sürgetőleg ösztönöz, hogy nyilt szívvel kérjem: ha tán lehető volna a
kitűzött augusztusi határidőből, mely rám nézve egyértelmű az
örökkévalósággal, legalább két vagy három hónapot elengedni. Ime mily
friss és viruló egészségnek örvend menyasszonyom! Testileg-lelkileg a
legtökéletesebben kifejlődött ifjúság. Mért tehát ezen fölemésztő
időpazarlás, melynek minden elvesztett percze éveket rabol el
boldogságunkból?
– Gróf úr, – felelé anyai komolysággal Dorozsmayné. – Igaza van, hogy az
orvos véleményét bízvást félretehetjük. De ha leányomra bíztam, hogy
tetszése szerint választhassa azt, a kinek e földön a sírig élettársa
lesz, még kevésbbé foszthatom meg azon szabadságától, hogy akkor lépjen
oltár elé, mikor neki tetszik. Gondolja meg gróf úr, hogy a leányok
életének legszebb tavasza azon rövid korszak, a midőn kiléptek a
gyermek-szobából s helyt foglaltak a társaságban a felnőttek között. Ha
tehát tetszik leányomnak ezen boldog időszakot legalább addig élvezni,
míg 18.-ik évét betölté, nincs annyi hatalmam, hogy határozatát
megváltoztassam.
Ebből állott a sok kétkedés után megindított erélyes föllépésnek sivár
eredménye. Maradt minden a régiben, de legalább semmi jel sem mutatott a
visszalépés felé. Szóval: Arthur gróf még mindig vőlegény s a ki 33
augusztus hónapot már megért, megvárhatja a 34.-diket is.
Mindamellett ő méltósága oly prózailag savanyú képet csinált, hogy
közönséges polgári vérből származó ember sem tehette különben.
Soha életében keserűbben nem érzette vagyona elvesztésének
következményeit, mint e pillanatban. Valósággal mint könyörgő, mint
esedező fél állott a középnemesi ház küszöbe előtt.
És még sem mondhatott le reményeiről, mert lehetlen volt kiverni fejéből
a gondolatot, hogy csak az özvegytől telhetett ki az eszme, hogy Kaula
és társa követelését megvásárolja. Más akárki teszi, már régen
jelentkezik a lejárt kamatokat követelni. De nem volt-e borzasztó
gondolni, hogy egy Bendeffy gróf, az által, hogy a kamatot fizetnie nem
kell, a szó teljes értelmében _ajándékot fogad el!_ A rossz világ nyelve
még lealázóbb szót is használt volna!
Igaz, ismert még e földön egy szívet, a ki még nagyobb áldozatra is
kész. Hiszen Louise herczegnő volt az, a ki segített neki, hogy előnyös
házasságot köthessen. Oly áldozat, melyet csak az eszményiségig szerető
nő tehet. De jelen esetben szó sem lehetett róla, mert ily összeggel e
nő nem rendelkezhetett; legalább férje életében semmi esetre sem.
Valami azt sugta a gróf fülébe, hogy a válság perczei közelegnek. Egyéb
nem kellett a kitörésre, mint hogy Spuller Jeanette megjelenjék s még
azon éjjel a József-téri lakás szomszédait pisztolylövés durranása veri
fel nyugalmából.
Az özvegytől a leányok szobájába lépett és azonnal megpillantá, hogy
Esztike vidáman és nevetgélve ül Gencsy Pál báró mellett, a ki valami
igen mulatságos közbejött eseményt beszélt el a képviselőház mai
üléséből.
Haragra gerjedve elhatározá, hogy a báró elé lép, udvariasan ugyan, de
büszke önérzettel arra szólítja fel, hogy: «keljen fel és adjon helyet
menyasszonya mellett».
Jól tudta, mi lehet ezen föllépésének következménye s azért magasra
emelé fejét, homlokát redőkbe voná s megindult, a midőn épen az
elhatározó perczben valaki karon ragadja és igen vidám hangon jó estét
kiván neki.
Porczogh báró volt.
– Arthur – szólt halkan, – a szemedből láttam, hogy meggondolatlanságot
készülsz elkövetni.
– Bocsáss, kérlek, mert türelmem végső szála is elszakadt.
– Párbajt akarsz erőszakolni?
– Egyenesen ez a czélom.
