beszéljünk, ha látta Zsuzsi néném imádottamat.
– Megkérjük a kezét még Kolozsvárott?
– Jobb lesz itt Gencsen, hadd lássa az özvegy, minő ősi ház becsületére
bizza gyermekét.
– Itt van ni, – kaczagott Zsuzsi néni. – Értse, a ki tudja, a férfiakat.
Épen most mondtad, nem jöhetnek ide, s még is itt akarod kezét kérni.
– Nem jöhetnek ide, az igaz. De ha Zsuzsi néni Kolozsvárott ismeretséget
köt velök, bátran meghivhatják nehány napra. Esztikém már ismeri a ház
lakóit. Atyámnak és testvéreimnek fényképeit már látta, Zsuzsi nénit
pedig úgy megszerette, mint második anyját.
– Engem, megszeretett? hogy jutok én e különös megtiszteltetéshez?
– Együtt örvendettünk és együtt olvastuk fel Zsuzsi néni leveleit. Oh ha
látta, ha hallotta volna, mily rokonszenvvel és érdekeltséggel fogadta a
gencsi ujságokat.
– No ez megint szép dolog. Megmutatni az én leveleimet egy idegennek!
Végre is attól félek, hogy ez az elkényesített városi fehérnép majd
fitymálva nézi le szegénységünket.
– Egészen ellenkezőleg. Boldogok lesznek egyszerű házi körünkben, mert
azt az örökös soiré-t csakugyan megunhatták.
– Úgy van, – erősíté idősb Gencsy Pál, – fiamnak igaza van. Én is enyedi
diák koromban, egy csizmadia fiával, mindig kicseréltem az én fehér
kenyeremet feketéért.
– Még mindig nem vagyok tisztába, – kétkedék Zsuzsi néni, – Pál úgy
beszél, mintha minden bizonyos volna. Legalább csak mondtad neki, hogy
szereted?
– Én? soha egy szóval sem.
– No lám. És mégis oda akar minket bolondítani, Kolozsvárra.
– Kedves nénikém, nem kell azt szóval kimondani, a mit ketten együtt
éreznek. Az első látástól kezdve csodálatos bizalma volt hozzám. Én
tanítottam őt sok szépre, jóra és igazra s ezért engem, tréfából, mindig
kedves professzorának nevezett. Addig míg tőlem nem hallotta, azt sem
tudta, mi az igazi szerelem? de hála Istennek én megtanítottam rá.
– Mondhatom, gyönyörű tudomány! melyre a 25 éves fiatal ember a serdülő
leánykát tanítja. Hallod-e? az én időmben az ilyen szépséges mákvirág
tanítót söprővel kergették el a háztól.
– Lehet. Hanem engem még is megtűrtek; vagy legalább a leány nem tett
panaszt ellenem… Pedig a leánynak volt már akkor és van ma is elismert
vőlegénye.
Mikor e rettenetes szót az apa és Zsuzsi néni meghallották, egyszerre
kétségbeestek, s a mit eddig netán reméltek is, szélnek eresztették.
– Hah! – sikoltott Zsuzsi néni. – Már látom, mi lesz a dologból!
Leányrablás! Épen mint jó minapában, a mikor a Mikesek erőszakosan
elhurczolták Tarnóczy Sárát!
– Hogy értsem ezt? – kérdé homlokát elredőzve az apa, a ki az álmodott
sok pénzt egyszerre markából ujra elröpülni látta.
– Apám. Épen is csak azért kell nekünk Dorozsmaynét és leányát ide
meghivnunk, hogy megszabadítsam őt ama másiktól. Pesten sok szóbeszéd
kerülhetne ki a dologból, de ha Gencs «bevégzett tényt» mutathat fel,
akkor Bendeffy Arthur gróf mentől kevesebbet beszél a dologról, annál
bölcsebben teszi.
– Hogyan? Egy Bendeffy gróf is el akarja venni? Fiam, élve, halva, vedd
el e leányt; most már bizonyos, hogy dicső régi családból származik.
Mert a Bendeffy grófok nem szoktak pusztán csak pénzért házasodni!
– Történetileg be van bizonyítva, hogy egy Dorozsmayt 1650-ben a
temesvári basa karóba húzata.
