JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI
NEMZETI KIADÁS
I. KÖTET
ERDÉLY ARANYKORA
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1894
ERDÉLY ARANYKORA
REGÉNY
IRTA
JÓKAI MÓR
A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1894
I. EGY VADÁSZAT 1666-BAN.
Mielőtt átlépnők a Királyhágót, búcsúzzunk el egy tekintettel
Magyarországtól.
Egy jelenetet fogok előtökbe rajzolni, mely félig vaksors, félig
mysterium, – félig vigalom, félig gyász. Egy pillanatnyi véletlen, s
mégis egy-egy század fordulópontja.
Lelkemet nyomja a fölidézett események súlya, a megjelenő elmult idők
alakjai elvakítják szemeimet. Vajha kezeim elég erősek legyenek
visszaadni azt, a mit a lélek a bűvtükörben látott!
* * *
A Dráva mellékén vagyunk, egyikében azon végtelen lankaságoknak, mikben
a vad is eltéved. Mindenfelé erdők, százados ihar- és égerfák, és az
erdők tövében víz. Nagyszerű mocsár, melyből vizi virágok és sás helyett
óriási szálfák nőttek elő, miknek lehajló galyairól gyökereket húz az
élő víz szine. Ide építi rejtett fészkét a hattyú, itt tanyáz a koronás
gém, a vak varju, az arany lile s egyéb fajai az emberkerülő vizi
vadaknak, miknek alig téved ritkaságul egy-egy példánya a lakottabb
vidékekre. Néhol egy-egy dombosabb helyen, honnan késő nyáron a víz
aláapad, virágok nőnek fel, minőket tán csak az özönvíz után mutatott
fel a föld, oly buják, oly ismeretlenek, minden fű, rekettye óriásira nő
az iszapos földben, a tölcséres folyondár, a télizöld repkény oly vastag
indákat hajtanak, mint a szőlő venyigéje, mik, egyik fáról a másikra
kapaszkodva, összefonják azoknak derekait, lecsüggenek virágos
sarjaikkal a sötétkomoly iharfákról, mintha valamely hamadryad
koszorúzta volna fel a neki szentelt berket.
S ha alászáll az est, akkor kezdődik a vizek országainak élete; egész
falkái a vízlakó madaraknak szállanak fel a légbe, s az ungok egyhangú
rekegési közől kiszólal a vízi bika szomorú kürthangja, s a zöld
teknősbéka fütyülése; a hattyú megszólal, elmondja négyhangos énekét,
melyet már a mesevilágba számítanak; mert hisz itt nincsen ember közel,
e hely még az Istené!
Akadnak ugyan néha merészebb vadászok, kik messze be mernek hatolni ez
uttalan, fűzfa- és nyárbokrokkal ellepett tömkelegbe, néhol csónakon
kell a fák között bujkálniok, melyet minden pillanatban felfordítnak a
víz alatt messze elnyulongó szakálas gyökerek; pedig ott alant több
ölnyi víz a mélysége, s a sötétzöld hinár és a sárga mocsárvirágok, és a
kis feketepiros gyíkok, mik köztük futkározva oly közel látszanak,
mintha kézzel le lehetne értük nyulni, mind oly magas víz alatt vannak,
mely a legszálasabb férfit is elnyeli. Másutt a sűrű rengeteg állja
útját a naszádnak, a fák, miket ember soha sem irtott, ezredek óta
halomra düledezve, ott rothadtak; a lehullott törzsököt kővé változtatta
a víz, a hinár gyökerei, a fűnyüg fonalai, az iszalag indái össze-vissza
nőttek, erős szivós bürűt képezve a víz szine fölött, mely hajlik,
ingadoz, de le nem szakad a léptek alatt. A tórongy fodros szövevénye
azután folytatni látszik a bürűt, tovább futva a víz szinén, de már az
nem tartja fel a rá lépőt; még egy lépés, és ott a halál. Ez ismeretlen,
szokatlan vidéket nem látogatja jótét-lélek.
Délfelé egyedül a Dráva szab határt e lankaságnak, az erdő szélin levő
fák bele düledeznek a habokba, miket sokszor medrébe sodor a kiáradt
folyam, a hajósok veszedelmére.
Északnak tovább tart az erdő, csaknem Csáktornyáig, s a hol megszünik a
mocsár, ott makkos fák, cser, tölgy és bükk diszlenek, oly magasak, oly
egyenesek, minőket Magyarországon alig látni másutt. A széles rengeteg
tele mindig a vadak minden nemeivel, legnagyobbak a vadkanok benne, mik
nappal a mocsárban henteregnek; a szarvas sem ritkaság, s a mit találni,
az nagy, erős és bátor; sőt akkoriban még bölényt is láttak e tájon, a
mint esténkint a közelben fekvő totoveczi kölesvetésekre ellátogatott,
hanem az a legkisebb üldözésre a mocsár belsejébe vette magát, a hova
azt követni nem lehetett.
Az erdő szélében állt akkoriban egy vadásztanya, melynek több rendbeli
épületei tanusítani látszának azt, hogy e vidék régóta kedvencz helye
lehet valamely magyar vagy horvát főurnak. Némely épület egy századdal
látszott idősebbnek a másiknál. A legódonabb egy tölgyfaderekakból
jól-rosszul összerovátkolt kunyhó volt, tetejét benőtte a moh, oldalait
befutotta a repkény, egészen be volt huzva élőzölddel, ajtaja fölé egy
nagy szarvasfő volt kiszegezve huszonnégyágú fejdiszével. Az a
körülmény, hogy a kis kalyibát a későbbi építkezők nem pusztíttatták el,
némi kegyeletet enged gyanítani annak első alkotója iránt; beljebb az
erdő felé látszott azután egy hosszú, pajtaforma deszkaszín, melynek
egyetlen terme a később megnépesült vadásztársaságokat szokta magába
fogadni; urak, csatlósok, paripák és agarak itt fértek meg bizalmas
közelségben, ha a zivatar összeszorítá őket. Egy vén, terebélyes tölgyfa
oldalához volt köröskörül építve egy csodás remetelak, úgy, hogy a
középre maradt tölgy látszott egyetlen oszlopzata lenni. Az egész lak
csupa vadkan-koponyákból épült, melyeket egyetlen vadászaton ejtettek
el.
Végül egy emeltebb dombon, hol a kiirtott fák egy mosolygó tisztás tért
engedének látni, tünt fel a legújabb épület. Egy kisded izléses
mulatókastély, oszlopos homlokzattal, piros tetővel, márvány erkélylyel,
kiülő rondellákkal, szines ablakokkal s a középkori építészet egyéb
sajátságaival. A közelében fölhányt és félbenhagyott bástyák, egy-egy
nagy rakás négyszögű kőhalmaz, a mély sánczárkok s magának a mulató
kastélynak szertelen széles falai arra látszanak mutatni, hogy a ki
építéséhez kezdett, várat akart itt alkotni, tán a török ellen? két
hosszú sugárágyú s egy nagy vastaraczk, miknek eredetét bizonyítja a
török fölirat, most is ott hevernek a ház hátuljában; hanem azután
változtak az idők és kedélyek, s a későbbi utód tusculanumot épített a
várnak szánt alapra.
Azon évnek egyik legderültebb napján, melyben eseményeink fonala
kezdődik, számos vadásznép sürgött, forgott a vadásztanyán.
