elébb jelentkeznek, annál többet találnak nálam. A hitelező nem azon
faj, mely adósának még becsületét is lerombolni szándékoznék. Ilyen
ellenségem nekem nincs. Van-e még valami?
«Élesd, jun. 30.
Szokott módon lovagol délig. Van már, a ki vigyáz a benső szobákra.
Unatkozik, de mivel egy csomag uj könyvet rendelt ide, nem készül
máshova utazni.
_W. K._»
– Micsoda? kém, az én házamban. Majd rá jövök, melyik, összesen három
cselédem közül, kik szobámba is bejárhatnak. Különben pedig, ha csak
annyit tudnak rólam, hogy könyveket hozattam, nem érdemlették meg a
pénzt, a mivel megvesztegették.
«Bécs, jul. 1.
Ha veszély fenyegetne, okvetlenűl mint Sp. J. kell őt meglátogatni és
megnyugtatni, de a pör kimeneteleig a legszigorúbb óvatosság
megtartandó.
_W. Károly._»
– Ah tehát Spuller Jeannette ólálkodik hátam mögött, kisértet jelmezben?
Olvasva a telegrammokat, azt hinné az ember, hogy egy egész zászlóalj
őrzőangyal correspondeál jólétem és fönmaradásom fölött. Mit beszél a
szolgabíró, sötét üzelmek kovácsolásával fejem fölött? Hiszen ezek mind
tőrőlszakadt jóakaróim, legfölebb tréfát csapnak velem. Lássuk az
utolsót.
«Élesd, jul. 3. A pör eldöntése előtt nincs bátorságom, mint Sp. J.
megjelenni. Nagyon sokat kifacsarhatna belőlem, és épen nem
indokolhatnám, mért viseltem korábban más nevet?
_W. K._»
– No, ha ő nem indokolhatja, akkor én még kevésbbé. Majdnem hiszem, hogy
szándékosan akarták e sürgönyöket kezembe játszani. De hogy mit akarnak
velem? arról sejtelmem sem lehet. Mit? Semmit. Legalább nem olyat, mitől
ily határozott korhely ficzkó, mint én vagyok, megijedhetne.
Asztalára vetette a papírlapot; nagyot nevetett, mert tagadhatlanul jól
mulatott ezen asszonyi semmiségeken. De mégsem tagadhatta, hogy itt
valami érthetlennek, megfoghatlannak kell keletkezőben lennie.
– Csak legalább Porczogh bárót hoznák a manók ide látogatásomra. Ez az
ember nekem mindig okos tanácsot adott. Miért is nincs az életben úgy
mint a regényekben, hogy a kit hínak, megkopogtatja az ajtót s betoppan
hozzánk.
E pillanatban zörgött a kilincs, s megnyílt az ajtó…
– Hah! Porczogh?
Nem. A gróf legénye lépett be, és illő szertartással jelenté, hogy
találva van.
XI.
(A szorgalmas professzor még Gencsen sem hanyagolja el leczke-óráit.)
Tán két héttel is korábban történt, de vissza kell rá térnünk.
Volt öröm, vígság és zajos győzelmi kiáltozás, a midőn a Dorozsmay
család megérkezett a gencsi kastélyba s a ház hivatalos úrnője és
képviselője Zsuzsi néni a rövid elfogadási szertartás után a vendégeket
a kirendelt, frissen felsurolt és jól kiszellőztetett szobákba kiséré,
elhelyezé és a szükségesekkel ellátá.
A nők átalános szokás szerint öltözködéssel kezdék a mulatságot. Ez már
vagy természetükben fekszik, vagy így tanulták az anyáktól. Tény, hogy a
nőkre nézve, elkezdve az iskolai vizsgától az első házi mulatságig,
onnan a nyilvános tánczvigalomig, később a menyasszony esküvőnapjáig,
végre közbejövő gyász-szertartásokig a dolognak legalább felét azon
kérdés képezi, miként öltözzenek? hogy fésüljék magokat? s minő ékszert
rakjanak fel? Ne beszéljünk többet e tárgyról, melyen sem könyvirás, sem
kenetteljes egyházi prédikáczió többé nem változtathat. Igy volt mindig,
így vették át az anyáktól, így adják át az utánok következő nemzedékre.
