Ha bajuszt, szakált visel, beillik még szolgabirónak is. Ez teljes
készséggel jött úrnője szolgálatára s a kik Rév állomástól kezdve oly
érdekeltséggel elcsevegték az időt, végső búcsút mondtak egymásnak.
A gyorsvonat Kolozsvárott csak 10 perczig időz s Arthur gróf leszállván
a waggonról, szétnézett, hol látná meg az ezen perczben
kötelességszerűleg jelen lenni tartozó állomásfőnököt?
E helyett sokkal biztosabb forrásra talált, a honnan hírt hallhatott.
Egyik ismerőse, valamelyik erdélyi gróf ácsorgott itt a pályaszín
járdáján. Hihetőleg várt valakire, a ki el nem jött.
Arthur gróf hangos szóval üdvözlé barátját s mindjárt Dorozsmayék felől
kérdezősködött.
– Barátom, elkéstél. Dorozsmayné és leánya, tündérszép menyasszonyod,
nagyon féltek a déli nap hevétől s még az éjjeli személyvonattal
Marosvásárhely felé indultak.
– Bizonyosan tudod?
– Senki sem tudhatja biztosabban, mint én. Oly szerencsés voltam, hogy
fogatomat egész ittmulatási idejökre rendelkezésükre bocsátottam, s az
özvegy e figyelmemet kegyesen fogadta. Az éjjel elutaztak, s magam
hajtottam lovaimat a vendéglőtől az indóházig.
– Ha így van, semmi keresetem Kolozsvárott, megyek tovább rögtön.
– Áldjon Isten.
Arthur gróf maga ment a pénztár elé, mert legényének a podgyászt kellett
visszaczepelni. Egy első s egy második osztályra szóló jegy hamar volt
váltva s a gróf, legényével együtt, reggelizés nélkül foglalt ujra
helyet, s csakhamar azután mozgásba jött a vonat s nyílsebességgel
hatoltak Erdély kies völgyei közé.
Jól elmult már a dél, a midőn Arthur gróf a csendes vidéki városkába,
Marosvásárhelyre érkezett. Itt az indóházban megebédeltek; a legény
ugyan jóizűen, de a gróf ma is emlegeti a marosvásárhelyi beefsteaket.
Van már a hazában annyi élelmessége a lakóknak, hogy a hol vasút van,
különösen pedig ha ez nem megy tovább, hanem mint zsákutczába
irgalmatlanúl leteszi az utazókat, mindenféle rendű és rangú kocsik
állnak készen a továbbmenni szándékozók rendelkezésére. Arthur gróf még
ebéd előtt kiszemelt egy könnyű csézát, mely elé három tüzes csikó volt
fogva s a tulajdonossal nehány szóval megalkudott. Természetesen
négyszeres árat fizetett, mert a székely fuvaros nem azt nézi, meddig
megy? hanem, kit visz? Arthur grófnak arczán pedig eltörölhetlen
vonásokkal volt a született nagy úr jellege kifejezve.
Megindultak.
A tulajdonos maga hajtotta a lovakat s a gróf néha-néha kérdezett tőle
valamit.
– Messze van az a Borszék?
– Nincs annyira uram, mint Moszkva, vagy Peking, de ha bajunk nem lesz
és a napot a holdvilágos éj felével kitoldjuk, oda érünk tán holnap este
5 órára.
– Átkozott expeditio, – mormogá a gróf s gondolatában hozzá tevé, hogy
mindez még hiába is történhetik.
A csikók ellen semmi kifogás sem lehetett; két postaállomást haladtak
egy végtiben s meglehetősen ügetve. Azután ha egy órát pihentek s jól
megabrakoltak, ujra friss erőben voltak.
Annál több szemrehányás érhette a kocsit, melynek hátulsó ülése ugyan
rugókon lógálózott, de a köves és döczögős úton szétrázta utazónknak még
az agyvelejét is.
Arthur gróf egyik szivart a másik után hamvasztotta el, és épen ujra
akart rágyujtani, a midőn lába alatt erőszakos recsegés hallatszik s az
egyik hátulsó kerék ezer darabra törve hull szét az országúton.
A gróf egy kicsit ki is lett dobva a kocsiból, de rögtön talpon termett,
míg legénye, kinek semmi baja sem esett, jajveszéklő óbégatással tölté
be a székely levegőt.
