszabban nyúlt alá a
szokottan viselt török női kabátoknál, alig engedve láttatni a piros
selyem bugyogó ránczait, melyek kisded sárga papucsaira omoltak. A
délczeg nő arcza kissé szokatlanul erős kifejezéssel birt; arczszine a
leghevesebb véralkatra látszott mutatni; sűrű szénfekete szemöldei
középett csaknem össze voltak nőve, s tekintete szinte égetett; a
feltolakodó vér a legkisebb hevületnél kidomborulni kényszeríté ragyogó
arczát, s ilyenkor forró piros ajkai szinte megcsattantak, s finom orra
rózsaszín czimpáin látható volt a lehellet és vér lüktetése.
Béldiné maga mellé ültette őt s kezét megfogva bizalmasan,
félenyelgéssel kérdé tőle:
– Tehát férjednek nincs rajtad kívül több neje?
Katalin felkaczagott, némi futó árnyalatával a neheztelésnek.
– Azt gondolod, hogy egy magyar nő azért megy nőül törökhöz, hogy annak
rabszolgálója legyen? Oh, férjem engem nagyon szeret!
– Elhiszem, Katalin, de ez tinálatok szokás.
– Mi nálunk? Hisz én nem vagyok török.
– Hát micsoda?
– Keresztyén reformata, mint te. Reformatus pap esketett össze férjemmel
is, tisztelendő Biró Márton uram, ki Konstantinápolyban számüzetésben él
s kinek férjem köszönetül Perában parochiát alapított, hová az erdélyi
urak s az ott lakó magyarok isteni tiszteletre járhassanak.
– Ah! Férjed tehát nem üldözi a keresztyéneket?
– Épen nem. A török azt hiszi, hogy minden vallás jó és mind az égbe
vezet, csakhogy a magáét tartja legjobbnak s a legmagasabb égbe
vezetőnek. Férjem pedig kitünően jószívű és felvilágosult a többi
között.
– Hát akkor miért nem vetted őt rá, hogy legyen keresztyénné?
– Minek? Tán azért, mert a költők rendesen azon szokták végezni
regéiket, mikben egy törököt belebolondítanak egy keresztyén leányba,
hogy megkeresztelik s mentét adnak rá kaftán helyett? Hadd lássatok most
már olyan kalandot is, a hol a nő követi férjét s az áldozza fel érte
mindenét.
– Hisz igazad van, Katalin, de mikor ez még is oly különös, hogy
keresztyén, magyar nőnek török legyen a férje.
– És lásd Béldiné: Isten még sem számíthatná nekem oly érdemül, ha
férjemet megtérítettem volna hitünkre, minthogy hagytam annak, a minek
született. Mint keresztyén renegát legfölebb egy széket foglalt volna el
a templomban, míg így, mint egyike a legnagyobb befolyással biró
basáknak, az egész Törökországban levő keresztyének sorsát oly kedvezővé
tette, hogy más országokból, mint az igéret-földére, úgy tódulnak át a
határon a keresztyének; sokszor, midőn a hadi zsákmányból kikapta neki
járó nagyszerű részletét, nekem csak egy hosszú levelet adott át, melyre
azon fogoly hazámfiainak nevei voltak fölírva, kiket a rabságból nagy
pénzen kiváltott. Egész roppant kincsét e czélra költötte. S lásd,
kedvesem, e nevek olvasása kedvesebb volt nekem Kelet legszebb
igazgyöngyeinek látásánál, miket férjem ez összegen bizton megvehetett
volna, s ezen tette magasabbra emelte őt előttem, mintha a zsoltárokat
mind könyvnélkül tudná énekelni. És ő nem is azon ember, a kitől azt
lehet várni, hogy hitét megváltoztathassa: – akár embernek, akár
Istennek adta azt; – ha ő le tudná esküdni vallását, nem tudnék hinni
szerelmének; mert akkor megszünt volna önmaga lenni: a kinek én ismerem,
a kinek én szeretem: férfi, a ki ha egyszer kimondott valamit, a mellett
megáll, hátra nem lép, meg nem indul, – sem a halál iszonyától, – sem az
asszony könnyeitől.
Béldiné átkarolta barátnéját, annak kigyulladt arczát megcsókolva.
– Igazad van, Katalin. Minket előitéleteink gátolnak magasabban
gondolkozni a mindennapinál. Igaz, hogy a szerelemnek is van hite,
vallása; de hát hazád? nem gondoltál hazádra soha?
