megesett rajtam. Roppant népszerű hazafi vagyok! A hány falusi kaszinó,
olvasó-egylet van, tagja vagyok, néhutt már elnöknek is választottak.
Hírem jár, hogy családom számkivetés gyanánt küldött ide, mert nem
akartam Bismarck herczegnek unokahugát feleségül venni 19 és fél
millióval! Az egyik márkot, a másik forintot ért alatta. És mért nem
akartam elvenni? Ez a legregényesebb história, a mi valaha halandó
férfival megtörtént. Mert híven és állhatatosan szerettem és szeretem
most is egy szegény özvegy asszonynak ártatlan leányát! Inkább lemondok
a milliókról, összeveszek családommal, anyám átkát vonom fejemre,
ezerszer meghalok, de hű szerelmem tárgyát el nem hagyom! Az asszonyok
sírnak és áldást mondanak az igazi szerelem martyrjára. Ezt éri meg az
ember, ha két hónapra falura költözik. Ilyen regényhős lett belőlem, ha
el is pusztultam, de gróf maradtam. A vidéki leányok Kotzebue érzékeny
színműveit tanulmányozzák, hogy azokban az enyémhez hasonló jellemeket
találhassanak.
De mindez csak arra való, hogy tudd meg, hol vagyok, hol élek? hova
küldd leveledet, ha baj mutatkozik.
A baj alatt pedig csak Spuller Jeannette rögtöni megjelenését értem,
mert ily eset felforgatná minden számításomat és a gazdag menyasszony
helyett egy jól megtöltött pisztolyt adna kezembe.
Majdnem kivánnám, hogy Spuller Jeannette mentől hamarabb bekopogtasson,
mert ma még 17 darab ezerest találna nálam, a tizennyolczadikat
Posztóczky uram valahogy kiszorítaná az urodalmi pénztárból s így úri
becsülettel mehetnék a más világra. Maradván síromig hű barátod
_Bendeffy Arthur_».
Mint látjuk, gonosz sejtelmek hatása alatt írhatta ő méltósága ezen
víggal elegyes szomorú levelet, mert azalatt, hogy irata megfutotta a
hosszú, de gyors utat Rév vasúti állomástól Budapestig, Porczogh bárónak
is fontos közölni valója akadt.
Arthur gróf e napon saját czíme alatt egy előbbi napról kelt kolozsvári
lapot kapott a póstán.
Boszúsan veté félre a küldeményt, bölcsen hivén, hogy az nem lehet
egyéb, mint a kiadóhivatalnak leplezett előfizetési felhívása.
Azonban szemébe tűnik, hogy a napi hírek rovatában nehány sor kék
rajzónnal igen vastagon alá van húzva. Figyelmessé lesz és olvassa a
közleményt, melyben Dorozsmayné és leányának másnapra várt megérkezése a
közönség tudtára adatik.
Ez már változtatott a dolgok állapotján. Ki küldte ezt neki? Jó akarója,
ellensége vagy irigye? Még egyszer rá pillant a lap czímszalagjára,
melyen a Bendeffy Arthur név csak tollal volt felírva s megütközéssel
látja, hogy e lap nem egyenesen Kolozsvárról, hanem közvetve csak Rév
állomásról küldetett. Még nem is az ismert hirlapi, hanem közönséges
levélre való póstajegy van rajta.
– Ah értem. Rév állomáson a pénztárnok vagy állomásfőnök, a ki a lapot
járatja, kedveskedni akart nekem. Hiszen ez az egy mégis tudhatja, hogy
jegyben járok Dorozsmay Esztikével, tehát figyelemből irántam, megküldte
valaki nekem azon lapot, mely engem oly közelről érdekelt.
Ebéd előtt levén az idő, szokása szerint megnyergelteté paripáját s
miután czélja pusztán csak lovaglás volt, egyik irány annyit ért, mint a
másik.
Tehát akár véletlenből, akár szándékból a félórányi távolságra fekvő Rév
felé ügetett.
Megérkezve az egyszerű falusi állomásra, leszállt lováról és végig
sétált az indóház járdáján s a midőn az állomásfőnök lakásához ér,
látja, hogy a ház tornáczán nádkarszékben egy igen csinos, de feltünőleg
fiatal úri nő ül, mellette pedig a falóczán dajka, még pólyában fekvő
csecsemővel.
