körülkeríteni, felét a seregnek szemközt állítom rá, a többit elosztom.
Egy rész a kukoriczaföldek között lappangva elzárja a város felőli
útját, a másik a malom árka felől oldalába kerül, a harmadik megmarad
tartaléknak. Kegyelmed udvarával együtt a tartalékhoz megyen.
– Mit? kiálta föl Kemény sértődötten. Én a tartalékhoz? Legelől szokott
járni a magyar fejedelme a csatában mindig!
– Jó volt az akkor, de combinált ütközetben az olyan becses személy, a
kinek életére mindig vigyázni kell, csak útjában van a vezérnek s mindig
gátolja a sereg mozdulatait. Hanem, ha úgy kivánja nagyságod, én átadom
a vezéri botot s magam a sorba állok; parancsoljon nagyságod. Itt
szükségképen csak egy ember lehet egyszerre fővezér.
– Csak maradjon az kegyelmed és intézkedjék, a hogy tetszik, csupán
engem hagyjon oda állani, a hova akarok s miattam ne korlátolja magát.
S ezzel a fejedelem néhány urral az asztalnál maradt.
… Alig tette meg Wenzinger a szükséges elhelyezéseket, midőn jöttek
jelenteni a fejedelemnek, hogy a sereg csatarendben áll.
Azzal Kemény véghetetlen nyugalommal fölkelt helyéről, fölkötteté
kardját, s a mint pánczélját föl akarták csatolni, nem engedé: «Minek
az? úgymond, bátrabban ver tán pánczél alatt a szív?»
Erre előhozatá legdélczegebb paripáját, melynek hánykodó fejét két
csatlós alig birta tartani kantáránál fogva, a fekete tűzszemű paripa
ágaskodott, orrlyukain fúva a gőzt, s a fehér tajtékot szügyébe szórva;
hosszú hullámzó farka csaknem a földig ért.
Kemény János nyergébe vetette magát s kardját kivonva, vágtatott a
seregek elé. Mindenki bámulta, a milyen jó lovas volt, mintha hozzá lett
volna nőve a ménhez, annak minden szökellésével összehangzottak saját
mozdulatai; midőn a seregek elé ért, délczeg paripája kevélyen kezdte
aprózni lépéseit, sebesen kopogva tánczos lábaival s fejével mintegy
köszöntgetni látszott a seregnek, mely egyszerre hangos éljenzésben tört
ki; – azon pillanatban megbotlott a fejedelem lova, s a mint két első
lábával egyszerre előre bukott, az ezüst zabola ketté tört szájában s a
fejedelmet csak a legnagyobb ügyesség és lélekjelenlét menté meg, hogy
lova fején keresztül nem bukott.
Kisérői rögtön ott termettek mellette.
– Ez baljóslat! nagyságos uram, hebegé Bethlen Elek, üljön nagyságod más
paripára.
– Nem baljóslat, viszonza Kemény, mert lovamon maradtam.
– Azonban jó volna, ha nem maradna nagyságod rajta. Ez a ló már most
mindig botlani fog, mert megijedt.
– Csak azért is rajta maradok, hogy megmutassam, mennyire nem félek az
omenektől; monda daczosan Kemény s levétetve lova fejéről az eltört
zablájú kantárt, másikat tétetett föl rá.
Ezen pillanatban hangzott fel a távolból Kucsuk basa seregeinek
trombita-riadója.
* * *
Egy, végeivel hátra felé fordult félholdat képezett a török lovasság,
melynek közepében Kucsuk basa lovagolt.
A basa szokatlan pompájú öltönyt viselt ez alkalommal, kaftánja arany
virágokkal szőtt nehéz selyemből volt, mely alatt arany fonalakból szőtt
dolmány látszott elő; derekát sokszorosan áttekert drága keleti shawl
övedzé; visszafelé kötött kardja ragyogott a drágakövektől, s turbánja
kontyába egy egész kerecsenszárny volt tűzve gyémántos forgóval.
Paripája tűzvérű berber-fajta mén, száraz fővel, hosszú befont
sörénynyel s repülő fekete farkkal, büszkén hányta fejét, sallangos
csótárját rázva, egész testét valami arany reczés háló ékesíté, s
szironyos sallangjairól nagy arany félholdak csüngtek alá, egymáshoz
verődve.