– Bolondság. Csak egy szavadba kerül és czélt értél. Én azonban azt
mondom, hogy e párbaj lehetetlen, mert haszontalan. Mi lenne eredménye?
Nem arról beszélek, ki esik el? ki kap sebet? ki lesz egész életére
tehetetlen nyomorék? Mert mindez az ostoba golyónak vakjátékától függ.
Csak azt kérdem, mi a haszon belőle? Mindketten bebizonyítjátok, hogy
bátor, derék és lovagias ficzkók vagytok. De kell-e azt bebizonyítani, a
mi fölött senki sem kétkedik? Az én véleményem tehát, hogy űzd el innen
a bárót, ha lehet, tisztességes módon, de a párbajt hagyd utoljára, ha
nem marad számodra más vigasztalás, mint a véres boszú.
Átmentek a nagy terembe, a hol a két jó barátnak halk társalgása az itt
mindig uralgó élénk mulatozás zaja közé vegyült. És a mint így le- és
feljártak, észrevevé Arthur gróf, hogy Pál báró most is előbbi helyén ül
ugyan, de Esztike kisasszony hagyá el székét s most egyedül áll egy
ablak bemélyedésében a zongorázók háta mögött.
– Ah, – gondolá Arthur gróf, – tehát még is eszébe jutott, hogy
kimélettel tartozik irántam, s hogy jövendőbeli urával és
parancsolójával űzött merész játékot.
Ezzel azonban elenyészett a kedvező alkalom is összetűzni az erdélyi
báróval; oda lépett tehát menyasszonya elé, a ki őt nyájasabb és
bizalmasabb mosolylyal fogadta, mint régóta.
– Gróf úr, – mondá kisleányos örömmel. – Hallotta a kedves ujságot?
Mihelyt teljesen kizöldül, megyünk Harasztosra, de csak egy hétig
maradunk ott. Az alatt teljes tavasz köszönt be, szép lesz mindenfelé a
vidék, s visz a mama engem hosszú útra.
– Ah, hosszú útra? tán épen ama távol déli szigetre?
– Kérem, nem tréfa. Megyünk, megnézzük a Kárpátokat Rutkától Eperjesig.
Két napig leszünk Koritnyiczán, háromig Tátra-Füreden. Kassáról
leszállunk Miskolczra, Tokajba, Debreczenbe és Nagyváradra. Onnan ismét
tovább Kolozsvárra s beutazzuk Erdélyt az alsó-fehérmegyei, a fogarasi
és a székely havasokig.
[Illustration: Egyedül áll egy ablak bemélyedésében.]
– Nagyszerű! és milyen kitünőleg ismeri Esztike kisasszony a hazai
geografiát. Nem volna szerénytelen kiváncsiság, megkérdeni, kik lesznek
az uti társak?
– Mama, én, Zoltán és kanonok bácsi.
– Több senki?
– Ki volna más? egy komorna velünk, egy inas a bácsikkal. Ki van mondva,
hogy csak arra megyünk, merre vasut vezet, mert kanonok bácsi nem
szereti a kocsirázást. Ebből azonban nem következik, hogy nagyobb
kirándulásokat ne tegyünk és én megigértem Zoltán bácsinak, hogy
felmegyek vele a Retyezátnak legalább felemagasságára, hogy onnan
büszkén tekinthessek le e nyomorú világra.
– Ah, e nyomorú világra? Az ember azt hinné, hogy tündöklő királyném már
sokat látott a világ nyomorúságaiból. Hogy kerülnek a Retyezát alá a
székely havasokról? Tudtomra székelyföldön csak híréből ismerik a
vasutakat.
– Van vasut Marosvásárhelytől Kocsárdig, onnan Gyulafehérváron és Piskin
át Petrozsényig.
– Szavamra mondom, ez eredeti, ez nevezetes! Az én bájos Esztikémben egy
igen jeles közlekedésügyi miniszter veszett el! Honnan ismeri így a
magyar vasuti hálózatot?
– Zoltán bácsi nagyszerű ajándékkal lepett meg. Pompás hasznavehető
könyv; czíme: «A magyar közlekedési vállalatoknak hivatalos
menetrendje». Ebből szedtem ki összes tudományomat.
Arthur grófnak annyira nem tetszett ez a székelyföldi kéjutazás, hogy
megfeledkezve a gavallérság szigorú szabályairól, megjegyzé:
– Olyan kalandos utazás ez, hogy nem csodálnám, ha utoljára, úgy
távolról, még világhírű Gencsnek kastélyát is megpillantanák.