– Ah, karóba húzatta? ez már jeles tény, ily magasztos történetet nem
minden nemes család mutathat fel. Utoljára kiderül, hogy róla maradt
fönn a közmondás: forog mint a varga a nyársban. Nem, nem jól beszélek,
a varga ritkán nemes ember.
– Ki tudja? a kiről szó van, az biró volt Nagy-Kőrösön, vagy
Kecskeméten, s mint városi előljáró lehet, hogy korábban varga
mesterséget űzött.
– Valóban meglehet, hanem a karó, a hazáért, okvetlenűl megnemesítette.
Most már oly lelkesedésbe jött a család, hogy ezentúl csak arról
tanácskoztak, hogy és miként induljanak Kolozsvárra?
Pál megmondá:
– Holnap reggel 5 órakor, két kocsival megindulunk. Délre megérkezünk
Marosvásárhelyre. Onnan vasuton este 10 órára Kolozsvárra vergődünk.
– Megyek, – fejezé be a tanácskozást idősb Gencsy Pál, – s mindjárt
megparancsolom a kocsisnak, hogy hajnalban készen álljon. Az asszonyok
hintón, mi férfiak vadász-csézában, igás lovakkal.
VII.
(Igen szerencsés nap, melyben egymás után két különös véletlen követi
egymást.)
Erősen és szenvedélyesen foly Nagyváradon a vita, hogy melyik vonaton
induljon a társaság Kolozsvárra? A személyvonat lassan halad, minden
érdektelen állomáson legalább egy perczet időzhet, az indulás,
megérkezés tömérdek időt felemészt s végre épen beköszönt az éj, a midőn
a Kihályhágó alatt a Sebes-Körös völgyének szépségei előtűnnek. A
gyorsvonat ellenben eszeveszetten robog, oda sem néz az apróbb
állomásokra, mindössze három és fél óra kell a távolság legyőzésére s
most junius végén, a leghosszabb napok időszakában, fényes napvilágban
fekszik előttünk a táj, csak az a baj, hogy hajnal hasadtakor már az
indóházban kell lenni s várni a Budapestről érkező vonatot.
Kanonok bácsi minden erejéből tiltakozott a koránkelés ellen, de uti
társai Irgalmatlanul leszavazták.
A társaság szokás szerint egészen külön coupé-t bérelt s a magyar
állam-vaspálya vaggonjai között, hat személyre számítva, oly kényelmes
osztályok állnak a költekezni képes utazók számára, hogy azokban, még
sétálni is lehet. Kanonok bácsi egy pamlagon megtámaszkodva édesdeden
hortyogott, s ha Kolozsvárott fel nem keltik, Bukarestig fel sem ébred.
Bogárdy Zoltán egész Csucsáig megelégedett szerény helyzetével, mint
utazási intendans, de mihelyt Erdély földjét érzette a kocsi kereke
alatt, egyszerre azt mondta: most már itthon vagyok! követelte, hogy ő a
házi úr, a kinek szerencséje lesz drága vendégeit saját örökségében
tisztelhetni. Mindent megmutatott, megmagyarázott s a faluk nevét
megnevezé. Nem maradt el egy oláh kunyhó, melynek homlokzatán az
architektura sajátságait ki ne emelné.
Igy érkeztek meg a királyhágontúli kerület fővárosába. Már az indóházban
sokan gyűltek elfogadásukra, részint olyanok, kik a nádor-utczai házba
bejáratosak voltak, részint ismeretlenek, kik az érkező vendégeket
színről-színre látni óhajtották.
Mert már a megelőző napon minden helybeli lap «egyenes értesülés
alapján» ily közleményt hozott: «Holnap reggel városunkat azon kitünő
szerencse éri, hogy a nagy műveltségű, dúsgazdag és jótékonyságáról
ismert Dorozsmayné ő nagysága ígéző szép leányával ősi falaink közé
érkezik. Biztos értesülés szerint a budapesti magas körök ezen elsőrendű
csillagai több napot szándékoznak Kolozsvár nevezetességének
megszemlélésére fordítani és innen indulnak tovább Borszékre, a hol a
fürdői idényt lelkes honleányok módjára Erdély bérczeinek üde levegője
alatt egész augusztus végeig élvezni elhatározták.»