Arthur gróf, falusi szokás szerint az ismeretlen nőt is üdvözölte, úgy
átmenőben, a nélkül, hogy megállna. A nő azonban igen barátságosan
viszonozta e figyelmet s mintha várta volna, hogy a gróf megáll egy
szóra.
– Ki lehet ez? – gondolkodék, a midőn már tova haladott. – Mintha valami
régi emlék merülne fel elmémben? De minő fajú emlék a százféle közül?
Végre is annyi bizonyos, hogy ezt az arczot már láttam valahol.
Ezzel ismét lovára ült s miután a pályaudvarban senki mással nem
találkozott, csendesen léptetett a vasút töltése mellett a legközelebbi
pályaőr házikójáig. Itt megkérdé, ki azon úri nő, a kit az állomásfőnök
lakása előtt látott.
– Méltóságos uram, – felelt katonás bókkal az egyszeri bakakáplár, mert
ő és mindenki a vidéken ismerte már a grófot, – az a szép asszony a
főmérnök úr felesége.
– Lakik itt főmérnök?
– Oh nem; még almérnök sem. Hanem ezt Pestről küldték ide, hogy
vizsgálja meg a pályát, különösen pedig az alagutakat innen Kolozsvárig.
– Nem tudja a nevét?
– De igen is, kérem alásan; hivatalosan parancsolták, hogy a főmérnök
úrnak mindenben szolgálatára legyünk. Ő nagysága osztálytanácsos
Dorozsmay Róbert úr.
A gróf ajkába harapott, de azért megajándékozta a pályaőrt s vágtatva
ért haza habzó paripájával.
– Dorozsmay Róbert, a kit én régente Harasztoson láttam, a ki engem meg
is akart sérteni, ha nem állnék fölötte olyan magasan, a hova ily
nyomorult kéz fel sem ér. Most jut eszembe, hoztak akkor oda Pestről egy
apró kis leánykát, ha jól emlékszem, Berenczy Rózának hívták s azt
mondták róla, hogy két év mulva a mérnökhöz adják feleségül. Két év
mulva! sok idő ez a szerelmeseknek, de a fiatal párocska bátran
várhatott… míg én…
Ekkor íróasztalára tekint s megpillant ott egy heverő levelet.
– Ah, Porczogh bárótól. Halljuk, mi ujság Pesten távollétünkben.
«Budapest, jun. 21.
Arthur, nagy dolgok készülnek.
Épen most azelőtt néhány perczczel, délután négy órakor belépett
legényem és mondja, hogy egy úri nő kiván velem beszélni s bevezette a
szalonba.
Nem oly órája volt ez a napnak, hogy női látogatást várhattam volna, de
azért hirtelenében igazítok valamit öltözékemen s átmegyek az elfogadó
szobába, a hol egy meglehetősen előkelő hölgy állott, könnyedén a
karszék hátára támaszkodott és úgy várt rám, a nélkül, hogy mint a
«többi» szokta, leülne.
Rá nézek, nem ismerem. Soha életemben még a színét sem láttam. Közelebb
lépek, meghajlok s ekkor leírhatlan boszúságomra megpillantom, hogy e nő
sem szép, sem fiatal. Nem mondom, hogy rút, vagy vén asszony, hanem
valami ilyen közép faj a kettő között.
Képzelheted haragomat ezen impertinentia fölött, hogy ily qualitású
hölgy engem még meglátogatni vakmerősködik! Mióta özvegy Porczogh báró
vagyok, ily sértés nem esett rajtam.
Meglehetős nyers és visszautasító hangon mondom neki:
– Asszonyom, ön bizonyosan a ház számát, az emeletet, vagy legalább a
lakást tévesztette el, mert…
Németül felelt, – bocsánatot kérve, hogy mindeddig nem volt alkalma a
szép magyar nyelvet megtanulnia.
Mért szép neki a magyar nyelv? s mért akarja tán még ezután megtanulni?
Ismételtem előtte németül, a mit elébb mondtam, de magam sem tudom
miért, sokkal udvariasabb hangnyomattal.
– Báró úr – felelé – jó helyütt járok. Én Porczogh bárót keresem s oly
kéréssel jövök, melynek teljesítése nehány másodpercznél több időt nem
igényel.