A férfiak ellenben az út fáradalmait azzal pihenik ki, hogy rágyujtanak.
Idősb Gencsy Pál báró saját dúsan berendezett pipatoriuma elé vezette
fiát és Zoltán bácsit. Állott ott hármas félkörben vagy hetven darab
hosszúszárú cseréppipa, mind kitisztítva, s mind jó szelelős állapotban.
Közel ide, kis kerek asztalon feküdt a dohányos bödön, mely bozontos
medve-alakot képezett, s melynek csak a fejét kellett leemelni s
kiillatozott belőle a finom hosszú laskára vágott bethlenszentmiklósi
dohány, melynél az öreg bárónak bizonysága szerint, nem terem zamatosabb
fűszer sem Ázsiában, sem Amerikában.
– Csakhogy nem dicsekszünk vele idegenek előtt, mert a kapzsi külföld
mind kihordaná, – jegyzé meg az öreg báró.
A mi természetesen pótolhatlan veszteség volna a gazdag Erdélyre, mely
nem szorult a külföldiek pénzére.
Tehát rágyujtottak, megdicsérték a füstöt s nem akarták észrevenni, mint
sistereg benne a zsír, s mint lobbadoz fel a szálakban a salétrom.
Aztán falusi szokás szerint körül néztek a házban, az udvaron és a
kertben.
A ház, helybeli nevén kastély, földszinti esetlen épület volt, csupa
nagy szobákkal, mikben kényelmesen lakni sem lehetett. Minden lépten
valami építészeti érthetetlenség, ellenmondás és indokolatlanság. A
világos nyári szobában, mely a kert felé a verandára vezetett, képtelen
nagy zöld kályha foglalá el a díszhelyet. Senki sem tudta megmondani,
mért kellett némely szoba talaját magasabbra vagy alacsonyabbra hagyni,
úgy, hogy küszöb helyett vagy két-három lépcsön lehetett csak oda
bejutni. Az ebédlőterem főfalának hosszában egy részen két magas ablak
világított, a másik rész sötétben maradt. A szobasorokat szűk folyosók,
majd sötét kamarák és a ház lomtárai szakíták ketté.
Azonban így építettek Apaffy Mihály idejében, tehát így lakott Gencsen
az időközben bárói rangra emelt ősrégi család.
Óriási udvar terüll a háznak belső homlokzata előtt. A kertajtó mellett
vörös födéllel védett s vödörre járó kút éktelenkedett, gonosz illatú
vízzel, de négy lépésnyire tőle kődarabkák közé szorított patak
folydogált, mely a kertben fakadó három gyönyörű szép forrásból vette
eredetét s folyt keresztül az udvaron egyenesen az országutat kísérő
sáros árokba.
Az udvar közepén borzasztóan büzhödt mocsár zöldellett a víz szinét
elborító békalencsétől. Nevezetes, hogy e sárfészek tőszomszédságában
jókora domb emelkedett, mely a hagyomány szerint valami régi istállónak
vályogból vert düledékéből keletkezett és kétszáz esztendő óta egyik
birtokos sem jutott azon szellemdús ötletre, hogy a felesleges dombnak
anyagát a káros tócsának betöltésére lehetne használni.
Szemközt a kúttal állott sárgára festett gerendákból emelve a báró
vadászkutyáinak óla, melynek ajtaja fölött ritka szép szarvasagancs
pompázott. Az idő s még inkább a rákent vitriol, mely a rágódó szú
pusztítása ellen használt, koromfeketére festette e gyönyörű példányt.
Családi hagyomány szerint a szarvast Bethlen Gábor lőtte. A helybeli
tiszteletes (ismerjük már mint koszorús költőt) Tuhutum vezérig viszi
fel a származást. Míg az alispán, a ki tavasz kezdetén, Klárit, a ház
legidősb kisasszonyát feleségül vette, s a ki egy ízben Abrudbányán a
praehistorikusokkal együtt ebédelt, tudományosan bebizonyította, hogy
ezen óriási szarv csak Hadrianus, Cæsar vagy Decebal király idejében
fejlődhetett ki ily remekké.