Igy vonultak be jun. 21.-kén Erdély fővárosába, győzelmi pompával
haladván végig a városban, s beszálltak a Hungaria vendéglő
szobasoraiba, a hol drága üvegházi növények illatoztak, a pokróczokat és
szőnyegeket pedig előre jól kiporolták.
Ízletes reggeli, rövid pihenés s egy kis átöltözés után kiléptek a
vendéglőből. Itt a kapu előtt kellemes meglepetés érte őket. Egy gróf, a
ki a nádor-utczai házban bejáratos volt, ide rendelte gyönyörű fogatát,
azon kérelemmel, hogy hódolatának ezen csekély bizonyítékát elfogadni és
használni méltóztatnának.
Bogárdy Zoltán nagyszerű cicerone akart lenni, otthon. Legelső volt az
erdélyi muzeum megtekintése, a hol Esztike kisasszony ártatlan hívő
lélekkel megbámulta nemcsak a híres emberek kardját, puskáját,
buzogányát, de még az ásványgyűjtemény szeszélyes alakzatú példányait
is. Az osztályok custosai, vagy a kik mint ilyenek ajánlkoztak, maguk
vezeték végig a ritka vendégeket a teremeken.
Innen tovább haladva megszemlélték a nagy templomot, a szép tornyot, a
remek építészettel rakott külső falakat. A templom belsejébe nem mentek,
Bogárdy úr nagyon szégyenlette, hogy a közelmult barbárjai a falakat
bemeszelték. Azt is sajnálta, hogy alkalom hiányában a nagy harangot meg
nem huzathatta, pedig ennek mélabús hangja messzetávol elbájolja a völgy
lakóit.
Ebéd után fél hatra még forrón sütött a nap, de Zoltán bácsi mindenkép
azon volt, hogy napfény mellett látogassák meg a kolozsvári híres
sétányt. Kanonok bácsi azt mondta, egész éjjel nem aludt, tehát nappal
kell kipótolnia a mulasztást és otthon maradt.
A rendelkezésükre bocsátott fogat nehány percz alatt a sétány
bejárójához röpíté őket s innen kezdve gyalog lépdeltek végig a
terebélyes fáktól árnyazott egyenes úton.
Nagy élvezettel haladtak a lombok hűs sátora alatt. Elismerték, hogy ha
költség és művészet tekintetében e hely nem versenyezhet is a pesti
városligettel, az itteni buja tenyészet messze túlhaladja a pesti
homokos talaj rövid életű növényzetét.
Ezen órában még gyéren láttak sétálókat, mert az urak legnagyobb része
falura költözött, a polgároknak pedig még jókor volt mulatságra
gondolni.
Egyszerre azonban az út egyik megtörésénél egész család közeledtét
pillanták meg.
Legelől két kisasszony lépdelt. Utánuk másod sorban három egymástól
különböző alak. Az első potrohos öreg, roppant hófehér szakállal s
marokra fogható kajla bajuszszal. Karján szigorú tekintetű nőt vezetett,
kinek kissé fonák külseje, bátortalan lépése, bizonytalan ízlésű
öltözéke messziről elárulta a tisztességben megőszült aggszűzet.
De ki az, a ki őket kiséri?
[Illustration: Legelől két kisasszony lépdelt.]
Dorozsmayné szemének sem akart eleinte hinni. Esztike kisasszony
hamarabb nyer bizonyosságot, mert a szemközt jövők között ott magaslik
ki ifjabb Gencsy Pál báró, az ő régen nélkülözött professzora.
Nekünk pedig csak futólagos pillantást kell vetnünk a két csoportozatra
s azonnal eligazodhatunk, kik ezen véletlen találkozásban az
összeesküvők, a kaján árulók, kik pedig ártatlanok, rászedettek és
megcsalattak?
Mert épen a legravaszabb cselszövők igyekeztek mentől nagyobb
meglepetést színlelni. A kik mindent előre kiczirkalmoztak, a napot, az
órát és a helyet, azok csapkodták össze leghevesebben kezüket a szörnyű
bámulásban. Ugy hogy végre Dorozsmayné csendesíté őket azon
megjegyzéssel, hogy minő nagy csoda lehet abban, Erdélyben erdélyiekkel
találkozni!