Ezen meghatározott igen rövid idő kibékített és megnyugtatott, mert
valóban azt hittem, olyan nővel állok szemközt, kinek legalább tíz év
előtt valami ostobaságot igértem s most jő becsületbeli váltómat
incassálni.
– Miben lehetek szolgálatára?
– Báró úr valószinűleg még soha nevemet sem hallotta, de én önnek hű
barátjáról, Bendeffy Arthur grófról kivánnék bizonyos ügyben szólani,
tehát arra kérem, mondja meg, hol találkozhatom vele? mert a gróf édes
anyjának lakásán minden zárva van és az ifjú gróf hollétét a házban
lakók nem tudják.
Természetes, hogy tartózkodásod helye nem titok. És ha kellemetlenség
fordul elé, mindig legokosabb politika szembe nézni vele. Csak így
lehető a kiegyenlítés, míg a megfutamodás fegyvert ad az ellenség
kezébe. Mindazáltal megkérdém:
– Szabad madame nevét tudnom?
– Oh az én nevem nem határoz; engem Spuller Jeannette-nek hínak.
Azt hittem, e név hallására rám szakad a ház teteje; nem, az ég
boltozata. Vége minden ábrándnak, képzelgésnek, önhitegetésnek; átkozott
pessimismusom ismét igazat mondott. Spuller Jeannette él, testből,
vérből, húsból és csontból való emberi creatura, s jő, hogy téged
irgalmatlanul felfaljon…
Erre megmondtam lakásodat, az utolsó postát, mely vasuti állomás, hova,
ha tetszik, levelét küldheti. De ha már itt volt, fel kellett használnom
az alkalmat, hogy kikérdezzem, minő szándéka van, s tudjad előre, mihez
tartsd magadat.
– Madame, – mondám, – azon ügy, mely önt Arthur gróf barátommal
viszonyba hozza, tökéletesen ismeretes előttem. Ön bizonyosan csak
jelenteni jött, hová küldjék ezután a lejárt félévi kamatot? Ön
megvásárolta a Kaula és társa követelését s mint jogutód élvezni akarja
tőkéjének gyümölcsét.
Spuller Jeannette igen egykedvűleg rázta fejét, mint a ki mondani
akarja, ennél legkisebb gondom is nagyobb, s felelé:
– A dolog pénzügyi oldala épen nem sürgetős, mondhatnám másodrendű
kérdés, mely ezúttal még napirenden sincs, sőt ha óhajtásom teljesül,
többé szó sem lesz róla.
(Nem homályosodik el szemed? Nem dugul be füled dobja? Nem törlöd meg
szemüvegedet? Nem nézesz mikroskopium után, hogy jobban lásd betűimet,
mert a mit leírtam, csak őrültnek tollából eredhetett.)
– Hogyan? – kérdém, mint mikor a nagy úr sértve érzi magát, de még sem
haragudhatik. – Nem sürgetős? A kamat, a mi lejárt? Valóban, madame,
önnek semmi szüksége egyenesen Arthur grófot levéllel megkeresni, mert
ezen ügy már elintézve, végkép rendbe van hozva. Tessék csak ő
méltóságának jószágigazgatójához fordulni, s ha nem tudná Posztóczky
úrnak czímét, szerencsém lesz vele szolgálni.
– Köszönöm, – felelé, – nekem sokkal közvetlenebb elintézendő ügyem van
Arthur gróffal, mely a leggyöngédebb viszonyokra vonatkozik. Nagyon le
vagyok kötelezve báró úrnak szívessége folytán s most újra köszönetet
mondván, engedje meg, hogy ajánljam magamat.
– Igen örültem, hogy szerencsém volt. Egyet azonban meg kell jegyeznem.
Bizonyos ugyan, hogy Arthur gróf barátom tegnap hajnalig még Rétfalun
volt, de csak egy távirati tudósítást várt, hogy azonnal Erdélybe
induljon.
– Tudom. Dorozsmaynét és leányát épen ma várták Kolozsvárra, s ma reggel
hét órakor bizonyosan meg is érkezett oda.
– Ezt is tudja, madame?
– Oh én mindenben au courant vagyok. Van szerencsém magamat ajánlani.
Ezzel elment. Én a lépcsőkig kísértem, de többet nem szólott.