– Valóban oly híres?
– Nem láttam; de azt hiszem róla, hogy építészet tekintetében lehet oly
műemlék, mint Angliában a Holland- vagy a Wollaton-house.
– Akkor valóban kár volna elkerülni – jegyzé meg ártatlan hívő lélekkel
a kis leány. – Azonban fölöttünk a «Menet-rend» kérlelhetlen
törvénykönyve uralkodik. Ettől függ Gencs sorsa. Ha közel esik a
vonalhoz, látjuk, ha távol, akkor le kell mondanunk az élvezetről.
– És mit mondana Dorozsmayné ő nagysága, ha uti kalandjai között a
véletlen úgy hozná magával, hogy velem találkoznának valahol?
– Oh, mamám mindenütt és mindenkor szívesen látja gróf urat.
Bendeffy Arthur gróf minden körülmény között magától érthető dolognak
tartá, hogy társalgás közben czímén nevezzék. Egyedüli kivétel
menyasszonya leendett, s azért ha tőle hallá a gróf úr megszólítást,
mindig vészjósló hideglelés borzongatását érzé hátán végig futni.
– És Esztike kisasszony?
– Én?
Nem szólt tovább, hanem igen sokat igérőleg mosolygott s azután oly
szertartásosan hajlott meg, mint madame Escabrotte-tól tanulta.
Mit jelentett e sokat igérő mosoly? Udvariasság volt, vagy remény?
Arthur gróf elkésett a magyarázattal, mert Esztike kisasszony
megpillantott egy leánykát és úgy látszott, valami nagyon fontos és
érdekes mondani valója akadt hozzá.
Forgott a társaság s minduntalan új csoportozatok alakultak. Arthur gróf
félre vonult, de alig lépett kettőt, már sarkában volt Porczogh báró, a
ki ezalatt egyenesen az özvegytől hallá a tervben levő utazás
részleteit.
– Mit mondasz ezen újabb sakk-húzásra?
– Mit? – felelt Arthur gróf, és olyat káromkodott foga közt, mint csak
magas főuri stylusa megengedte. – Csak azt, a mit te. Hogy a
Dorozsmay-családtól minden kitelik, a mi nálunk, saját köreinkben
lehetetlen volna. Meg vagyok győződve, hogy Bogár Imre (Zoltán bácsi új
neve, különben híres betyár, a kit Pesten felakasztottak) az özvegyet és
leányát egyenesen Gencsre akarja becsempészni. Így jár, a ki saját
társaságát elhagyja. Oly fészekbe keveredik, a hol még megjárja azon
botrány, hogy a lyányt bevigyék családi fészkébe az oly udvarlónak, a
kinek ily kitüntetésre sem joga, sem czíme.
– De majd találnak ürügyet. A Dorozsmay-ház, sok pénzénél fogva, uri
szokásokat vett fel és igyekezni fog a külső illem szabályait
megtartani. Tervüket részletesen nem ismerem, de körülbelül képzelni
tudom. A vén paraszt összebeszél a vad báróval s az utazókat valami
mondvacsinált «véletlen» által összehozzák a gencsiekkel. Pál báró
dicsekedni fog családja előtt az ismeretséggel, s hogy hány kellemes
estét köszönhet a ház vendégszeretetének. Következik erre egy közös
kirándulás egy úgynevezett szép vidék megtekintésére, s ha ezalatt
bővebben megismerkednek, eléállítják a ház mumiáját, Zsuzsi nénit, a ki
a pesti hölgyeket formaszerint meghívja Gencsre. Ha itt aztán
Dorozsmayné megizlelte az örökös paprikás csirkét s a leányok szép fehér
kalácsot sütöttek, nem győzik a pesti kisasszony bájait eléggé bámulni,
másnapra egyhangúlag kimondják, hogy ezt a párocskát az Úristen is
egymásnak teremtette. Így fog történni; vagy ha máskép is, az eredmény
tekintetében egyre megy.
– Báró, te prófétának születtél.
– Ismerem az emberi rút fajzatot, ez az egész.