Katalin büszke önérzettel emelkedett föl helyéről s megszorítá barátnéja
kezét.
– Biztosítson a felől, hogy hazámat szerettem, az: hogy most föláldozom
érte férjem és fiam életét, kiket ez órában tán utoljára látok.
Béldiné arczáról az látszott, hogy nem fogta fel barátnéja szavainak
értelmét, s Katalin már épen hajlandó volt azokat kimagyarázni előtte,
midőn az udvarszolga jelenté, hogy az urak rég az ebédlőben vannak, a
felhordott estebéddel csupán a hölgyekre várnak.
Béldiné ezzel vígan, kellemteljesen karonfogá barátnéját s átvezeté őt a
terembe; a két gyermek is annyira megbarátkozott egymással, hogy Aranka
Feriz bég ölében hagyta magát a terembe átvitetni, gyermekes
negédességgel játszva az izmos fiú turbánjának drágaköves boglárával.
Az asztalnál a háziasszony mutatta ki mindenkinek a maga helyét, az
asztalfőhöz ültette Katalint, jobbjára a basát, balján maga foglalt
helyet, az asztal végén ült a házigazda. Feriz és Aranka egymás mellett,
Ferizzel átellenben egy üres szék maradt, Zsófia helye, ki szüntelen
talált ürügyet az asztaltól távol lehetni. A tizennégy éves leánynak már
megsugták sejtelmei, hogy itt pirulnia illik.
Katalin látva, hogy férje elé nagy ezüst boros kanta van téve, hirtelen
megcserélte azt a maga előtt álló metszett kristály palaczkkal, melyben
tiszta forrásvíz ragyogott. Béldiné észrevette azt s kérdőleg függeszté
a zavarban látszó nőre könnyelmű szemeit.
– Nem szokott bort inni, – mentegetőzék Katalin; – árt neki, különben is
nagyon heves természetű.
Kucsuk elmosolyodva vonta ajkaihoz Katalin kezét.
– Mit szépíted a dolgot? mért nem vallod meg, hogy nem iszom bort, mert
az Alkorán tiltja, mert török vagyok.
Béldi megcsóválva fejét, tekinte feleségére, s hogy más tárgyat adjon a
beszédnek, az egymás mellett ülő gyermekekre mutatott.
– Úgy látszik, Kucsuk basa, fiad már egészen megszokott nálunk. Meglásd,
mire visszajösz, milyen magyar fiút növelünk belőle!
Kucsuk és Feriz egyszerre valami büszke tekintetvillámmal néztek
egymásra s azután mindketten Béldire.
A gyermek arcza egyszerre elváltozott, s e pillanatban apjáéhoz kezde
hasonlítani, ugyanazon kemény szemszögezés, azon merész hátratartás,
azon büszke homlokemelés.
– Beszédedből azt kezdem érteni, szólt Kucsuk kemény hangon: mintha te
azt hinnéd, hogy én fiamat csak azért hoztam magammal, hogy itt hagyjam.
– Hisz tán csak nem viszed e gyermeket magaddal a csatába?
– Gyermeket? Ő négyszáz lovas spahi parancsnoka, már háromszor volt
ütközetben, két lovat lőttek ki alóla, s a legközelebbi harczon seregem
balszárnyát fogja vezényleni!
Béldiék csodálkozva kezdének a gyermekre tekinteni, ki észrevéve a
rászegzett pillantásokat, még egyszer oly büszke kinézést igyekezett
magának adni.
– De kegyelmed legalább fia mellett fog lenni a harczban? kérdezé
Béldiné átható aggodalommal.
– Épen nem. Én a derék-sereget vezénylem. Ő is végzi a maga dolgát. –
Ily idős koromban mint ő, én már sebhelyet hordtam az arczomon. De
reménylem, hogy ezuttal ő sem fog a nélkül visszatérni.
– De ha kardra kerül a sor, s ő a viadalba talál keveredni?
kérdezősködék tovább aggódva Béldiné.
– Akkor harczolni fog, a hogy illik, kiálta Kucsuk végig pödörve
bajuszát, mely ismét egyszerre helyre kunkorodott.
– Ah! gyenge ő még arra, hogy férfiakkal küzdjön; – szólt Béldiné
sajnálkozva.
– Feriz! kiálta fiára Kucsuk, emelj le egy kardot onnan a falról, s
mutasd meg barátinknak, ha meg tudod-e azt forgatni úgy, miként valaki
más?
