régen tart, és még soká fog végződni. A franczia szakácsművészet minden
tudományát remekbe látszik fölmutatni Kemény lakomáján. A természet
minden országa ide van parancsolva az emberek ínyeit csiklandani. A mit
Lucullustól kezdve a franczia gourmandokig föltalált a nyalánkság,
izletest, szokatlant, rendkivülit, itt össze van hordva. Nagy ezüst
hűtőkben mindennemű hazai és külföldi borok, pompás velenczei metszett
és szinezett kristályüvegekben, az ezüst tálakon a legritkább vadak és
madarak különnemű elkészítéssel; reszkető, átlátszó rózsaszin kocsonyák,
miknek magyar ember a nevét sem tudja; nádmézbe főtt ind gyümölcsök,
kakastaréjból készült ragoutok, ismeretlen csigák, inkább szemnek, mint
szájnak valók; óriás tengeri rákok, ritka tengeri halak, egészen
fölczifrázva, ételek, mikről kényes finyáskodásból hitették el magukkal
az emberek, hogy jóízüek, mikor már a jót megunták; árticsóka, osztriga,
teknősbéka, miket igaz embernek büntetés megenni: rettenetes pástétomok
merő csukamájból készítve; nagy kosarakban rózsaszínű hattyutojások,
miket a vendégek mulatságul maguk főzhetnek meg a mindenki elébe rakott
kis ezüst tojásfőzőben, alágyujtott borszeszlángban, s számtalan csodás
ételnemek, miknek mindennapi ember rendeltetését sem tudja, s mindezek
olyan halmazban, hogy hatannyi vendég is eleget látna belőlük; aztán a
fűszeritalok mindenféle neme, ki milyet kiván, püspökital, barbarász,
királypunch, vagy lengyel pálinka, semmi sincs elfeledve.
Minden vendég háta mögött áll egy apród, nagyhamar elkapva előle a tele
tányérát, mihelyt oda nem néz s tisztával váltva föl; maga a fejedelem
háta mögött Csáky László uram fia áll, ki büszke arra, hogy fia
töltögethet a fejedelem poharába.
S a fejedelemnek sűrűen kelle töltögetni. Az erdélyi lakomák rendesen
azon szoktak végződni, hogy az urak fogadásból neki ültek egymást
leinni. Kemény János helyt szokott állni magáért. Most is fölhivta a
bátrabbakat a szokott versenyre. Az urak nagyobb része nem fogadta el a
kihivást, a Bethlenek, János, Farkas, Elek, ez a mindig józan faj,
megköszönték a tiszteletet, és kihuzták magukat belőle, csak hárman
fogadták el: Wenzinger, a német hadak vezére, egy magas, csontosképű,
kopaszra nyirott férfi, világos kék szemekkel, kissé meghajlott nyakkal
s alig látszó szőke szemöldökkel. A másik volt Béldi Pál, a székelység
generálisa, háromszéki főkirálybiró, szép, kedves arczu férfi, komoly,
magas homloka nyugalomra mutat, szelid szemei kissé ragyognak a bortól,
hallgatag ajkai kissé mosolyognak, egyéb hatását nem venni rajta észre a
bornak. Egyszerű, sárga kamukadolmány van rajta, piros ezüstös
gombkötőmunka-övvel átkötve, fehér inggalléra szélesen kihajtva sötétkék
nyakkendője fölött, sima hajzata középen kétfelé választva, fülei mögé
van simítva s egészen hátrahull, kezei finomak és fehérek. Vele
átellenben ül a másik vetélkedő, Bánfi Dénes, kolozsvári főkapitány, a
vármegyék generálisa. Középtermetű, széles vállu, büszke ember,
aristokrata arczán valami vad negédesség uralkodik; nagy sürű szakálla
köröskörül meg van hagyva, sötét gesztenyebarna fürtei elől rendezett
csigás üstökben feküsznek homlokán, s kétfelől gazdag göndör fürtökben
omlanak vállaira, gömbölyű arcza természettől is piros, most a bor még
elevenebbé tette. Ragyogó szemei villogva tekintenek szét, ha valakihez
szól, tokáját alászorítja, nyakát félreszegzi s éles, bántó hangon
beszél, daczosan vagdalva hátra büszke fejét, vastag, fekete szemöldei
untalan mozganak homlokán, végtelen lenézést tudva kölcsönözni arczának;
öltönye sötétbibor dolmány, nagy zománcz gombokkal, mely fölé nehéz
fehér selyem zeke van felöltve, hattyuval prémezve, kis rubin gombokkal,
a zeke rövid ujjai könyökön felül nyitvák. Az arany vitézkötés úri
hanyagsággal van félvállára vetve.