A nap alig veté szét első sugarait a sűrű fák között, a csatlósok,
peczérek elővezeték aklaikból a paripákat, s a pórázra fűzött kopókat,
melyek jókedvük előérzetében vihogva ugráltak vezetőik vállaira.
A hosszú társzekerek, mikbe bivalyok voltak fogva hatával, tizével,
előre megindultak a kitüzött helyekre, hová az elejtendő vadakat fogják
majd összehordani; a hajtásra kirendelt falusi nép baltával, villával,
itt-ott puskával is fegyverkezve, csoportonkint elosztatott a vadászok
által, az erdő hosszában ketten-hárman egy-egy faderékból vájt csónakot
is vittek vállaikon, kiknek rendeltetésük volt az űzött vadat a mocsár
felől visszariasztani, ha arra találna menekülni.
Minden emberen, minden állaton látszott az a vágy, az a sietség, maradni
nem tudás, mely a vadászok előtt oly igen ismeretes, csak néhány vénebb
vadász ért rá egykedvüen leülni a tűz mellé, szalonnáját pirítva.
Végre hallatszott a vadászkürt jeladása a mulatóház tornáczáról, a
kisérők örömujongva ugráltak tüsszögő lovaikra, a peczéreket egyszerre
jobbra-balra húzták a csaholó, ficzánkodó kopók, a vadászok föltekerték
nehéz, kulcsrajáró puskáikat s várta mindenki készen az érkező úri
népet.
Nemsokára egy csapat lovas szállt alá a mulatókastély dombjáról, néhány
apródtól kisérve. Legelől jött egy magas, izmos termetű férfi, a vidék
földesura, a többiek mintegy önkénytelenül maradtak hátra mögötte.
Széles vállai, nagy domború melle herkulesi erőre látszottak mutatni,
arcza naptól barnult, s oly csodálatosan ép, hogy semmi korosság nyoma
sem látszik rajta; rövidre vágott szakálla, s erős bajusza, mely fölfelé
van fésülve szálasan, martialis tekintetet adnak arczulatának, az erős
hajlású sasorr, s a bokros, sűrű, szénfekete szemöld, büszke, parancsoló
vonásokat rajzolnak arra, míg az ábrándos metszésű ajkak, a hosszúkás
szelid kék szemek, s a tiszta, redőtlen magas homlok, valami költői
fényt és árnyéklatot vonnak a különben oly daliás arczra. Rövidre vágott
üstökét gömbölyű prémtelen süveg fedi, melynek tetejéből egy sasszárny
mered föl; egyszerű zöld szőr-zeke van fölöltőül rajta, melynek
zsinórjai össze sincsenek gombolva, láttatni engedve az alsó öltözetet,
mely fehér szarvasbőr dolmány, szélein vékonyan sujtásozva ezüst
zsinórzattal, oldaláról széles elefántcsont hüvelyű görbe kard lóg alá,
s tenyérnyi vörös bogláros övéből egy görbe török kés gyöngyházas
markolatja látszik elő.
A legelső pár, ki hozzá legközelebb van, egy ifju lovag s egy ifju
amazon.
A lovag alig lehet huszonkétéves, a hölgy még fiatalabb.
Soha összeillőbb párt nem lehetne találni.
A férfi mosolygó, szelid, halavány arcz, dúsgazdag gesztenyebarna
hajfürtei körülomlanak vállaira, kis bajusza alig árnyékozza még be
felső ajkát, kék szemeiben örök mosolygás, gondtalanság, könnyelműség
tündököl, s ha izmos karjai, termete, melynek idegei minden mozdulatnál
keresztüllátszanak a feszes dolmányon, el nem árulnák benne a férfit,
ábrándos gyermeknek lehetne őt tekinteni. Fejét kócsagtollas
nyusztkalpag fedi, öltözete nehéz, sodrott selyemszövet, vállairól
pompás tigrisbőr csüng alá, mely körmeivel átkarolva az ifju nyakát, egy
nagyszerű zafiros csattal van összekapcsolva. Paripája bogárfekete török
mén, skófiummal és pillangókkal kivarrott csótárján gyöngéd hölgykezek
himzései látszanak.
Az amazon kihez az ifju olykor áthajolva édes szavakat látszik sugdosni,
épen ellentéte ennek s épen azért illik úgy hozzá.
Komoly, bátor, életszinű arcz, szemei ragyogóbbak a gránátnál, gyakori
szokása ajkait kissé fölvetni s szemöldeit, mik vékonyak, de sürűek,
levonni szemeire, mi arczának némi büszke, megvető tekintetet ad, s ha
azután ismét fölvillannak szemei, s ajkai, a korallnál pirosabbak, a
lelkesülés egy saját mosolyától nyilnak meg, egy hősnő áll előttetek,
kinél kar, szív és fő oly erős, mint bármely férfiunál. Jaspisfeketeségű
hajkötegei félig lebocsátva vállaira, végeiknél fogva fel vannak
szorítva hermelin kalpagja alá, melyről pompás paradicsommadár
tollbokrétája hajlik féloldalra. Magas, délczeg termetét lilaszín
világos bársony amazon-öltöny fedi, feszesen simulva karcsú derekához, s
hosszasan folyva alá nehéz redőivel a rózsafehér arab mén oldalán. Elől
ki van gombolva s kétfelé hajtva az amazon-öltöny, szabad tért engedve a
lihegő kebelnek, mely egész nyakáig van fedve csipkefodraival. Az öltöny
rövid ujjai szintén patyolatra himzett habzó csipkéken végződnek,
melyeket sokszorosan tartanak fenn a kapcsoló aranyzsinórok. Bal lába
fölött, mely a kengyelben nyugszik, fel van csiptetve a hosszú öltöny,
háromszoros redőt képezve felakasztott rubin gombjaival s a fehér habzó
selyem alsóöltönyt engedve láttatni, és a piros szattyán sarukba fűzött
kicsiny kis lábacskák egyikét. Mezetlen hófehér karjai félig selyemmel
himzett szarvasbőr keztyűkkel vannak védve, nem takarva el egészen annak
hamvas bársonyát, melynek gömbölyű idomain keresztül látszanak olykor
rándulni az idegek mozdulatai.
Az egész alak és arcz inkább hódolatra hí, mint szerelemre. E vonások
nem mosolyognak soha. Nagy, sötét, tengermély szemei olykor a felé
hajladozó ifjura vetődnek, és akkor annyi bűbáj, annyi szerelem sugárzik
azokból, de az arcz még akkor sem mosolyog. Valami magasabb, nemesebb
vágy látszik még akkor is arczán, mely több a szerelemnél, több a
dicsvágynál, azon nagy lelkek önérzete talán, a kik előre sejtik, hogy
neveik örökké emlegetve fognak lenni?
E szép pár háta mögött két, öltözetéről főnemesnek látszó férfi lovagol.
Egyik mintegy harminczéves férfi, hosszú, fényes fekete szakállal,
csillagos homlokú erdélyi telivér paripán, a másik egy sáppadt, hajlott
korú ember, kinek hosszú szőke bajusza őszbe látszik már csavarodni,
nagy, kopasz, redős homlokát asztrakán süveg fedi, szakálla szorgalmasan
van borotválva; öltözete a keresettségig egyszerű, ruháján, csizmáin
semmi paszománt, lován semmi czafrang, nyakravalója, mely dolmányára
kilóg, ócskának is beillik.