És a kocsis? Ezen fajnak is megvan a maga «bevett szokás»-a, mely soha
el nem marad, és sohasem használ. Tudniillik: egetrázkódtató módon
káromkodott.
Arthur gróf egy ideig uri egykedvűséggel nézte a romlást, hallgatta a
körmönfont káromkodást, végre kérdé:
– Nos, mi lesz most belőlünk?
– Azt csak a haragos ménkű tudja, méltóságos uram. Utoljára nem tehetek
egyebet, mint szőrére ülök a kesej csikónak s belovaglok Parajdra.
– Soká tart?
– Egy óra oda, egy vissza: hanem, hogy mikor és hol kapok más kocsit,
azt csak szent Péter apostol tudja.
– Szép kilátás, legalább három óráig itt vesztegelni.
A fuvaros, a mint mondta, meg is tette; kijelentette, hogy előre is csak
annyit igért, ha baj nem történik, s aztán felpattanva egyik lovára, a
kigyózó uton eltűnt.
Csak legalább vadászni lehetne itt, gondolá a gróf, s elővevén kétcsövü
remek fegyverét, lövöldözni kezdé a nyugalomra térő varjukat, nagy
boszúságára legényének, a kinek kötelessége volt ezalatt az ijedős
lovakat féken tartani.
Már közel volt az este, a juniusi leghosszabb nap lehanyatlott, a midőn
alig fél óra multával egyszerre hátuk mögött, a merről maguk is jöttek,
csengetyű hangja hallatszik; nemsokára kerék zöreje is közeledék, míg
végre az út fordulójánál egy régen a divatból kiment hintónak kisértetes
formája bukkan elő.
Nem lehetett uri utazó, a ki a borszéki fürdőidényre készült volna. A
hintó födele hátra volt eresztve, s hárman ültek benne. A kocsis,
mellette kövér, bajusztalan patronus, veleszületett flegmával és
engedelmes szolgálati készséggel; végre a hátulsó ülésben egy nő
magánosan, élénk kiváncsisággal nézdelve minden fát, bokrot és fűszálat.
És ki volt?
Ah nagy ég csodája, senki más, mint tisztelt Werner Karolina úrnő,
elkényeztetett bécsi dáma, kit a sors ötlete itt hordoz a székely
vadonban. És megismerve reggeli utitársát, elrémülve szemlélé a
kocsikerék szörnyű katasztrófáját.
Arthur gróf, uri egykedvüséggel, mintha otthon volna, három szóval
elmondá helyzetét s aztán csodálkozva kérdé:
– Hogy találom önt itt megint?
– Nagyon egyszerűen. Kolozsvárott már várt valaki rám az indóháznál s
oly hírt vettem, melynek következtében tovább kellett indulnom. Mon
Dieu! együtt utaztunk a vonaton s nem láttuk egymást.
– Ez gyakran megtörténik. A vesztes mindenesetre én vagyok; mily
kellemesen elbeszélgethettünk volna a hosszú uton.
– Ön igen udvarias uram, de ha úgy tetszik, szolgálhatok kárpótlással.
Legyen szerencsém; üljön fel kocsimra, elviszem legalább a legközelebbi
állomásig.
– Ez imádandó eszme, madame.
Ezzel felült, legényének pedig megparancsolá, hogy ne mozduljon helyéből
s várja meg a fuvarost.
Mikor ismét ketten ültek, a hölgy megjegyzé:
– Soha sem hittem volna, hogy ily magas hegyek között is annyi szúnyog
teremhessen. Ha meggyujtaná szivarját, a füst elűzné e mérges
teremtményeket.
– Önből az angyalok beszélnek asszonyom. Ez a legelegánsabb modor
engedélyt adni a dohányzásra.
Aztán, mintha félbe sem szakadt volna, folytatták reggeli
társalkodásukat.
– Madame, ön az egész világot ismeri; a mennyi báróné, grófné, herczegné
van, mind látta, mindegyikről tudja, mily szép, mennyi pénze, mennyi
adóssága, s tán mennyi kedvese is van.
– Kérem, ez utóbbi «artikelt» meg sem érintettem.
– Akkor bocsánatot kérek. De most azt kérdem, ismeretes-e a bankár- és a
börze-bárók osztályában?
– Egy kevéssé.