Maga Kemény János az asztal fején ül, kétfelől mellette Béldi és Bánfi
felesége.
Kemény, miként ez Bethlennénál levő arczképén látható, minden érintkezés
mellett a nyugati viszonyokkal, még folyvást a keleties viselethez
tartotta magát. Nyirott fő, nagy szakáll, komoly, méltóságos arcz és
kevés beszéd jellemzék, arczvonásaiban félreismerhetlenül uralgó volt
valami végzetszerű kicsinylése mindennek, a mi körüle történik, mi rá
nézve később oly veszedelmes catastrophát idézett elő.
A mellette ülő hölgyek egyike Bánfi Dénesné, egy finom, idegzetes gyönge
kis teremtés, alig husz éves, tizenhatodik évétől kezdve heves,
parancsoló férje jellemének befolyása alatt állva, szinte félénk, mint
egy gyermek. Alig meri szemeit felütni, akkor is csak férjére tekint,
kit hódolattal szeret. Nehéz habos selyem ruhája nyakát és vállait
elfedezve, egy sor briliántos gombbal van összegombolva, nyakán egy
széles czikkekből készült aranyláncz, mindegyik czikk közepén egy
nagyszerű smaragd, fején gyöngyökkel szegélyezett selyem főkötő, mely
csaknem homlokáig lejő, irigyen takarva el a szép nő szőke hajfürteit.
Tulnan Béldi Pálné ül, férje és a fejedelem között. Még most vakító
szépség, arcza szine, mint a fehér rózsáé, most át van gyuladva a lakoma
hevétől, az egészséges pir szinte égni látszik rajta. Könnyelmű fekete
szemei ragyogva tétováznak erre-arra, – piros ajka majd megcsattan, –
szemöldeiben annyi beszédes báj rejlik, s ha olykor szempilláit félig
lesülyeszti égő szemeire, tekintete elragadó. Fényes fekete fürteit
főkötő helyett sajátságos művészettel körülfont gyöngysorok tartják
össze; hátul egy kis gyémántos diadémra hajolva fel, melyről hosszú
aranyfátyol csügg le a földig. Öltönye kivágott meggyszin bársony magyar
váll, mely derékban feszesen simul karcsu termetéhez, elől szélesen
szétnyilva s a himzett patyolat felett igazgyöngy zsinórokkal tartva
össze, hófehérségű vállai félig kilátszanak a duzzadó rövid ujjakból,
melyeket középen egy-egy nagy opál tart össze s fedetlenül láttatják a
gömbölyű, tisztán alkotott karokat, melyeket csuklóban egy sor nagyszemű
keleti gyöngy vesz körül. Kebléhez könnyelmüen van odatüzve egy
halvány-piros rózsa.
Az asztal tulsó végin ülő Bethlenek nyilván szólják a tetszelgő
asszonyt, kinek már eladó leánya van s mégis nyitott vállban jelenik
meg, de annál nagyobb kedvét találja benne a fejedelem, és a heves
Bánfi, s maga a szelid férj, ki bálványozza nejét.
A borverseny már meglehetősen felvillanyozta az urakat, úgy hogy közbe
kezdtek dalolni a karzaton levő zenészek nótáiba, melyek egész ebéd
fölött hangzottak, midőn nagy sebtében érkezik Haller Gábor, s egyenesen
a fejedelemhez sietve, komoly képpel valamit sug fülébe. Kemény
ránézett, azután a mint kezében tartá a serleget, azt nagy nyugodtan
kiitta, s akkor erősen felkaczagott.
– Mondja el csak kegyelmed ezt az ujságot az uraknak, ők is hadd
hallják. Kiálta fenhangon Hallerra.
Haller tétovázott.
– No csak mondja el kegyelmed. Ennél mulatságosabb történetet nem
mondhatna. Ti oda fenn hallgassatok el a zenével. Ez gyönyörű tréfa.