Pál báró is úgy nézett, mintha nem tudná, ébren van-e, vagy álmodik? A
conspiratiónak két külső, vagy legalább csak félig beavatott tagja,
idősb Gencsy Pál folyvást köhintgetett, míg Zsuzsi néni áspiskígyó
szemet vetett a közelgő pesti leánynak alakjára.
Esztike hallgatott, lehet, hogy gyanított is egy kis hamisságot, de
arcza csak azt mutatta, a mi bensejében uralkodott, hogy jókedve van és
megelégedett.
Néhány másodpercz mulva a két csoport egészen közelbe érkezett. Ekkor
ifjabb Pál báró előre lépett, kalapot emelt, mély tisztelettel üdvözlé a
hölgyeket, s miután határtalan örömét fejezte ki e szerencsés véletlen
fölött, engedelmet kért, hogy családja tagjait bemutathassa.
Ezen mellőzhetlen szertartásra pedig azon formát választotta, mely
legrövidebb s mégis minden szükségest magában foglalt.
– Kedves atyám és drága Zsuzsi néném itt van szerencsénk ő nagyságát
özvegy Dorozsmay Tihamérné asszonyt és leányát Esztike kisasszonyt
körünkben tisztelhetni. Ő nagysága oly kegyes volt irántam, hogy
vendégszerető házát előttem is megnyitá és azon órákat, miket ott
töltöttem, életem legszebb perczeinek nevezhetem. Testvéreim, Ilka és
Jolán.
Bogárdy Zoltánt nem kellett külön bemutatni, mert ismerték őt Erdélyben
mindenfelé, mint a rossz pénzt.
Zsuzsi néni gyanúval és bizalmatlansággal telve érkezett az álnokul
kiszámított komédiára. Pirult a gondolatra, hogy ide csábították, és
egész életében ma tehet magának oly szemrehányást, hogy nincs őszinteség
lelkének mélyében. De mentől inkább vizsgálta a pesti kisasszony arczát,
nemes magatartását, kis leányi vidámságát, finom kelméből készült, de a
legegyszerűbb ízléssel szabott sétaöltözetét, annál gyorsabban derült
fel homloka s a száraz, rideg, gyanakodó aggleányból ismét szelíd,
rokonszenves, mindig jót akaró második anya lett.
De azért még lopva sem tekintett volna Pál fiára, bár ez élénken
vizsgálta nénjét, mily hatást tesz rá a pesti kisasszonynak első
meglátása? Kereste, hogy szemök összetalálkozzék, biztos levén a siker
iránt, mert Esztikének csendes, szelíd és mennyei jósággal teljes
vonásai minden figyelőt megbűvöltek.
Hogy a társaság együtt maradhasson, az erdélyiek visszafordultak s
ezalatt Zoltán bácsi, támogatva titkos czimborája által úgy
manœvrirozott, hogy idősb Gencsy Pál báró az özvegy, Zsuzsi néni pedig a
három leány társaságába került.
Esztike leányi bevett szokás szerint a harmadik szó után holtig tartó
barátságot kötött a Gencsy kisasszonyokkal s más tárgy hiányában
elbeszélé napi élményeit, hogy mennyi mindenféle szépet és
gyönyörűségest látott Kolozsvárott, úgy, hogy végre az erdélyiek maguk
csodálkoztak legjobban, mily roppant műkincsek vannak itt egybehalmozva
az ő tudtukon kívül!
Ezalatt Zsuzsi néni gondolá: Szépnek, szép, tán szebb, minőt valaha
látott. Kis ujja többet ér, mint a másik, az a «katonáné» egészen.
Azonban eddig csak a külsőt látta, a mi hamis álarcz is lehet. Majd lesz
alkalma megexaminálni a szívét, lelkét, veséjét, mert Pál öcscsének csak
olyan nőt szabad elvenni, a ki nemének gyöngye, a ki a legmagasabb
tökéletesség, s a kinek mosolyában betanult mesterkéltséget felfedezni
teljes lehetetlenség.
Visszajövet újra másként alakult a társaság. Az asszonyi nemnek összes
képviselőit előre bocsátották, hogy jól megismerkedhessenek. Az özvegy
az erdélyi két leánykával beszélt. Esztikét Zsuzsi néni ragadta
saskörmei közé s folytonosan kémlelé szavát, mosolyát, szemefényét és
lelkének elrejtett titkait. De hiába maradt minden fáradsága, mert nem
talált e leányban semmi kivetőt, semmi hamisat vagy kétértelmű modort.