– Kérdem: ismer-e ezen körökben egy Spuller Jeannette nevü millionaire
hölgyet?
– Spuller Jeannette asszonyt, – felelé az utitársnő minden meghatottság
nélkül, – igen jól ismerem, de most hallom róla először, hogy milliókkal
bírna.
– Akkor más lesz. Az én Spuller Jeannette-om képtelen gazdag, nem
fiatal, nem szép…
– Akkor ne is folytassa személyleírását, mert az én Spuller Jeannette-om
legalább szépnek tartja magát, még akkor is, ha az egész világ ellene
tanúskodik. A férfiaknak tudni kellene, hogy a szépségről soha még nő le
nem mondott; legalább a benső értékről semmi esetre sem.
– Nagy köszönettel fogadom a kegyes leczkét, mert tán büntetést is
érdemlettem volna. Mindemellett meg vagyok győződve, hogy két különböző
Spuller Jeannette-ról beszéltünk. Az enyémnek pénze van.
– Pénz hiányában az enyém sem szenved. Van 6000 forintos könyve a bécsi
takarékpénztártól.
– Az enyém fél kézzel vásárol meg egy 600,000 forintos kötelezvényt, s a
mellett oly szórakozott, hogy öt hónap óta azt sem tudatja adósával,
hogy hova küldje a régen lejárt félévi kamatot?
– Akkor önnek igaza lehet. Két Spuller Jeannette boldogítja az emberi
faj férfiosztályát. Az öné gondatlan könnyelmü, az enyém kikiáltott
madame Harpagon.
– Az enyémről azt beszéli a rossz világ, hogy nagyravágyó, s egy pár
rongyos milliót szívesen kidobna az ablakon, ha grófné lehetne.
– Nem ismerem, soha hirét nem hallottam. Az enyémnek férje s nagy diák
fia van. Külön él ugyan a házaspár, mert mindenik más foglalkozást űz,
de azért családi érdekek tekintetében szorosan összetartanak.
Arthur gróf keserűen csalódva érzé magát s gondolatában panaszkodott a
sors ellen, hogy ily mindentudó nő épen azon személyről, a ki őt
leginkább érdeklette, felvilágosítást nem adhatott.
Már közel voltak Parajd nevü állomáshoz, a midőn találkoztak a
visszatérő fuvarossal, a ki gyalog jött az uton, egyik kezével lovát
tartotta féken, a másikkal kocsikereket görgetett előre.
– Nos hát nincs kocsi Parajdon?
– Megköszönöm azt is, hogy ezt a vasalatlan kereket kaphattam, mert a mi
jó ló és kocsi volt Parajdon, ma délben elvitték.
– Elvitték! hova?
– Hát kérem alássan, valami rettenetes gazdag asszonyság, azt mondták,
Dorozsmay herczegnő, utazik erre. Gencsről, a báró kastélyából három
kocsit küldtek elébe, de a Csomboja meg a Csudálatos hegyről irtóztató
felhőszakadás jött s úgy elrontotta az utakat, hogy ökrökkel kellett a
báró kocsiját vontatni. Most aztán összeszedtek Parajdon minden lovat,
minden kocsit, s nyolcz lovat fogva minden kocsi elé, így mehettek a
fényes uraságok Gencsre.
– Hogyan, Gencsre? úgy látom a térképen, hogy Gencs nem fekszik az
országuton.
– Nem; de letértek, most ott vannak s tán vissza sem jőnek, míg hetedhét
országra szóló lakodalmat nem csaptak, a herczegkisasszony és a fiatal
báró között.
Hogy mi rejlik az emberi szív mélyében? azt az Úr, a vesék vizsgálója
tudja, az emberek csak azt látták, hogy mindkét utazónak egyszerre
elment a kedve Borszéktől, s nem bánták, igya a hires savanyú vizet, a
ki akarja.
Szerencsére itt volt a legpompásabb ürügy, a felhőszakadás, mely
Parajdon túl Gyergyó-Szent-Miklósig úgy elmosta az országutat, hogy csak
a darabos kőszikla maradt fenekén.
Legelébb Arthur gróf eredt földtani vitatkozásba, és sejtetni engedé,
hogy lemond utja folytatásáról; oly közbejött esemény, melyre az egész
fuvarbér kifizetése mellett a székely kocsis elismerése méltó hajlamot
bizonyított.