Az urak mind ráestek Hallerra, hogy mondja el nekik a tréfát.
– Nem sok az egész, – szólt Haller, vállat vonítva, – csupán annyi, hogy
Ali basa megtette fejedelemnek Apafi Mihály uramat.
– Hahaha! kaczagott fel az egész társaság e szóra. A fejedelem tréfás
negéddel fordult egyikhez is, másikhoz is.
– Ismeri valaki ezt az embert, hallotta valaki hirét?
Bánfiné elsápadva kapaszkodott férje karjába, ki oda könyökölve az
asztalra, némi restelkedéssel mondá:
– Én ismerem szegényt nagy messziről. A feleségemnek valami rokonát
vette el ő is. Sokáig volt tatár rabságban, onnan bizonyosan csak úgy
eresztette ki a török, (haragban levén most velünk) ha meg hagyja magát
fejedelemnek tenni; különben csak nem veszett meg.
Az urak ujra felkaczagtak.
– No majd inauguráljuk, szólt gúnyosan Kemény János, hátravetve fejét.
– De inaugurálták már azt, szólt Haller.
– Hol? kicsoda? kérdé összevont szemölddel a jó kedvű fejedelem.
– Kis-Selyken, az országgyűlés.
Kemény tenyerével és szemöldei felrántásával mutatá, hogy nem érti a
dolgot.
– Ki volt jelen? kik voltak a rendek? hisz a ki csak nevezetes ember az
országban, mind itt van nálunk.
– Ott volt Apafi István, Naláczi, Daczó és többek, a székelység, közel
egy pár száz.
– No majd megszámláljuk őket, ha egyéb dolgainkat elvégeztük, szólt
kicsinylőleg a fejedelem; adjatok széket Haller uramnak!
– De nem várnak azok minket oda, hanem elébünk jönnek, azóta Segesváron
vannak.
– Tán biz el akar bennünket kergetni Apafi Mihály uram a maga kétszáz
székelyével? kaczagott fel Kemény János.
Wenzinger erre felállt székéről s katonás készséggel kérdé:
– Kivánja nagyságod, hogy összedoboltassam a sereget? Nyolczezer
fegyveresünk van, ha nagyságod akarja, úgy szétverjük a gyülevész népet,
hogy kettő sem marad együtt.
– Maradjon kegyelmed nyugton, szólt fitymálva a dolgot Kemény, üljön le
és igyék. Csak hadd jőjenek ők közelébb; mit fáradnánk mi elébük? Akkor
legalább lovastul – macskástul elfoghatjuk őket. – Restellem, hogy
kegyelmednek atyjafia azon ember, Bánfi Dénes uram; annyit azonban a
kegyelmed iránt való deferentiából megteszek, hogy nem töretem kerékbe
az embert, hanem – kitömetem.
Óriási kaczaj fogadta ez ötletét Keménynek.
– Adjatok poharat Haller uramnak! Folytassuk a dolgot. Ti odafenn
húzzátok rá az elébbi nótát.
S újra megszólalt a zene, a czigányok palotást húztak, az urak
összeütötték poharaikat s elkezdtek dalolni. Ott künn a csatlósok
ugyanazt a nótát kezdték rá; a kiivott poharak repültek a falnak. Nem is
volt ember, a ki poharát ezer darabra nem tudta törni, csupán Haller
Gábor uram, minthogy legkésőbb érkezett s még józan volt, szégyenkedék a
drága velenczei kristályban kárt tenni.
– Csapja kend az asztalhoz, hogy összetörjék! kiáltott rá a fejedelem;
Haller Gábor uram aztán, hogy a fejedelemnek kedve teljék, szép
engedelmesen és csinosan odakoczczantotta poharát az asztalhoz, úgy hogy
az nyakban szépen, illedelmesen eltörött, s akkor meghajtá magát a
fejedelemnek, szófogadó alázattal.
Bánfiné reszketve sóhajtott magában, rokonaira gondolva. Bánfi azonban,
nehogy valaki azt gondolja, mintha az eset őt legkevésbé érdekelné,
felugrott székéről s a csárdás hangjai mellett fölkérte a szép Béldinét
egy tánczra.
