professzornak is «tanterve,» mint a cultusministeriumban nevezik.
Időközben azonban napvilágra jött, hogy a tanítvány elsőrendű ragyogó
talentummal bir és képes egy év alatt három iskolai osztályt is
sikeresen bevégezni, még pedig «kitünő» érdemsorozattal. A professzor
tehát nem pazarolhatja tovább a drága időt az alsóbb iskolákba való
elemi oktatásokra, melyeken növendéke már régen túl van, hanem megy vele
egyenesen a «fensőbb mathesis» titkaira, azon biztos öntudattal, hogy
rendkívüli tehetséggel megáldott tanítványa ezen legelvontabb
tudományban is egyetlenegy leczke után otthon lesz.
– Meglátjuk, mert csalódhatik felfogási képességemben. Tehát állapodjunk
meg itt Nangasaki néplepte kikötőjében. Ime a kastély teteje fölött
látok valamit füstölögni, ez tán az előttünk horgonyozó gőzhajó kéménye,
s van is az elindulásig egy óránk, melyben kész vagyok ismét leczkét
venni.
– Úgy van, kisasszony, épen egy óránk van az elindulásig, a midőn
pontban kilencz órakor elhivat bennünket Zsuzsi néni vacsorára. Miután
pedig nem vagyunk _peripatetikus filosofusok_, a kik sétálva hallgatták
a nagy mestert, ott látok a legnagyobb diófa alatt egy szépen fehérre
festett támláspadot, melyen nagyobb kényelem hiányában helyet
foglalhatunk.
Ezzel a legárnyasabb lombok hűse alá vitte a kis leányt, a ki sokkal
inkább mutatni akarta, mennyire érti a tréfát, mintsem ellenkezett vagy
huzakodott volna.
Midőn aztán leültek, Pál gróf utánozva a leghíresebb egyetemi tanárt,
úgy játszott kezével, mintha szemüvegét törlené, azután szivartárczáját
vette elő, nagyot pattantott rá, mintha burnótos szelenczéjéből akarna
szippantani, még köhécselt is, míg végre szenvelgett, hamis pedagóg
hangon kezdé:
– Esztike kisasszony, a szerelem végtelen utjában oly pontra jutottunk,
hogy a kellő megértés végett kénytelen vagyok tantételeimet (mi tudósok
doctrinának nevezzük) tapasztalati kisérlettel is támogatni, különben
bizonyítékaim hiányosaknak mutatkozhatnak.
– Halljuk. (Hozzá mondhatta volna: lássuk.)
Ezen édes beleegyezés után folytatá:
– Diximus, egy korábbi alkalommal, hogy ha hosszas kétely után széket
foglal a kebelben az elméleti vágy, az «ő karjaiba röpülni», ez már
reményt igérő kórjel a szerelem felébredésére, s azután a tudomány
hátralevő adományait képesítve lettünk befogadni. Most tehát figyeljen.
A ki szeret, annak első szabálya, hogy szeretettjének kezét megfogja.
Például: így. Most a második kérdés, valjon a szeretet tárgya nyugodtan,
békével és ellenkedés nélkül engedi végbemenni ezen mellőzhetlen
műtétet? Mert ha bizalmatlanul, vagy épen borzadályt érezve
visszarántja, akkor rögtön mindennek vége szakad.
– Láthatja, hogy bizom önben és nyugodt vagyok.
– Százezer köszönet érte. Ezentúl azonban úgy képzelje, hogy nem a
fanyar professzor, nem a szenvedhetlen rideg tudós, hanem azon
végtelenül boldog halandó beszél belőlem, a kinek nincs megtiltva, hogy
önt szeresse. Tehát megfogom e kezet, gyönyörködöm hófehérségében és
soha eddig nem érzett varázslat fog el e puhaság illetésével. Ekkor még
mindig rettegve a legelső visszautasítás mozdulatától, csendesen és
óvakodva felemelem e kezet szomjazó ajkamig, s ekkor először egy, aztán
rögtön rá a csókoknak megszámlálhatlan ezerét hintem. Kérdés: kegygyel
és örömmel fogadja a leányka e hódolatot, ezen elragadtatást? Mit érez
ezalatt ő maga is? Kedvteléssel és megelégedéssel látja, hogy csak egyik
kezével is ily leírhatlan boldogságot képes ajándékozni?
