éjt kivánva, szobájába készült távozni; Klári megcsókolá úrnője kezét, s
a nő csodálkozva tekinte rá. Érzé, hogy kezére forró köny hull, s a
leány nem akarja azt elereszteni, hanem arczához szorítja.
– Mi lelt? kérdé Apafiné megütközve.
– Engem semmi sem, zokogá a leány. Hanem úgy megsajnáltam
nagyasszonyomat. Már régen gondolkoztam valamiről, de sohasem mertem
megmondani. Sokszor beszéltünk róla, hogy urunk fogva van, s
váltságdíját nehéz lefizetni; – nekünk a faluban leánytársaimmal
mindegyikünknek van nyakbavaló láncza, a mire annyi hiábavaló arany- és
ezüstpénz van felfűzve, a minek senki sem veszi hasznát. Mi tehát
leányok összebeszéltünk egymással, hogy ezt a pénzt, melyre nekünk úgy
sincsen szükségünk, összerakjuk, s odaadjuk nagyasszonyomnak, hogy
küldje el nagyuram váltságdíjába. Ha nem lesz is elegendő, de annyival
is több lesz.
Apafiné önkéntelen könynyel ragyogó szemében szorítá meg a parasztleány
reszkető kezét.
– Köszönöm leányom, szólt megilletődve. Többre becsülöm ajánlatodat,
mintha Bánfiné húgom tizezer aranyos nyakkötőjével kinált volna meg. De
hisz az Isten majd így is megsegít.
E pillanatban lódobogás hallék künn az udvaron, s az ebek ordítva
kezdtek el üvölteni.
– Ki az? – Talán zsiványok? A vörösüngösök, hebegé a vén dajka, s egyik
cseléd sem mert az ajtóhoz közeledni.
Apafiné erre fölvevé a gyertyát s bátran az ajtóhoz lépve, felnyitá azt,
kivilágítva az udvarra.
– Ki jár itt? kiáltá ki erős, reszketéstelen hangon.
– Mink, akarám mondani – én: viszonza egy tétova hang, melyben mind a
hárman Bandi hangjára ismertek.
– Ah te vagy az? siess, siess! kiálta örvendve Apafiné s betuszkolta az
ajtón a nyilvános zavarban levő cselédet, ki kalapját forgatva kezében,
nem látszott tudni, hogy min kezdje a beszédet.
– Láttad őt? beszéltél vele? Egészséges-e? kérdé hevesen Apafiné.
– Egészséges, felele a szolga, örülve, hogy van mihez kötnie a szót,
tiszteli, csókolja nagyasszonyomat. Azt izente, hogy – majd jó az Isten.
– De hát mit tekintgetsz félre? kit ugatnak ottkünn a kutyák?
– Tán a Rárónak örülnek, hogy rég nem látták.
– Átadtad a murzának az erszényt?
Bandi felelet helyett ködmöne zsebében kezde keresgélni, s minthogy
annak nyilása igen magasan, feneke pedig igen mélyen esett, volt kínja
az ábrázatjának, míg a kutyabőrt előkereshette s szinte reszketett, a
mint átadta asszonyának.
– Sok van-e még hátra? mit mondott a murza? kérdé Apafiné reszketésre
hajló hangon.
– Nem igen sok van már. Mondhatni, hogy kevés, szólt lesütött szemmel
Bandi s kalapja szélét kezdé rágicsálni kínjában.
– Mennyi? mennyi? kiáltának rá minden oldalról.
Bandi elvörösödött. – Hát, – hát, – semmi sincs hátra! Kiáltá kitörő
hangon s azzal véghetetlenül elneveté magát s rögtön utána sírva fakadt.
Apafiné lelke egyszerre megkapta az igazi eszmét.
– Te ember! kiáltá indulathevesen megragadva a szolga vállát. Te
elhoztad férjemet!
Bandi öklével mutatott hátra s fejével némán billentett, egyszerre sírt
és kaczagott, szó sem jött ajkára.
Apafiné a végtelen öröm őrült sikoltásával rohant az ajtónak, s az már
félig meg volt nyitva, valaki ott hallgatódzott régen és az – Apafi
Mihály volt, a régen várt, az annyiszor megsiratott.