– Báró, te tíz évvel ezelőtt megjövendölted, hogy tönkre jutok s ma
nincs egyebem, mint a mi még mamám után rám vár. Az volt hibám, hogy
rangomat, czímemet többre becsültem, mint a mennyit ér. A világ azonban
haladt, s mai napon a köznép úgy beszél rólunk nyiltan, mint mi otthon
magunk között titkon szoktunk; azaz: hogy a magas születés, ha nincs
pénz hozzá, otrombául nevetséges.
– Úgy van, a középrend tolakodása erőt vett rajtunk s ha küzdünk is,
fegyvereink nem egyenlők. Minket rangunk kötelez, mi telve vagyunk
gyöngédséggel és galanteriával. Ők pedig szabadon és tartózkodás nélkül
csak a kézzelfogható előnyöket vadászszák.
– Mit tegyünk? Vegyünk bucsut a kapufélfától s többé be sem lépjünk e
házba?
– Nem, ezt nem mondtam. A bölcs politika kivánja, hogy ne mi szakítsunk
elébb. Különben is, részemről nincs minden estém elfoglalva, s ha jobb
helyre nem mehetek, itt is agyonüthetem az időt. Persze jobb lett volna
a szép lányt meg az öt milliót bezsebelni, most pedig elárulva levén
gyenge oldalunk, fogadom, hogy bukott mágnás közöttük a nevünk. Mihelyt
pedig úgy van feltéve a kérdés, hogy mit ér a rang és czím megfelelő
vagyon nélkül, akkor ezen társaság előtt elvesztettük pörünket. Hiába
ijesztgetjük a koporsóból feljáró lelkekkel azokat, a kik nem hisznek a
kisértetekben. Ha átlátták semmiségünket, nem emelnek többé kalapot a
kilenczágú grófi korona előtt, mely csak kutyabőrre van pingálva. Végre
pedig ha Dorozsmaynénak rang kell, megkapja ezt az erdélyi báróval is.
– De a báró szintén vagyontalan? Mi maradhat rá atyjáról? Én pedig anyám
után legalább ötször gazdagabb leszek.
– Nem is ez a fő akadály. Ha te szegényül született Bendeffy vagy, azt
mondják: van a leánynak kettőjök számára is elég. Hanem, higyj az én
szememnek, a leány szerelmes a báróba, s ez oly végső itélet, melytől
nincs fölebbezés.
– És még se szakítsak velök?
– Addig, míg Spuller Jeannette titka ki nem derül, semmi esetre sem.
– Mi lesz a másik titokból? azon rejtélyes pénzforrásból, melylyel
váltóimat fizettük?
– Ez nem sürgetős. Ez az én titkom, de nem szólhatok róla, mert
becsületszavam fekszik rajta.
– Hátha mindkettőnek ugyanazon forrása és eredete van?
– Nem valószinű. Én legalább nem hiszem és nem is kívánom, hogy így
legyen. Érdekeidnek legjobban megfelel, ha Dorozsmayné keze rejlik
alatta; ez reményednek azon utolsó szála, mely még nincs megingatva.
Szereted a kicsikét?
– Különös kérdés, épen tőled. Hogy ne szeretné a 33 éves quasi agglegény
a szép, vidor, élénk, fürge és tűzszemű gyermeket? De azért nem tagadom,
hogy Esztike _a mi társaságunkban soha sem lesz az, a minek az én nőmnek
lennie kellene_. Ezen helyet egy másik sokkal jobban töltené ki!
– Értelek. Gondolsz még rá?
– Sokszor, és pedig bánkódással. Ha ezelőtt három évvel elveszem
Louisét, vagyonomnak fele még ma is megvan.
– Hagyjuk ezt barátom, soha se beszéljünk olyan dolgokról, melyek
nincsenek napirenden.
VI.
(Erdély fejedelme oly levelet küld Gencsre, hogy a báró kastélyának
lakói rögtön fellázadnak.)
Megjött a junius. Vége az országgyűlés ülésszakának, szétmentek a
képviselők; biztosan érzik magukat a miniszterek.
Dorozsmayné, leánya és a két bácsi elhagyták a fővárost. Zoltán mint
utazási intendáns működik, kanonok bácsit gardedámnak nevezgetik. A
társaság megnézte Koritnyiczát, Tátrafüredet, Bártfát, a hol még mindig
fűtött szobákkal fogadták őket. Lejöttek a kies Eperjesre, a régi hírére
érdemes Kassára, csizmadiákban bővelkedő Miskolczra, tanyákon nyaraló
Debreczenbe s megpihentek a sok tornyú Nagyváradon.