– Báró, ön ma nagyon élénk előadást tart.
– Ez azon első kisérlet, melynek sikere tudományos búvárlatainkban
minket tovább vezethet. A férfi úgy tartja meg a szép kezet, mintha
sajátja volna, mintha többé soha elbocsátani sem szándékoznék. Egyszerre
csak a birtokba ragadott kéz, mintha saját súlyára volna hagyva, alább
hull, de mégis mindig gyöngéden vezettetve, a férfi ajkáról oda esik, a
hol az imádónak szíve dobog. Valjon megolvassa a leányka, hányat ver a
felzaklatott szív másodpercz alatt? Talán az övé sem lüktet észrevehető
lassúbbsággal ugyanennyi idő alatt? Lesüti hát szemét s fel nem nézne a
fél világért, nehogy a szemébe lopózott örömköny elárulja bensejét. A
férfinak azonban, mint tudjuk, két keze van. Eddig imádottjának balját
tartotta rabságban, most hirtelen bal kezébe játsza át szerzett
birtokát, a mi által jobbja felszabadul, vagy mint az iskola nyelvén
beszélnek, «teljesen szabad rendelkezése alá esik». Igen természetes,
hogy a kéz, mely a boldogság első gyönyöreit élvezé, többé háladatlan
tétlenségben nem maradhat, tehát meghajlik, szeliden simuló félívet
képez, átkarolja a reszkető leánykát s ha tudná is, hogy a következő
pillanatban meg kell halnia, szerelme tárgyát saját kebléhez szorítja.
Tüzes ajkai most akadály nélkül csókolhatják a hajba fűzött rózsabimbót,
majd a selyempuha fürtöket, aztán a felhőtlen homlokot, végre egymás
után a boldogság tengerében fürdő két szemet.
Úgy látszik, hogy Pál báró mindazt, a mit mondott, azon sorrendben meg
is cselekedte a nélkül, hogy elháríthatlan akadályra találna.
De ezzel egyszersmind vége volt a tanári ékesszólásnak s beszédének
fonala ketté szakadt. Innen túl csak rebegé: kedves szép kisasszony,
drága édes Esztikém, a mi nagyon szívrehatólag hangzott, de már sok
hozzá hasonló szerelmes férfitól is kitelt.
Szerencséjére értelmes, rokonszenves és olvadozó tanítványra talált, a
ki a hiányos és töredékes vallomásnak értelmét felfogni és szívében
átérezni képes volt. S míg Pál báró a hajat, homlokot és a két szemet
csókolá, az ő virágzó szép arcza lángba borulva nyugodott a férfi keblén
és csak azt érzette, hogy az egész világon ez azon egyedüli hely, a hol
pihenni és otthon lenni óhajt.
Mikor pedig megszólalt a ház csengetyüje, mindketten mintegy
varázsálomból felveretve, rémülve ugrottak fel a padról, sehogy sem
értvén, miként mulhalhatik el ily hallatlan gyorsasággal egy teljes
egész óra.
A kert középső utjára érkezve, Zsuzsi néni s a két házi kisasszony a
vendégek elé jöttek, hogy a társaság együtt menjen a kastély éttermébe.
Esztike kisasszony alig tudta, mit cselekszik? Boldog volt, de hogy soha
nem tapasztalt felindultságát leplezze, Zsuzsi néni nyakába borult, s
aztán oly hévvel csókolá összevissza a két leányt, mintha testvérei
volnának, kiket régen nem látott valamely szörnyű veszedelemből való
menekülés után. Pál báró is hiába igyekezett egykedvűséget színlelni;
pödörgethette bajuszát gépies egyformasággal, de azért minden jelenlevő
eltalálta, hogy a párocska között a legmelegebb nyilatkozatok mentek
végbe.
Az özvegy, mint mindig, a hányszor leányára pillantott, anyai érzéstől
ellágyulva mosolygott, s ha legtöbbet sejtett is, ő igyekezett legjobban
azt mutatni, mintha semmit sem venne észre. Bogárdy Zoltán sem kerülheté
ki a megzavarodást, mert azon égbekiáltó vádat, melyet épen most szórt a
Tisza-kabinet szemébe, egyátalában nem tudta kellőleg bebizonyítani.
A vacsora azonban vígan folyt le, sőt épen a kik bűnösöknek érzék
magukat, úgy mutatták, mintha fönséges étvágyuk volna.