Annál több dicséret érhette a kastély kiterjedt kertjét, mely bőven
adakozá Istennek minden áldását. A kerti vetemények nehány holdat
foglaltak el; az épen érni kezdő szamócza pirosra festette a messzire
nyúló ágyakat. A gyümölcsös megóva a hernyóktól, termést igért, mely
elég leendett egy kis városka számára ízletes csemegének. A szőlőnek itt
csak levelét és venyigéjét ismerik, a melegágyból kiültetett sárgadinnye
pedig most kisérlé meg a virágzást. El is fagy szeptember közepén zöld
gyümölcse. A források bőven hoztak vizet az öntözésre, de többet
használt erre a gyakori eső, melyet a székely havasok sötét fellegei
hordtak erre.
Házi szokás szerint délután két órakor volt az ebéd, de tekintettel a
pesti vendégek iránt, a tálalás egy órával későbbre lett halasztva.
Az öltöző szobából legelőször Dorozsmayné ő nagysága került ki. A ház
cselédei bámulva látták, mily egyszerű ruhát viselt ezen gazdag s még
mindig kellemes arczú nő. Ékszere sem volt különb, mint bármely más
ténsasszonynak a vidéken. Valóban azt várták tőle, hogy fülbevalójában
olyan gyémántot visel mint a galambtojás.
Zsuzsi néni karján vezette elé a vendégnőt s átadta a kertben sétáló
urak védelmébe, mert neki magának tömérdek a dolga mindenfelé. Az ő
kötelessége megőrizni a ház jó hirét, ezért mindent látni, megbírálni,
sőt ha lehetett megizlelni is akart, mielőtt felteszik az asztalra.
És Esztike kisasszony?
Oda vitték a lányok, a hova leginkább vágyott, a konyhába! Még szép
tiszta fehér kötényt is kötöttek elébe, úgy hogy a szakácsné, a midőn
megpillantotta a sok segítő kezet, előre tiltakozott s fölmentetni kéré
magát minden felelősség alól.
Senki sem hallgatott rá. Jolán kisasszony diós bélest és mandolás rétest
készített, mig Ilka kisasszony meg akarta mutatni a pestieknek, mi az a
kürtös fánk, melyet az ország nyugati vidékein már ma hiréből is alig
ismernek. Esztike kisasszony nem győzött eleget csodálkozni e
művészeten. Mint sodrott a tésztából rőfhosszú kigyókat a kis lány, mint
gombolyította fel a fahengerre, mint hinté be apróra tört s
megczukrozott mogyoróval, s aztán mint forgatja a tésztát nyilt tűz
mellett, mint hajdan a pecsenyét egy székely leány; végre mikor megsült,
lehuzták a fáról, hosszukás porczellán tálra tették, olyan volt mint
aranyból vert ágyu, melyen keresztül lehetett kukucsálni. Esztike oda
volt a boldogságtól; valóban azt hitte, ily bájos süteményt csak
gőzgéppel lehetne eléállítani.
[Illustration: Oda vitték, a hová leginkább vágyott, a konyhába.]
Egyik lányt a másik után csókolgatá. Eddig ő csak oly hölgyeket látott,
kik selyemruhába bujtatva a legfényesebb termekben is csak úgy járnak,
mintha koromtól vagy pókhálótól kellene félniök. A gencsi kisasszonyok
azonban mindenhez bátran és szabad kézzel nyultak, s ha ragadt valami
kezökre, egy kis friss víz, meg a törölköző ujra mindent rendbe hozott.
Sohajtva, majdnem irigykedve nézte ezen vidám gazdasszonykodást és
utánozva Nagy Sándor híres mondatát, gondolá: ha Esztike nem volnék,
szakácsné szeretnék lenni.
Ezalatt az urak és Dorozsmayné a kert minden zúgát összejárták, s
megbámulták még a fiatal sárgarépát, még a hónapos retket is.
Egy ízben Bogárdy Zoltán s képviselőtársa Pál báró, séta közben kissé
hátrább maradván, a ház örököse így szólott:
– Meg nem foghatom, hol marad Esztike?