– Mihály! férjem! sikoltá az indulattól reszkető nő s magánkívül rogyott
férje nyakába, érthetlen szavakat, gyöngédség, öröm és szerelem hangjait
suttogva félig aléltan.
Apafi keblére ölelte a nőt, ki görcsösen látszott karjaival körüle
fonódni, nem hallatszott más hang, mint a néma zokogás.
– Enyim vagy, – enyim vagy, hebegé suttogó szóval nagysokára az indulat
rohamából magához térő hölgy.
– Tiéd vagyok, szólt Apafi, és esküszöm, hogy sem ország, sem világ
tőled többé el nem szakaszt.
– Oh Istenem, mennyi boldogság az! kiálta fel Anna örömkönnyes arczát az
égre emelve. Mennyi örömet hoztál nekem vissza! rebegé ismét férjére
borulva, s arczát annak keblére temetve.
– És ha az egész világ enyim volna is, még akkor sem lennék elég gazdag
arra, hogy visszafizessem neked hozzámvaló hűségedet. Isten engem! ha
egy országom volna, azt adnám neked, s még az is koldus-jutalom lenne…
Az örvendő, a szerető, a túlboldog pár egyedül maradt örömeivel,
boldogságával. Késő éjszakáig égett ablakukban a gyertya. Mennyi, mennyi
mondani valójuk lehetett egymásnak.
III. KÉNYSZERÍTETT FEJEDELEM.
Egy év folyott le Apafi Mihály hazaérkezte óta. Az ebesfalvi háznál nagy
lótás-futás volt. Egyik kocsi fogatai alig pihenték ki magukat, már a
másik indult útnak, a cselédeket küldözték ide-oda; látszott, hogy
valami nagy baj van a háznál, de azért még nem tetszett senki
szomorúnak.
A bizalmasabb kérdezősködőnek aztán megsugták, hogy Apafi Mihályné
asszonyom minden órán várandós.
A jó Mihály úr egy perczre sem hagyta el szenvedő neje szobáját; mint
mondják, az érzékeny asszonyságnak nagy vigasztalására szolgált férjét
láthatni, ki nem szűnt meg őt édes, hizelgő szavakkal biztatni.
Egyszerre vad robogás hallatszik az udvaron s az őgyelgő cselédek nagy
rémülésére mintegy huszonnégy arnót lovas vágtat be a ház elé, kiket egy
nagyfejű török aga vezetett. A törökök mind szörnyen föl voltak
dárdázva, késezve.
– Itthon urad? kiáltá le az aga az ijedtében sem jobbra, sem balra
mozdulni nem tudó Andrásra. No, ha itthon van, folytatá, be sem várva a
feleletet, hát mondd meg neki, hogy jőjjön ide, hadd beszélek vele!
András még mindig nem tudott szóhoz jutni; a török újra rá nyomta: vagy
ha ő nem jön ide ki, hát majd bemegyek én.
S azzal leugrott lováról s benyitott a pitvarajtón. András egy rövid
szót bátorkodott hozzá szólni: «de nemzetes uram…»
A török rámordult.
– Jobb szeretném, öcsém, ha nem papolnál olyan sokat; s azzal belépett a
pitvarba.
Apafi épen ekkor lépett ki neje szobájából, meghallva a kardcsörgést s
szinte visszahökkent, a mint a nem várt vendéggel szembe találkozott.
– Kegyelmed Apafi Mihály? kérdezé emez haragosan.
– Én vagyok szolgálatodra, kegyelmes úr, felelt Apafi jámborul.
– Jól van. Azt izeni kegyelmednek az én uram, a hires Ali basa ő
nagysága, hogy menten minden időhaladék nélkül üljön kegyelmed szekerére
és jőjjön ki az én uram táborába, Kis-Selyk alá, senkit sem hozván
magával.
– No szépen vagyunk, dörmögé magában Apafi. Megbocsásson kegyelmed derék
aga, az most épen lehetetlen, a feleségem betegágyban fekszik, egy
pillanaton függ, hogy él-e vagy hal, nem hagyhatom most el.
– Hívasson kegyelmed orvost, ha felesége beteg, és gondolja meg, hogy
azzal úgy sem fogja meggyógyítani, ha a hatalmas basa haragját magára
gerjeszti.
– De csak egy napot engedjen kegyelmed, aztán nem bánom, ha fejem elütik
is.