Pál báró Gencs üde levegőjét szítta s hevert Pesten szerzett
hervadhatlan koszorúin. A szomszédok napijáró földről özönlöttek
látogatóba, megbámulni a fiatal embert, a ki teljes kilencz hónapig
lakott a fővárosban és még sem változott meg úgy, hogy az apja se
ismerje meg.
Zsuzsi néni anyai örömmel, megelégedéssel és diadallal legelteté szemét
az érkezőn, a ki tapasztalatainak kimeríthetlen kincstárából pazarul
osztogatta a tudományt és a bölcseséget.
– És ezen embert én neveltem – beszélé fűnek-fának. – Az én oktatásaim
gyümölcse érett meg benne. Már nem korhely diák többé, minden ruháját
haza hozta, fehérneműiből egy fél harisnya sem hiányzik, minden gomb a
maga helyén, a városi rossz levegő nem rontá meg friss piros színét. És
a mi fődolog, egy krajczár adósságot sem csinált. Soha, mióta Csikszék
áll, ily tökéletesség nem termett Gencsen!
Élvezet volt képviselő urat hallani, a midőn honatyai munkálatairól
számot adott. Mily dicsőség Gencsnek, hogy ember van ott, a ki mint jó
ismerőseiről beszél a híres államférfiakról. Zsuzsi néni olvadozott, ha
Pál fia úgy említé a miniszterelnököt, mint a járásban a szolgabírót.
Leírhatlan volt a gyönyör, ha Pál báró félvállról említé: mondtam a
pénzügyminiszternek, hogy nem ismeri Erdély népét, s midőn az ellenkezőt
erősítette, felelém: Gyula, ezt nem bölcsen cselekedted, a helybeli
viszonyok más intézkedést igényelnek, a józan politika más rendszabályt
követel! Olyan szépen volt ez mondva, mintha csak Sennyei bárótól
tanulta volna. Kéjérzet árasztotta el a gencsi udvarház lakóit, hogy egy
helybeli ember szebben szól, mint a «Marosvásárhelyi Közlöny»-nek
legutóbbi vezérczikke.
Természetes, hogy ennyi érdemet méltókép kellett megjutalmazni. És
honnan szerezhetnének édesebb díjt, mint megházasítani Erdély
arisztokracziájának ezen elsőrendű csillagát?
Szerencsétlenségre a tervezett kiházasításra épen a legszükségesebb
föltétel hiányzott. Tudniillik oly hajadon, a ki ennyi érdemnek méltó
jutalma legyen. Zsuzsi néni végkép meg volt akadva, mert a mióta
keresztleánya, Zsuzsika, «elment a regement után», közelben, távolban
nem ismert leányt, a ki ily kitüntetést igényelhet. Volt ugyan egy jól
nevelt árva, a kinek 500 hold szántóföldje, 1500 hold erdeje volt, de
kellemetlenül pisze volt az orra. Egy másik leány a szépség tökélyének
volt kikiáltva, de annyi birtoka sem volt, a mennyi a talpa alatt elfér.
Mind megannyi lehetetlenség, mely szóba sem jöhet.
Zsuzsi néni tanácsot kért a helybeli tiszteletestől is, a ki a multkor a
miniszter látogatása alkalmával azon szép köszöntő verset írta, melyet
az iskolás gyermekek maig is könybelábadt szemmel szavalnak a félévi
vizsgán. Nagy tekintély lett ezáltal a jeles egyházi férfiúból, de a
jelen alkalommal ő is csak azt felelheté:
– Valósággal, méltóságos báróné, ha körültekintek Csikszékben, nagy
fölösleg van itt a férjhez adható uri leányok hiányában.
Tagadhatlan, hogy ez valódi államférfiúi magas stylusban volt elmondva,
de a kérdés lényegét még sem fejtette meg.
Két hete mult, hogy szünet nélkül ünneplik Gencsen az ifjú bárónak
szerencsés hazaérkezését, a midőn egy szép reggel levelet hoz a posta
Nagyváradról.
Pál báró megismeri az írást, megreszket egész teste a kéjérzettől és
olvassa, mint következik:
«Nos Zoltánus Bogárdy, Dei gratia Princeps Transilvaniæ, siculorum
comes, partium regni Hungariæ dominus.