– No, arra sokáig várhatsz, mert hugaid elvitték a konyhába.
– A konyhába! ez képtelenség.
– Pedig úgy van. Alkalmasint meg akarják tanítani, mint kell főzni a
szoktató kását.
– Megint bolondot beszélsz?
– Mintha nem tudnád, mi a szoktató kása? Hát kása. Jól leöntik forró
zsírral, hogy csúszszék a vendégnek, aztán azt higyje, minden nap ilyet
kap s azért sokáig itt marad.
– Zoltán! én itthon vagyok, mehetek, a hová tetszik. Benézek a konyhába.
– Próbáld meg, de Zsuzsi néni kikerget.
– Pipára akarok gyujtani.
– Azt mondják rá: fel van már találva a gyufa, tessék másutt kereskedni.
– De ha beszédem van az egyik szakácsnéval?
– Akkor meg plane a főző kanállal vernek ki.
– De én hát ebédig még ne is beszélhessek vele?
– Ejnye de követelő vagy. Inkább köszönd meg, hogy ide hozhattam őket.
– Zoltán! ez már más papírra tartozik és én örök hálára vagyok irántad
kötelezve. Azért, ha valaha miniszterelnök lesz belőled, mindig veled
szavazok s nálam hívebb mamelukra nem találhatsz.
– Nem mondtam kezdet óta: ne félj, míg engem látsz.
– Mondtad és megtartottad szavadat; azért hiszek neked föltétlenül.
– Ezt követelem is, mert ne véld, hogy már túlestél volna minden
megpróbáltatáson. A többi között Dorozsmayné hugom ma reggel is azt
mondta, hogy míg Arthur gróf forma szerint le nem mond, addig Esztikének
nem szabad másfelé pillantgatni.
– Ne ijesztgess! Arthur gróf önszántából soha nem mond le.
– Ki tudja? Sokat értem már, a mi kezdetben lehetetlennek látszott. Még
akadhat fegyvertáramban egy tartalék-löveg, mely ő méltóságát kiveti a
nyeregből.
– Kihivjam párbajra?
– Nincs szükség rá. Maholnap izenek valamit neki: az egész nem lesz
több, mint _puszta szó, üres hang_, mely az emberi nyelvben még
értelemmel sem bir.
– Boszorkányság? hókuszpókusz?
– Körülbelül.
Ezzel megfordult és sebesen lépdelve felkeresé a társaságot, mely épen
most a kert almafáinak túlgazdag termésében gyönyörködött. Idősb Pál
báró már mutogatá a készületet, miként kell a galyakat támogatni, nehogy
a teher letörje.
Pál báró gondolatokba merülve követé társát, de a mint folyvást
visszanézeget és várja, hogy a kertajtó felől világos szinű nyári ruhák
közeledjenek, egyszerre a legközelebbi ribiszke-bokor mögött elköhinti
magát valaki.
– Kend az Varjas Andoriás uram? Hol van a pesti kisasszony?
– A konyhába s ki sem mozdul onnan míg be nem tálalják a levest.
– És más ruhát nem vesz fel; mert tán nem fog konyhaszaggal az ebédlőbe
jönni.
– Konyhaszaggal? de hiszen, méltóságos uram, nincs annál finomabb illat
az egész világon. Hanem annyit mégis láttam, hogy ebből a kisasszonyból
nem neveltek jó gazdasszonyt.
– És miért nem?
– Nem ért az asszonyok mesterségéhez annyit sem, mint én a versiráshoz.
Úgy megbámulta a kolbásztöltőt, mint én a vasutat meg a gőzkocsit. Alig
tudták neki megmagyarázni, mint kell avval bánni.
– De aztán mégis megértette.
– Meg valahogy; de még sem kivánnék abból a kolbászból enni, a mit
disznóöléskor ez a kisasszony csinálna. Hej pedig mindent elkövettem az
uton, hogy jó hirét csináljam a leány előtt az én méltóságos uramnak.
– Nagyon lekötelez Varjas Andoriás uram, de máskor ne avatkozzék az én
dolgomba.
– Nem avatkoztam, báró ur; de mivel én az asszonyságok kocsiján a bakon
ültem: a hol csak szép tanyát, gazdag földet és kövér legelőt láttam,
mindenre azt mondtam, ez is a gencsi uraságé.