– Semmiképen sem ütik el a kend fejét, ha engedelmeskedik, ha pedig szót
nem fogad, akkor hamarább baja lesz. Azért legyen kendnek esze.
Anna meghallá ott benn a szobában a kívül folyó vitát s aggodalmasan
kiáltozá férje nevét. Apafi sietett hozzá, ott hagyva az agát a
faképnél.
– Mi baj? kérdé szorongva a nő. Oly halvány volt e pillanatban.
– Semmi, semmi, szívem, valahová hívnak, de nem megyek.
Apafiné azonban meglátta a függönynyilásokon fölül a törökök
dárdahegyeit s kétségbeesve sikoltá el magát: «Mihály! téged el akarnak
vinni!» s görcsösen szorítá férjét keblére. Nem bocsátlak, inkább
öljenek meg engem, mielőtt téged rabságra hurczolnának, hogy ismét
elveszítselek!
– Csendesülj, édesem, biztatá Apafi, hisz én magam sem tudom, hogy mit
akarnak velem? hisz nem vétettem a jámboroknak. Legfelebb is sarcz kell
nekik, azt meg majd előteremtem.
– Oh én rosszat sejtek, szívem szorul, téged valami baj fog érni, rebegé
a beteg nő, s azzal heves zokogásba törve ki, férje nyakába vetette
magát: Mihály! én soha sem látlak téged többet.
Az aga ezalatt megunta magát odakünn s dörömbözni kezde az ajtón és
kiáltozott:
– Apafi! Héj Apafi? Gyere ki, mert én be nem lépek a feleséged
szobájába, mivel ez illetlen dolog volna tőlem; hanem azt megteszem,
hogy fejedre gyujtom a házat, ha ki nem jösz.
– Már csak elmegyek, mondá Apafi, csókjaival csillapítva feleségét, ha
ellenkezem, még nagyobb baj lesz belőle, de visszajövök, amint
eresztenek.
– Sohasem látlak többet, rebegé Anna s közel volt az ájuláshoz.
Apafi használva e pillanatnyi elszédülés időközét, erőt vett magán s
elhagyva feleségét, könnyes szemekkel lépett ki az agához.
– No uram mehetünk, mondá neki.
– Hát csak nem fog kend kard nélkül jönni talán, mint egy paraszt ember,
szólítá meg a török, menjen kend vissza és kössön kardot, s mondja meg a
feleségének, hogy semmitől se féljen.
Apafi visszalépett szobájába, s a mint ágya felül leakasztá nagy ezüstös
kardját, vigasztalólag mondá feleségének: lásd, aligha lesz bajom, mert
akkor nem mondanák, hogy kardot kössek; bízzál az Istenben!
– Bízom, bízom, rebegé a nő, férje kezét csókolva hevesen, s szorongatva
lihegő kebléhez, s aztán ismét elkeserülve sírva fakadt. Apafi, ha
meghalok, ne felejts el!
– Ah! kiálta fel Apafi, keserűen bontakozva ki neje ölelő karjaiból, s
hirtelen kirohant a szobából, s a tenger mélységes fenekére kivánt
valamennyi törököt, a ki született és születni fog.
Akkor aztán nagy búsan szekerébe vetette magát, s nem nézett sem égre,
sem földre, hanem az egész úton azon eszmével küzködött, hogy ha
felesége most meg találna halni, még csak el sem hagyták tőle búcsuzni.
Ezzel aztán egész lánczolata a legbúsítóbb eszméknek volt összekötve.
Alig haladott Ebesfalvától egy órányira kiséretével, midőn a törökök egy
vágtató lovagot vettek észre, a ki nyilván utól akarta őket érni.
Figyelmeztették rá Apafit.
Eleinte hallani sem akarta, hogy mit beszélnek, hanem azután, hogy azt
mondták neki, hogy a lovag Ebesfalva felől jő, megállíttatá szekerét s
bevárta a hirnököt.
Bandi volt az, ki kendőjét lobogtatva nyargalt nagy lóhalálában.
– Mi baj, András? kiálta dobogó szívvel Apafi a szolgára még messziről.
– Jó hír, uram! kiálta Bandi, asszonyunknak fia lett, ő maga, hála
Istennek, túl van minden veszedelmen.