A fiú fölugrott helyéről, s a falra aggatott fegyverek közől bizakodó
büszkeséggel nem kardot, hanem egy nehéz buzogányt emelt le, s azt
legvégén megmarkolva, kimeresztett karral oly könnyűséggel forgatá meg
maga körül, mely akármi férfinak is becsületére válandott. Az általános
csodálkozás hangjai jutalmazák erőmutatványát.
– Terengette magyarba oltott törökje! kiálta föl meglepetve Béldi; – nem
hiába lopták ennek az anyját. Te Kucsuk, add nekem azt a fiút.
– Szivesen. Add te nekem leányodat.
– Melyiket? Válassz.
– Azt, a melyik mellette ül! épen neki való lesz, mire megnő, s akkor
lesz mindkettőnknek fiunk is, leányunk is.
Béldi jókedvűen fölkaczagott, a két nő egymásra mosolyogva, Kucsuk basa
elégülten tekinte fiára, ez pedig kirántá turbánja mellől kócsagos
forgóját, s leszakítva róla a drágaköves boglárt, mely Arankának
legjobban megtetszett rajta, oda nyujtá azt a leánykának nagylelkű
galanteriával. A gyermek csak félve mert hozzá nyulni a nagybecsű
ajándékhoz, melynek sem anyagi, sem jelképes értékét még akkor sejteni
sem tudta, s azután meg, hogy egyszer elvette, le nem tette volna azt
kezéből.
Szülőik egyszerre úgy elhallgattak. Arczaik mosolyogtak és szemeikben
méla komolyság ült.
VI. A NAGYSZŐLŐSI ÜTKÖZET.
Ezalatt Apafi Mihály Ali basától azon jó reménységben hagyva, hogy
nemsokára segítsége fog érkezni, Segesvárra vette be magát s ott várta a
sors forgandó voltát.
Kemény János nagy hadsereggel jött ellene, magyar és német hadak feles
számmal voltak nála, csupán vállalkozóbb hadvezére hiányzott a
hadseregnek.
Mind ezzel Apafi Mihály nagyon kevés erőt tudott szembe állítani. Néhány
száz makacs, rendezetlen lándzsás székely, – a melléje állt szász
polgárőrsereg, – és a testőrül hátrahagyott kék janicsárok; – mind ez
összesen egy tized részét nem érte föl Kemény János seregének.
Apafi István tanácsára tehát elhatározá a fejedelem, hogy Segesvárott
védelmi állásban tartandja magát mindaddig, míg a török pártfogótól
valahonnan felmentő sereg érkezhetik.
A szász polgároknak tetszett a határozat, kik városaik falain belől
tudtak vitézül küzdeni, de a síkon sohasem érezték magukat jól. Épen
ellenkező hatása volt a székelyekre.
Naláczi uramra levén bízva, hogy őket harczias hangulatban tartsa, az
egy éjjel a bortanyán úgy föl találta őket tüzelni, hogy reggelre
virradva nagy kiáltozással mentek a fejedelem ablakai alá, esküdve
mennyre-földre, hogy nekik nyittassa ki a kaput, mert ők rajta akarnak
hajtani Keményre, s megverekedni vele mind halálig.
A fejedelem és tanácsosai ijedten jöttek le közéjök s minden módon
iparkodtak őket felvilágosítani arról, hogy Keménynek csak az udvari
kísérete is nagyobb számú, mint ők valamennyien, legalább fele seregének
puskás, itt pedig puskával a szász urakon kívül alig tud valaki bánni;
ha ők egyik kapun kirontanak, az ellenség a másik kapun bejön, akkor
aztán sem kint, sem bent, s több efféle.
Szépen csalódik azonban, a ki azt hiszi, hogy a mit egyszer a székely
fejébe vett, azt onnan ki lehessen verni.
– Vagy ereszszenek bennünket az ellenségre, vagy elmegyünk haza:
mondának. Mi bizony nem maradunk itt tíz esztendeig, mint a trójaiak,
mert nekünk otthon is van dolgunk. Vessék ki minden emberre, hogy kire
hány ellenség esik, s aztán vágja le mindenki a maga rátáját, s
ereszszék Isten hírével. Mi ugyan nem hagyjuk itt magunkat bekeríteni,
hogy kiéheztessen, s kutya- és patkányhúsra szoruljunk.
– Ha nem maradtok, édes atyámfiai, hát elmehettek; volt Apafi
végválasza, de csatát bolondjára nem kezdek veletek.