A hogy Kucsuk basa meglátta Kemény János fölállított hadsorait, leszállt
paripájáról, arczczal a földre borulva, azt háromszor megcsókolá, mind
annyiszor térdre emelkedve s kezeit s áhitatteljes arczát föltartva az
égre, kiáltá Allah nevét.
Azzal ismét felült lovára s fiát maga elé hivatva, egyet a kontyában
levő kerecsentollak közül kiszakasztott s azt a deli ifju kontyába
tűzve, így szólt hozzá:
– Menj a sereg bal szárnyára, és ott úgy cselekedjél, hogy vitézül
harczolj. Mert jobb, hogy ellenség fegyvere emészszen meg, és halva
lássalak, mintsem elszaladván, ez az én kardom (s itt megüté kezével
oldalán függő fegyverét) öljön meg.
Feriz bég hódolatteljesen hajtá meg fejét s megcsókolva apja köntösét,
büszkén nyargalt a kimutatott helyre: szinte tudta, hogy mindenki azon
sastollat nézi most, melyet az apja az ő turbánjába tűzött.
Ezzel végig lovagolt a basa a hadsereg előtt s ily szavakat intéze
lovagjaihoz:
– Jó vitézek! im szemeitekkel látjátok az ellenséget. Nem mondom sok-e
ez, vagy kevés? mert magatok nézhetitek. Sokkal többen vannak ők
minálunk. De bízzatok Allahban, és harczoljatok vitézül, jobb dicsően
itt kezünkben levő karddal halnunk meg, mint gyalázatosan elfutnunk.
Erdély közepében vagyunk; a ki elfut, mire a határokig ér, az üldözők
agyon verik, s a ki megmenekszik, a császár fojtatja meg. Nincs mit
válogatnunk, csak a győzelem és halál között.
Azzal a kurtányokhoz fordulva, rájok riadt kemény, haragos szóval:
– Jól tudom, ti kutyák, hogy az első lövésre készen vagytok megszaladni,
de meghagytam a határokra rendelt seregeknek, hogy ha csak
visszatekintend is valamelyik közületek, ott rögtön fejét vegyék.
Ezzel serege élére állva a basa, kivont kardjával intett, hogy fujják
meg a trombitákat, s a mint széttekinte seregei fölött, meglátta, hogy a
háta mögött levő szarácsiak, féldinnyealakú rézsipkáikkal, elő kezdik
szedni hosszú puskáikat, s lövésre készítik.
– Hát ti mit akartok? riadt rájok a basa. Tegyétek le azt a puskát, több
van amott az ellenségnek. Most csak kardra leszen szükség. Mindenki
lovagoljon bátran az ellenség elé, s mikor én kardommal inteni fogok,
boruljon le a lova nyakára, s nyargaljon minden tétova nélkül előre.
A sereg úgy tett, miként parancsolva lőn. A szarácsiak nyakukba vetették
tölcséres lőfegyvereiket s széles pallosaikat kivonva, ügettek
mindnyájan előre, a basa nyomdokában.
Kemény seregei mint egy érczfal állottak előttük, elől a puskások, hátul
a lándzsás had. Középett Wenzinger, a jobb szárnyon Kemény János. Az
oldalhadak a malomárok, s a málé-ültetvények mögött vonultak lappangva a
török háta mögé.
Midőn a török had szinte lőtávolságra érkezett Kemény hadához, Kucsuk
basa hátra fordulva, jobbra-balra haragos szemmel széttekinte katonái
fölött, mire azok egyszerre lehúzva fejeiket lovaik nyakához, kardjaikat
előre feszíték s kengyelvasaikat lovaik oldalába vágva, sebesen
nyargalva rohantak elleneik sorába.
– Allah! Allah! Allah! hangzék háromszorosan a támadó török kiáltása, s
harmadikra roppant dördülés következett; Kemény János seregei egyszerre
sortüzet adtak a támadó lovasságra, mely egy pillanatban füstfellegbe
borítá soraikat.