A környezők e legutóbbi férfit nem látszanak valami különös tiszteletben
tartani, mely azáltal lesz még felötlőbb, hogy okos, úgy szólván ravasz
arcza észrevehetőleg viseli magán a neheztelés nyomait az érzett
mellőztetés miatt. E férfi arczát jól megjegyezzük, mert sokszor fogunk
vele találkozni. Hideg, száraz vonások; – ritka haj és bajusz, szőke,
őszszel vegyülve; – hegyes, kettészelt áll; – gúnyos, halavány ajkak; –
veressel körzött élénk tengervízszín szemek; – messze kiülő szemöldök; –
magas, kopasz, fényes homlok, mely az indulatváltozatok alatt
keresztülkasul van szeldelve redőkkel. El ne felejtsük ez arczot; a
többiek: a herkulesi dalia, a mosolygó ifju, a délczeg amazon csak futó
képek leendnek előttünk, melyek jöttek, hogy elenyészszenek; csak ez
utóbbi fog bennünket végig kisérni a történetek folyamán, rontva és
teremtve mindenütt, a hol megjelenik, s kezében forgatva nagy emberek és
országok sorsát!
A kopasz férfi közelebb húzódik mellette lovagló társához, ki a kezében
levő kopjákat látszik hajtásra próbálgatni, s mintha régibb párbeszédet
folytatna, dörmögve szól hozzá:
– Ti erdélyiek tehát nem avatjátok magatokat ez ügybe.
– Hagyjon kegyelmed ma nekem békét a politikumokkal, szólt ez
türelmetlenül fölpattanva, kegyelmed egy napig sem élhet cselszövény
nélkül, de erre az egy napra kikérem, hogy hagyjon ki belőlök; én ma
vadászni akarok, tudja, hogy milyen szenvedélyem.
Ezzel sarkantyúba kapva lovát, előre nyargalt, a daliás férfihoz
csatlakozandó.
A kissé hevesen visszautasított férfi bosszúsan szorítá össze ajkait, s
azzal egyszerre mosolyogva fordult az előtte haladó ifju leventéhez:
– Gyönyörű reggelünk van, kegyelmes uram, vajha mindenütt ily tiszta
volna láthatárunk.
– Valóban. Felelt az ifju, azt sem tudva, hogy mit szóltak hozzá, míg a
delnő közel hajolva hozzá, sötétlő arczczal susogá:
– Nem tudom miért, de nem tudok bízni ez emberben. Mindig kérdez, és ő
maga soha sem felel.
E perczben a daliás férfi a vadászcsoporthoz ért, s hangos üdvözléseiket
nemesen viszonozva, megállt közöttük.
– Dávid! kiálta egy vén ősz bajuszu vadászra; az levett süveggel oda
lépett hozzá.
– Tedd fel süvegedet. A hajtók helyeiken vannak-e már?
– Mindenki, kegyelmes uram. Csónakokat is küldtem a mocsár felől, hogy a
vadat visszariaszszák.
– Ember vagy, Dávid. Most tehát indulj meg a vadászokkal és peczérekkel
magad s kerülj el azon az uton, a melyen rendesen szokás járni, mi
magunk úgyis elegen leszünk arra, a mit akarok. Mi egyenesen fogunk
keresztülvágtatni az erdőn.
A vadászok közt a csodálkozás és hitetlenség zúgása kezde terjedezni.
– De, kegyelmes uram, szólt ellenkezőleg a vén vadász, ismét levéve
sipkáját fejéről, – én ismerem azt az utat, az nem istenfélő embereknek
való. Az áttörhetlen bozót; a feneketlen vizek, a süppedő dágvány ezer
életveszélyt mutatnak, végre a széles ördögárok, mely keresztben vonul
át az erdőn, azon még senki sem ugratott át paripával.
– Mi átmegyünk rajta, jó öreg, jártunk mi már gonoszabb helyen is. A ki
velem jő, semmi baj sem éri, hisz tudjátok, hogy engem pártfogol a sors.
A vadász föltette tollas fövegét s indulni készült a többiekkel.
A kopasz ember oda lovagolt a dalia mellé.
– Kegyelmes uram, szólt nyugodtan, csaknem sarcasmussal, én ugyan nagy
balságnak tartom, hogy az ember semmiért veszélyeztesse az életét,
kivált mikor arra nagyobb szükség van, hanem ezt már egyszer kimondta
kegyelmed, tehát jól tudom, hogy meg fog történni; de tessék egy kissé
széttekinteni és észrevenni, miszerint mi nem mindnyájan vagyunk itt
férfiak, hanem oly nemből is van közöttünk valaki, a kit kalandjainkkal
életveszélybe vinni gyöngédtelenség.
A dalia e beszéd alatt nem a szólóra, hanem folyvást az amazonra nézett,
s nőttön nőtt és gyuladt a büszkeség lángja arczán, a mint észrevevé,
hogy a délczeg hölgy mily nyugodtan néz végig kéretlen szószólóján, s
azután mily önérzettel nyul azon strucztollakkal ékesített kopják után,
melyeket apródja vitt utána, s azok közől egyet kiválasztván, nyeleit
nyeregkápájába támasztva, valódi matadori állásban támaszkodik reá.
– Oda nézzen kegyelmed! kiálta föl a lelkesülés villámaival szemeiben a
dalia. Ezt a leányt félti? Az én unokahugomat?
A dalia exaltált szavai, mint a harangszó zengtek vissza az erdőben. Nem
hallatszott azon időben az övéhez hasonló hang; oly dörgő, oly mély, és
mégis annyira csengő és átható.
Az amazon átengedé ölelni karcsu derekát a daliától, ki őt unokahugának
nevezte, meg hagyta csókolni rózsapiros arczát, mert a magyar hölgy még
akkor is el szokott pirulni, ha rokon csók éri.
– Hát hiába volna ő az én vérem, ha oly bátor nem tudna lenni, mint a
legjobb férfi? Ne féltsétek ti őt, nagyobb veszélyben is fog ő még
lenni, mint most – és ott is helyt fog állni.
E jóslatterhes szavak után sarkantyúba kapta paripáját a dalia; a
megbántott paripa toporzékolt, ágaskodott, de a vaskemény férfi
térdeinek egy szorítása ismét megalázta. «Utánam!» kiálta az, s a
tüneményes csoport eltünt nyomában az erdők sürűjébe.
* * *
Előzzük meg őket. Kerüljünk oda, hol a szarvasok delelnek az árnyékos
ligetben, hol a tekenősbéka sütkérez a napon, s a kócsagok fürdenek.
Micsoda hajlékok ezek itt? ötével, hatával egy rakáson, itt a víz és
pusztaság közepett, e leásott czölöpökből készült gunyhók, gömbölyű,
agyaggal tapasztott, vesszőkkel befont tetővel; ki építette ide ezt a
gátat? hogy a víz soha el ne fogyhasson a házikók küszöbétől. Ah, itt a
kedves, szorgalmas hódok laknak, kiket a természet megtanított házat
építeni, ez itt az ő telepük; e vastag gerendákat ők rágták le
fogaikkal, ők hozták ide, ők ásták földbe gátnak, s évről-évre vigyáznak
rá, hogy el ne romoljék. Ime, épen egy most búvik elő gömbölyű hajléka
legelső emeletéből, mely a víz alatt van. Oly szeliden tekintget szét,
soha sem látott még embert.