A székelyek egy szót sem szóltak többet, fölvették iszákjaikat, vállukra
vették dárdáikat s úgy elmentek Segesvárról, mintha soha ott sem lettek
volna.
Halála órájáig ellensége volt e percztől fogva a székely nemzet
Apafinak.
A legközelebbi napon már a város alatt voltak Kemény János seregei, hol
Apafinak alig volt annyi fegyveres embere, hogy minden kijárást
elégségesen elállasson velük.
Az ostrom Wenzingerre volt bízva, mint a ki legtöbbet értett a hadi
tudományokhoz.
E hadvezér, azon hadiskola elveihez híven, a melyből kikerült, először
szemle alá véve a terrénumot, a föld helyzetét, óvatosan elfoglalt
minden pontot, mely valami tekintetben fontos lehetett, ügyelt rá, hogy
az ostromló sereg minden oldalról födözve legyen, egy szóval rendszeres
eljárása által oly hosszadalmassá tevé a hozzákészülést, hogy mikor már
épen meg akarta kezdeni az ostromot, akkor vevé hírül, hogy a török
segédcsapatok sietve közelgenek.
Erre ismét rendszeréhez híven, rögtön összevonta széthelyezett seregeit,
s mindenestől elébe készült vonulni a közelgő török hadnak, amire a
magyar urak is mind egyig készen voltak; de Kemény János ellenzé a
szemközt menetelt, attól tartva, hogy ha a török oly haderővel talál
jőni, mely őket megszalasztja, akkor hátukban levén Segesvár, könnyen
két tűz közé szorulnak s inkább óhajtá bevárni, hogy ellenfele támadjon,
s e czélból elvonulva a város alól, helyet foglalt Nagy-Szőlősön, egy
oly állásponton, mely később is igen fontos csatahelyül mutatkozék.
S onnan nézte szép csendesen, mint vonul be nagy trombitaszóval Kucsuk
basa lovassága Segesvárra.
Apafi már három nap óta sem evett, sem ivott bújában és aggodalmaiban,
ily szorongattatott helyzetben, melybe még nem is saját jó szántából
került, midőn hírül hozák neki, hogy a segédsereg megérkezett. Késő este
volt már, midőn Kucsuk basa a városba vergődött, erőltetett, szokatlan
hegyi utakon keresztül tett vonulása után. Apafi elébe lovagolt s
üdvözölte a törököt, kit megmentő angyalának nézett. Nagy volt azonban
megütközése, midőn kétszer, háromszor is végig lovagolva a hadakon s
összeszámlálván azok sorait, alig becsülhette azokat egy ötödrészire
annak, a mi ellenükben állott.
– Mi szándéka kegyelmednek ezzel a kisded csapattal? kérdé fészkelődve a
basától.
– Azt az Isten tudja, a ki az emberi sorsokat olvassa odafenn; felelt a
török végzetlátó hittel s többre nem oktatá a fejedelmet hadi terveiből.
A török hadak azon éjjel a városház piaczán ütöttek tábort, épen a hol a
fejedelem lakott.
Apafi az egyszer nyugodtan tudott aludni annyi álmatlan idők után; oly
jól esik ablakai alatt hallani a csatamének prüszkölését, az őrtjárók
kardjainak csattogását, hogy szinte könnyebbült lélekkel szenderült el e
vigasztaló hangok mellett, arra gondolva, hogy ennyi sereggel legalább
sok ideig védheti magát s addig ismét történhetik valami.
Még hajnal előtti órákban fölverte azonban deszkakalapálás, melylyel az
abrakolás idejét adák tudtára a török lovasságnak. «Ugyan korán
abrakolnak», gondolá magában a fejedelem, s befelé fordult és ismét
elaludt. Félálmában úgy tetszék, mintha a dervisek énekelnének valamit.
Az ő énekük egyébiránt épen alkalmas arra, hogy az is elaludjék alatta,
a ki nem is álmos. Erre ismét rögtön recsegő trombitaszó riasztá fel a
fejedelmet álmából. «Ejnye no, mit csinálhatnak ily sötéttel?» kérdezé
magában boszankodva, s ágyából kikelve, kinézett az ablakon és látá,
hogy a sötétben minden török lovára ült, s egy újabb trombitaszóra indul
az egész csapat odább, a patkók robogása a kövezeten, s a vezérek
jelszava messze hangzik az éjszakában. «Beh nyughatatlan ember ez a
basa», gondolá magában Apafi. «Éjjel sem hagyja aludni embereit olyan
sok fáradság után» s e gondolattal ismét visszafekve ágyába, még egyszer
oly jó izűen elaludt; csak késő reggel ébredt föl.