A puskatűz rendesen keveset szokott a hadban ártani, s nagyobb a hangja
mint a veszedelme. Itt is alig hullott ki miatta egy-két török a sorból,
bukfenczet vetve lovával. A többi veszett ordítással vágtatott előre.
Wenzinger észrevevé, hogy lövészei nem érnek rá másodszor tölteni,
rögtön a lándzsás csapatokat parancsolá előre. Még azon időkben nem volt
föltalálva a puskára alkalmazott szurony, s külön csapat kezelte a
puskát, ismét másik a dárdát.
Ha a lándzsás csapatok csak annyi ideig ellent birtak volna állani a
lovas rohamnak, míg a puskások ujra megtölthetik fegyvereiket, vagy az
oldalt előrohanó seregek a törököt hátul megszorítják, Kemény
megnyerendé az ütközetet; de a lándzsás had az összeütközés első
pillanatában keresztül lőn törve s kétségbeesett védelem után
nagyobbrészint leaprítva, mire a védtelen puskás had tömegestül
megfutott, a legnagyobb rendetlenséget idézve elő a hadseregben
kétségbeejtő ordításával.
Wenzinger erre rögtön helyre akarva állítani a megbomlott rendet,
parancsot adott az egész csatavonalnak a visszavonulásra, s ha parancsát
végrehajtják, tán megfordítá még az ütközetet, de a lovasság, melyet a
fejedelem vezérlett, ennek büszke ellenparancsára ott maradt elébbi
helyén, midőn a többi csapatok már mind megváltoztaták állásukat,
egyedül küzdve a neki jutott szakaszszal.
Ekkor a basa rögtön fölhagyva a hanyatthomlok rohanó puskások
üldözésével, egész erejével Kemény ellen fordult, a ki egyszerre oldalt
és elől levén megtámadva, elveszté lélekjelenlétét s nem levén többé
helye és ideje nyugodt visszavonulásra, a merre utat lát, vad
futamodással törte magát keresztül, eszeveszett rohantában nem vevén
észre, hogy épen saját visszavonulóban levő gyalogságát gázolja el; a
mint hogy a lovasság bomlott nyargalással rohanva a még rendben levő
sorokra, tulajdon népét kezdte eltipratni, teljesen meggátolva a
tartalék kifejlődhetését s a legbomlottabb zavarba hozta az egész
sereget. A gyalogság fegyvereit elhányva futott szét az egymást üldöző
lovassereg elől; a ki útban maradt, azt a nyargaló tömegek
agyontaposták; sem a vezér talentuma, sem egyes vitézek önfeláldozása
nem volt képes többé a csatát rendbe hozni, az egyik vad futása zavarba
hozta a többit; a csata tökéletesen elveszett.
A bomlott viadalban futott maga a fejedelem is; minthogy a küzdelemben
legelől volt, most leghátul maradva, az előtte futóktól alig birt
üldözői elől menekülni. A törökök mindenütt nyomukban voltak a futóknak,
pusztítva, a kit utólértek; a fejedelem mögé egy fiatal török ifju
férkőzött, lovának sokkal könnyebb terhe lévén, mint a fejedelemének,
hamar utólérte. A kontyába tűzött sastollról rá lehete ismerni Feriz
bégre.
A fiatal levente arcza ifjui hévtől lángolt, a fejedelemé sötét volt düh
és szégyen miatt. Hátra-hátra nézett futtában s fogait csikorgatá, hogy
egy gyermek elől kell futnia. Sokszor meg akart állani, de elvadult lova
magával ragadta.
Az ifjoncz e közben oly közel ért már hozzá, hogy kardjával kezde feléje
csapkodni. A fejedelem eleinte védelemre sem méltatá a suhancz
támadását, csak a midőn az mindig jobban beérve őt, merészebben kezde
hozzá vagdalni, emelé föl kardját, visszasujtva hozzá.
– Elmaradj rólam, fattyú! kiálta dühösen Kemény, vagy ha megfordulok,
úgy pofon váglak, hogy minden csikó-fogad kihull.