Werner Karolina asszonyság sem nézett többé előre. Inkább hátra s azt
erősítette, hogy a minő dolga neki Gyergyó-Szent-Miklóson vagy Borszéken
lett volna, azt elvégezheti akkor is, ha az országutat ismét kijavítják.
Úgy is csak azért szándékozott oda, mert épen most nem volt más dolga,
de a mi halad, az el nem marad.
Tehát közös megegyezéssel visszafordultak. Arthur gróf csak addig
használta szives utitársnéjának kocsiját, míg saját fogadott
alkalmatosságáig ért. Ez alatt is keveset beszélt, elmult kedve a
kérdezősködéstől, szivarja sem izlett, a szúnyogok csipését pedig észre
sem vette.
Mert a gencsi látogatás meggyőző ékesszólás, a legvilágosabb revelatio
volt előtte. Elhatározta, hogy visszamegy mamája csendes kastélyába s
majd ott határozza meg, mit tegyen jövendőben? Azaz: mikorra tűzi ki a
napot, melyben főbelövi magát.
X.
(Bepillantunk a távirdai hivatal titkaiba.)
Arthur gróf otthon van, a mama vadászkastélyában. Az üde lég, az izletes
ebéd, melyet a nagyváradi kanonok útmutatásai szerint művészkedő
szakácsné főzött, új életszikrát lehelt ő méltósága becses valójába, s
ha gondolkodott is néha a pisztolyról, a golyóról, mindez elméleti, vagy
orvosrendőri szempontból történt.
Úgy találta, hogy a már fölfedezett számtalan öngyilkolási módokból
egyik sem való született nagy úrnak, ősi családból származó hatalmas
grófnak.
A méreg? ez utálat és otrombaság. Az ember tíz, tizenhat óra alatt
testileg, lelkileg többet szenved, mint a mennyit a sors egész hátralevő
életének idejére rá kimérhetett.
Széngőz? a párisi grisettek találták fel kizárólagos használatukra.
Vízbe fulás? A szakácsné teszi, kihez hűtelen lett katonája.
Ellenben golyó az agyba, ha jól van czélozva, férfias és rögtöni halál.
De itt marad borzadályul a holttest, mint a rendőri orvosnak szabad
zsákmánya. Jőnek a halottvizsgálók, jő a bonczoló irtóztató késével és
fénylő fürészével. Jőnek az öngyilkosság indokainak fürkészői s minden
hirlap tele van az esemény legrészletesebb leírásával. Megírják, hogy a
főrangú öngyilkos vagyonát elpazarlotta, előnyös házassági terve füstbe
ment, hogy uradalma pénztárából kivett oly összeget, mely adóssága
kamatának fedezésére volt kirendelve. Az orvosi látlelet sem kimél
agyat, tüdőt, májat, benne lesz, mi volt a testben kék, vörös, fekete,
vagy szederjes, rendes vagy rendetlen állapotban. Szóval: az ember
meghal, de itt hagyja testét, hirét, becsületét, s mindenki kedve
szerint marczangolhat benne.
Majd azt gondolta, bezárkózik legbensőbb szobájába, összehordja a
butorokat rakásra, leönti ágyát szeszszel s midőn érzi a lángok
mardosását, agyonlövi magát; tehát míg négy-öt ajtót betörnek, addig a
csontja is hamuvá válik. De ezzel is csak holttestét mentette meg az
emberek szeme elől; a hir, a közbeszéd, a lapok kürtölései fönmaradnak.
Utoljára abban állapodott meg, hogy ha utolsó ezer forintosát felváltja,
elutazik Amerikába, ott is a legtávolabb nyugati vidékre. Utközben nevet
változtat, régi öltönyeit elveti, minden nyomot elenyésztet, s akkor a
vadon közepén, ha az éhség kínjai körülfogják, nyul fegyveréhez. De
ezzel is csak elhalasztja az itthon keletkezendő zajt, s még ráfogja
valaki, hogy mint hivatali szolga élősködik valamely uzsorás bank
irodájában.
Tehát teljes lehetlen e világból kiszabadulni nyom nélkül? Annyi joga
sincs az embernek, hogy lemondhasson egyéni létezéséről, ha ez terhére
van?