Jerünk odább. Vén odvas fa tövében egy szarvascsalád pihen. Egy
szarvasbika és egy szarvastehén két kis ünőjével.
A hímszarvas kiállt a napfényre, délczeg alakja tetszeni látszik
önmagának, meg-megnyalja sima, fényes szőrét, ágasbogas szarvával
megvakargatja hátát, s büszke rátartó járással lépked körül, kényesen
szedegetve vékony lábait, karcsu alakjának izmai hullámzanak mozdulatai
közben.
A nőstényszarvas nagy lustán fekszik a süppedező fűben, olykor fölemeli
szép fejét s oly okosan, oly érzően tekint társára nagy fekete
szemeivel, vagy játszódó ünői után, s ha látja, hogy azok messze
találtak távozni, valami nyugtalan, nyihogó, szűkölő sirást hallat,
melynek hallatára aztán előfutnak az egymást kergető kis eleven állatok,
körültánczolják, átszökdelik anyjokat, lehenteregnek körüle, s annyi
bohó, szeszélyes ficzánkodást követnek el, egy perczig sem tudnak
nyugton maradni, minden tagjok mozog, és minden mozdulatok oly kedves,
oly eleven, oly szeretetreméltó.
Egyszerre megáll merően a hím s elröffenti magát. Veszélyt érez, orrát
feltartja magasra, orrlyukai széttágulva szaglálnak szét a levegőben,
lábaival nyugtalanúl kapar, fejét leszegezve körülnyargalja a kis tért,
s ágasbogas szarvait rázza fenekedve. Ismét megáll. Tágan kinyilt szemei
mutatják az ijedelmet, mely ösztönében támadt. Egyszerre odafut
nőstényéhez; valami mondhatlanúl gyöngéd nyihogással értetik össze
orraikat; nekik is megvan a saját beszédjük, melyen egymást megértik. A
kis ünő rögtön félve oda bujik anyja mellé, szüntelen reszketnek gyönge
kis tagjai. A hímszarvas erre lassú, óvatos lépéssel eltávozik az
erdőbe, alig hallik lépteinek ropogása. A nőstény pedig ott helyben
marad, reszkető ünőit olykor meg-megnyalva, melyek visszacsókolgatják
piros nyelvecskéikkel, s hirtelen fölkapva fejét s füleit hegyezve, ha
valami zajt vél hallani.
Egyszerre fölugrik. Valamit hallott, a mit emberi fül még alig volt
képes meghallani. Messze, igen messze elkezd az erdő zengeni. A vadászok
előtt ismeretes ez a hang. A szarvastehén nyugtalanúl tekint szét,
azután visszafekszik helyére s ott marad. Társát tudja, hogy visszajő,
azt meg kell várnia.
A hajtás mindig közelebb-közelebb érkezik, s nemsokára csörtetve jő
vissza a hímszarvas, szokatlan makogást hallatva fordúl társához, s ez
arra hirtelen felszökik, s rézsút véve az utat a hajtás vonala előtt,
két kis ünőjével együtt elszalad; a hím még néhány perczig ott marad s
szarvaival fölhányja a földet, tán dühből, vagy elővigyázatból, hogy
társa fektének nyomát eltörölje. Akkor fölnyújtja nyakát, s mint ezt
ravaszabb szarvasoknál többször tapasztalják a vadászok, elkezd hangosan
ugatni, utánozva a kopók csaholását, hogy ez által azokat tévútra
csalja. Azután hirtelen megugrik, s szarvát hátára kapva, eltünt
nősténye után iramodik.
A hajtás hangjai mindig közelebb érkeznek. Az ebek csaholása vegyül az
ütött bokrok zörejével, s a puskások kiáltozásaival; az erdő megnépesül,
a fölriasztott nyulak, rókák sűrűen futkároznak a fák között,
mindenünnen üldöző hangoktól riogatva; néhol egy nyilt oduba siet
menekülni a lihegő róka s ismét visszaszökik onnan, visszariasztva a
bennlakó borz tűzszemei által. A futó nyulak közt őgyeleg itt-ott egy
ordas farkas, vérszomjat felejtve, néha megáll, farkát hasa alá csapva,
szétnézve, hogy nincs-e valamerre menekülés, s üvöltve nyargal ismét
tovább, kergetve az üldöző hangoktól.
Pedig mindez állatokra senki sem vadász, nagyobb, nemesebb vad van a
hajtásban, egy czímeres szarvas. A hajtás csomózata mindig összébb
hurkolódik, a kopók már nyomon vannak, egyszerre azon oldalról, merre a
szarvas elfutott, megzendül a riadó kürtszó, jeléül annak, hogy a
szarvas üldözőbe került!
Hajrá! hajrá! hangzik messzünnen; a szemközt jövő hajtók megállnak
helyeiken, elállva az utat. Az üldöző zaj sebesen közelít.
Nemsokára hanyatthomlok rohanó csörtetés hallatszik, s a cserjéken
keresztül vágtatva, eltünik az elfutott két szarvas, két kis ünőjével.
Egy nagy, széles árok fekszik közöttük s a hajtók között; a két nemes
vad villámsebesen szökell keresztül az összedőlt faderekakon s nemsoká
az árokhoz ér. Elől is üldözik, hátul is, de hátul félelmesebb, a daliás
férfi, a merész amazon s a szenvedélyes erdélyi vadász. A hím legkisebb
erőfeszítés nélkül ugrik keresztül a széles árkon, lábait egyszerre
kapva föl s fejét hátravágva, a nőstény is hozzákészül az ugráshoz, de
ünői visszaijednek s elfutnak a parttól. Ekkor a nőstény szarvas
összerogy, térdei megtörnek, s fejét hátrahajtva, ott marad ünői
mellett. Egy kopja, melyet az erdélyi vadász hajított rá, oldalába
furódik. A megsebesült vad oly fájdalmas sirást hallat ekkor, mely az
emberjajgatáshoz hasonló, még annál is szörnyebb, megölője sem mer
hozzányulni sajnálkozásában, míg végig ki nem szenvedett, a kis ünők
nagy szomorúan ott maradtak holt anyjuk mellett, elevenen hagyva magokat
megfogdosni.
A keresztülszökelt hímszarvas azonban vérben forgó szemekkel nyargalt a
szemközt jövő hajtókra, kik útját elállták, mérgesen, dühösen rázva
nehéz szarvát. A hajtók ismerve a kétségbeesés által szerzett bátorságát
e különben félénk állatnak, egyszerre arczra veték magokat előtte,
szabad tért engedve neki, néhány kopó nyargal csupán elébe, azokat a
dühös vad föltaszítá szarvaival, hogy véresen terültek el a földön, s
azzal vágtatott a mocsár felé.
– Utána! ordítá mennydörgő hangon a dalia, s nekiugratott lovával az
ároknak, melyen a szarvas átmenekült.
– Jézus segíts! Kiáltának az innenállók elszörnyedve, de a következő
perczben örömujjongásra vált ijedelmök, a paripa átszökelt az árkon a
merész lovaggal.
Az egész kiséretből csak ketten merték őt követni. A délczeg amazon és a
szelided ifju. Mindkettőnek paripája egy perczben repült át az örvényen,
a hölgy bársony ruhája, mint egy zászló lobogott röptében, mikor
átszökelt, még visszatekinte büszkén, mintha kérdte volna, hogy lesz-e
férfi elég merész, a ki utána rohanjon?