– Hogy mert hazudni?
– Igy szokták ezt, uram, különben az ily gazdag kisasszonyt soha el nem
szédítjük.
– És aztán hitték?
– Mindig nevettek; tehát tetszett nekik. A Szultán bácsi pedig még
tódította. Mikor Parajdon túl a nagy kapaszkodó tetejére értünk s
megláttuk napkelet felől a Tar csucsát, felkiáltott az öreg úr: addig a
kopasz hegyig tart a gencsi urodalom! a szikla tetején pedig fekszik a
báró urnak vára márványkőből, a honnan ha kinéz valaki az ablakból,
meglátja egész Havasalföldet s azon túl a Fekete-tengert mindent
hajójával, a mi rajta jár.
Pál báró nevetett és szokott mondókáját ismétlé:
– Bolond kend Varjas Andoriás uram, de mégis jobb lesz, ha máskor a
hazudozás helyett a maga dolgához lát.
Nézzünk másfelé.
Kiderült, hogy a konyhaszag illatának megbirálásában Varjas Andoriás
uram és a kastély hölgyei között, mint a magasb irmodorú vezérczikkben
mondják, «lényeges eltérések valának észlelhetők». Mert félórával az
ebédre hivó csengetyű megszólalása előtt Zsuzsi néni a műkedvelő
szakácsné hadat, ujabb öltözködés végett, saját szobáiba küldte.
Természetesen, hogy a főparancsnoknő volt leghamarabb készen s aztán
átjött Esztike szobájába, leült a pamlagra, onnan gyönyörködve nézte,
mily fürgén működik a Pestről hozott komorna, a ki mint varázsütésre
egészen ujra alakította át úrnője külsejét.
Zsuzsi néni szótlanul éldelgett a lányka bájain s nem tagadhatta többé,
hogy ez szíve szerinti gyermek, a kiben régi eszményképét találja fel.
Azon lányt, a kit ő érdemesnek tartott azon kitüntetésre, hogy Pál fiát
egész életére boldogíthassa.
Tudjuk azonban, hogy az asszonyi faj, ide értve Zsuzsi nénit, soha sem
szeret meg valakit másként, mint egy harmadiknak rovására. Mentől
mélyebben ad helyet szívében egy új arcznak, annál inkább gyűlöli, vagy
legalább közönyös lesz az iránt, a ki helyet adni kényszerült utódának.
A mily mértékben vonzódék Zsuzsi néni Esztikéhez s egymásután fedezte
fel benne a tökéletességeket, épen így kereste s fel is találta nemcsak
a testi fogyatkozásokat, de még a lelki rútságot is korábbi
kedvenczében, Marialaky Zsuzsikában, a ki azonban e perczben boldog volt
és képtelennek tartotta, hogy a gencsi kastélyban rosszul vélekedjenek
felőle.
Hiába az asszonyi kebelben csak egy kegyelt fér el. A férfi örvendhet,
ha e kitüntetés őt illeti, de senki sem tehet róla, ha néha érdemetlenül
és ártatlanul egy nőnek kell megfizetni a más nő által elfoglalt
szállásnak bérét.
Még 15 percz volt hátra ebédig s ekkor Zsuzsi néni karon fogta a szép
leányt s bevitte oda, hova kevés halandónak volt megengedve a belépés,
saját szobájának szentélyébe.
Ez pedig a rideg aggszűzi jellemnek mintaszerű tanyája volt. Sehol semmi
kényelem, mindenütt aggodalmat keltő rend, és a végletekig vitt
tisztaság.
Női szoba pamlag nélkül! ki hallott, ki látott ilyen csodát napjainkban!
Két tölgyfakarszék állott az asztal előtt, melyen közönséges ivópohárban
frissen szedett virágcsokor tarkállott, mellette fekete bőrbe kötött
ezüst csattos biblia, mint egyedüli olvasmány, időtöltés és vallásos
magábaszállás.