Most pedig kérdelek, mit mondasz e látogatásra? Van-e ebben logika,
van-e természetes emberi észjárás?
Kérded, ki ezen Spuller Jeannette? Nem kétlem, valami külföldi borzasztó
millionaire. Özvegy, vagy vén lány, azt nem tudom, de a kinek 36,000
forint évi kamat felszedése vagy otthagyása csak annyi, mint nálunk egy
pár piszkos 100 forintossal több vagy kevesebb pénztárczánkban.
Értettél-e mindent? Ha nem, akkor kezd elölről az olvasást, mert én
mindent híven megírtam, úgy, hogy kétértelmüségnek még helye sem
lehessen.
Még egyszer: Ő sajnálja, hogy «eddig» nem volt alkalma magyarul
megtanulni. Mi az: még eddig? Nem annyi, mint hogy ezután szándékozik
megtenni?
Mit jelent, hogy a lejárt kamatfizetés nem sürgetős, napirenden sincs, s
ha ohajtása teljesül, soha szó sem lehet róla?
Parbleu! az én Porczogh bárói finum orrom itt igen ismeretes szagot
érez. Eltaláltad, mit gondolok?
Soha, soha! Mert te nem láttad a sápító madamenak olvadozó
szemhunyorgatásait. Te nem voltál a jury tagja, a ki a terhelő vagy
fölmentő tanu arczának vonaglásait vizsgálta. Te csak e hideg betűkből,
e száraz értesítésből tudhatsz itélni. De én mindent láttam, hallottam,
bámultam és megvizsgáltam. Előttem állott a külső; éles szemem behatolt
a lélek titkába és ezen szörnyű rejtélynek egyetlenegy megoldását
találhattam.
S mi az? kérded. Ne legyen bennem többé ezen órától fogva egy porczikája
sem a Porczogh báróknak, ha el nem lestem, honnan fú a szél? Spuller
Jeannette tudja, hogy tökéletesen tönkre jutottál: erre, mint varju a
dögre, elészáll, bemarkol undok nagy terjedelmű pénzszekrényébe s kidob
onnan 600,000 forintot s a mi még ezenfelül kellett hozzá, csak azért…
még sem találtad el? mert _grófné akar lenni!_
Értettél? grófné akar lenni. Tehát grófot keres, még pedig nem olyat,
minőt 600 forint évi járulékért csomószámra talál otthon, hanem igazi,
valódi, régi származású grófot, telivér mágnást, széles rokonságot és
fényes nevet. Lásd, mégis van értéke a czímnek és rangnak. Mily könnyen
megadják érte a 600,000 forintot s mégsem hiszem, hogy megejtsd a
vásárt.
De legalább az alkut mindenesetre megkísértsd. Menekedni ne próbálj,
mert Spuller Jeannette felhajhász téged, még ha az éjszaki sarkpont
sivatagába is futamodol, mert feltette magában, hogy Bendeffy grófné
lesz, vagy belehaltok mindketten.
Ebből nem következik, mintha beléd bolondult volna. Neki mindegy, zöld
vagy kék a színed; nem bánja 28, vagy megfordítva 82 éves vagy. Azzal
sem gondol, ha az esküvő után a férj a keleti, a feleség a nyugati
vasútra lép és soha többé egymást nem látjátok. Nagyon örömest fölment
téged a férj összes gyöngéd kötelességeiől, megadja szabadságodat és
annyi pénzt, a mennyit kicsikarhatsz tőle.
Que faire? Ha a bankból félmilliót kilopsz, a nyomodban induló rendőrt
kijátszhatod… de Spuller Jeannette-t soha. Inkább várd be megjelenését,
tartsd oda hátadat, hadd üssön rajta vagy kettőt, s hallgasd meg, mit
ajánl? ezt írja neked, vén praktikus barátod
_báró Porczogh Viktor_.»
Mikor Arthur gróf e levelet végig olvasta, harsogva kaczagott fel:
– Az ördög engem vigyen el, ha ez a hóbortos Porczogh nem azt tanácsolja
nekem, hogy vegyem el Spuller Jeannette-t 600,000 forint díjért.
Elrejté a levelet tárczájába s egy ideig gondolkodva járt le s fel a
szobában.