A kisérők jónak látták nem koczkáztatni e merényt, csupán az erdélyi
ifju vágtatott neki, bár paripája az erdőben hátulsó lábát megsértette,
s bizonyosan tudhatá, hogy az ugrást meg nem győzi; szerencséjére a
szökés előtt egyszerre ketté szakadt nyeregszorítója, s ő épen a parton
esett le lováról, mely csak első lábaival érhetve a túlpartot,
végerejével egyet vágva magán, hanyatt zuhant a szakadékba.
A három lovas egyedül űzte tovább a kimenekült szarvast, mely egyszer
kiszabadulva, vitte üldözőit magával a lápos ingovány közé. A dalia
legközelebb érte, az amazon és lovagja oldalvást futtattak, a sűrű fák
miatt nem törhetve az egyenes irányba. A szarvas végre belevágta magát a
sűrű náddal benőtt ingoványba, s uszott benne odább, a dalia mindenütt
nyomában. A mint azonban a két ifju lovas szintén a sűrű nád közé
vágtatott, egyszerre vad horkanással röffen föl előttük két undok
vadállat. Egy vadkan fészkire bukkantak; a két szurtos vadállat ott
hevert nagy süketen a nádból és sárból lehevert alomban, s csak akkor
vette észre a közeledőket, midőn az ifju paripája épen rajtuk hajtva,
egy párt az anyjukat döfölő koczák közül agyongázolt, a többi kis csíkos
állatocska sikoltozva futott szerte a nádasban, míg a két vén fenyegető
röfögéssel rohant megtámadóira. Az emse egyszerre felugrott s vaktában
egyenesen neki vágtatott az ifjunak, a kan még egy perczig ülve maradt,
sertéi szélylyel borzadtak, füleit fölhegyezé, agyarait összecsapkodva,
s azzal hirtelen felszökve, vérben forgó szemekkel rohant az amazon
felé, tompa röfögés közt.
Az ifju messziről, biztos kézzel hajítá el kopjáját az emsére, a süvöltő
dárda megrendülve állt meg a futó vad koponyájában, hegyével agyvelejeig
hatolva. A vad még futott odább, a fejébe vágott gerelylyel, mint egy
monstrosus egyszarvú, szemeivel nem látott már, elfutott a lovag
mellett, s nyögés nélkül bukott el távolabb.
A hölgy nyugodtan várta be a tajtékzó vadkant. Kopjáját visszakézre
fogva, hegyével aláfelé irányzá, s lova kantárát rövidre szedte. A nemes
paripa mozdulatlanul várta be veszett ellenfelét, füleit hegyezve,
nyakát kissé félrehajtva nézett alá a vadkanra, s azon pillanatban,
midőn az épen hasa alá ért s egy dühös vágással felcsapott hasához fehér
agyarával, egyszerre felszökött a betanított mén, keresztül ugrott
megtámadóján, mialatt az amazon ügyesen meghajolva a vadkan bal
lapoczkája fölött mélyen döfte kopjáját.
A halálra sebzett vadkan ordítva dült el a fűben. Még egyszer neki akart
rohanni a hölgynek, de az ifju lovag leszökött paripájáról s egy
karddöféssel megadta neki a kegyelemszurást.
E perczben hallatszott távolabb a kürtriadó. A dalia elejté a szarvast.
A többi lovagok, kik nagy kerülő után csak most érkeztek a vadászat
hőseinek nyomába, kitörő éljenzéssel fogadák a nap hőseit, a daliát, az
amazont és az ifju lovagot.
A herkulesi férfi nyakig volt sárral befecskendezve, a többiek is mind,
csupán az amazon öltözete volt tiszta és szakadástalan. A hölgy még
ilyenkor is tud vigyázni ruhájára.
A dalia meglátva az unokaleánya által elejtett vadat, mely holtan
elterülve még nagyobbnak látszék, az első tekintetre megdöbbent, mintha
a veszélyre gondolna, melynek kedvenczét kitette s ijedten kiáltá el
magát: «Ilonkám!» azután mosolyogva nyujtá neki kezét s diadalmas
arczczal tekinte szét a körülállókon.
– Úgy-e mondám, hogy az én vérem ő.
Mindenki sietett valami bókot mondani a bátor delnőnek, ki ezuttal azon
szokatlan megelégülést látszék érezni, mely a szerencsés vadász
tulajdona.
A dalia büszkén látszék szemeivel keresni az erdélyi ifjut, ki ismét uj
paripára ült s kérkedve szólt hozzá, az elejtett vadkanra mutatva:
– Miklós öcsém, teremnek-e ily derék vadkanok Erdélyországban?
Az erdélyi vadász, némileg ingerült lévén előbbeni balesete miatt, de
meg, mint erdélyi ember, nem hagyhatva szó nélkül, hogy valami különbnek
tartassék Magyarországon, mint Erdélyben, – daczosan viszonza:
– Vannak biz ott, még különbek is.
A kérdezőt e perczben semmi sem haragíthatta volna jobban ily
feleletnél. A szenvedélyes vadásznak azt mondani, hogy szebb vad terem
másutt, mint a mivel ő dicsekszik, kivált mikor azt kedvencze ejté el!
– Jól van, jól van öcsém, dörmöge mogorván a dalia. Hiszen majd
meglássuk.
Ezzel elfordult tőle a neheztelés nyilvános jeleivel arczán s parancsot
adva, hogy az elejtett vadakkal térjenek vissza a tanyára, egész odáig
senkihez sem szólt egy szót sem, csupán kedvenczével beszélt, annak
hizelkedett, azt magasztalá.
* * *
Késő délután volt, mire a vadászok lakomához ültek; egy nagy sík
pázsitos téren volt számukra fölterítve az erdő közepében az egyszerű,
izletes ebéd; a bor és a víg szó helyrehozá a kedélyeket, beszéltek
egyről-másról, háboruról, vadászatról, szép asszonyokról, költészetről
(akkor ez divat volt a magasabb körökben, nem úgy mint most) és udvari
intriguekről, össze-vissza; de a sok víg beszéd után sem felejtheté el a
dalia, hogy neheztelőleg el ne mondja: «hát csak különb vadak teremnek
Erdélyben!»
Az erdélyi ifjut nyügözni kezdé a tárgy, nem oly komolyan mondá ő azt; –
a kopasz férfi észrevéve a feszültséget s más irányt adandó a beszédnek,
fölvevé kupáját és elköszönté:
– Adjon Isten jó kedvet a töröknek!
A dalia boszusan dönté fel poharát.
– De biz annak ne adjon, a bancsokos fejének, kiálta fel duzzogva, ha
megvénültem úgy, hogy mindig verekedtem vele, csak nem fogok most
imádkozni érte. Bolond az, a ki csak azért fárad, hogy gazdát cseréljen.
– Nekünk kegyelmes urunk a török, szólt közbe kétes mosolylyal az
erdélyi ifju.
– Nem mondtam? nálatok még a török is szebb és jobb mint minálunk. Hisz
úgy van! Erdélyben minden különb terem, mint Magyarországon; a
vaddisznók nagyobbak, a törökök kisebbek, mint itt.