Kedvelt hívünk.
A minőnémüképen fejedelmi tanácsunkban elhatároztuk, azonképen magas
uralkodói tisztünkhöz képest illőnek találván, hogy adott szavunknak
néha híven is megfeleljünk, adjuk tudtára kegyelmednek, hogy mi, die 21
junii egész udvarunkkal együtt szabad kir. Kolozsvár városunkban
megjelenni és ott fejedelmi székünket elfoglalni szándékozunk.
Minthogy pedig kegyelmed országunknak ezen vidékén jártas, az utakat jól
ismeri, ezennel rendeljük és parancsoljuk, hogy félretevén minden
késedelmet, egész familiástól együtt, semmiképen otthon nem hagyván
kedvelt hivünk Gencsy Zsuzsánna nénémasszonyunkat, nevezett hű
városunkban megjelenni, ott tartózkodni és további kegyelmes
parancsolatunkra várakozni, legszentebb alattvalói kötelességének
tartsa. Másként nem cselekedvén.
Quibus in reliquo stb. Datum ut supra.
_Zoltanus_ m. p.»
Míg Pál báró ezen fejedelmi leiratot olvasta, a jelenlevők, mintha
érzették volna, hogy nagy dolgok vannak keletkezőben, szent kegyelettel
vizsgálták a fiatal embernek arczvonásait. Legalább azt hitték, ő
excellentiája a belügyminiszter írt e szörnyűséges nagy boríték alatt s
tanácsot kér valamely fontos országos ügyben, a midőn a ház fiatal
örököse nagyot nevetett és az asztalra veté a levelet; a mi azt jelenté,
bátran olvashatja e titkot, a kinek kedve lesz hozzá.
Az első, a kinek bátorsága lőn, Zsuzsi néni volt, de megpillantván az
első sorokat s látva, hogy a levél latinul van írva, átadá öreg
rokonának, idősb Gencsy Pál bárónak.
Az öreg báró valóságos tőről szakadt falusi nemes volt, de távol sem
együgyü fráter, a ki a tréfát nem értené, hanem az e levélben használt
czím mégis égbe mereszté hajszálait.
– Mi az ördög lehet ez? Csak nem összeesküvés az országban? Külön akar
Erdély szakadni s újra nemzeti fejedelmet akartok választani? Szeretem a
jó tréfát, de megkövesse magát Bogárdy uram ő kegyelme, hogy a míg
Bethlen, Kemény él az országban, addig más fajnak hátrább az agarakkal.
Zsuzsi néni mint kisértet elhalaványodott e szörnyű szavak hallatára.
Egyik férfiról a másikra tekintett, s nézte, melyik készül legelébb
magyarázatot adni.
– Kedves jó apám – szólt az ifjú. – Ez a Bogárdy Zoltán a legbölcsebb és
legkomolyabb ember, ha tesz valamit, de már ha beszél, elragadja
fantasiája, ha pedig ír, nincs határa bolondságainak.
– De minő helytelen játék az ily czímet felvenni. Voltak idők, a midőn
az ilyen farsangi komédiáért lenyakazták az embert a kolozsvári piaczon.
– Ne féltsük mi az én drága barátomat, mert sérthetlen képviselő, s a
ház engedelme nélkül kriminalitásba nem szabad fogni. Ha pedig akadna
itt államügyész, a kinek még be nem nőtt a fejelágya s ezen okmány
alapján nota alá akarná fogni Bogárdyt, leszakadna a Sándor-utczai
épületnek teteje a hahotától.
– Jól van, hagyjuk el a dolog bolond oldalát, de minő elbizakodott
ficzkó az, a ki engem egész családommal együtt egyszerűen Kolozsvárra
beczitáltat?
– Kedves apám. Ez a levél csak azért van írva, hogy tudassa velem,
melyik napon érkeznek Kolozsvárra azok, kiket én oda szívszakadva várok.
A többi, hogy kérjelek titeket és én mondjam el, mennyire életem
boldogsága függ ezen úttól, az egészen rám van bizva.
Most már Zsuzsi néni lépett elé, mint korlátlan hatalom a háznál, s
hallván valamit az «élet boldogságáról» beszélgetni, fenyegető hangon
kérdé:
– Pál! micsoda gonosz asszonyi praktika forog itt kérdésben?