Egészen ellenkezője volt annak, a mit várt. Épen nem kétkedett, hogy
kitanult kaczérságra fog találni, mely a vakonszületett férfiserget
hálójába csábítja, megöli, megrontja, kipusztítja s aztán kárörömmel
kaczag áldozatának kínjai fölött. Ilyet várt ő a selyemruhás pesti
kisasszonyban is; bámulva kellett elismernie, hogy végtelenül csalódott
s mindenben a homlokegyenest ellenkező eszményképet találta benne.
Az urak, ősi szokás szerint, magas politikába keveredtek. Bogárdy Zoltán
dühösen kikelt Tisza Kálmán hazaárulása ellen. Ifjabb Gencsy Pál mindent
európai szempontból ítélt meg és a bajok forrását Bismark herczeg
absolutistikus hajlamaiban kereste. Idősb Gencsy Pál Gambettát és a vele
egy húron pendülő adókivető bizottmányt szidalmazta, mely Csikszeredán
ütötte fel tanyáját s ott szövi átkos működésének nemzetgyilkoló
hálózatát.
A társaság most ismét a sétány főbejárásához érkezett s ekkor Bogárdy
Zoltán figyelmeztetésére, hogy közeleg a 7 óra, a színház ideje,
mindnyájan kocsira ültek. Dorozsmayné (magához kérve Zsuzsi nénit és egy
Gencsy kisasszonyt) az udvarias gróftól rendelkezésükre bocsátott
fogaton, a többiek bérkocsin, melyen jöttek, hajtattak vissza a városba.
Megérkezvén a farkas-utczába, kiderült, hogy a sorsnak mai kedvező
szeszélyei még távolról sem voltak kimerítve, mert felmenvén az első
emeleti folyosóra, meglepetve látták, hogy a két külön rendelt páholy a
közvetlen szomszédságban feküdt! Zsuzsi néni megcsóválta fejét, látta,
hogy itt titkos kezek működtek, észrevette, hogy az összeesküvés szálait
mások vezetik, mert ennyi csodálatos véletlen kissé vastagon sok volt
egy napra.
Tény maradt azonban, hogy két egymás melletti páholy állott
rendelkezésükre, tehát úgy oszthatták meg a társaságot, miként tetszett.
Dorozsmayné az egyik, Zsuzsi néni a másik páholyban foglalta el e
díszhelyet s ezzel az elnökséget és parancsnokságot.
Az özvegy páholyába jutott szemközt vele az egyik Gencsy kisasszony
hátrább idősb Gencsy Pál és Zoltán bácsi. Zsuzsi néni hadsergét Esztike
kisasszony, a másik Gencsy leány s ifjabb Pál báró képezte. A darab már
folyt a midőn a két páholy vendégei elhelyezkedtek s a néző téren élénk
susogás keletkezett s mellé meg vita is, mert a nagy közönség nem tudta,
melyik az öt millió örököse? az, a ki az idegen nő, vagy a ki Gencsy
Zsuzsi kisasszonynyal ül szemközt?
Az eléadott vígjáték jeles mű lehetett s egy pár színész tán ki is akart
tenni magáért a pesti vendégek előtt, de a mi két páholyunkban főleg
csak a Gencsy kisasszonyok figyeltek az előadásra. Az özvegynő, mint
rendesen, megtartá úrias egykedvűségét, a többieket azonban közvetlenebb
érdek kötötte le.
Esztike kisasszony szemközt a nézőkkel épen Zsuzsi néninek adá át remek
készítményű látcsövét, a midőn észreveszi, hogy Pál báró, a ki mellette
a páholy bensejében ült, hallgatott s nem akarva szomszédnéjának
élvezetét háborgatni, egészen elmélázkodva tekint le a földszinre.
Esztike rá néz, elmosolyodik, tán sohaj is lebben le ajkáról s hozzá
fordulva bizalmas hangon mondja:
– Báró, megmondjam, mi jutott eszembe?
– Esztike kisasszony, önnek valami eszébe jutott?