E pillanatban odalépett a daliához Dávid, a vén vadász, ragyogó
szemekkel sugva valamit fülébe. A dalia arcza egyszerre kiderült e
szóra. Hirtelen felszökött helyéről: «adjatok egy puskát!» kiáltá s
hosszú ezüst-veretes lőfegyverét kezébe kapva, ragyogó arczczal fordult
vendégeihez: «Csak maradjatok csendesen, egy roppant óriási vadkan van a
közelben. Meg fogod látni öcsém, szólt Miklós vállára verve. Kétszer
űztem már ezt a vadat, most el fogom hozni. Valóságos utóda az aper
caledoniusnak!»
S azzal ment szenvedélyes önfeledséggel az erdőrész felé, melyet a vén
vadász mutatott neki. Azt is visszaparancsolta, senkit sem engedett
magával menni.
– Én nem tudom mit érzek? szólt Ilonka suttogva a mellette ülő ifjuhoz,
mintha attól félnék, hogy valami veszély éri nagybátyámat. Úgy
szeretném, ha te ott volnál mellette.
Az ifju szótlanul fölkelt helyéről s puskája után nyúlt.
– Nehogy utána menj, – szólt az erdélyi ifju, észrevevén annak
készülését, dühbe hoznád azáltal, elvégzi ő azt maga is; a ki egész
tatárhadakat emésztett föl, csak el tud bánni egy oktalan barommal.
A menni készülőt ott marasztották. A férfiak tovább ittak, a hölgy
magábavonulva ábrándozott, minden perczben nyugtalanul tekintgetve az
erdőszél felé.
Egyszerre lövés hallatszék az erdőben.
Mindnyájan letették poharaikat s szótlanul, szívdobogva tekintének arra.
Néhány percz mulva hallatszék a vadkan veszett ordítása, de nem azon
ismeretes ordítás, mely a halálra sebzett vadkané, inkább valami
sajátszerű meg-megszaggatott küzdés hörgő hangja. Mi ez? kérdezék
egymástól. Tán csak kiáltana, ha valami veszélyben forogna? Erre ismét
egy lövés hallatszott. Hát ez mi volt? kiáltának fölugrálva.
– Menjünk, menjünk oda, rebegé minden tagjaiban reszketve a leány, az
egész társaság útnak indult a hallott lövések tája felé.
* * *
Alig haladt a dalia mintegy négy-ötszáz lépésnyire a berekben, midőn
megpillantá egy nagy cserfa tövében a keresett vadállatot. Roppant
túlizmos kan volt az, hátán és homlokán arasznyi magasan állt a fekete
sörte, vastag nyakán ránczot vetett a pánczélkemény bőr, lábai hosszúk
voltak és izmosak, nagy röfögő orrával fekvet turt magának a cserje
között, s abba nagy idomtalanul végig hevert, a mint roppant fejét
elhelyezte, agyarainak egy-egy ütésével karvastagságú csemetéket törve
ki gyökereikből.
A mint a közelgő férfi lépteit meghallá a fenevad, boszusan emelé föl
fejét s haragos agyarkodással tátotta el száját, féloldalt nézve
megtámadójára.
A férfi féltérdre hajolt, hogy jobban czélozhasson, s hosszú fegyverét a
vadnak irányozva, azon perczben lőtt rá, midőn az fejét egyszerre
fölkapta. A golyó a vad koponyája helyett annak nyakába furódott, csak
sebet ejtve rajta, a helyett, hogy megölte volna.
A megsebesített vad egyszerre dühösen ugrott fel fektéből, görbe agyarai
szikrázva csattogtak össze, a mint egyenesen ellenfelére rohant; az ily
dühös roham elől félre lehet ugrani, de a dalia nem volt az az ember, a
ki ellenségét ki szokta kerülni. Elvetve puskáját, kardját rántotta ki,
s szembe rohant a vaddal s egy irtóztató csapást intézett annak fejére,
mely képes leendett azt állkapczáig ketté hasítani.
A veszélyes csapás a vadkan agyarát érte, e kőkeménységű csontot, s a
kard markolatban törött ketté.
A csapás megszédíté a vadkant, s a mint agyarával felcsapott a férfihoz,
csak könnyű sebet ütött annak czombján, mire ez két kézzel megragadva
annak füleit, bősz dulakodásba eredt vele. Fegyvertelenül küzdött a
fenevaddal; az hörögve, röfögve csavargatta fejét, de a férfi aczélöklei
legyőzhetlen erővel fogták széles füleit, s midőn egyszer a fenevad két
hátulsó lábára ágaskodott, hogy ellenfelét feltaszítsa, ez egyszerre
óriás erővel egyet csavarított rajta s a vadkant hanyatt vágta, maga is
rá esett s akkor felkerekedve, lenyomta a hatalmasabb erő ellen
hasztalan küzdő vadállatot s hasára ült nagy diadalmasan.
A vadkan egészen meg látszott magát adni, hályogosodó szemei
elfordultak, orrán, száján folyott a vér, megszünt ordítani, csak
hörgött, lábai begörbültek, orrát hanyatt szegte, néhány percz mulva
bizonyosan el kellett volna vesznie.
A daliának csak kiáltani kellett volna nem messze levő társai után,
hanem ezt szégyenlé, – vagy elvárni, míg a vadkan vérvesztés miatt
magától kimúlik, ezt meg unni kezdé; ekkor hirtelen észrevevé, hogy
török kése övébe van dugva s egyszerre véget vetendő a további tusának,
fél térdével lenyomta a vadkan fejét, hogy azalatt, míg kését kiveszi,
félre ugorhassék, s egyik kezével övébe nyult.
E pillanatban valahol az erdőben egy lövés roppanása hallatszék. A
legázolt vadkan érezni kezdé, hogy ellenfele kezeinek s térdének nyomása
gyengül, s azzal végső erejével egyszerre lehányva magáról a férfit, még
egyszer hozzácsapott agyarával, és e csapás halálos volt: a férfi torkát
hasítá fel.
Az odaérkező rokonok és vendégek a megölt vadkan mellett haldokolva
találták a daliát. Jajgatva futottak hozzá, torkát kendővel kötözve be.
– Semmi, semmi baj, gyermekeim, hörgé a férfi, és meghalt.
– Szegény bajnok, sóhajták a körülállók.
– Szegény hazám! rebegé keservesen Ilona, könnyes szemeit az égre
emelve.
A vigalom gyászra vált, a vadászat torrá.
A vendégek búsan kisérék legjobb barátjuk holttestét Csáktornyára.
Csak a kopasz férfi vette más felé az útját: «mondtam, hogy másra is
kell az élet, dörmögé magában. Ejh! másutt is él még férfi! Egy
országgal megyünk odább».
* * *
Ez volt halála az ifjabb _Zrínyi Miklós_-nak, hazája legnagyobb
költőjének s legvitézebb fiának.
Így halt meg a férfi, kit a sors mindig tenyerén hordozott, – honának
szerelme, véde, dicsősége.
A vadásztanyát, a mulatókastélyt, hiába keresnétek ott. Elenyészett
minden, a hős neve, családja, emléke.
A hadvezért, a státusférfit elfeledték, csak egy maradt fenn belőle, de
él örökké: a költő.
II. AZ EBESFALVI HÁZ.
Most egy országgal odább.
Lépjünk előbbre egy országgal és hátrább négy esztendővel.
Erdélyben vagyunk. 1662-dik az év.
Egy egyszerű nemesi lak áll előttünk Ebesfalva aljában, szinte legutolsó
ház a helységben.