És miért akar meghalni? mert nem tud élni mint gazdag, irigyelt és
kiváltságos Bendeffy gróf! Egy czipész, vagy szabó késsel metszi fel
torkát, mert nem képes 100 forintos váltóját kifizetni; az útszéli
betyár agyonveri a rongyszedő zsidót, és megelégszik, ha 20 forintot
talál nála. A katona sokszor nem a hazáért, hanem egy nem szeretett s az
országra nézve káros dynastiáért neki megy a tüzet okádó ágyútelepnek,
nem tudom, hány rézkrajczár napibérért!
És Arthur gróf mégis öngyilkosságra gondolhatott. Nem élhet kényelmesen
és gond nélkül édes anyja körében? Menjen oda s mindene van; maradjon
itt, és semmi szükséget nem szenved. Tehát egyedül azt nem tudná
eltürni, hogy régi hatalmától elesett, hogy husz cseléd helyett kettő
vagy három lesi parancsolatát? vagy hogy nem kapott olyan feleséget, a
ki öt millió forintot hozott volna a házhoz?
Igaz, hogy Spuller Jeannette-nek 18,000 forintja meg volt kezdve. Mi
lesz, ha elfogy? Semmi. Legfölebb félévi kamat-hátralék az uradalmi
pénztárban. Felmondják a kölcsönt? Árverésre kerül a birtok? Azt veszti
el vele, a mi úgy is régen nem az övé volt.
Ezalatt pedig étvágya dicsőségesen nevekedett, pompásul hizott, egy pár
pohár tiszta, természetes bor többet ért a drága külföldi
gyártmányoknál. Olykor tréfából még meg is csipkedte arczát egy
helyrevaló oláh menyecskének.
Ilyen kedélyében rendesen megnyergelteté lovát s bekalandozá a vidéket,
s tapasztalnia kellett, hogy végre is 20 négyszög mérföldnyi területben
nem talál nagyobb urat magánál.
Egy ízben mégint Rév állomás indóházáig vetődött s újra megpillantotta
az egykori kis Róza kisasszonyt, a mint nádból font karszéken ült, s
varrogatott az állomásfőnök lakása előtt.
Tán a szokottnál jobb kedve volt, mert midőn messziről meglátá a nőt,
köszöntötte. A barátságos viszonzásra leszállott a gróf lováról, s
néhány szóra megállott.
– Még mindig itt lakik nagyságod?
– Még mindig, gróf úr, s betelik hat hét, míg férjem kész lesz
feladatával.
– S hol a szép kis gyermek? (Ő ugyan soha sem látta, szép vagy nem, de
így szokás az anyákkal beszélni.)
– Elküldtem a ház másik oldalára a kertbe, mert vonat közeledése van
jelezve s a füst, fütyülés, dübörgés nyugtalanítja angyalkámat.
– Ez az anyai szeretet és gondosság az egyedüli idyll, a mi még
megmaradt prózai korunkban.
– Megmaradt, mert kötelesség és egyszersmind mennyei gyönyör. Tetszik
helyet foglalni?
Arthur gróf leült a festett padra, s alig helyezkedék el, érkezik egy
vegyesvonat Várad felől és egyik waggonból leugrik Dorozsmay Róbert az ő
osztálytanácsosi rangjában és kiküldött főmérnöki hatalmával.
– Rózám, mai napon hamarabb kész vagyok munkámmal és egész napra szabad
vagyok. Ah…
Most látta először, hogy idegen van jelen, de megismervén a grófot,
mélyen meghajolt:
– Méltóságos úr, fogadja határtalan tiszteletemet.
Tudjuk, hogy e két férfi között ellenkedés, sőt szándékos sértés fordult
elé, melyet azonban Arthur gróf méltósága alattinak tartott észrevenni
és megérteni. Most, több mint három évvel később, a mérnöknek
tiszteletteljes, de férfias üdvözletére némileg lefegyverezve érzé magát
s ha már elkövette a hibát, hogy beszélt a nővel, sőt le is ült,
udvariasan viszonzá a férj köszöntését, de nem nyujtott kezet feléje.
– Gróf úr, – szólt ekkor némi tartózkodással a mérnök, – bizonyos
rejtélyes ügy miatt még ma délután szándékoztam méltóságod uri házánál
tiszteletemet tenni.