Úgy volt elhatározva, hogy a Dorozsmay család másnap reggel továbbutazik
a borszéki fürdőbe. Épen a csemegét hordták fel, a midőn Esztike
kisasszonynak eszébe jutott valami és kérdé a kastély lakóitól:
– Hány ló kell, hogy elbírja a mi kocsinkat?
– Hány? – felelé idősb Gencsy Pál báró. – Kettő szépen elég; de
parádéból négyet fogunk be.
– Igen, de a borzasztó felhőszakadás egész a kőszikla alapokig elhordta
az országutat.
A gencsiek bámulva néztek a kis leánykára, mert valóban legalább négy
hete mult, hogy egy csepp eső sem hullott az égből. A papok mindennap az
ég csatornáinak megnyílásáért imádkoztak.
– Én nem hallottam semmi felhőszakadásról, – mondá Zsuzsi néni
ártatlanul.
– Édes néni, – felelt Esztike, – mielőtt ide értünk, valamelyik
állomáson egy ember kocsit keresett, mert az övének eltört a kereke.
Zoltán bácsi mondta neki: minő pusztulás van az országuton, s tizenkét
ökörrel kell a szekereket vontatni.
Bogárdy elpirult, de aztán az öreg báróhoz fordulva mondá:
– Bocsánat, ez egy kis tréfa volt a régi jó világból, a midőn Jósa
Gyuri, meg Keglevich Miklós gróf uralkodtak Hevesmegyében. Hallottam,
hogy valami pesti zsidó gavallér utazik Borszék felé, s én valóban nem
hittem, hogy a fuvaros komolyan veheti mesémet.
– És mért ne mehetne a gazdag zsidó Borszékre? – kérdé idősb Pál báró, a
ki a szomszéd fürdőhelynek divatba jövését nagyon óhajtotta.
– Báró úr, – felelt a szélső baloldali képviselő, – miattam mehet oda
akár az egész Jeruzsálem, hanem erre az egyre nagyon megharagudtam, mert
útközben mindenütt _grófnak_ adta ki magát.
– Az már teljesen más, – felelt a kastély ura egészen kibékülve.
Dorozsmayné azonban nagyon gyanus pillantásokat vetett Zoltán bácsira, a
kiről tudta, hogy eljár ugyan a szája bizalmas körökben, de azért valami
izléstelen tréfára soha sem vetemedhetik. Inkább valószinűnek
mutatkozott, hogy azon utazó valósággal bizonyos ismert gróf volt s nem
csak annak adta ki magát.
Másnap a korán felhozott reggeli után sok sírás és nyakbaborulás
kiséretében útra keltek a pesti vendégek.
Az utolsó pillanatban, a midőn ifjabb Pál báró kezet csókolt az
özvegynek és leányának, Dorozsmayné igen kegyesen mosolygott és mondá:
– Báró úr, én augusztus és szeptember havát Harasztoson szándékozom
tölteni. Ha kedve lesz hozzá és meglátogat bennünket, igen szívesen
fogadom.
Ezen szertartásos és igen világos meghívással pedig ismét egy új lépés
lett megnyerve a legédesebb remény felé vezető ösvényen!
XII.
(Egy üres hang, mely az emberi nyelvben értelemmel sem bir.)
Forró júliusi nap, melyben por, aszály és eltikkadtság uralkodik, de a
sárgult kalász ettől érik s lehajtja fejét.
Rév állomáson az Erdélyből jövő gyorsvonaton, éjnek idején, szürke
szakállas, bozontos bajuszú s a középéletkort meghaladó utas száll le,
bemegy az indóház várótermébe, lefekszik egy padra, jóízűt alszik
világos virradtig, s azután békés türelemmel unatkozik, sőt koplal egész
délig.
Ekkor azonban, ugyanazon irány felől a személyvonat is berobog az
állomásra, s egy bajusztalan öreg úr lép le, könnyű nyári porköpenybe
burkolva, csekély utipodgyászszal.
Mindjárt kitünt, hogy e két idegen találkozót adott itt egymásnak, mert
barátságos üdvözlet után kezet fogtak, s legkevésbbé sem mutattak
meglepetést. Mindketten visszamentek a váróterembe, asztal mellé ültek
és háborítlanul ugyan, de száraz torokkal kezdtek titkos beszélgetésbe.