– Professzor! önre néztem, láttam, hogy oly bűnbánó, békülékeny és
engedelmet kérő képet csinált, épen mint egykor, régen, hajdanában, a
dajkamesék szerint, egy durczás leány, a ki lenézett a földszintre,
látta ott igazi barátját és így szólt hozzá, nem élőszóval, hanem szíve
mélyében: itt vagyok; ne haragudjék rám; minden ok a félreértésre
megszűnt; csak én vagyok a hibás. Bocsásson meg, mert nem akarok többé
más lenni, mint voltam és a milyennek mindig ismert.
– Esztike kisasszony – felelé a báró és a nélkül, hogy tudná mit
cselekszik, a leánykának lehajló kezét megfogja és érzi, hogy e kéz nem
igyekszik kiszabadulni – tudja-e, hogy e szavaiban szívemnek legmélyebb
titkát érinté s tán felhatalmaz engem a legmerészebb reményekre?
Felelet helyett lassan és észrevetlenül voná ki kezét az ifjú kezéből és
a színpad felé fordítá fejét.
Ebből állott e boldog nap legédesebb eredménye. Pál báró mennyei bájak
tengerébe érzé lelkét merülni. Mert most történt először, hogy Esztike
nyilt szóval vallá meg, mit érzett, mit gondolt és mit akart mondani
azon feledhetetlen estén, a midőn meggyőződött, hogy ama leány közönyös
az ő professzora iránt, csak titkos ellensége hozta őt hírbe, s akkor
rátekintett, visszahívta, és vissza is jött a meghívásra!
Erre pedig közvetlenül megtörtént az esküvőnek elhalasztása a lehető
leghosszabb időre.
A harmadik felvonás végén mindnyájan felkeltek helyükből és hazamenni
szándékoztak.
És miután szép volt az est, a hold közel volt a teljességhez, a várakozó
kocsikat elküldték s gyalog mentek vissza a vendéglőbe a Gencsy-család
kiséretében.
Ezalatt Zsuzsi néninek lelke mélyét csak egy alak foglalá el: elismerte,
hogy nincs e világon oly lány, mint Esztike s Pál fia a föld
legboldogabb teremtése.
– Asszonyom, – szólt az özvegyhez, – úgy hallom, hogy innen Borszékre
szándékoznak?
– Borszékre, Előpatakra, s a székely havasok aljára.
– Nagy út, – veté közbe idősb Pál báró, – Marosvásárhelytől Borszékig
előre rendelt lovakkal is megtart egész álló napig.
– Ez Zoltán bátyám gondja.
– Bocsánat, – szólt közbe ismét Zsuzsi néni, – az út egy végtiben hosszú
és fáradságos; de ha szíves kérésemet meghallgatni méltóztatnának, volna
mód, egy kis könnyebbülést szerezni. Bátorkodom önt, asszonyom, leányát
és úti társait egy vagy több napi pihenőre szegény házunkba meghívni.
– Báróné…
– Oh ez arany gondolat, – szólt idősb Gencsy Pál, – a mi birtokunk épen
a fele útba esik s teljes meggyőződésből mondhatom, hogy a ki a
kényelmet szereti, a hosszú útat örömest kétfelé szakítja. Engedje meg
nagyságod, hogy szerény falusi házamat legalább néhány napra pihenőkép
felajánlhassam.
Az özvegy meglepetésében nem tudta, mit feleljen. Leányára, Zoltán
bácsira nézett, kiknek arczát épen most a legközelebbi gázlámpának fénye
megvilágosítá. Mindketten örvendeni látszottak a meghívás hallására.
Zoltán bácsi erősen hajtogatva fejét, helyeslést intett; Esztike egyik
leánykának nyakáról a másikra borult és úgy csókolgatá őket, mintha
testvérek volnának.
Az özvegy tehát megcsókolá Zsuzsi néni arczát és a szép napnak gyönyörű
estéje azon igérettel végződött, hogy a Dorozsmay-család másnap ugyan
még Kolozsváron marad, de harmadnapon a vasuton Marosvásárhelyre megy,
ott meghál s a következő napon Gencsre érkezik.
Búcsuzáskor Zoltán bácsi odasúgá pártfogoltjának:
– Nem mondtam: ne félj, míg engem látsz?