A nap már magasan járt az égen, midőn Apafi becsöngeté főasztalnokát,
Cserei Jánost, ki akkor szinte mindenese vala.
Első kérdése az volt, hogy «mit csinál a basa?»
– Még az éjjel kiment a városból, s onnan egy követet küldött vissza, a
ki hajnal óta itt ül, nagyságodra várva, valami izenetet hozott.
– Jőjjön be gyorsan, szólt Apafi s elkezde mohón öltözködni.
Kucsuk basa követével egyszerre Apafi István, Naláczi és Daczó uraimék
beléptek a fejedelemhez, kik szintén régóta vártak fölébredtére s
egyuttal kiváncsiak lőnek megérteni a basa izenetét.
– Beszéljen kegyelmed, beszéljen gyorsan, szólt Apafi a követnek.
Az meghajtá magát a földig, keresztbevetett karokkal és szólt:
– Nagyságos fejedelem. Az én uram, Kucsuk basa, e szavakat izeni
tenéked: te maradj veszteg Segesvárott, és légy jó reménységben. A nálad
levő csapatokkal vigyáztass a falakon és a bejárások előtt. Az én uram,
Kucsuk basa, az alatt szemközt megy Kemény Jánosra, és valahol őt
találni fogja, ottan vele megütközik, és ha minden hadaival ottan
kellene is elvesznie, harczot ví vele életre-halálra.
A fejedelem nem tudott szóhoz jőni, a mennyire ez izenet megzavarta.
Kucsuk basának számszerint alig volt ötödrésznyi hadereje, mint
Keménynek, és az is agyonfáradva a terhes utazásban. A ki itt a
győzedelmet remélte, csodákban kelle hinnie.
– Legyünk készen a legrosszabbra, szólt Apafi István, s bizzuk magunkat
Istenre.
Ez a legokosabb szó volt, a mit mondani lehetett ily helyzetben.
Apafi Mihály uram tehát engedte történni a történendőket; vigyázott a
falakon, a ki akart; – a hadnagyok ott hagyták közlegényeiket, a
legények a vártákat; a szó teljes értelmében Isten kezében volt az
ország sorsa, mert az emberek mind levették róla kezeiket.
Csupán azt tevé meg a fejedelem, hogy az öreg Cserei Jánost felküldötte
a toronyba, hogy ott vigyázzon s mihelyt valami csapatok közeledtét
látja, menten tudósítsa felőle az urakat.
* * *
Kemény János ezalatt Nagy-Szőlősön állapodott meg, mely néhány órányi
távolban fekszik Segesvártól. Ott volt főhadiszállása a fejedelemnek a
lelkész egyszerű lakában; maig is mutatják azt a kisded szobát, melyben
utolszor megpihent, s a kerek halmot a kertben, melyen akkor egy czifra
deszka mulatólak állott, a hol a fejedelem ebédelni kezdett és azt be
nem végzé.
A magyar urak Wenzingerrel és a fejedelemmel hosszas ideig tanakodtak a
hadjárat teendői felől. Többen azt tanácslák, hogy rohammal kell bevenni
a várost, mások, hogy ostromzár alá kell venni s éhséggel kényszeríteni
a feladásra.
Wenzinger fejét csóválta.
– Megbocsássatok urak, szólt a tapasztalt német úr, én régi katona
vagyok, sok mindenféle harczban megfordultam, ismerem a hadban a számok
értékeit, és a helyzetekét is: össze tudom mind a kettőt vetni.