Így találkoztak össze levélbeli meghívás folytán Bogárdy Zoltán és
kanonok bácsi. Már leirtuk e két nevet, a midőn jó keresztyéni
lelkiismeretünk szemünkre veti, hogy első helyen mindenesetre az egyház
érdemes tagját kell vala megemlítenünk.
– Drága papom, nagy szükségünk van rád; bocsáss meg, ha ide hivtalak.
[Illustration: – Drága papom.]
– Mi baj? Mondhatom nem szivesen jöttem e pogány forróságban, s
közbevetőleg legyen mondva, a gyulafehérvári káptalan sem rosszul
ebédel, a rózsamáli bor pedig megérdemli régi jó hirét. Mit akarsz? Mi
dolgom itt az oláhság között, kiket még szent Pál is odahagyott?
– Semmi. Azaz: oly csekélység, hogy első grammatista korodban is
elvégezhetted volna.
– Dorozsmaynét illeti?
– Természetesen, hogy őt. Honnan lett volna bátorságom, más akármely ügy
miatt, téged oly messziről ide czitálni?
– Mindenre kész vagyok, a miben e nemeslelkű özvegy nő szolgálatára
lehetek. Kivévén…
– Hogyan? kivévén…
– Igen, kivévén, ha megint valami hazugság elmondására akarsz
felhasználni. Ezt kereken megtagadom, mert a multkori most is nyomja
lelkiismeretemet. Sőt még álmomat is háborgatja, étvágyamat elrontja.
Mindenek előtt kérdem, mért kellett nekünk épen ezen Istentől elfeledett
zúgban találkoznunk, a hol vagy éhen hal az ember, vagy olyan ételt kap,
a mit az én elgyengült gyomrom nem emészthet.
– E miatt ne búsulj. Legfelebb másfél óra mulva olyan terített asztal
mellé ülsz, hogy káptalanod nagy prépostja is megirigyelheti sorsodat.
– Itt e rongyfészekben?
– Nem épen itt, de félórányi távolra innen. Már szereztem számodra
kocsit; itt vár rád a pályaudvar külső oldalán. Ha beszéltünk, ha
végeztünk, felülsz, elhajtasz és épen ebéd idejére érkezel a gróf
kastélyába.
– A gróf kastélyába?
– Bendeffy Arthur gróf kastélyába. Mihelyt kiérsz az országútra,
meglátod a falunak hegyes fatornyát, s onnan balra, az erdő szélén a
gróf vadászkastélyát.
– S mi dolgom lesz ott?
– Ne félj, Arthur gróf úgy fogad, mint legszívesebben látott vendégét.
Te lészsz üdvözítője, szabadítója, és minden szívbeli gyötrelmeinek
orvosa és enyhítője.
– Kérlek, igérj kissé kevesebbet, mert soha sincs lelked inkább telve
gonoszsággal, mint midőn ájtatos képet mutatsz hozzá.
– Ezúttal tiszta őszinteség beszél belőlem. Halld tehát: Dorozsmayné rád
bízza, hogy látogasd meg a grófot, beszélj vele, add tudomására, hogy ha
nincs különös kifogása, az esküvő augusztus 21.-én végbe mehet.
– Ah, ez már más. Így aztán nem sajnálom a fáradságot. Megyek, rohanok.
Hol a kocsim? Jó lovakat kaptál? mert röpülni volna kedvem.
– Lassan járj, tovább érsz.
– Zoltán! Egészen boldoggá tetted bús atyai szívemet. Tehát végre is
Arthur gróf viszi haza Esztike hugunkat? Végtelenül örvendek. Bendeffy
gróf! ex tam bona catholica familia! Megvallom, a mikor tegnap délben
kaptam leveledet, nem hittem, hogy ily jó napom lesz. Mintha ujjá
születném, elenyészett vén csontomból minden fáradság.
– Vedd köszönetemet e buzgóságodért, Dorozsmayné hugom nevében. Különben
pedig tartoztál vele, kedves barátom. Te, mint tiszteletbeli kanonok
semmi jövedelemmel sem birsz. Püspököd azon czím alatt bocsátott el a
megyéből, hogy velem együtt gondnoka légy az árvának, és kezelője az
özvegy vagyonának. Meg van igérve, hogy Esztike esküvője után is
megtartod fizetésedet egész életedre. Pompás sine cura ez, barátom,
többet ér némely valóságos kanonokságnál is, s a mellett oly teljes
szabadságot élvezesz, mint a fekete rigó az erdő közepén. Menj tehát a
grófhoz és hozz ott rendbe minden részletet, minden aprólékos felvételt,
a mi hátra maradt.