A menyecske készen volt rá, Bánfi átkarolta a szép nő karcsu derekát, s
hevesen magához szorítva megforgatá őt maga körül, a heves hölgy
tündérkönnyen fordult tánczosa karjain, dereka, csipeje oly érzékien
hajlongott, keble hullámokat hányt a lenge patyolat alatt.
A többi urak is, a példától elragadva, felugráltak helyeikről s tánczba
ragadva szomszédnéikat, szeszélyesen összezavart tömkeleget csináltak a
társaságból, melyben mindenki tapsolt, tánczolt és ujjongott.
Bánfi heves, könnyűvérű ember volt, különben is szerette a szép
asszonyokat, most meg a bor is hevíté; a mint egyszer szép tánczosnéja
ismét karjára kerülve, égő piros arcza oly közel esett hozzá, egyszerre
elfeledkezék magáról s az igéző szép hölgyet hevesen kebléhez szorítva,
annak arczára egy forró csókot nyomott.
Béldiné felsikoltott, s eltaszítá az önfeledt férfit. Bánfi maga is
megdöbbenve tekinte szét; azonban itt minden ember el volt foglalva
saját jókedvével, senki sem látszott észrevenni sem csókot, sem
sikoltást.
Béldiné mindamellett is neheztelve hagyta el a tánczot s az engesztelést
hebegő Bánfinak boszúsan inte, hogy maradjon el tőle.
E csókot egykor drágán fogja megfizetni Bánfi.
Senki sem vette észre, csupán a kit leginkább érdekelt, – a férj. Béldi
szemei meglátták azt. Oh nem kell hinni, hogy a férj, a ki szeret, nem
félt. Bár úgy tesz, mintha nem nézne, nem hallgatna oda, lát és hall és
figyelmez. Ő meglátta, hogy Bánfi megcsókolta nejét, s bár úgy tett,
mintha észre se venné neje megzavarodását, ki egészen felindulva kereste
föl férjét, megfogta annak kezét s kivezette a teremből, ott künn
megparancsolá neki, hogy menjen fel szállására s öltözködjék útnak.
– Hová fogunk menni! kérdé a felindulástól reszkető hölgy.
– Haza Bodolára!
Bánfi Dénesen kívül senki sem vette észre, hogy ők eltüntek a teremből.
V. BODOLA-VÁR.
Felső-Fehér vármegyének egyik beszögellő kerületében, a mint az ember a
bozai szorost elhagyja, vagy egyikén az óriási bérczeken keresztülvezető
gyalogösvényeknek megkerüli a mély útat, meglátszik a Tatráng völgye.
Köröskörül mély lilaszínbe borult hegyek, melyek hátterében fehéren
tünik elő a Kapri előhegy egettartó orma, tündökölve a korán leesett
hótul; a köddel fátyolozott völgyben négy-öt falu tűnik elő, fehér
házaival, mik kékes füstöt bocsátnak föl a zöld kerti fák közől; a
Tatráng vize ezüstkéken csavarog a csendes falvak alatt, itt-ott, a míg
a hegyek közől kijut, zuhatagokat képezve, melyek habfehér ködöt
mutatnak a távolból; a felhők oly alant járnak a völgyben, hogy néha
majd ezt, majd amazt a tárgyat takarják el a hegycsúcson álló szemei
elől aranyos fátyoltestükkel; ott látszik Hosszúfalú, messze elnyúlt
utczájával, Zajzonfalva, kis templomának hegyes bádogfedele messze
elragyog, a hogy a nap rásüt, Tatráng, épen a vízparton, melyre ott
magas fa dobogóhíd van építve, messze, igen messze belátszanak
nagysötéten, ködösen Brassó falai s akkor még jó karban levő
fellegvárának kékes körrajzai. Alant a völgy fenekén van egy szétszórt
falu, Bodola. A házak lent, a templom magasabban épült, s átellenben a
helységgel látszik valami kis lovagvár, széles tornyokkal, fekete
bástyákkal, kiülő ormokkal, nyugatfelé eső bástyája egy meredek sziklára
van épülve, honnan épen a házak tetejére eshetik le az ember egy pár
száz ölnyi magasról.