– És miért ne? Ha egyéb sem kell neki, mint a grófnéság. Van még néhány
Bendeffy az országban s nem tőlem várják, hogy föntartsam a család
dicsőségét. A 600,000 forint honorárium azonban átkozottul kevés. Ha
annyit ad, hogy összes adósságomat kifizethetem s birtokom minden
tehertől megszabadul, akkor… majd jobban meggondolom a dolgot.
Egyelőre elhatározta, hogy Dorozsmayéknál utolsó kisérletet tesz s
megparancsolá, hogy másnap hajnalban kocsi álljon készen, mert reggel 6
óra előtt már Rév állomáson akar várakozni a Pest felől jövő
gyorsvonatra.
IX.
(A midőn az ember ismeretlennel utazik, vagy legalább csak az egyik
ismeri a másikat.)
A kijelölt időben pontosan megérkezett a gyorsvonat, mely itt csak egy
perczet időz, de ez elég volt arra, hogy Arthur gróf felugorjék egy első
osztályú kocsira, míg legénye két utazó börönddel hátrább keresett
ülést.
A vonat megindult s a gróf csak most látta, hogy nem egyedül van, mert a
túlsó sarokban jól öltözött, de nem szép, nem is fiatal nő ül és
nézegeti a vidéket.
– Elhibáztam, – gondolá Arthur gróf, – nem néztem meg, hogy e coupé nem
dohányzók számára való s most böjtölhetek a legközelebbi állomásig, míg
más okosabb helyet találhatok.
Ekkor azonban megpillantja a kocsi ajtajára szegezett érczszelenczét,
mely a szivar hamujának leverésére van odakészítve s félig kérdő szemet
vet az idegen nőre.
Ez mindjárt elérti, mi baja utitársának, és szól hozzá német nyelven.
– Ön szivarozni akar, uram? Kérem, tessék. Épen nem félek a
dohányfüsttől s rendesen ilyen helyen szoktam helyet foglalni.
– Valóban, madame, komolyan megengedné?
– Sőt kérem.
Ez már oly világos engedély volt, hogy parancsnak is beillett s Arthur
gróf lenyaktilózott egy havannait és ismételt bocsánatkérés mellett
rágyujtott.
Miután pedig már szóltak egymáshoz s köztük az idegenség jege megtört,
Arthur gróf a középső ülésben foglalt helyet és társalogni kezdett.
Az idegen nő készséggel, sőt előzékenységgel fogadá a felajánlott
időtöltést s csakhamar túl voltak a köznapiságokon, hogy szép idő van,
kellemes nyugati szél lengedez s már kiderült, hogy az ismeretlen nő
igen közlékeny és beszédes természettel birt s bármely tárgy került elé,
mindenre helyes, értelmes, sőt műveltséget eláruló választ tudott adni.
Mindinkább közeledvén, Arthur gróf már a szemközti ülésbe telepedett,
azt mondta, tisztán mulatságból utazik, míg a nő bizonyos családi ügyek
elintézését emlegette.
Fél óra mulva tudva volt, hogy a nő messzeútról jő, Budapesten csak egy
napot töltött s most Erdély több városában lesz dolga.
Lassankint nevek kezdtek előfordulni. Az idegen nő ismerte a bécsi
szinházak összes művészeit, azután jöttek a bárónék, a grófnék, végre a
herczegnék. E nő mindenkit ismert, de egy szavával sem igyekezett
olyasmit állítani, mintha az említett úrnők személyes barátságával
dicsekedhetnék.
– Madame, – szólt egyszer Arthur gróf, – bámulom önnek kiterjedt
ismeretségi körét, de egyet még sem látott soha.
– S az volna?
– Burghammer herczegnő.
– Oh, a herczegnőt tán még többször látom, mint a többit. Nemde szép,
szőke, kellemes gömbölyű alak? Atyja Hohenmark herczeg táborszernagy
volt, anyja magyarországi középbirtokos, született Bogfalvy.
Ez már sok volt. Ezen pontos részletesség bőven bizonyította, hogy a
többi életadat s nehány érdekes adoma is, melyet most hallhatott, csak a
legjobban értesült körökből származhatott.
– Asszonyom, – kérdé erre Arthur gróf, – ön tán Burghammer herczegnőnek
leánykorát is ismeri?