– Áldassék az Úr neve, sóhajtá megkönnyebbült szívvel Apafi, s
visszabocsátva a hirnököt, a mint bánatának alapeszméje elröppent
agyából, elmultak a többi aggodalmak is egyszerre, fiára gondolt és e
gondolat mellett a kisérő törököket mind oly derék, becsületes,
civilizált embereknek kezdte nézni, a milyet csak látott valaha a
világon.
Késő éjjelre értek Ali basa táborába. Az őrök aludtak, mint a tök, az
egész tábort el lehetett volna miattuk lopni. Apafit ott várakoztatták a
basa sátora előtt, míg ő maga felöltözött, s midőn félrehúzták a sátor
függönyeit, unszolva Apafit a belépésre, Ali ott ült a sátor hátuljában
leterített szőnyegen, keresztbevetett lábakkal, háta mögött két czifra
öltönyű szerecsen, kivont handzsárokkal. A sátor másik rekeszének
szőnyegén egy pár hátul álló arcz kiütő lenyomata látszék. Tán a basa
hölgyei lehettek ott, kik fölkeltek hallgatózni.
– Kegyelmed azon Apafi Mihály, kérdé a basa az illő üdvözlések megtétele
után, a ki több esztendeig volt a tatár murza fogságában?
– Igen is, kegyelmes basa, s a ki énnekem irgalomból elengedé
váltságdíjam hátralevő részét.
– Igazítsa meg magát, kegyelmed. A murza elengedé a hátralevő váltságot,
mert az én uram, a felséges szultán parancsolá azt ő neki; és még többet
is fog kegyelmedért tenni a felséges nagyúr.
– Álmélkodva hallom és köszönöm, nem tudva, hogy mivel érdemlettem e
kegyelmet; viszonzá Apafi.
– Hallotta a felséges szultán, hogy kegyelmed szomorú fogságában mily
becsülettel, okossággal és emberiséggel viselte magát és hogy annyira
meg tudta nyerni a többi foglyok szivét, mikép ámbátor a rabok között
nem lehet rang, mert azok mindnyájan egyenlők, mégis a többi fogoly
magyarok úgy tekintették kegyelmedet, mint a kire legtöbbet hallgattak.
Ezt tekintve, de meg másrészről figyelembe véve azt, hogy a mostani
fejedelem, Kemény János uram ő kegyelme, a magas portától nyilván el
akar szakadni, elhatározta a felséges nagyúr, miképen kegyelmedet minden
időhaladék nélkül Erdély fejedelmi trónjára emelje és abban megerősítse.
– Engemet? tréfálni méltóztatol, kegyelmes úr, hebegé Apafi, káprázván
szemei előtt a világ.
– Igen, tégedet magadat, és azon nincs mit csodálkoznod. Ha a felséges
úr akarja, basák, fejedelmek lesznek egy intésére rabok, koldusok, vagy
halottak, és másik intésére közkatonák, nemesek, vagy rabok lépnek
amazok helyébe. Te szerencsés lettél kegyét megnyerhetni. Élj vele és
vissza ne élj.
– De kegyelmes uram! Miképen gondolod te, hogy én fejedelem lehessek?
– Az az én gondom. Majd azzá teszlek én.
– De Erdélynek más fejedelme is van: Kemény János.
– Az is az én gondom. Majd elbánok vele én.
Apafi vállat vont. Érzé, hogy még ilyen bajban nem volt. «Csakugyan
megérezte előre a feleségem, hogy valami nagy veszedelem fog ma érni,»
gondolá magában.
A basa újra szólt:
– Azért minden tétovázás nélkül siessen kegyelmed menten országgyűlést
hirdetni, hogy a beiktatás czeremoniái mentülelébb végbemehessenek.
– Én! De hát ki fog az én szóltomra megjelenni? Uram, én legkisebb
vagyok az ország nemesei között, kinevetnek vele s azt mondják, hogy
bolond vagyok.
– Majd átlátják, hogy ők voltak azok.
– Aztán nem is küldhetnők sehova a leveleket, mert a székelységet
kivéve, mindent kezében tart Kemény.
– Tehát elküldjük a székelységre, majd eljönnek onnan.
– Azok között sem ismerem én a nevezetesebb embereket, mert nem vagyok
közőlük való. Legfölebb oly embereket ismerek közőlük, mint Kun István,
meg Daczó János, meg Naláczi István uraimék.