– Nem értem. Úgy tudom, hogy a házassági szerződés régen készen van.
– Igen, de ezen okmány csak a pénzügyi kérdésekre vonatkozik.
– Mi lehet még függőben?
– Semmi; még annál is kevesebb. Emlékezel azon utolsó éjre, melyet
Tihamér barátunk halálos ágya mellett töltöttünk?
– Mindenre igen jól emlékezem.
– Félek, hogy nem; mert akkor előre tudnád, a mit mondani akarok. Sokat
beszélt a szegény beteg, de te minduntalan elaludtál karszékeden.
– Ezt már kereken tagadom.
– Mindig tagadja az, a ki mások jelenlétében elszundikál. Ha
felébresztik, azt hiszi, csak nehány másodperczig bólintgatott; pedig
órahosszat szuszogott legédesdedebben.
– Mi történt hát akkor?
– Semmi fontos, különben felráztunk volna álmodból, hogy szükség esetén
tanu lehess. Haldokló barátunk akkor végső óhajtásait mondta el, s az
özvegy mindent szigorúan megtartani fog.
– Soha sem hallottam valamit ily végső óhajtásokról. A végrendelet régen
készen volt, s mi ketten mindent hűségesen teljesítettünk.
– Ha egyebet nem tudsz, akkor csakugyan kiderül, hogy úgy aludtál, mint
a hörcsök.
– Nem aludtam! de meglehet, hogy valamit még is elfeledtem.
– Elfeledted, mert a dolognak fontosságot nem tulajdonítottál. Én sem
tulajdonítottam. Mert nemde mindegy az: ha valaki az én vizslámat ebnek,
vagy kutyának nevezi?
– Már micsoda pokróczos hasonlítás ez?
– Csak olyan, mint a többi; kissé sántikál, a mi minden hasonlításnak
természetében fekszik. Most épen valami semmiségről van szó, melyre
példám vonatkozott. Lásd, barátom, az egész nem _több mint üres emberi
hang, melynek a nyelvben semmi értelme sincs_. Például: tudjuk, ki a
püspök, ki a káplán? Kérdem, volna abban különbség, ha véletlenül a
püspököt neveznők káplánnak, és megfordítva, ha másként ugyanazt értenők
mindkét név alatt, a mit ma?
– A példát jól megértettem. Máskor azonban beszélj inkább a viczispánról
meg az esküdtről, a szent hivataloknak pedig hagyj békét.
– Fő dolog, ha megértettél.
– Zoltán! én neked nem hiszek. Mindig ravasz róka voltál. Ha bal kezed
bársony keztyűvel símogat valakit, jobbodban a köpeny alatt fejszét
rejtegetsz, hogy azzal vágj embertársad fejéhez.
– Bolondság. Ismersz, s hallod, hogy komolyan beszélek.
– Előre látom, hogy darázs-fészekbe küldesz; mert máskor is mindig akkor
rántottál elé, ha parázsból kellett a gesztenyét kikaparni.
– Szereped könnyű, egyszerű és ártatlan lesz.
– Mért nem mégysz hát magad?
– Azért, mert ily szertartásos ügyhöz tisztes ősz haj, szép fekete
reverenda és vörös öv kell. Ha én mennék, annyi volna, mintha hordárt
küldenének.
– Hiszen a mi a czerimoniát illeti, azt elvállalom, csak hogy meg is
legyen augusztus végére az esküvő.
– Ahhoz kétség sem fér. Legyen csak kezünkben a két keresztlevél meg a
püspöki dispensatio, Pest és az egyetemi templom még olyan fényes
lakodalmát soha sem látott.
– Nem ér ez a fecsegés semmit; lássuk a medvét. Hallani akarom végre, mi
az az üres hang, mely az emberi nyelvben értelemmel sem bir. Míg ezt nem
értem, addig rettegnem kell, hogy most szövöd a legundokabb galibát.
– Jer, vezetlek kocsidhoz, s tíz másodpercz alatt míg odaérünk, mindent
megmagyaráztam. Magad legjobban neveted majd, hogy ily semmiségnek oly
széles feneket kerítettél.