Különben csak messziről látszik oly sötétnek ez a vár, közelbe érve,
meglátja az ember, hogy a távolból sötétzöld bozótnak nézett koszorúja a
bástyáknak mind megannyi virágos kert, – a nagy góth ablakok ékes
czifrázatokkal s színes üvegekkel vannak földíszítve, – a meredek
sziklákra a legjobb karban tartott kigyóút vezet föl, mohos kőpadokkal
minden kanyarodásnál, – a szikla meredekén nagy mellvéd van fölvetve, s
a vár hegyes tornyocskái mind pirosra vannak festve, szeszélyes alakú
szélvitorlákkal.
A bozai szoroson át, Brassó felé vezető út egy pár órányi távolban visz
el e kisded nemesi vár mellett, melyen azalatt, míg Kemény Jánost
Szebenben hagyjuk mulatni, egy hosszú sor lovasságot látunk aláfelé
szállani. Mintegy kétezer török lovas lehet, messziről megismerhetni
őket turbánjaik piros tetejéről, s hófehér kaftánjaikról, köztük néhány
száz havasföldi kurtány, barna szűrökben, hosszú fekete csalmákkal.
Az út szorossága miatt csak párjával haladhatnak a lovagok egymás
mellett, úgy, hogy a csapat vége még most bontakozik ki a fölül csaknem
összehajló hegyek közől, midőn az eleje már Tatránghoz jutott. Egy
középtermetű, napsütötte arczú férfi vezeti a csapatot; szemei merészek,
megtámadók mint a sasé; homlokán nagy sebforradás vonul keresztbe;
szakálla apró fürtökbe van göndörülve állán, bajusza szinte gyors
kunkorodással pördül föl kétfelől, e férfi szertelen heves természetét
gyaníttatva, mit igazolni látszanak rövid, kemény szavai, fejének büszke
emelgetése s heves tagjártatásai.
A falun kívül megállítá a sereget, s bevárta, míg a vége is megérkezik.
Leghátul két podgyászszekér és egy nehéz, dinnyealakú hintó látszott
döczögni. Ez volt minden nehéz teher, mit a török magával hozott. Az
utócsapatot egy fiatal gyermek vezette, kinek telt, gömbölyű arczához
oly különösen illett a komoly parancsoló tekintet s a villogó görbe
kard. Alig lehet tizenkét éves.
Benn a kocsiban, melynek függönyei kétfelől ki vannak tárva, hogy az
esti lég szabadon járhasson keresztül, egy fiatal nő látszik ülni,
mintegy 32 éves, félig törökös, félig keresztyénies öltözetben, a
mennyiben bő selyem bugyogót s nyitott kék kaftánkát visel, de turbánját
leoldta fejéről, s arcza török szokás ellen fátyol nélkül levén, egész
nyugalommal nézeget ki a kocsiablakon, vizsgálva a tájat s a jövő-menő
parasztembereket.
A török vezér rendbe állítja seregét a falu alatt. Úgy látszik nagy
fegyelemhez van az szoktatva. Mindenki vezérére néz és meg sem moczczan.
Balfelől a fiatal gyerkőcz, jobbfelől egy magas, szálas férfi állanak a
csapat szárnyán. Hátul vannak fölállítva a kurtányok.
– Vitézeim! szólt a basa gyors, kemény hangon a csapathoz: – E helyütt
tábort fogtok ütni. Mindenki helyén marad, fölnyergelt lova mellett, s
fegyverét le nem oldja. Ferhád aga tizenketted magával bemegy a faluba,
s megmondja becsületesen a bírónak, hogy küldjön ki negyven mázsa
kenyeret, ugyanannyi húst, kétannyi szénát és zabot, fontját kifizetvén
általjában négy asperével; sem többet, sem kevesebbet.
Azután a kurtányokhoz fordult a basa.
– Ti kutyák! Ne gondoljátok, hogy rabolni jöttünk ide. Helyeitekről meg
ne moczczanjatok, mert ha megtudom, hogy csak egy ludat is elloptatok a
faluból, kujásaitokat fölakasztatom, titeket pedig megtizedeltetlek.
Akkor négy lovast kiválaszta a seregből.
– Ti követni fogtok engem. A többiek addig pihenjenek, mert még az éjjel
folytatjuk az útat. Távollétemben Feriz bég parancsol.
A fiatal gyerkőcz meghajtá magát.
– Ha Feriz bég parancsot fog tőlem kapni eltávozásra, akkor
visszatértemig Ferhád agának engedelmeskedtek.