– Hát hívja meg kend Kun István, meg Daczó János, meg Naláczi uramékat,
ha becsületes embereknek tartja.
Apafi a fejét kezdte vakarni.
– De hátha, fölteszem, hogy eljönnének, hát hol tartanók meg velök az
országgyűlést? helyünk sincsen. Kolozsvárott Bánfi Dénes a sógorom,
esküdt ellenségem, és ő a kapitány; Szebenben maga ül Kemény János.
– Hát itt van Kis-Selyk. Gyűljenek kegyelmetek ide.
Apafi kínjában elnevette magát. – Hisz nincs itt olyan ház, a hol csak
harmincz ember is elférjen együtt! szólt újabb elevenséggel.
– Ott a templom! riadt rá a basa. Megtarthatják benne kendtek az
országgyűlést: ha Istent tisztelni eléggé szép a ház, azt hiszem, egy
embert megtisztelni is az lehet.
Apafi nem látott többé menekülést.
– Tud kegyelmed írni? kérdé tőle a basa.
– Tudok, szólt Apafi nagyot sóhajtva.
– No mert én nem tudok. Tehát üljön neki kegyelmed és írja meg a
rendeknek a levelet.
Egy csausz rögtön asztalt, pergament és veres tintát hozott. Apafi
leült, mint valami áldozatra szánt bárány, s első kezdetnek akkora betűt
kanyarított a pergamentre, hogy a török fölugrott ijedtében s azt
kérdte, hogy mi az?
– Ez egy M betű, válaszolt Apafi.
– De hát a többinek is hagyjon kend helyet.
– Ez csak kezdőbetű, a többi majd apró lesz.
– No hát mondja kegyelmed fenhangon, hogy mit ír?
Apafi reszketve írt és mondá: Minekutána…
A basa elkapta előle dühösen a pergament s ráordított:
– Mit «minekutána» és «annakutána»! Mit czikornyázza kegyelmed. Írja
kegyelmed úgy a hogy szokás: «Mi Apafi Mihály, Erdély fejedelme,
parancsoljuk neked, hitvány szolga, hogy a mint e levelet veszed
legottan mi előttünk Kis-Selyk helységében megjelenni, fejed vesztésének
büntetése alatt – el ne mulaszd.» Punctum.
Apafinak nagy bajába került capacitálhatni a basát arról, miszerint
magyar nemesekkel nem szokás ilyen stylusban correspondeálni: végre is
annyit megengedett neki, hogy fogalmazza hát úgy a levelet, a hogy neki
jobban tetszik, de tartalma határozott legyen és parancsoló.
Apafi megirta a körlevelet. Ali basa rögtön lóra ültetett egy csauszt s
elküldte vele lóhalálában azokhoz, a kiknek szólt.
Apafi kiverte pennáját és fölsóhajtott, mondván magában: Azt az embert
szeretném most látni, a ki megmondaná, hogy mi lesz mind ebből?
– Addig pedig, a míg az országgyűlés összejön, itt marad kegyelmed
táboromban.
– Hát nem mehetek haza a feleségemhez és fiamhoz? kérdé Apafi
szívdobogva.
– Mehet kegyelmed a ménkőbe! majd hogy elszökjék előlünk! Ezek a magyar
urak mind így vannak a fejedelemséggel, a ki nekünk nem kell, az mindig
a nyakunkon van a fejedelemkéréssel, a kit meg oda akarnánk tenni,
erővel szökik előlünk.
S ezzel kimutatva leendő sátorát Apafinak, elbocsátá őt a basa, de a
tiszteletére állított őrnek egyuttal az is utasításul volt adva, hogy el
ne hagyja őt szökni.
– Ebben ugyan szépen benne vagyunk, sóhajta magában Apafi nagy
resignatióval. Csak az az egy reménye volt még, hogy az urak, a kikhez a
körlevél szólt, nem fognak eljőni az általa hirdetett országgyűlésre.
* * *
Pár nap mulva, midőn Apafi Mihály uram, reggel levén az idő, még tábori
ágyán heverészne, ime betoppannak hozzá Kun István, Daczó János és
Naláczi István uraimék, a többi székely nemesekkel egyben, a kikhez a
körlevél szólt.
– Ugyan az Istenért, kiálta föl Apafi Mihály, hová jönnek ide
kegyelmetek?