Feriz erre egy szökéssel épen mellé rugtatott s fényes, karcsu görbe
damaszk kardját a fejedelem nyakának mérve, villogó szemekkel tekinte le
reá, míg a fejedelem elborult arczczal fogta hátra kardját, egy
visszafelé intézett kegyetlen csapásra, mely arra volt szánva, hogy a
merész ifjút derékban ketté szelje vele. Olyan volt e két alak egymás
mellett, mint egy fiatal sas, mely ujjongva üldöz egy futó párduczot,
vérengző agyarkodással kiáltva le és fel egymásra.
Azon perczben, midőn mind a két kard egyszerre süvöltött, Kemény alatt
újra nagyot botlott a ló, s megtört lábbal bukott térdre. Kemény csapása
az által más irányt véve, Feriz bég helyett, annak lova fejét érte, azt
végig hasítva fölfelé, míg Feriz kardja épen a fejedelem homlokára
villant.
A lováról lebukó fejedelem sötéten tekinte föl ellenére, homlokáról
patakzott alá a vér a fenyegetően összevont ránczok között; még egyszer
sarkantyúba kapta paripáját; az inaszakadt mén felrugta magát hátulsó
lábaival s azzal lehulló lovagját maga alá temetve, a rohanó ellenség
által urastul együtt elgázoltatott.
A vad viadalban senki meg sem jegyzé a helyet, hol a fejedelem
elhullott. Csak napok mulva lelték meg a segesvári piaczon hasgatott
köntösét és tört fegyvereit, miket török martalóczok áruba bocsátának s
miket Apafi Mihály, most már Erdély egyedüli fejedelme, magához váltott
s később fogarasi tárházában őriztetett. Az elesett fejedelem testét is
sokáig keresteté Apafi a csatatéren, hogy tisztességesen eltemettesse; a
megfosztott s eléktelenült hullák között senki sem birt arra ráismerni.
* * *
Kucsuk basa megnyerve a csatát, trombitát fuvatott üldöző hadainak,
visszatérítve őket a vert had kergetésiből. A takarodó hangjaira
visszaszállingóztak a török lovagok, ellenkezőleg azon rendes
szokásukkal, miszerint a török seregek megnyert csata után ép úgy
szélyel szoktak szórva lenni, mint maga a megvert ellen. Kucsuk szoros
fegyelemre szoktatá őket.
A visszatérők füsttel és vérrel voltak lepve, legvéresebb volt mindannyi
között Feriz bég, köntösén itt-amott látszottak a keresztül lőtt golyók
szakadásai, s a harmadik paripán ült a csata kezdete óta, kettőt
megöltek alatta.
Kucsuk szótlanul ölelte fiát keblére s homlokon csókolva, saját arany
lánczát akasztá annak mellére, s kardját megcserélte vele, a mi a
tiszteletadás elképzelhető legnagyobb jelének tartatott.
De Ferhád agát a jobb szárny vezérét halva hozták a vezér elé,
lándzsákra fektetve. Minden nemei voltak rajta a sebeknek, golyó,
kardcsapás és lándzsadöfés.
Kucsuk leugrott lováról, sirva borult a holttestre, s össze-vissza
csókolá azt, Alláhra esküdvén, hogy egész Erdélyországért nem adta volna
ez ember életét.
S addig be nem vonult a városba, míg Ferhádot el nem temetteté. A
dervisek rögtön körülállták a halottat, megmosdaták, betekergeték
illatos patyolatba, maga a basa keresett ki számára egy szép verőfényes
helyet sudaras fák alatt; oda temették el, arczczal napkeletnek
fordulva, s lobogós kopját tűzve behantolt sírja fölé; s három napig
őrzék ott kiküldött őrök, hogy holttestét meg ne csonkíthassák a
boszorkányos dzsínek.
VII. A FEJEDELEMNŐ.
A nagyszőlősi nap után Kemény János hívei kifutottak Magyarországra, az
elhullt fejedelem fia, Kemény Simon pártjára esküdve, ki
Aranyos-Meggyesen maradt; a hanyatló ügynek azonban kevés barátja
szokott lenni; míg Kemény Simon pártja lépésről-lépésre fogyott, Apafié
akként nőtt nyomról-nyomra. A diadalmas siker által az ország színe,
java meg lőn számára nyerve, a városok főbirái, az előkelő nemesség, a
várak kapitányai siettek elő hódolataikkal: az ország minden rendei
elismerék őt fejedelműl.