– Csak azt tudom róla, a mit az egész Bécs. Louise herczegnő
ismeretséget kötött egy Bendeffy Arthur nevü magyar gróffal. Úgy
látszott, szerették egymást. A grófról nem szólhatok, de a
herczegkisasszony lelke mélyéből és szíve teljéből engedé át magát
érzelmeinek. Mind e mellett e házasság állítólag vagyoni tekintetek
miatt, lehetlenségnek mutatkozott, Louise herczegnő tehát az öreg
Burghammer herczegnek nyujtá jobbját. Ő herczegsége az osztrák
delegátióval Pesten időzött s Hohenmark kisasszonyt az udvari ünnepélyek
alkalmával látta először. Mondják, hogy a herczegnő mai napig sem
feledkezett el első szerelméről.
Arthur gróf nem tudta, hova legyen bámulatában s aztán kérdé:
– Utoljára ön még Bendeffy Arthur grófot is ismeri?
– Láttam nehányszor, Bécsben, és másutt is.
– Ah, Bécsben és másutt is, és minő alkalommal?
– Ott, a hol ő engem véletlenűl nem látott, vagy nem figyelt rám.
– A hol ő önt nem látta! ez nevezetes. A hol ő önre nem figyelt! Ez
eredeti. Ráismerne ma is?
– Akárhol, ha találnám.
Most már Arthur gróf zavara a legmagasabb fokra hágott. Szemébe nézett
az idegen nőnek, de ez teljes nyugodtsággal állotta ki a kémlő
pillantásokat. Ismerte őt e nő? vagy legalább ezen egy esetben csak
kérkedni akart mindentudóságával? Végre is Arthur gróf legjobb
politikának tartotta, ha incognitójáról legalább nyiltan le nem mond,
mert ily helyzetében sokkal szabadabban folytathatja érdekes
beszélgetését.
E pillanatban fütyölt a mozdony s a vonat Csucsa állomásra érkezett.
Itt zaj keletkezék, a konductorok végig futkostak a kocsisorokon,
mindenütt kiáltva: «távirati sürgöny! távirat: Werner Karolinának!»
– Ah, – szólt az idegen nő, – mint ha az én nevemet hallanám.
– Azt kiáltják, – felelé a gróf, – hogy távirati sürgöny várja itt
Werner Karolinát.
– Én vagyok.
Ezzel kihajlott az ablakon, intett azon egyénnek, a ki a sürgönyt
magasra emelve mutogatá, s aztán rajzónnal a vevényt aláírván, ajándékot
adott a hivatalszolgának, a sürgöny pecsétét pedig feltöré.
Arthur gróf felkelt, hogy egy üléssel távolabb essék, nehogy
szerénytelenűl közel legyen az olvasóhoz.
– Oh kérem önt, – szólt az ismeretlen utitársnő, a kinek azonban már
nevét hallottuk, – maradjon uram, vagy legalább ezen okból ne hagyja el
helyét. Nincs ebben semmi titok. Bátyám, a ki egyszersmind ügyvédem, ír.
Csupa hivatalos szárazság, akár felolvasom.
Arthur gróf elhárító jelt adott kezével, de társnője nem gondolt azzal,
hanem hangosan olvasá:
«Bécs, jun. 23. regg. 4 óra.
A pör állása nem változott, de végéhez közeleg. A végeldöntés előtt az
alperessel nem kell alkuba bocsátkozni.
_Werner Károly_.»
Olvasás után a papirt ketté szakította s a már rohanásnak indult
kocsinak ablakán kivetette.
Nehány perczig szótlanúl ültek szemközt egymással. A gróf a Werner néven
mélázkodott el, mely polgáriasan hangzik, de van köztük még báró is,
akármennyi. Mert hogy e nő a legjobb körök modorát és sajátszerű
szójárásait ismerte, arról bőven meggyőződhetett.
Ezalatt az utitársnő keresgélt valamit kezén tartott könnyű
bőrtáskájában. Arthur gróf elpirult, mert akarata ellen bepillantott a
táska belsejébe s látta, hogy ott igen vaskos csomó 50 forintos bankó
hencsereg. Régente azt mondták, a madarat tolláról, az embert szaváról
ismerik meg. Mai napon nincs biztosabb ajánlólevél, mint a kinek
csomóstul áll a pénz rendelkezésére.
– Uram, – szólt a nő, – ön nekem szorultságomban nagy szívességet
tehetne.
[Illustration: – Azt kiáltják, – felelé a gróf.]