– Hiszen nagyságod parancsolta, hogy ide jőjünk, felelt Naláczi.
– Igen, de kegyelmeteknek lehetett volna annyi eszök, hogy ne jöttek
volna el. Most mitevők lehetünk?
– Hát azt teszszük, hogy nagyságodat inauguráljuk ünnepélyesen, s ha
kelleni fog, meg is védelmezzük székelyesen! felelt erre Kun István.
– Kevesen vagytok ahhoz, atyámfiai, veté ellen Apafi.
– Tessék kinézni a sátorból, szólt Naláczi, félretolva a szőnyeget, s
egy csoport karddal és lándzsával fegyverkezett székelyt mutatván be,
kik a sátoron kívül maradtak. Cum gentibus jöttünk mi, hogy ha
fejedelmünknek elfogadtuk kegyelmedet, megmutathassuk, hogy nem
tréfálunk.
Apafi Mihály uram vállat vont, s elkezdte csizmáit fölhuzni, de folyvást
oly gondolkozó, mélázó volt, hogy beletelt egy órába, míg
felöltözködött, mert minden ruháját félszeg vette magára, elébb a
dolmányt, utoljára a mellényt.
Körlevelére több száz nemes csoportosult össze Selyk alatt, a mit ő nem
is gyanított, de nem is óhajtott.
Ali basa, kijövén sátorából, a vitézlő rendek közé lépett, s Apafi
Mihály uramat kézen fogva előttük, egy ujdonatuj zöld bársony mentét
adott reá s egy hermelinprémes süveget nyomva fejébe, tudtul adá az
összegyűlt rendeknek, hogy tekintsék őt ezentul valóságos és igazi
fejedelmüknek. A székelység éljent ordított rá, s Apafi Mihály uramat
fölemelék vállaikra, úgy ültették fel a bársonynyal bevont emelvényre,
melyet Ali basa készíttetett számára.
– Már most menjenek kegyelmetek a templomba, s esküdtessék meg a
fejedelmet a maguk szokása szerint, præstálják a homágiumot egymásnak,
már én beharangoztattam, kegyelmetek szolgáltassanak misét, a hogy
illik.
– Megkövetem, én református vagyok, szabódék Apafi.
– Azt még jobb szeretem. A dolog annál rövidebb bajjal történik meg. Itt
van tisztelendő Magyari Ferencz uram, ő mondhat prédikácziót.
Apafi Mihály uram hagyott magával történni mindent, nem tett egyebet,
mint hosszú bajuszát simogatta erre arra, s vállat vont, ha valamit
kérdeztek tőle.
Naláczi s a többi székelyek jónak látták oly tisztelettel bánni vele a
templomban, mely egy fejedelmet illet; Magyari Ferencz uram hatalmas
prédikácziót improvisalt ex tempore, dörgő szózattal bizonyítgatva, hogy
az Izrael Istene, ki Dávidot a juhok őrzésétől hivta el a királyi
székre, s hatalmassá tette minden ellenei fölött, bizonyára tetszése
szerint megtartandja most is, a kit kiválasztott, bárha ellenségeinek
száma annyi lenne is, mint a mezőkön a fű.
E kis egyszerű templom sem gondolta volna, hogy valaha országgyűlés és
fejedelemválasztás szinhelyévé legyen; de még Apafi sem, hogy mindez
rajta essék meg.
Nem látott, nem hallott ő sem fölszentelést, sem prédikácziót, mert neki
folyvást azon járt az esze, hogy már most ha Kemény el találja őt fogni,
feleségét, gyermekét kizavarják jószágából, hová lesznek azok szegények?
hol huzhatják meg magukat? Utóbb eszébe jutott, hogy él még a
Székelyföldön valahol István testvére, a kivel mindig föntartotta az
atyafiságot, az majd csak pártjokat fogja, ha látja, hogy elpusztulnak.
E gondolatok annyira elfelejtettek vele mindent, a mi körüle történik,
hogy a mint szónoklat végeztével a gyülekezet fölállott, hangosan
rákezdve a «Téged Isten dicsérünk» hymnuszát, ő is felállt, elfeledve,
hogy e szertartás most az ő tiszteletére történik.
Ekkor valaki hátulról két kezét vállaira téve, visszanyomta őt székébe,
s egy ismerős hang dörmögé:
– Maradjon kegyelmed ülve.