Itt ültette maga mellé vendégét azon titkos czélból, hogy miután az
igézőn szép arczot ismeré, bepillanthasson a lélek mélyébe is. Mindjárt
látni fogjuk, mily egyszerűen és természetesen ment végbe ezen nagy
előkészületek után megkisérlett lélektani műtét.
Zsuzsi néni ezen elhatározó pillanatban, melyre régen várt és elméjében
egészen késznek tartotta magát, késett s kereste a bevezetést, miként
fogjon feladata megoldásához. Esztike azonban csak természeti hajlamának
engedett, a midőn szó nélkül egyszerre a néni keblére borúlt és ezer
csókkal halmozá el őt, kezdve öltözékén, később a nyakán, homlokán,
végre az ajkakon.
– Oh kedves Zsuzsi néni, mint vágytam e pillanatra, hogy karjai közé
vessem magamat, mert mamámon kívül nincs nő, kit úgy tiszteljek és
szeressek, mint önt.
– Ön szeret engem, kedves gyermekem?
– Végtelenűl. Nem ma először, hogy látom, de azóta, hogy leveleiből
ismerem. És épen ilyennek találom, mint képzeltem, mint a kit mindig
szerettem és szeretni fogok. Angyali lélek lakik abban, a ki így tudott
írni. Pál báró minden sorát felolvasta, édesdeden elmerengett anyai
beszéde fölött, nekem pedig könyek hulltak szememből.
– Leányom! mit mondasz? leveleim egy falusi vén néninek mende-mondái
voltak.
– Igen, de az elolthatlan szeretet gyöngyei csillámlottak ki a betűkből.
Úgy-e szeretni fog engem is, ha jobban megismer? mert én nem vagyok
rossz vagy hiú leány, a kit a város fénye, a nagy világ pompája
elcsábított. Én csak ott akarok élni, a hol engem mindenki szeret és én
mindenkit szerethetek.
– Leányom! – felelt Zsuzsi néni és könyei patak módjára folytak. – Te
szeretsz minket? Te boldog és megelégedett szívvel jöttél ezen egyszerű
falusi tanyára? Hiszen ha szeretsz minket s mi mindnyájan szeretünk
téged, akkor minden elmondva van és boldogságunkhoz semmi sem
hiányozhatik.
Ezzel megakadt a társalgás fonala. Ha ki volt mondva a mindent magában
foglaló szó, a mi utána következett, feleslegessé vált. Bármely későbbi
magyarázat vagy bővítés csak ronthatott, csak lealkudhatott valamit az
eredeti kijelentésből. Zsuzsi néni tehát karjai közé zárá a teljes
odaengedéssel keblére hullott leánykát és hiába erőlködött szavakat
keresni, mert folyvást csak édes leányának, legkedvesebb Esztikéjének
nevezte a könyeiben úszó gyermeket.
E pillanatban szólt az ebédre hívó csengettyű éles hangja s a néni
karjára fűzve a leánykát, megindúlt az ebédlő felé, a nélkül, hogy
egyikejöknek is eszébe jutna az arczukon csillámló könyek áruló nyomait
letörölni.
Nem lehet szándékunkban egy erdélyi nemes embernek hosszú ebédjét
részletesen leírni, főkép ha idősb Pál bárót és Bogárdy Zoltánt kivéve,
a többi csak szemmel evett. A legnagyobb gonddal készült étkeket jobbára
illetetlenül hordták vissza s a két házi kisasszonynak meg kellett
elégedni azon vigasztalással, hogy ozsonna alkalmával, mely egyszersmind
vacsora leendett, majd bővebben látnak Isten áldásához.
Este hat órát is elverte, míg a férfiak a fekete kávéval, az egymásután
töltött pipákkal és a politikával készen lettek.
A három leány ezalatt a kertben sétálgatott, a mi futkosásnak is
beillett, különösen miután Pál báró is közbe vegyült, vége-hossza se
látszott a szaladgálásoknak. Zsuzsi néni és Dorozsmayné a veranda kétes
hűséből nézték a játékot, a mennyiben a gyermekek szemök előtt maradtak,
mert a játék hevében sokszor messze elkalandoztak a gyümölcsfák sátora
alá, különösen pedig igen szivesen pihentek meg a nagy diófák alatt, a
hol nehány fehérre festett pad és élénk zöld pázsit enyhelyül szolgált.