A tíz másodperczből tisztességes félóra lett, míg kanonok bácsi csak
féligmeddig nyugton érezheté magát s akkor régi hű barátjának ezer
szerencsekivánatával elhalmozva útnak indulhatott. Meg volt győződve,
hogy küldetését óhajtott sikerrel végezheti, mert a mit még feltételkép
követelnie kellett a gróftól, a jólelkű pap előtt valósággal oly
csekélységnek látszott, mely szóra is alig lehetett érdemes.
De már az equipage, melyen a főtisztelendő úr helyet foglalt, sehogy sem
felelt meg a várakozásnak. Ily díszes követséghez bizonyára más szebb
fogat alkalmasabb leendett. Közönséges oláh fakó szekér volt ez, melyre
szénából raktak ülést. Azonban a két kis mokány ló gyorsan szedegette
fel patkolatlan lábát s a mondott időre a kastély kapuja elé szállítá a
nagytekintélyű vendéget.
Kanonok bácsi a porköpenyt levetve vállairól, fekete szinben, egész
méltósággal lépett a kastély külső csarnokába, s maga a szakácsné, a ki
legelőször pillantá meg az érkezőt, vezeté őt az étterembe, a hol Arthur
gróf ebédelni szokott.
Előre is jó «omen» mutatkozott. A gróf ugyan már asztalnál ült, de még a
pirossárga ráklevest sem kanalazá fel, a midőn a belépőben a régi
ismerős arczot megismerte.
– Ah, drága főtisztelendő úr, minő végtelenül kellemes meglepetés!
Legmerészebb álmomban sem remélhetém, hogy még ma ily szerencsére
virradjak. Kérem, tessék leülni s ne vesse meg az én szerény falusi
ebédemet.
Az inas ezalatt második terítéket rakott az asztalra, szemközt a gróffal
s mindjárt megindult a zajos társalgás, melyben mindenki elmondá, hol s
merre járt azóta, hogy utoljára látták egymást.
Kanonok bácsi, természetesen, az ebéd végére hagyá követsége
eléterjesztését. Addig mint két elismert műértő a felhozott ételek
birálgatására szorítkoztak. Azonban a friss erdei szamócza és cseresznye
után a felszolgáló legény eltávozván, a «rendkívüli nagy követ» így
kezdé meg beszédét:
– Gróf úr, én egyenesen Dorozsmayné ő nagysága nevében jövök.
– Ah? nagy megtiszteltetés.
Igy felelt meglehetősen szárazon a gróf, a ki az özvegynek Gencsen tett
látogatása és Spuller Jeannette megjelenése óta kezdett a vőlegényi
eszmékről mindinkább leszokni.
– Méltóztatik tudni, gróf úr, hogy Esztike kisasszony épen Szent István
királyunk napján lesz 18 éves s Dorozsmayné ő nagysága azon izenettel
küld engem ide, hogy ha gróf úrnak is úgy tetszenék, s a határnap iránt
ellenvetése sem volna, az esküvőt mindjárt másnap, augusztus 21.-én
megtarthatjuk.
Arthur gróf majd elejtette a kezében tartott pohárkát e csodálatos
módon, váratlanul érkezett nyilatkozat hallatára. Mindamellett
bizalmatlanul, sőt mérgesen és gyanakvólag nézett a pap szemébe: eszébe
jutván, hogy egy ízben épen ezen semmi befolyással sem biró egyéniség
által akarták vele elhitetni a mesét, hogy Bogárdy Zoltán és az özvegy
nő között is egybekelési terv forog kérdésben.
– Úgy van, gróf úr, – folytatá a kanonok bácsi igaz hivő lélekkel és
tökéletes benső meggyőződésből. – Augusztus 21.-ke lehet azon szerencsés
nap, mely mindnyájunknak legszentebb óhajtását teljesedésbe hozhatja.
Részünkről többé kétkedés, nehézség, akadály vagy halogatás nem foroghat
szóban. Minden tökéletesen rendben van, vőlegény és menyasszony csak a
boldog óra bekövetkezésére vágynak. Dorozsmayné és családja útban vannak
Pest felé; tegnap mondtak végbúcsut a hires savanyúviznek. Esztike hugom
szebb, frissebb és egészségesebb, mint valaha. Az esküvő után pedig, ha
gróf urnak más jobb terve nincs; ha a forró nyár európai nagy útra
alkalmatlan időszak, a jövendőbeli anyós nagyon megtisztelve érezné
magát, ha az új házaspár, addig, mig tetszeni fog, a harasztosi
kastélyban vesz szállást.