Apafi odatekintett, s megdöbbenve esett hátra székében. Testvére István
állt a háta mögött.
– Kegyelmed is itt van? szólt hozzá Apafi nagy busan.
– Kissé elkéstem, szólt István, hanem azért elég jókor jöttem s a meddig
kegyelmed parancsolja, itt fogok maradni.
– De hát te is vesztedre törsz?[1]
– Már bátya, sorsunk Isten kezében van, de a mi kezünkben is van valami,
a mi bele szólhat: mondá ez, kardmarkolatára téve a kezét. – Kemény
Jánosból az ország nagy része kiszeretett, nem kell magyaráznom, hogy
miért? Kegyelmednek oka is, módja is van diadalmaskodni.
– De hát ha nem? mi lesz feleségemből? Nem látta őt kegyelmed?
– Épen onnan jövök, ott késtem el.
– Beszélt vele? Mit mondott esetemhez? Búsul nagyon?
– Korántsem. Sőt nagyon örült neki, azt mondta, hogy Erdélynek nem is
adhattak volna jobb fejedelmet kegyelmednél, mert kegyelmed azt
megérdemli, jobban mint akármelyik főrendi úr, a ki csak zsaroláshoz és
tivornyázáshoz ért; s hogy nagyon sajnálja, mikép betegsége miatt nem
jöhet kegyelmedhez, hogy biztatná és erősítené kegyelmedet.
– No akkor hát jobb szeretném, ha őtet választották volna meg
fejedelemnek, mondá Apafi Mihály fél tréfásan, fél boszusan.
– Bizony vigyázzon kegyelmed, incselkedék István, mert a menyecske
nagyon megszokta már otthon viselni a süveget, megérjük, hogy az ország
süvegét is felteszi a fejére ha kegyelmed jól le nem szorítja a maga
homlokára. Hanem ez csak tréfából van mondva…
(A közmondás szerint azonban minden tréfában szokott lenni valami
valóság.)
IV. EGY LAKOMA A MAGYAR FEJEDELEMNÉL.
Kemény János uram ő méltósága e közben vigan ült és mulatott
Nagyszebenben. A jó úrnak kiváló szenvedélye volt az evés; ha az ország
minden kereke kihullott volna is, mégsem kelt volna föl ebédjétől s
valamennyi tanácsosai közt legfontosabb ember volt mindig a szakács.
Épen ebédnél fogjuk őt találni. A község háza egészen rendelkezésére
lévén bízva, azt udvari kisérete végkép elfoglalá; az udvaron
sarkantyus, vasas katonák incselkednek a szolgálattevő szász
menyecskékkel; az őrségre rendelt egy pár német muskatéros a
kapufélfának támasztotta puskáját, s ismeretséget kötve az ételt
visszahordó kuktákkal, nagy jucunditással dalol hirtelenében tanult
magyar nótákat a kezével magasra tartott pohár bornak, s tánczol valami
nagyon ártatlan tánczot, egyik térdét a levegőbe emelve, míg a magyar
testőrhajduk, sárga dolmányban, zöld zsinórral nagy hallgatva ülnek
itt-amott a fal mellett, meg sem nézve a kezükbe nyomott kupa bort,
hanem csak nagy komolyan beöntve az illető helyre egy hajtókával s
visszaadva az üres kupát a barátságos kulcsárnak, a ki maga is alig áll
a lábán, s nevetve kinálgat boldogot, boldogtalant s mintha könnyebben
esnék neki hátrafelé menni, mint előre, neki-neki farol az ételvivő
szakácsnak, ki magasra tartva kezeivel egy-egy ezüst tálon majd egy
Bábeltornya mintájára épült, fölczukrozott, virágozott mandulatortát,
majd egy nagy virágos porczelláncsebret, a melyben forró punchnemű ital
fűszeres illata gőzölög szerte, majd egy nagy fatálat, melyen egy egész
sült páva fekszik, pompás fejtollai s hosszú farka azon módon rajta
hagyva, – bámult terheivel alig tudott végig futni az udvaron a nagy
néptömegtől, mely ügyes bajok elintézése végett tódult össze s várja,
míg a fejedelem megebédel, kapva azalatt bort, pecsenyét és süteményt,
csak igazságot nem, a miért jött.