Még később a két házi kisasszonyt a készülő vacsora fölötti felvigyázat
gondjai szólíták el és ekkor Pál báró Esztike kisasszonynyal az idősbek
társaságát keresé fel; azonban nem oly könnyen találák fel azokat, kik
szintén a hűvös árnyék alá menekültek, s igy Pál és Esztike gyakrabban
válthattak nehány szót tanúk jelen nem létében.
Egy ily kedvező «véletlen» pillanatában Pál báró karjával kinálá a szép
leányt és így sétálgattak a gyümölcskert pázsitján. Ez volt első eset (a
tánczbavivés vagy más hivatalos s azért minden jelentőség nélküli
szertartásokon kívül), hogy e két rokonszenves teremtés karonfogvást
lejtett.
– Kisasszony, – szólt Pál báró, – tudja-e, melyik szavából származott
azon boldogságom, hogy engem bizalmára érdemesített?
– Mindenre jól emlékezem. Önt bemutatták nálunk. Ön lovagias modorban
társalogni kezdett velem, én pedig csacska kis leányok szokása szerint
félbeszakítottam s azt kérdtem: ön erdélyi? Erre aztán nagy
érdekeltséggel hallgattam, míg elbeszélte családi viszonyait, s mindig
Zsuzsi néni volt a főszemély, a kire visszatért.
– És ime, még nem múlt el esztendeje, s a mit legmerészebb álmomban sem
remélhettem, csodálatosan beteljesült. Esztike kisasszony és édes anyja
itt vannak, mint legkedvesebb vendégek Gencsen!
– Az idő rövid volt, de sok történt alatta. A világot nem ismerő gyermek
vezetőt, tanácsadót, professzort nyert, a ki nélkül most én volnék az
emberi nem legboldogtalanabb teremtménye.
Arthur grófhoz kötött viszonyát értette, de Pál báró gyöngédebb volt,
mintsem ezen úton vigye tovább a beszéd folyamát. De azért jól
megjegyezte, mily édes felbátorítás rejlett az észrevételben, s aztán
rögtön, kettőjök régi szokása szerint, derültebb tárgyat ragadott elé.
Különböző út volt ez ugyan s más pontból indúlt ki, de a végczél, mely
felé törekedtek, változatlanul maradt.
És kérdé, igen tréfás hangon:
– Egyszer már elindultunk az egyenlítő vonala felé, Fiumében tartván a
legelső állomást. A gondos, elővigyázatos és mindig szolgálatra kész
professzor úgy vélekedett, hogy azon irány nincs helyesen választva.
Tehát dél helyett keletnek fordultunk s meg is érkeztünk szerencsésen
Gencsre! Menjünk tovább. Azokon a sötéten kéklő kopár sziklákon túl
fekszik új Románia, azután Oroszországnak egy kis ide tévedt szalagján
áthatolva, jövünk a Fekete-tengerre. Azt is áthajózzuk és vasuton át
érünk a Kaspi-tenger partjára. Innen már csak a képzelet szárnyain
röpülhetünk át Középázsia barbár pusztáin, míg China vagy Japán
virányait megpillanthatjuk. Tegyük fel, hogy most épen Nangasaki híres
kikötőjében ülünk; előttünk a Csendes-oczeán végtelen sivataga s már
füstöl a gőzhajó, mely Borneo szigetére készül, a hol megtaláljuk az
egyenlítőt, s ott nem messze valahol az igéret földét.
– Professzor, ez nagyon fáradságos út volt egyszerre. És én a nagy
meleget, mely Borneo szigetén uralkodik, csakugyan érzem. Régebben
azonban azzal hitegetett engem az én mesterem, hogy minden közbeneső
főállomásnak megvan a maga saját titka, és én úgy mint eddig, tudományos
rendszer szerint kivánnék haladni, s mindennel, a mi tudni való,
részletesen megismerkedni.
Míg ezt mondta, összes leányi erejét összeszedte, hogy komoly képet
csináljon hozzá. De mihelyt akarata ellen is mosoly lopódzék el ajkáról,
mindketten víg nevetésre fakadtak.