Csupán néhány vár állott még ellent, a hol Kemény pártja német
helyőrséget hagyott, s ezek között volt Kolozsvár.
Kucsuk basa megerősített hadakkal hozá Apafit Kolozsvár alá s sátort
üttetve számára az Óvár átellenében a Hidelvén, hol még akkor csak
szalmaviskók álltak, az új fejedelem ott fogadá el látogatóit.
Alig virradt meg a nap, már ostromolva volt Apafi sátora látogatók,
hódolók és kérelmezők seregétől.
Az új fejedelem, azon kellemes helyzet ujdonsága által elragadtatva,
mely szerint mindenkinek teljesítheté kivánalmait, alig tagadott meg
valakitől valamit.
A mint észrevették, hogy csizmáit huzza, már jöttek hozzá Naláczi és
Daczó uraimék, mindegyik egy csoport tisztelkedőt jelentve be, a kik
mosolygós ábrázattal vártak ott künn a sátor előtt. Apafi sietett
öltözködni, nehogy valaki elkéssék miatta. Alig várta, hogy eleget
tehessen mindenkinek.
A betolakodók közt első helyen lehete látni Csáky László uramat. A fiát
ajánlotta apródul a fejedelem mellé, ki néhány hét előtt még Kemény
János poharait töltögeté. Apafi nem birta eléggé kifejezni örömét ez
ajánlat fölött.
Jött Haller Gábor uram, magát véghetetlenül hajtogatva s tíz más társai
nevében szép beszédet mondott Apafinak, melyben minden tizedik szó a
megszólítás volt, s Apafi alig birta gyermekes örömét elrejteni arczán,
midőn magát nagyságos uramnak hallá neveztetni, a mi Erdélyben a
nagyfejedelemnek czíme volt. Haller Gábor uramat rögtön meghivá magához
ebédre.
A sátor hátterében egy magasabb szék állott, melyet a szégyenkedő
fejedelem sehogysem akart elfoglalni, míg testvére István erővel le nem
nyomta rá, s minden kérelmező előtt fölkelt s egész az ajtóig kisérte.
Jöttek azután egyenkint, tisztelkedők, instansok és hódolók.
A fejedelem mellett álltak Naláczi, Daczó, Apafi István és Cserey János,
kiket váltig kinált a jó fejedelem, hogy üljenek le.
A hódolatok elfogadása után, miközben a várkapitányok kulcsaikat rakták
le a fejedelem kezeibe, következtek a kérelmezések.
Jött Pók Márton uram, a fogarasi porkoláb, azon alázatos instantiával,
hogy miután a fogarasi kapitány Kemény Simonnal elfutott, annak helyébe
ő mozdíttassék elő.
Apafi megigérte, hogy gondja lesz rá.
Jött Szász János uram, a szebeni főbiró, töredelmes folyamodással
elpanaszolva, hogy őt polgártársai üldözik, s a fejedelem védelmeért
esedezett.
Apafi szárnyai alá fogadta.
Következett Zágoni Mózes uram, ki némi számadások elengedtetését kérte,
mikkel még Kemény Jánosnak tartozott.
Apafi azt is vigasztalva bocsátá el.
Végtére egy zekés, ködmenes lúfő székely állott elébe, köpczös, tömzsi
legény, mint mondá, az oláhfalusi község küldöttje, ki helysége nevében
hódolatát adta át a fejedelemnek s két rendbeli furfangos kéréssel
járult a fejedelem elé, melyek ilyformán hangzottak: pro primo:
engedtessék meg Oláhfalunak az, hogy ezentul Kolozsvártól csak két
mérföldnyire legyen (mint tudjuk, messzebb van tőle husz mérföldnél);
pro secundo: hozassék a felől törvény, hogy a kinek lova nincsen, járjon
gyalog.