Az épület inkább hasznosság, mint regényesség nézetei szerint van
építve, minden czélra külön épület, alakra, minőségre, elhelyezésre. Két
oldalt ólak, aklok, kocsiszinek, kőből, vályogból, vagy
keményfa-deszkákból, ketreczek, szárnyas állatok számára külön csűrök,
zsuppal fedve, s nagy tetejű birkarekeszek, hátul gyümölcskert, melyből
egy méhes félszeg teteje látszik ki, s a széles udvar közepén a fehérre
meszelt lakóépület, félszárnyra építve, előtte árnyékos diófák, melyek
alatt malomkőből hevenyészett gömbölyű asztal áll. A lakó-udvar
kőkerítéssel van elválasztva a szérüskerttől, melyben hegyesre rakott
boglyák, megkezdett szénakazalok, s roppant nagyságú asztagok láthatók,
miknek bubjáról kellemetlenül kiáltoz egy fölreppent páva.
Este van, a béresek haza takarodtak, az ökröket kifogták a széles
társzekerek mellől, melyek érett tengerivel rakottan tértek haza, a
juhnyáj kolompolva jön meg a legelőről, a sertések végig röfögve az
uton, vágtatnak be a nyitott kapun egyenesen futva vályuikhoz, a kakasok
czivakodnak a nagy diófákon, hova már naplementkor elültek; a távolban
hallik az estharangszó, még távolabb a kútrajáró falusi lányok éneke, a
béresek marháik után látnak, ki egy nagy nyaláb friss kaszált muhart
hoz, ki meg nagy sajtárban hozza a már kifejt habzó, illatozó sárgafehér
bivaltejet. A konyhából kivilágít a lobogó tűz, melyre piros-pozsgás
leány tart egy nagy serpenyőt, a jó rántás-illat messzire elérzik. –
Majd hozzák az ételt nagy zöldmázos tálban, a cselédség a malomkőasztal
körül telepedik s eszik jó étvágygyal, a fehér kuvaszok áhitattal néznek
fel a falatozókra. Aztán elhordják az edényt, leszórják a tengerit a
szekerekről az ereszek alá. Innen-onnan a szomszédból átjönnek a
leányok, a tengeri-fosztásban segíteni. Ráülnek az illatozó halmazra,
mely átfülik a nyers melegségtől, valami pajkos fiú érett tököt vájt ki,
annak szemet, szájat vágott, s gyertyát gyujtva bele, kitette lámpásnak,
a leányok úgy szeretnének tőle félni. A hozzáértő legények hosszú
füzéreket fonnak a megfosztott tengeriből, megfordított szakajtóra ülve,
és e csöndes munka közben foly a víg dal, folynak a tündéres mesék
aranyhajú királylányról, s árva gyermekekről. Itt-ott csók nélkül nem is
esik meg a tréfa, a mit hangos sikoltozás kiván tudtul adni; a kis
gyermeknépek örülnek, ha tarka vagy piros csövet találtak a sok közt. S
addig ülnek ott és mesélnek és dalolnak és nevetnek a legcsekélyebb
semmiségek fölött, míg semmi sem marad alattuk, akkor jójczakát kivánnak
egymásnak és csevegve, sikongva elbúcsuznak hosszan, a távozók végig
dalolnak az utczán – féltökben vagy jókedvükben.
Azután letakarodnak mindannyian, becsukják az ajtókat, eloltják a tüzet,
a komondorok felelgetnek egymásnak a faluban, a félhold feljön, az éji
őr elkezd kiáltozni vontatott rithmusokat, a többiek alszanak és nem
hallják az abban foglaltatott aranymondatokat. Csupán egy ablakában a
faluvégi nemes háznak látszik még valami világ, ott nem feküdtek le.
Egy vén, tisztességesen megaggott cseléd s egy ifjabb szolgáló a
virrasztók. A vén asszony valami zsoltárból olvas keservesen, melynek
minden sorát könyv nélkül tudja már; a szolgáló pedig, mintha nem
dolgozott volna naphosszant eleget, guzsalynak ült s hosszú szálakat
ereszget a selyemsima lenből, melyet tegnap tilózott, s ma gerebenezett
el.
Eredj fekünni, Klári, szólt jó szívvel a vén asszony, elég lesz, ha én
fenn vagyok. Holnap úgy is majd korán kelsz.
– Úgy sem tudnék addig elalunni, míg nagyasszonyom haza nem jő, szólt
munkáját folytatva a leány, ha minden férfi itthon van is, úgy félek,
mig ő meg nem jött, s ha pedig nagyasszonyom itthon van, olyan bizton
érzem magamat, mintha kerített várban volnék.
– Biz’ leányom, sok férfinál többet ér ő. Hogyne, szegény? Annyi
esztendő óta minden gond az ő vállán van, a mi csak egy férfit illet. Az
egész nagy gazdaságot neki kell folytatni, s mintha nem lett volna a
magáé elég, testvérei Bánfiné és Telekiné nagyasszonyomék itt lévő
jószágait is hozzá vette bérbe. Mennyi processusa van majd ezzel, majd
amazzal, szomszédokkal, atyafiakkal; de bezzeg emberükre találnak ő
benne; maga megy a birákhoz, a törvényszékre, s olyan okosan beszél,
hogy tanulhatna tőle akármicsoda prókátor; hát mikor Bánfi János uram
eljött ide legyeskedni, azt gondolva, hogy asszonyom is csak olyan fajta
szalmaözvegy, hogy kiadta neki az utat! A jó ur azt sem tudta, melyik
lábával lépjen ki? pedig királybiró volna. S aztán boszujában
sarczoltató hadnagyot küldött ellenünk egy csoport lándzsás
gyülevészszel. Ott voltál, úgy-e, mikor azokat kiverette asszonyom a
faluból? Hogy elfutottak szegények, mikor meglátták, hogy asszonyom maga
is puskát ragadott ellenük.
– Hiszen csak ne futottak volna! beszélt közbe kérkedőleg a tűzről
pattant leány, tudom istenem, hogy majd én is végig huztam volna egynek
a hátán a pemetefával.
– Látod Klári, hát mikor az asszonyember annyi ideig kénytelen magára
hagyatva a házat vezérelni, magát és családját maga erejével védelmezni,
utóbb maga is hozzászokik ahhoz, hogy magát egészen férfinak tekintse.
Azért van asszonyunknak olyan kemény tekintete, mintha soha sem
született volna leánynak.
– De hát mondja meg kend nékem, Magda néni, szólt a leány közelebb húzva
székét az asszonyhoz, sohasem fogjuk mi már látni nagyurunkat?