– Egészen szolgálatára állok.
– Nagyot hibáztam, hogy a távirati sürgönyt kidobtam az ablakon, mert a
papir hátára ráirhattam volna a választ.
– Asszonyom, ha Kolozsvárra érünk, talál ott papirt és mindent.
– Igen, de én Bánffy-Hunyadról kivánnék visszatáviratozni. Nincs önnek
tárczájában egy darabka nélkülözhető papirka?
– Mindjárt megnézem.
Ezzel megnyitá tárczáját, melynek egyik oldalán a 17 darab ezres
bankjegy, a másik oldalán kisebb bankjegyek, szivarok, s végre a tegnap
vett levélnek lapjai fehérlettek ki.
Késedelem nélkül leszakított a levélből oly darabkát, melynek háta
tisztán maradt s odanyujtá utitársnőjének.
– Köszönöm, nagyon lekötelez ön. De már ha ennyi jósággal van irántam,
még megtetézhetné szivességét. Az asszonyok kézírása sokszor
olvashatlan, nem volna oly kegyes, leírni, a mit diktálok?
– Ezer örömmel; semmi sem könnyebb ennél.
– Tehát diktálom, a czím: «Werner Károly ügyvédnek. Bécs. Bankgasse 9.»
– Megvan.
– Most a sürgöny tartalma: «Bánffy-Hunyad jun. 23 reggel 6 óra.»
– Még nincs ennyi.
– Lesz, ha az állomásra érünk.
– Helyes, igaza van; kérem tovább.
– «Az alperest már megtaláltam, és többé el nem bocsátom szemem elől.
W. K.»
A nő a legudvariasabb modorban köszöné meg utitársának szivességét,
átvette a beírt papirlapot, de midőn azt kezében forgatná, megpillantja
a másik oldalt elfoglaló írást és felkiált.
– Ah, ez Porczogh báró irása.
– Hogyan? – felelt Arthur gróf, a ki e mindentudóságot
természetellenesnek kezdte tartani, – ön ismeri Porczogh báró
kézvonásait?
– Azaz: a kézirást nem. Legalább én még a bárónak magyar levelét sohasem
láttam. Annál inkább ismerem a levélpapirt, melyet használni szokott,
mert minden lapra a P. V. monogramm be van nyomva.
– Ah ez nevezetes! Ön Porczogh bárónak levélpapirját ismeri! Nekem a
báró jó barátom, de sohasem dicsekedett vele, hogy szerencséje van
Werner Karolinát ismernie.
– Oh nem is hozzám intézte leveleit. Én csak a második kézből jutottam
hozzá. Most azonban kérnem kell önt, nézze meg jól, nincs-e ezen
papirnak a hátán oly valami, a mi nem való más embernek, mert a papir
ott marad a távirda hivatalban, s kiváncsi szemek elé kerülhet.
Arthur gróf valóban megijedve vette kezébe Porczogh báró levelének
darabkáját, mely azonban úgy volt ketté szakítva, hogy a soroknak csak a
fele maradt meg, s miután épen e helyen sem név, sem más érthető mondat
elő nem fordult, meggyőződhetett, hogy e papir minden kár vagy
kellemetlenség nélkül vetődhetik akárhova.
Megérkezvén az állomásra, az idegen nő magához intett valakit a pálya
szolgai személyzetéből s miután kérdezte, ért-e németül, s az igenlőleg
felelt, mondá neki:
– Legyen ön oly szives, vigye el ezt a sürgönyt, de rögtön, a távirdai
hivatalba. Itt van 10 forint; fizesse ki ebből az 50 krajczárra szabott
díjt, a többit pedig fáradsága jutalmául költse el egészséggel.
A jó ember csak eltátotta a száját a herczegi borravalóra s mély
meghajlással kifejezvén háláját, a parancs végrehajtását megigérte.
Ezalatt a vonat ismét mozgásba jött, aztán hovatovább gyorsabban rohant,
míg végre a kirendelt időben a kolozsvári indóházba berobogott.
– Asszonyom, elértem utazási czélomat. Igen örültem szerencsémnek, s ha
ön is Kolozsvárra szándékozott, itt áll legényem, a ki segíteni fog a
podgyászt a kocsira szállítani.
– Köszönöm uram; nem egyedül utazom.