– Ah? örültem volna; mindenesetre le vagyok kötelezve. Minő rejtélyes
ügyről szólott?
– Mintegy két héttel ezelőtt Csucsa állomáson foglalkoztam, a midőn a
gyorsvonat megérkezésével láttam a gróf urat szemközt egy nővel, a kire
ott helyben távirati sürgöny várakozott.
– Emlékezem.
– Ezen nő most Werner Karolina név alatt a legközelebbi állomáson,
Élesden lakik, miután itt Réven hiába keresett lakható szállást.
– Hogyan, ez a bécsi nő nem talált másutt helyet a világon, mint épen e
kis fészekben?
– Itt lakik e csekély mezővárosban, urasági inas szolgálja, s külön
főzést tart. Nincs nap, melyben levelet ne küldjön a postára s néha
kettőt is kap. E mellett a távirati sodronyt is igénybe veszi, mert két
hét óta legalább húsz telegrammot kapott és küldött. Egész Élesd töri a
fejét, mit keres itt ezen előkelő nő?
– A kis városi közönség mindig igen kiváncsi.
– A távirdai hivatalnok, a kivel itt megismerkedtem, azt sugta fülembe,
hogy ez a rejtélyes nő egyenesen méltóságod ellen cselszövénykedik, sőt
sötét bűntény kovácsolásával vádolja az idegen nőt.
– Ellenem cselszövénykedik? ez képtelenség. Nem lehet ennek értelme.
– A távirász oly nyugtalan volt s annyira félt a felelősségtől, hogy
titokban közölte a szolgabiróval a leginkább compromittáló sürgönyök
tartalmát.
– A szolgabiróval?
– Vele. Mert a szolgabiró itt, míg felebbvalója nincs jelen, a
rendőrfőnök, a belügyminiszter, talán maga a király.
– Patvarba; nagy úr lehet.
– A szolgabiró tehát hivatalos kötelességének tartotta a küldött és vett
telegrammokat a távirdai hivatalból másolatban kivenni, s miután
kétségtelen, hogy itt méltóságod ellen valami rejtélyes üzelem van
keletkezésben, arra szólított fel engem a szolgabiró, hogy ezen
lepecsételt iratot méltóságodnak átnyujtsam.
– És én határozottan visszautasítom. A szolgabiró tehet, a mit akar,
csak arra kérem, hagyjon ki engem a játékból.
– Akkor bocsánatot kérek, szolgáljon mentségemül, hogy én a gyakorlati
világ embere vagyok, ezen téren pedig az önvédelem szabálya tanácsolja,
hogy ha lehet, ellenségeink fondorlatairól tudomást szerezzünk.
– Nekem nincs ellenségem; azon nővel pedig véletlenül találkoztam, épen
itt, Rév állomáson, a mint azon coupé-ba léptem, melyben ő már helyet
foglalt. Többet nem tudok róla; nem ismerem és semmi ügyem vele.
– Ezen nőt nem Werner Karolinának hivják. Ez álnév. Egy telegramm
nyiltan mondja: menjen az alpöröshez személyesen, mint Sp. J.
– Mint Sp. J.?
– Igen; ezen kezdő betük állnak a sürgönyben.
Arthur gróf megdöbbent és gondolkozni kezdett. Sp. J.? E két vagy három
betű ellenállhatlan erővel emlékezteté őt Spuller Jeannette-re.
Tulajdonkép pedig csak most, ezen figyelmeztetésre kezdé először a nővel
átélt kalandjait mérlegelni, és a feltünt körülményeket kapcsolatba
hozni. Az első találkozás kétségtelenül véletlen volt, de a nő azért
utazhatott Erdélybe, mert mint látszik, tudnia kellett, hogy ő is oda
szándékozik. Menetjegye Kolozsvárig szólott, s mégis tovább utazott
ugyanazon vonaton Maros-Vásárhelyig; de rejtőzött s nem mutatta magát
még az indóházban sem. Tán épen a III. osztályú vendéglőben ebédelt,
csakhogy el ne árulja magát. De még Borszék felé is üldözte őt, s így
találkozott vele a kocsikerék eltörése után. A midőn pedig a gróf
elhatározta, hogy visszafordul, neki is elment kedve a tovább
hatolástól. Mot itt a szomszéd városkában lakik, sőt Réven is keresett
szállást. Mind ez nem lehet véletlenség. Ez titkot rejt, melyet hasznos
volna fölfedezni, mert az «Sp. J.» betük csak gyanuját erősítheték meg.