A basa ezzel kengyelvasát lova oldalába vágva, négy kisérőjével Bodola
felé elvágtatott.
Ekkor a fiatal gyermek, kit a basa Feriz bégnek nevezett, katonás
biztossággal rugtatott elő s csengő erős hangon adott a hadaknak
parancsot a leszállásra; keményszájú arab paripája hányta vetette magát
alatta, szügyébe vagdalta fejét, két lábra ágaskodott; a kis vezér,
mintha észre sem venné paripája ficzánkolásait, biztos öntudattal osztá
tovább parancsait.
… A basa azalatt folytatta tovább útját Bodola-vár felé.
A vár ura, Béldi Pál, csak előtte való nap érkezett haza feleségével
együtt, odahagyva szó nélkül Kemény János udvarát, s épen a tornáczon
állott, midőn a török lovagok bevágtattak udvarára. Azon időben oly
viszonya volt Erdélynek a törökkel, hogy az ilyes látogatás minden
előleges bejelentés nélkül is megtörténhetett.
A basa meglátta Béldit, rögtön leugrott lováról, s a lépcsőkön felsietve
hozzá, rövideden bemutatta magát.
– Én vagyok Kucsuk basa. Erre lévén útam, feljöttem hozzád egy szóra, ha
ráérsz.
– Parancsolj velem, szólt Béldi, s maga előtt bocsátva vendégét,
bevezette őt a várterembe.
Nagy négyszögű szoba volt az, falaira keleti vidékek festve; ablakai
között hosszú, földig érő metszett tükrök, ragyogó aczélrámában. A
márvány padlaton hosszú tarka szőnyegek keresztül vonva; körül a falakon
emlékezetes ősök képei s egy-egy csomó régi fegyver, csodálatos
alakzattal és összerakással; közepén egy nagy zöld márványasztal
girbegurba lábakkal; szerteszét nagy karszékek, maroquinnal borítva,
nehézkes faragványokkal. Egy átelleni ajtó az erkélyre vezetett, honnan
messze a havasokra volt a kilátás; az alkony világa piros és lilaszín
foltokat vetett a színes üvegeken át a belépők arczaira.
– Miben lehetek szolgálatodra? szólt Béldi a basához.
– Jól tudod, szólt Kucsuk, hogy most Erdély fejedelmi széke fölött nagy
viszálkodás van az országban…
– Nem törődöm vele. S nem szándékozom magamat sem egyikért, sem másikért
beleavatni, – felelt Béldi óvakodva.
– Nem azért jöttem hozzád, hogy vagy tanácsodat vagy segítségedet ez
ügyben fölkérjem; azt a kard fogja megoldani. A miért jöttem hozzád,
csupán családi ügy s merőben engemet illet.
Béldi csodálkozva ülteté le vendégét maga mellé. – Beszélj.
– Hallottad talán, hogy egy időben egy Kállay-leány itt Erdélyben egy
fiatal török lovagba beleszeretett és – természetesen rokonai tudta és
akarata nélkül, annak nejévé lett.
– Hallottam. Mondják, hogy a fiatal török ép oly hódító volt az
asszonyokkal szemben, mint vitéz a harczban.
– Meglehet. A harcz hódításai azonban letörülték a szerelem hódításait
az arczról; a mint láthatod, arczom keresztül-kasul van vagdalva
sebhelyekkel; mert azon férfi, ki e nőt elvette, én vagyok.
Béldi a meglepetés kiváncsiságával kezde figyelni a basára.
– Én e nőt mindvégig hódolattal szerettem, folytatá a basa. Ez te
előtted furcsán fog hangzani egy török szájából; hanem úgy van. Sem több
nőt, sem rabszolgálót nem tarték mellette. Egy fiam van tőle, a kire
büszke vagyok. Most oly élin állanak ügyeim, hogy vagy csodákat kell
elkövetnem Isten segélyével, vagy elvesznem a harczban. Azt tudod, hogy
Mahomed vallása nagyon ajánlja a csatatéri halált, arra én nem sokat
gondolok, hanem eszembe jut nőm, ki ha engemet és fiát el találja
veszteni, a legkétségesebb helyzetben maradand. Törökországban üldözni
fogják azért, mert keresztyén maradt, Erdélyben azért, mert törökhöz
ment nőül. Ott az én rokonaim, itt az övéi. E végett jöttem hozzád egy
kéréssel. Téged becsületes embernek hallottalak emlegetni, nődet is
derék asszonynak. Fogadd nőmet családod körébe. Annyi vagyont hagytam
neki, hogy terhedre nem leend; csupán védelmedre lesz szüksége. Ha ezt
megigéred, számolhatsz örök időre barátságomra és hálámra s
parancsolhatsz kardommal, vagyonommal és életemmel, – azon esetben, ha
megmaradok.