Arthur gróf mintha mély, fagyos dermedtségből ráznák fel, oly bámulva
nézett a papra. Mintha minden, a mi a tél óta történt, gonosz álom
volna, s most ébredne fel a legboldogabb valóságra.
Úgy szerette volna lelkét a feléje mosolygó örömöknek átengedni, mert
mint Esztike férje egy rá nézve elvesztettnek vélt világ dicsőségei újra
felnyiltak. Azonban sokkal váratlanabban érkezett e változás, mint sem
lelkében a hit, e leggyöngédebb növény, rögtön megfogamozhatott volna és
elűzheti onnan azon sötét képeket, melyek ott nehány hónap óta állandó
tanyát vertek.
– Gróf úr, – folytatá papos oktatásait oly hangon, melyből a pápai
csalhatatlanság bizonyos árnyalatának öntudata nem hiányozhatott. –
Minden nagy dolog e világon nehézséggel jár. Ne csodáljuk tehát, ha a
leányok utolsó perczig ragaszkodnak rövid ideig tartó szabadságukhoz. A
természet által beléjök öntött önállósági vágyból történhetett az
esküvőnek elhalasztása. A nőnem függetlenségének eszméje a természettel
ellenkezik s maguk az asszonyok nevetik azon különczködőket, kik a női
emancipatióról éretlen és unalmas szónoklatokat tartanak. A leány
anyjának korlátlan hatalma alatt áll, ha férjhez megy, urat változtat. A
bölcs férfi mindezt tudva, tűri a menyasszony szeszélyeit, mint úgyis
nem sokáig tartó viczkándozást. Olvassuk az evangeliumot, vagy az
apostolok fejedelmeinek iratait, s láthatjuk, hogy a nő mindig
engedelmességre volt utasítva. Szent Pál mondja: a nő férjének akar
tetszeni, a férj Istennek. Azért adott a természet a férfinak erős, a
nőnek gyenge testalkatot, hogy ha két különböző akarat áll szemközt,
válság esetében a férj még erőszakkal is érvényesíthesse fensőbbségét. A
nők ellenkezése csak boszantás és aprólékos fondorlatokból áll, mely
addig tart, mig a férfi érczes mély hangjával a «quos ego»-t ki nem
mondta.
– Főtisztelendő úr! ez felséges prédikáczió volt. Nagy kár, hogy a kiket
leginkább érdekelt volna a leczke, épen most senki közülök jelen nem
lehetett. Szabad kérdeznem, mi lesz ebből, rám, érdemetlen férfira a
tanulság?
– Mindjárt szolgálok vele. Nézetem szerint a házasulandó mindig bölcsen
cselekszik, ha az esküvő előtt az engedékenynek szerepét játszsza.
Szüksége lehet gróf úrnak ezen elhatározásra most, midőn minden tisztába
van hozva, egyetlenegy feltételen kívül.
– Ah, tehát mégis van feltétel.
– Oly semmiség, mely e nevet meg sem érdemli. Puszta szó, üres hang,
mely az emberi nyelvben értelemmel sem bir. Szegény Tihamér barátom
végső vonaglása között bizonyos jámbor óhajtást szalasztott ki ajkairól.
Én ugyan nem hallottam, de Bogárdy Zoltán és a gyászos özvegy erősítik.
Kettőjök ellen, magam, hiába küzdök, főkép ha az özvegy akarata
mindenesetre döntő határozatot foglal magában.
– Beszéljen nyiltan és minden további bevezetés nélkül.
– Gróf úr, nem vizsgálom, jogos vagy helyeselhető volt-e haldokló
barátomnak ily különös kivánata. Valószínűleg távolról sem juthatott
volna eszébe, hogy egyetlen leánya valaha még azon szerencsében
részesülhet, hogy az ország elsőrangú családaihoz tartozó kérőt talál. A
kimondott óhajtás kétségtelenül csak a leányka sorsához illő vőlegényre
vonatkozhatott; azonban a meggondolatlan szó kiröpült s az özvegy e
tekintetben egy hajszálnyit sem akar engedni. Megmondjam, miről van szó?
– Rajta, bátran, ki vele.