A fejedelem nevetve hagyá helybe az agyafurt kivánatokat s rendkivüli jó
szeszélybe látszott ez által jőni, mely állapotot Kelemen diák, egy
pisze hórihorgas egyéniség, álltól térdig rókatorkos mentébe gombolva,
olyformán sietett hasznára forditani, hogy egy kezében régóta
tartogatott összegöngyölt pergament térden állva nyujta át Apafinak, ki
is másodmagával belekapaszkodva a nagy pergamenbe, a mint azt
szélyelhuzá, az Apafi-nemzetség genealogiáját olvashatá róla,
zöldleveles családfára festve, mely által családja a Bethlenekkel és
Báthoriakkal hozatván kapcsolatba, fölvitetett egészen Aba Sámuel
királyig, s ennek a révén a hét vezérek egyike, Hubáig, s itten meg nem
állapodva, elszármazott Attila legkisebb fia, – Csabáig, s onnan
leányágon fölment Porphyrogenita császár leányáig, fiágon pedig egész
Nimródig, a ki legelső király volt a világon.
Apafit némileg boszantani látszék a hizelgés, de nem érze magában elég
elhatározottságot a hizelgőt kidobatni a sátorból, tehát csak
összegöngyölgeté a genealogiát s háta mögé támasztva, elhatározá, hogy
egy pár aranynyal majd kiszurja szemét az impertinens poetának.
Mind a mellett maradhatlan jókedvűnek látszék a fejedelem, úgy látszott
rajta, mintha minden ember iránt különös hálával, lekötelezettséggel
akarna viseltetni, a ki hozzá közeledék, s miután mindenki folyamodásait
kihallgatta, mintha még mind azt kevesellené, oda fordult Naláczi és
Daczó uraimékhoz.
– Hát kegyelmetek kedveért nem tehetek-e semmit? Azon hűségükért, hogy
első percz óta oldalam mellett maradtak, minő jutalmat találjak
kegyelmetek számára?
Naláczi és Daczó uraimék már régóta törték fejeiket ugyanezen kérdés
felett, nem tudva, hogy mit kérjenek a fejedelemtől? nehogy keveset
találjanak kérni.
– Én csekély érdemeim jutalmazását nagyságod nemes lelkére bízom, felele
Naláczi uram, s azt gondolá magában, hogy Béldi helyett aligha új
generálisra nem lesz szükség a székelyekhez.
– Én magam említésre méltónak sem tartom azon csekélységet, a mit
nagyságodért cselekedtem, szólt szerényen Daczó István, magában arra
gondolva, hogy a Bánfi Dénes elfutásával megürült kolozsvári kapitányság
épen alkalmas állomás lenne az ő számára.
Apafi rájok nézve a legjobb kedélyben vala, s tán belső tanácsosaivá
teendé a két jámbor, de különben elég kevéssé alkalmas úri embert;
azonban különös szerencsétlenségükre e pillanatban tolongás kezde
támadni a sátor előtt, s a mint a testőrök félre vonták a függönyöket,
Kucsuk basa lépett be Apafi elé.
A fejedelem székéről felugorva, elébe akart szaladni, azonban Apafi
István megrántá mentéjét, s fülébe dörmögé:
– Tartson kegyelmed tekintélyt a török előtt, ez csak egy alárendelt
basa, kegyelmed pedig Erdély fejedelme.
Mind a mellett Apafi meg nem nyugodott addig, míg Kucsuk basa nem inte
neki, hogy maradjon ülve, s noha a török állva maradt a fejedelem előtt,
mégis az maradt köztük a különbség, hogy Apafi arcza volt a nyájas,
háládatos, Kucsuké a büszke, méltóságteljes.
– Mivel hálálhassam meg irántami fáradságait? kérdé Apafi őszinte
buzgalommal a basától.
– Hálával nem nekem tartozol, hanem császáromnak, viszonza emez
szárazon. Én csak az ő parancsát teljesítém, midőn Erdély trónjára
behelyeztelek. Isten segítségével szétverem ellenségeidet, most még e
néhány vár van hátra, melyeknek elfoglalása után én bevégzem
kötelességemet, a többi azután a te dolgod. Holnap hozzá kezdetek
Kolozsvár ostromához, s bármibe kerüljön, addig meg nem pihenek, míg el
nem foglalom. Ha az elesett, a többi önkényt utána fog esni.