Béldi megszorítá a basa kezét.
– Hozd nődet ide, monda biztatóan, én és nőm mint testvérünket fogjuk őt
tekinteni.
– Csak mint testvért ne! tréfálkozék Kucsuk. Nálatok a testvér szó azt
jelenti, a mit nálunk az ellenség. Tehát elhozhatom őt?
– Szívesen látandjuk, szólt Béldi s parancsot adott csatlósainak, hogy a
basa kisérőit vezessék vissza Tatrángig s onnan fáklyavilággal hozzák
föl a basa hintaját.
Kucsuk megizente, hogy Feriz bég is feljőjjön.
Béldi ezalatt bemutatta Kucsuk basát nejének, s nem kis örömére
szolgált, midőn neje a basa feleségéről úgy emlékezék, mint egyikéről
ifjúkori barátnéinak, kit viszontláthatni természetes kiváncsiság és
öröm ösztönzé.
Néhány óra mulva megérkezék a hintó, begördülve nehézkes fogatával a
négyszögkövekkel kirakott várudvarra; Feriz bég lóháton kiséré.
Béldiné a lépcsőkig lefutott a basa neje elé s a mint az kiszállt
hintajából, örömsikoltva fogadta:
– Katalin! Ismersz-e még?
A hölgy szintén ráismert Béldinére s azzal a két barátné egymás karjaiba
rohant, összevissza csókolózva s kölcsönös hizelgésekbe törve ki, «hogy
megszépültél, mily délczeg asszony lett belőled!» stb. stb.
– Nézd, ez itt fiam! szólt Katalin Feriz bégre mutatva, ki lováról
leszállva, gyermekes gyöngédséggel sietett anyjához csatlakozni.
– Oh mily gyönyörű fiú! szólt Béldiné elragadtatva s a szép rózsa-arczú
gyermeket magához szorítá, összevissza csókolá.
Ha tudta volna, hogy az nem gyermek többé, hanem hadvezér!
– Oh de nekem is vannak gyermekeim, szólt Béldiné, édes versenyzésével
az anyai érzetnek. Látni fogod őket. Tud fiad magyarul?
– Magyarul? szólt Katalin, szinte sértett önérzettel. Egy magyar nő
gyermeke, hogy tud-e magyarul? Ilyet csak kérdezhetni is?
– Annál jobb, szólt Béldiné, úgy a gyermekek is hamar meg fognak
ismerkedni egymással. Mert ti a mi családunkhoz fogtok ezentúl tartozni.
Férjeink már elvégezték egymás között s mi annak igen fogunk örülni.
A kedves eleven házi nő azzal átölelte barátnéját és Feriz béget kézen
fogva felvezette családi körébe, folyvást csevegve egymással s ezer
kérdést és feleletet téve egymáshoz.
A kis női teremben vigan lobogott a kandalló tüze; nagy nehéz virágos
selyemfüggönyök sötétíték el a falakat; kis elefántcsont asztalon pompás
álló óra ketyegett, czifrázatai ragyogtak rubintól és chrysoprastól; a
terem hátuljában dagadozó kerevetek kinálkoztak, metszett buzavirágszín
bársonynyal bevonva; a középen levő kerek asztalon, melyről himzett
persa szőnyeg omlott a földig, nehéz massiv ezüst karos gyertyatartó
állott, syrent ábrázolva, ki mindkét kezével egy-egy szál viaszgyertyát
tart magasra.
A csinos fehérmárvány kandalló előtt álltak Béldiné gyermekei, a
nagyobbik Zsófia, egy tizennégy éves felnőtt leányka, finom alakzattal,
szemérmetes arczczal, a tüzet látszott rendezni. Haja még egész
gyermekesen volt két tömött tekercsbe fonva hátul s csaknem sarkig ért
le kétfelől. E leány lett később Wesselényi Pál felesége.