– Drága néném, az asszonyok ártatlanok, egyedül én és Bogárdy barátom
kovácsoljuk az összeesküvést. Szándékunk van hölgyeinknek kellemes
meglepetést szerezni.
– Pál! rosszat gyanítok. Te megcsalod öreg nénédet s vakmerő voltál
engedelmem nélkül egy tarka selyemruhás pesti czifraságnak házasságot
igérni!
– Azt még nem tettem, de óhajtanám, hogy nénikém kegyes engedelmével
mentől elébb megtehessem.
– Jóságos egek, rám ne szakadjatok! Ez a boldogtalan fiú megint
találkozott avval a veszett személylyel, a kit egyszer már Kolozsvár
piaczán karon fogvást vezetett végig.
– Angyalom nénikém, az a bizonyos nő mai napon jól meglehet 40 éves
szépség; az enyém pedig 18 sincs egészen.
– Pesti?
– Ott lakik anyjánál, de nem ott született.
– Jó házból?
– Régi törzsökös nemes.
– Szegény?
– Az a baj, hogy nagyon is gazdag.
– A nevét akarom hallani.
– Dorozsmay Esztike.
– Oda vagyok! mindjárt tudtam, hogy kedves fiamat a kitanult pesti
kaczérság vagy a sok pénz elszédíti. Ritkóczyné azt írta nekem róla: vár
rá vagy 260,000 forint örökség.
– Az ezrek számát nem tudom, kedves nénikém. De ha Ritkóczy báróné azt
írta volna, hogy ugyanennyit tehet évi jövedelme, bizonyosan sokkal
közelebb jár az igazsághoz.
– Oh, oh – szólalt itt közbe idősb Gencsy Pál és jámbor becsületes szeme
széles karikára nyilott. – Hogy mondtad? 260,000 forint jövedelem?
Pál báró csak fejével intett igent, míg Zsuzsi néni megvető mosolylyal
fogadá a képtelen mesét.
– Kedveseim, – mondá az apa, – a világ az eladó lányok hozományát mindig
megkétszerezi, de ha a jelen esetben csak tizedrésze is igaz lesz a
hírnek, megérdemli a lány, hogy elnézzünk érte Kolozsvárra.
– Végünk van, – siránkozék Zsuzsi néni, – minden férfi megbolondult a
háznál. Szerencsétlenek! Ha ilyen gazdag volna a leány, rég elkapkodja
valamelyik gróf vagy herczeg!
– Oh, oh, – veté közbe a kastély ura, – és mért ne volna elég neki egy
báró is? mert országunk törvénye szerint a herczeg, gróf és báró mind
egyforma mágnás. – Ezt mondva, büszkén emelé fel fejét, s folytatá –
Gencs birtokosai már Zápolya idejében szolgálták a hazát és szabadságot,
míg a három magyar herczegnek diplomája tegnapelőttről, Mária Terézia
koráról szól.
– Vakok vagytok mindketten, – felelt boszúsan Zsuzsi néni. – Hiszen ha
oly gazdagok volnának, nem sajnálnák az uti költséget, hanem magok
jönnének Gencsre.
– Ez egyelőre lehetlen, nénikém. Hogy jöhetne hozzánk Dorozsmayné, a
midőn itt csak engem, fiatal nőtlen legényt ismer? Esztike kisasszony
még nem menyasszonyom, hogy ősi szokás szerint ide hozhatnák háztüzet
nézni.
– Nagyon természetes. Pál fiamnak igaza van – szólt ismét az apa, kinek
szemét a tömérdek pénz mindinkább megvesztegeté. – Nem jöhetnek ide, míg
meg nem kértük a lányt.
– Vagy Zsuzsi néni ismeretséget nem kötött vele, – tevé hozzá
kiigazítólag az ifju.
– Tehát nekünk illik oda utazni.
– Úgy van, – felelt a fiu, örömmel ugorva apja nyakába. – Elmegyünk és
szentül igérem, hogy mindaddig, mig Zsuzsi néném is azt nem mondja: Pál,
te szerencsés kópé vagy, vedd a lányt, mert ez a legszebb és legjobb az
országban, Isten is csak neked teremtette… semmire sem kötelezem
magamat.
– Mered ezt megigérni?
– Akár megesküdjem rá.
– De hát ha azt mondanám, nekem e fényes, czikornyás teremtés nem kell?