Annál inkább elrémült e hosszú út hallására kanonok bácsi s valami
ismert papos diák esküt szalasztott ki, hogy ő bizony öreg csontját nem
zúzatja darabra a kősziklákba vágott utakon, inkább elmegy
Gyulafehérvárra, segíti ott a káptalanbeli urakat, délig a breviarium
recitálásában, ebédkor pedig a jó rózsamáli borocska kóstolgatásában,
miután eddig ezen nevezetes csemegebornak úgyis csak hírét hallotta.
Így végződött e nap, mely két szerencsés _véletlent_ hozott létre s azon
igérettel végződött, hogy Dorozsmayné, leányával együtt, ellátogat
Gencsre!
Vajjon hol volt, mit gondolt, mit mívelt e pillanatban Arthur gróf és
elválhatlan barátja, Porczogh báró?
VIII.
(Két hűséges jó barátnak bizalmas levelezését foglalja magában.)
Porczogh bárónak legunalmasabb napjai köszöntöttek be. Barátai és az uri
házak, a hol forgolódni szokott, elhagyták a fővárosnak naptól
tüzesített kövezetét, és szerteszét hűsölnek a hazában s azon kívül.
Özvegy Bendeffy grófné szokás szerint egyik rokonánál nyaralt az osztrák
határszélen. A kaszinóban a lateiner faj uralkodik s így a takarékos
báró elhagyatva él a Valeria-utcza egyik épületének negyedik emeletében,
a hol kényelmes, de kissé magas garçon szállást tart.
Arthur gróf, Dorozsmayék elutazása után, a bihari hegyek közé, a mama
birtokához tartozó vadászkastélyba menekült, oly szándékkal, hogy
mihelyt menyasszonyának családja Erdélybe érkezett, ő is fölkerekedik s
meg sem áll, míg fel nem találja valahol.
Úgy látszott, vitézül tudja tűrni a felvállalt remeteséget. Talált nem
nagy messzeségben egy pár úri lakot, a hova néha elvetődött, de legfőbb
mulatsága volt önmagát bámulni a szigorú gazdálkodásban. A ház, melyet
vadászkastélynak neveztek, kényelmes volt, de nem nagy; a szobákat a
kárpitosok kijavították, de nem annyira, hogy egy gazdag feleséget oda
lehetne vinni a mézes hetek idejére. Valami azt súgta a gróf fülébe,
hogy esküvője után az özvegy Harasztost engedi át az új házaspárnak. Ott
aztán inkább úr lehet az ember, míg itt a régi bútorok éjjelenkint úgy
pattogtak, hogy kisértetek kóválygásától félhetett az igaz hívő ember.
Egy reggel kedvteléssel szívta Porczogh báró a fönséges latakia dohányt,
a midőn legénye belép és levelet tesz asztalára.
– Ah, Arthurtól; valahára hallok róla újságot.
Im a levél tartalma.
«Rétfalva, junius 21; Rév vasuti állomás.
Kedves pajtás.
Irok neked, hogy csodálkozzál. Ma nyúlok először az első darab ezereshez
a 18,000 forintból, mely Spuller Jeanette kegyéből kezemben maradt.
Természetes, hogy a nagy bankót Váradra kell küldenem, mert itt ugyan
még a százast sem tudják felváltani.
Ne félj, nem telik be rajtam a közmondás, hogyha megkezdik a szalonnát,
rá járnak; mert mikor e pénzhez nyúltam, úgy gondoltam a dolgot, mint
Julius Cæsar, midőn a Rubicon patakját átlépte; de azért megtette, tehát
követem példáját.
Majd elbeszélem egykor, mily jól éltem itt és hihetetlen olcsón, mert
olyan világ ez itt, hogy a 10 forintos bankót is pénznek nevezik.
Lakásom szűk, de kényelmes, kertem elvadult, de hűvös; kár, hogy nem
tudok oláhul, mert még a paraszt menyecskékkel is szóba állhatnék. Régen
nem volt ily jó étvágyam, de van is pompás ebédem hozzá. Sokáig bámultam
vén szakácsném művészetét, míg egyszer meghallottam, hogy 16 esztendeig
főzött egy nagyváradi kanonoknak; ezzel meg volt fejtve a rejtély.