– Hjah, annak az Isten a tudója! sóhajta föl a vén dajka. Mikor szabadul
ki, szegény, fogságából? Hej, de jól éreztem én a dolgot előre, de meg
is mondtam, de nem is hallgatott rám senki. Mikoriban az Istenben
boldogult fejedelem, György úr, nem érve be a maga országával, kiment
lengyel királyságot keresni a szép feles magyar nemességgel, akkor ment
el Mihály úr is vele. Hogy elmarasztottam, a nagyasszonyom is, mert csak
fiatal házasok voltak még, magának sem nagy kedve volt hozzá a jó úrnak,
mert inkább szeretett itthon ülni, könyveket olvasni, malmokat építeni,
fákat oltogatni, de a becsület kivánta, hogy elmenjen. Én csak arra
kértem, hogy legalább Bandi fiamat is vigye el magával. Jól is adta az
Isten, hogy az is vele ment, mert a nélkül tán soha hirét sem hallottuk
volna nagy uramnak. Mert a fejedelem úr, a holott meglátta, hogy a nagy
marhasokaságú tatárt ellene hozzák, ő maga elszaladt haza, s a szép
vitézlő rendeket mind ott rabolta el a pogány tatár, s elvitte keserves
rabságba Tatárországba. A fiamat Bandit aztán, hogy hasznát nem
vehették, mert a dereka megroppant, nagy kértére hazabocsátották, ő
hozta hírét, hogy Mihály úr ott sínlődik a szomorú fogságban, s minthogy
a tatárok észrevették, hogy a többi fogoly által milyen nagy becsületben
tartatik, azt hitték valami herczeg, s oly iszonytató váltságdijat
szabtak érte, a mennyit minden jószága, ha pénzzé törődnék, sem ér.
Nagyasszonyom mindamellett nagyon megörült, azt hallva, hogy férje él, s
mindjárt futott fáradott, hogy a váltságdíjt kiteremtse. De bizony sem
atyafi, sem jóbarát nem adott ő néki semmit, még csak zálogra sem, mert
háborús időben fekvőre nem örömest adnak kölcsön. Ő tehát eladta minden
drágaságait, a mit anyja házától elhozott, a szép ezüst tányérokat,
drágaköves kösöntyűit, metszett arany serlegeit, mik mind őseiről
maradtak volt még reá, meg a nagy, selyemmel hímzett, skófiummal
kivarrott palástokat, filigrámos mentéket, gyűrűit, boglárait, rezgőit,
hajszorítóját, karbunkulusos csatjait, igazgyöngyét, briliánt
fülönfüggőit, egy szóval de mindenét, a miből pénzt csinálhatott. Úgyde
mindez még fele sem volt annak, a mit a tatár kivánt. Ő tehát rögtön
kivette bérbe testvére jószágait, törette, szántatta az elparlagult
földeket, erdőket irtatott ki, hogy helyökbe gabonát vettessen,
éjszakából csinált nappalt, hogy ideje teljék minden munkára; semmi
nemét a gazdálkodásnak ki nem felejtette, a miből valami pénzt
teremthetett, majd vályogot vettetett, s kőbányát fejtetett, a miért
pénzt adtak a környékben, majd göbölyöket hízlaltatott, a mit örmény
hajtsárok vettek meg tőle; maga járt vásárra mindenüvé, borát elvitte
Lengyelországig, gabonáját Szebenig, mézét, viaszát, aszalt gyümölcseit
Brassóig, sőt a gyapjuval Debreczenbe járt el, hogy jobb áron adhassa. S
maga e mellett mily szigorúan élt. A cselédtől ugyan nem húzta el a
magáét, de saját szájától mennyire megvonta a falatot; takarítás idején,
hogy a mezőn egész nap künn volt, hetekig sem főzetett magának ebédet,
egy kis kenyér, a mennyit egy gyermek is keveselne, volt minden étele, s
rá egy pohár tiszta víz; elhiszed, hogy sohasem látta őt azért
rosszkedvűnek senki, soha egy keserű könycsepp nem esett száraz
kenyerére, melyre férje iránti hűsége miatt szorult.
– Hogy érti ezt kegyelmed?
– Úgy, fiam: hogy a mi pénzt ily fáradsággal, szűkölködéssel
megtakargatott évről évre, épen ilyen időtájon mindig elhordta Bandi
fiam Tatárországba, hogy Mihály úr váltsága leteljék. A szegény
nagyasszony ez alatt saját szájától vonta meg a falatot.
A dajka könnyezni kezdő szemeit törülgeté.
– S mennyit kíván a tatár váltságdíjul?
– Nem tudom biz én azt, fiam. Bandi mindig elhozta a kutyabőrt, melyre a
tatár fölírta, a mit kapott, s a mit még kiván; asszonyomnál megvan, én
bizony nem kérdezősködtem utána.
A leány elhallgatott, magában látszék gondolkozni, az orsó kétszerte
sebesebben pörgött kezében, szíve gyorsabban dobogott.
– Most is oda van Bandi fiam, szólt az öreg asszony, unva a hallgatást;
minden órán várom vissza, majd csak megtudunk már tőle valami bizonyost.
E perczben künn nyikorog a kapu, csörömpölő szekérke hajtatott be az
udvarra, s a víg kutyaugatás tanusítá, hogy ismerős érkezett.
– Asszonyunk jő, szól a két cseléd, s mire fölkeltek helyükből, már
nyilt az ajtó s belépett rajta Bornemissza Anna, Apafi Mihály felesége.
Délczeg, csaknem férfimagasságú asszony, izmos termetének karcsú, de
erőteljes körrajzait az egyszerű, szürke lenszövetű ruha engedi
láttatni. Mintegy 36 éves lehet, de arcza egyike azoknak, melyeken a
késő vénségig meg nem látszik a kor. A szünteleni naponjárástól
elbarnult, de a megtartott ifjúság bársonysíma hamva s az egészség
természetes pirja annál sajátságosabb szépséget kölcsönöznek e
rendkívüli arcznak. Tekintete meglepő, uralkodó, leigéző, de a varázs,
mely benne rejlik, nem a vonásokban tűnik föl, hanem a bennök
visszatükröző lélek kinyomatában. Magukban a vonásokban nincsen semmi
kemény, semmi durva, éles, vagy férfias, a homlok domború, síma,
egyetlen ráncz sem komorítja el, s mégis oly fönséggel tele; a
szemöldökök gyöngéden rajzolvák, a szemek metszése bájoló, hosszú pillái
félig árnyékban tartják a nagy, de nem vadfekete, hanem inkább
mélyvilágú dióbarna szemeket, és e szemekben mégis annyi tűz, annyi
villám látszik, és annyi hidegség: az orr, az arcz oválja, mind oly
nőiesen szabályos alkotásuak, maga az ajk, ha csukva van, oly szelid,
oly édes, a többi vonások erőszakot látszanak rajta tenni, hogy mosolyát
nem osztják, és ha megnyilik, mégis parancsoló, oly büszke!
– Mégis ébren vagytok? kérdé cselédeitől. Szava kellemesen csengő volt,
bár alhangjai élét kissé tompává verte a bánat.
– Meg akartuk várni kegyelmedet, hogy miattunk ne várjon odakin,
viszonzá a vén dajka, tipegve úrnője körül, s annak palástját véve le
vállairól.
– Nem jött még vissza Bandi? kérdé Apafiné szinte az elfogódásig mély
hangon.
– Még nem, de minden órán várom.
Apafiné hosszan felsóhajtott. Mennyi elfojtott bánat, mennyi messzetünő
remény, mennyi lemondás rejlett e sóhajban! A nő erős lelke előtt végig
futottak az örömfosztott élet annyi szenvedési, az erős küzdelem
sorssal, emberekkel s tulajdon szívével: a fájdalomba oltott szerelem,
mely csak vágyakat tudott termeni, élveket nem. Ismét egy küzdelmes éve
mult el életének, melynek hangyaszorgalma egyetlen czélra gyűjté
áldozatmorzsáit, s ki tudja, mennyi év kelle még, hogy azt elérhesse. És
addig mindig fáradni, tűrni és szeretni örömtelenül.