– Dorozsmay úr, – szólt, – jobban meggondoltam e dolgot. Nagy
köszönettel fogadom önnek irántam tanusított figyelmét és barátságos
részvétét. Átveszem a másolatokat, megvizsgálom, mert végre is érdekelve
lehetek.
– Im itt a lepecsételt levél. Kivánom, hogy mentől hamarabb felderüljön
a rejtély. Inkább nevesse ki méltóságod később a mi hiába való falusi
fontoskodásunkat.
Ezzel Arthur gróf bucsut vőn; néhány lépéssel a ház bejárata felé
indult, mert a mérnök neje a komoly irányú beszélgetés kezdetével
magukra hagyta az urakat.
Azután kezet fogott elébb a nővel, azután a férjjel s lovára pattanván
elébb léptetve, később ügetve, végre vágtatva a kastélyába érkezett.
Mit fog olvasni? minő rejtélyt felderíteni? Semmit. Ez volt örökös
felelete saját kérdéseire, ha lelkében tusakodott. A legrosszabbat, hogy
birtoka, a kölcsön felmondása után, árverés alá kerül, régen tudta;
abban semmi ujság. De mért késnek? mért e titokszerűség?
Felbontotta a lepecsételt iratot, s talált abban fél ív papirt, mely a
kelet rendje szerint az érkezett, vagy küldött sürgönyök másolatát
foglalta magában.
– Lássuk.
«Werner Károly ügyvédnek, Bécs, Bankgasse 9.
Élesd, jun. 25.
Megjártam Erdélyt. Jó hir. A D. család mint vendég G-re ment látogatni a
báró kastélyába. Alpörös boszankodik, de férfiasan tűri. Két ízben, mint
W. K. sokáig beszéltem vele. Udvarias volt. Bánffy-Hunyadról kelt
sürgönyöm szövegét ő maga írta diktálásom után. Semmit sem gyanít.
Sorban kérdezte tőlem bécsi ismerősit. Csak Sp. J-ről nem kapott
felvilágosítást. Azt hiszi róla, dúsgazdag özvegy, a ki grófné szeretne
lenni. Úgy látszik neveti és megveti.
_Werner Karolina._»
– Ah, – szólt Arthur gróf, – ez egész regény, melyben én az «alpörös»
játszom a komikai szerepet. Mért jó hir neki, hogy Dorozsmayék Gencsre
mentek látogatóba? Ha Spuller Jeannette nem gazdag özvegy, minő jó hír
neki, hogy Esztikém kezét elütik tőlem, Gencsen? Nézzük csak. Nem adott
felvilágosítást Sp. J.-ről? Azt teszi ez, hogy adhatott volna? Semmi
kétségem többé, hogy e nő maga volt Spuller Jeannette. Mi baja velem
titokban, ha nyilt követelése lehet? Menjünk tovább.
«Bécs, jun. 26. A pör mozdulatlanúl nyugszik, az ügyvéd nem képes többé
azt elhalasztani. Az eldöntés előtt egy lépést sem tenni.
_Werner Károly_.»
– Ezt nem értem. Ez engem nem érdekelhet, nekem nincs, nem is lehet
pöröm Bécsben. És mégis alpörösnek neveznek! Tovább:
«Élesd, jun. 28. Alpörös egészséges, jókedvű, nem búsul, hízik, szeret
élni. Közvetlen veszély nem fenyeget.
_Werner Karolina_.»
– Hát ez mi az ördög? Az is érdekes a bécsi pörben, hogy én itt jól
ebédelek és hasat eresztek? Patvarba, mintha félnének, hogy főbe lövöm
magamat. Lám, lám! Régi eszme, hogy a szomszédok legjobban ismerik az
ember állapotát. Íme, mások már az én helyzetemben indokoltnak tartják
az öngyilkosságot. Még meglepetést sem okoznék a világnak. Azt mondanák:
jól tette; egyebet sem tehetett; ilyen életnek csak ilyen vége lehet.
Lássuk, mi van még itt?
«Élesd, jun. 29.
Semmi ujság; alpörös még nem váltott uj ezerest, tehát nem pazarol mint
a kétségbeesett.
_W. K._»