Tapasztaltam, hogy néha száz ember kedvező körülmények közt többet nyom
ezernél. Azt is tudom, mennyire bírja sokszorozni vagy devalválni a
számokat a lelkesülés, vagy közönyösség; külön fegyvernemek nyomatékát
is fel tudom számítani, sőt még a nemzetiségek értéke sem ismeretlen
előttem. Velünk ugyan tizezer ember van, s ellenünkben aligha van több
háromezernél. De föl kell számítanunk, hogy a velünk levő magyarságnak
nagyobb része lovas, s lovassal sánczot ostromolni lehetetlen. Még
kevésbbé lehető a magyar lovasokat arra rábírni, hogy lovaikról
leszállva, gyalog harczoljanak. Sőt azt is meg kell mondanom, hogy
bárminő vitéz harczos is a magyar idegen ellenséggel szemben,
valahányszor még saját honfiai ellen láttam harczolni, a mire elég
alkalmam volt, oly lusta, oly közönyös volt mindig, mintha alig várta
volna, hogy valamerre elszabadulhasson a csatatérről. Van még velünk egy
csomó rácz, kiket igen jó lövőknek tartok, s ha ők volnának belül a
sánczon, tíz annyi ellennel fölérnének, de kívül rajta alig számítnak
valamit, bástyát megvédni erősek, bevenni gyöngék, a falakat kellene
tehát legelébb is lerontatnunk, erre azonban ágyuink nincsenek, elébb
Temesvárra kellene küldenünk ostromlövegekért, s míg azok a rossz útakon
megérkeznek, – s még az is nagy kérdés, hogy az ottani parancsnok fog-e
adni kértünkre? – azalatt Ali basa újabb erővel térhet vissza, s mi itt
csak az időt vesztegetjük nagy hiába. Azért én azt hiszem, hogy itt
nekünk nincs mit időznünk tovább. A bennlevő ellenséget ostrommal vagy
ostromzárral legyőzni képtelenek vagyunk, oly eszeveszettnek pedig nem
hihetjük, hogy őt kicsalhassuk a síkra; e szerint a legokosabb, a mit
tehetünk az, hogy minden időhaladék nélkül vonuljunk ki Magyarországba,
s ott új hadakat és ágyúkat véve föl, azon legyünk, hogy az ellenséget
nyilt harczmezőre szállni kényszeríthessük.
Kemény János nem levén ahhoz szokva, hogy huzamos ideig hallgasson ily
bölcs beszédeket, alig várta, hogy Wenzinger megpihenjen s mint ha
kisebb gondja is nagyobb volna a hadjárat így vagy amúgy rendezésénél,
türelmetlen könnyelműséggel szólt bele:
– Hagyjuk ezt délutánra, vezér úr. Ebéd után más színben fogunk látni
mindent.
– De nem délután! pattant föl a német úr, mert itt nincs elveszteni való
idő; hadviselés ez, uram, a hol minden óra drága, s nem országgyűlés, a
hol egyik esztendőről a másikra lehet halogatni az ügyet.
A magyar urak fölkaczagtak ez ötletre s azzal karonfogva Wenzingert,
vitték magukkal nagy tréfálódzva a lakomához; – «ráérünk erre délután!»
– mondának nevetve.
– No hiszen, nekem kellene sok ilyen katona, a kinek parancsolni nem
lehet, monda Wenzinger, félig tréfából, félig boszúsan s egy szót sem
szólt az egész ebéd alatt, csupán ivott kegyetlenül.
Ebéd derekán jön be nagy ijedtséges arczczal Uzdi János uram, a
portyások hadnagya, a fejedelem ebédlő sátorába, alig bírva beszélni a
nagy igyekezet miatt.
– Nagyságos uram! Segesvár felől nagy porfellegeket látok közeledni.
A fejedelem humoristikus phlegmával fordította a hirnök felé fejét.
– Ha mulattatja kegyelmedet azokat a porfellegeket nézni, hát csak nézze
tovább.
De Wenzinger felugrott helyéről.
– Én mégis meg akarom tekinteni, szólt, hirtelen előhozatva nehéz lovát,
hihetőleg kijött az ellenség, hogy bennünket közelebb csaljon.
A többiek tovább vigadtak, nem hagyva magukat megzavarni.
Nehány percz mulva azonban jött visszanyargalva Wenzinger, arczán nem
bírván elrejteni azt a titkos örömet, a mit professionatus katona
szokott érezni, ha terve sikerülni kezd.
– Viktoria! uraim, kiálta belépve; az ellenség mindenestül jön előnkbe.
Ha nem csalogat és ütközetet áll, meg van nyerve minden.
Nehányan az urak közől rögtön felugráltak e hírre helyeikről s
kardjaikat kezdték felcsatolni. Maga a fejedelem ülve maradt.
– Messze vannak még? kérdé indolens képpel Wenzingertől.
– Alig félórányira, válaszolt az, ragyogó szemekkel.
– Hagyja őket kegyelmed még közelebb jőni s üljön addig mellénk.
– Ül a patvar! kiálta bosszusan a vezér, úgyis alig van időm a sereget
mindenfelé elhelyezni.
– Mit helyezgeti kegyelmed? Állítsa egy tömegbe, hadd ijedjen agyon
csupa látására az ellenség.