– Nem találja szükségesnek kegyelmed, hogy a vármegyék banderiumait
felültessem? kérdezé Apafi.
– Nincs rájok szükségem, viszonza Kucsuk. Maradjanak ők otthon, s
lássanak dolgaik után. Az én hadaim elvégeznek mindent.
Apafi meg akarta köszönni a basa nagylelküségét, midőn egyszerre
észrevevé, hogy mindenki a sátor egyik mellékajtajára tekint, melyen
valaki minden bejelentés nélkül belépett.
A fejedelem oda fordult, s a mit maga előtt látott, egyszerre
elfeledteté vele fejedelemségét, el Kucsuk basát és Kolozsvárt. Neje
állt előtte, a szép, a méltóságteljes Bornemisza Anna.
Ez már fejedelmi tekintet volt! az övé. E hódolatra gerjesztő, e
parancsoló arcz, mily nyájasan, s mégis milyen büszkén tudott
széttekinteni! viseletében nem volt semmi pompa, de kellett-e oda több
drágakő, a hol e beszédes szemek ragyogtak, kellett-e bársony vagy
hermelin e királyi termetre, hogy annak fönségét mindenki elismerje?
Mióta Mihály elhagyta, most látta őt viszont először.
Betegágyából fölkelve, még egyszer oly szép volt, mint azelőtt; a
boldogsághoz és kényelemhez szokva, arcza valami átlátszó ragyogást
sajátított el, szemei, miket a bánat könye régóta nem látogatott meg,
tisztábban ragyogtak, mint egykor, ajkai, melyek régóta csak örömhöz
voltak szokva, édesebben mosolygtak, termete megtelt, a karcsuság mellé
gömbölydedséget is nyerve, s a bizalmas, öntudatos méltóság, mely minden
vonásán, minden mozdulatán meglátszott, oly jól illett ez alakhoz.
Apafi feledve illemet és méltóságot, a mint feleségét meglátta,
felugrott helyéről, s elébe sietve megragadá kezét s keblére ölelve a
bájoló asszonyt, mint szokta, midőn még csak egyszerű nemes volt, annak
arczát és ajkait az összegyült rendek hallatára elég hangosan
megcsókolgatá.
Anna engedékenyen simult férje keblére, s női gyöngédséggel nyujtá
gyönyörű ajkait annak csókjai elé, de a mellett nagy komoly szemei férje
vállain keresztül a sátorban összegyűltek arczait látszottak vizsgálni,
egyen-egyen hosszabb ideig megakadva.
Az ölelkezésnek nem látszott Apafi részéről vége szakadni, ki feleségét
mégis jobb szerette, mint egész Erdélyországot a partes adnexæ-vel
együtt; míg Anna mosolyogva ki nem bontakozott karjai közől, tréfás
gyöngédséggel mondva:
– Kegyelmed egyedül rám vesztegeti ömlengéseit, pedig még itt más valaki
is van, a ki azokból magának részt követel, – s azzal odainté Sára
asszonyt, ki úrnőjét mosolygástól fényes orczával kísérte a sátorba s
Apafi örömittas szemei előtt egy kis alvó szép gyermeket takart fel, kit
selyem szőnyeggel födve, a vén dajka karjain duczolgatott.
Apafi magán kívül ragadta kezeibe a gyermeket, s összevissza csókolá
annak gömbölyű angyal arczát. A gyermek felébredve, engedé magát ölelni,
csókolni, a nélkül, hogy megnyikkanna s kis kék szalagos kezeivel apja
szakállát tépdesé, minek az még jobban örült.
A körüllevő urak illendőnek tarták a fejedelemnek gratulálni az atyai
örömekhez, ki gyermeke arczát feléjök mutatva, örömtől ittas szemekkel
monda:
– Látjátok, milyen komoly; nem sír, mert férfi.
Bornemisza Anna ezalatt odainté magához Apafi Istvánt s fülébe sugta:
– Nem fognak kegyelmetek neheztelni, ha a fejedelem családörömei és
gondjai nehány pillanatot elrabolnak a közügyektől.