másként beszélhet velem. Kinyitja a törvénykönyvet s felolvassa ezen
czikket: a nő férjét követni tartozik. Tehát elvinne engem a laktalan
déli sziget helyett a mamájának vadászkastélyába, oda a bihari hegyek
közé.
– Ha tetszik Esztikémnek velem tréfálni, akkor hát lépjünk e térre. Jól
van, mihelyt megesketett a pap, csak annyi pénzt teszünk a zsebünkbe,
hogy új hazánkba elszállítsanak. Mert gyalog menni a tengerpartig kissé
fáradságos, a hajón pedig nem viszik ingyen az embert. De félek, hogy e
regényes terv ellen a mi két mamánknak is lehetne némely észrevétele. A
mi engem illet, nem tagadom, hogy szívesebben olvasom Robinson
történetét, mint magam átélni óhajtom. Nem szeretem a forró égövi
meleget, én, a ki a budapesti nyarat sem tűrhetem, hanem futok az erdők
és hegyek árnyékába. Hát a moszkitókról megfeledkezik? A levegőnek
tizedrésze mind ezen átkozottan csípős szúnyogfajból áll. Szép a
pálmafák sátora alatt sétálni, és vadon termő ananászt vacsorálni, de
minden bokor mellől vérengző tigris rohanhat ránk és felfalhat bennünket
szerelmünkkel együtt. Mit szól a mérges kígyókra? Az ember pihen a
gyepen, kinyujtja kezét egy szép virág felé s a leskődő csörgő-kígyó
megharapja. Elkékűl, elfeketűl az én szépem s aztán vége az álmodott
regénynek.
– Nincs vége.
– Hogyan? mi volna hátra? Legfölebb, hogy megsiratnám szerelmemet,
szívemben örök gyászt viselnék s nézném, merről mutatkozik vitorla, hogy
hazatérjek Európába.
– Egyebet nem tenne? Gróf úr, a kit én szeretnék, és megharapná a mérges
kígyó, megragadnám sebzett kezét, kiszívnám a mérget s vagy
meggyógyulna, vagy együtt halnék meg vele.
– Oh, meggyógyulnék bizonyosan, – nevetett ő méltósága. – Ily édes ajkak
szívását érezve, a halálból is feltámadnék. De erre aztán még is
okulhatnánk a példán s ketten nézegetnénk a tenger felé, merről leng
felénk a vitorla, vagy a mi jobb, merről tornyosodik az ég felé a
gőzhajó füstfellege. Szerencsére a Robinsonokat ingyen szokták
szállítani.
– Egyátalában hallani sem akarok hajóról. Ha férjem a vitorlát lesné,
elfutnék tőle az erdőbe, magam keresném fel a tigris oduját vagy a kígyó
fészkét.
– És ha épen akkor nem találna rájok? Ezen urakkal a rendez-vous sohasem
bizonyos.
– Akkor ott volna a tenger; beleugranám a legmagasabb kőszikláról.
– Ez már más. Ez ellen csak egy mentség lehet. Szívemből kívánom, hogy
épen akkor kóboroljon ott Jónás próféta czethala, nyelje el Esztikémet,
s adja vissza nekem a southamptoni vagy liverpooli kikötőben, hogy hű
férje haza vezethesse. Úgy látszik, szeretett menyasszonykám e napokban
egy szép tengeri regényt olvasott.
– Még eddig egy regényt sem olvastam.
– Akkor saját fejecskéjében termett a költői gondolat, épen mint a patak
partján a vadrózsa, melyet senki sem ültetett.
– Szóval: gróf úr, ön határozottan nem akar a déli szigetekre jönni?
– Dehogy nem! Megyek. Szavamra mondom, megyek: mihelyt be lesz
bizonyítva, hogy délsziget, tigris és mérges kígyó nélkül nem lehet
igazán szeretni!
– Azt gondolja, gróf úr, nem tudom én, hogy szoktak a nagy urak örökre,
híven szeretni? Elveszik a leányt s ha szép, büszkén mutogatják a
világnak, épen mint a paripát, mely az első díjat megnyerte. Aztán egy
ideig tetszik nekik, hogy a férfiak irigylik szerencséjét, mindennap más
színű selyemruhába öltöztetik a rabnőt, később visszamegy a férj a
világba, a nő pedig otthon unatkozik.
– Esztikém! végtelen örömömre szolgál, hogy e szomorú rajzban nem
ismerhetek magamra.
E pillanatban a negyedik felvonásra adtak jelt. A kanonok bácsi részint
csendes hangon, részint kenetteljes integetéssel tudtul adá az
özvegynek, hogy a mi a színműben következik, az nem is leánykának való.
Ő maga ugyan végig ott maradt, de a család elhagyta a szinházat.
Arthur gróf úgy mutatta, mintha igen jól mulatott volna menyasszonyának
elmefuttatásán, s derült arczczal kíséré a hölgyeket kocsijokig.
Azután sietett a kaszinóba s ott mindent, a mit hallott, barátjának,
Porczogh bárónak elbeszélt.
– Ha nem olvasott regényt, akkor ezen fantasztikus hiábavalóságoknak
csak egy forrása lehet. Az erdélyi vad báró mulattatja effélékkel.
– Becsületemre, valóságos bécsi «Posse»-t játszott velem. Felséges
vőlegényi figurát játszhattam, a kinek egy pensionaire leczkét ad a
szerelem elméletéből!
– Közös sorsa mindnyájunknak, a kik szép és gazdag lányt akarunk haza
vinni. A mi pedig a bárócskát illeti: censeo Carthaginem delendam esse.
Magyarúl: pusztítsd el a bárót, ha lehet tisztességes módon.
– Csak nem hiszed, hogy titkos értekezleteket tartanak egymás között?
– Titkon nem. De még is úgy, hogy mások ne hallják. Ha nagy társaság van
jelen s külön coteriák alakulnak, Gencsy Pál báró mindig a házi
kisasszony közelébe telepedik, s beszélhetnek, a mi nekik tetszik.
Különben néha a buffetben is találkoznak, ott külön conventiculumot
tartanak, sőt forma szerint kettecskén vacsorálnak.
– Ezer ördög, hiszen ezt tulajdonkép tűrni sem tartoznám.
– Bizonyára nem. Nálunk, a mi embereink között semmi esetre sem.
Dorozsmayné azonban, mint magad mondád, erősen ragaszkodik ahhoz, hogy
háza a középnemesség osztályához tartozik. A ki az ő «bevett szokásai»
ellen tiltakozni bátorkodik, azt mondja neki: élünk szabadságunkkal s a
kinek ez nem tetszik, kereshet másutt mulatságot.
– Meglásd, nem ők, de én mondok le rólok először.
– Teheted. De mit mond erre a 36,000 forint jövedelem, feltéve, hogy
Dorozsmayné szívességéből jutottál hozzá?
– Igazad van. Ezzel rövid pórázon tartanak. Mert nincs is a pénznél
gyalázatosabb hatalom. Nekik semmibe sem kerül, én pedig rabszolga
vagyok. A 600,000 forint első helyen van birtokomra betáblázva, tehát
olyan biztos, mintha az angol bankban volna letéve; engem pedig oda
rángatnak vele, hova szeszélyük hordja. Meglásd, augusztus végén újra
elhalasztják esküvőmet.
– Még annál rosszabb is történhetik, mert az ilyen alsóbb osztályoknál
hiányzik az érzék a gyöngédségre. Hátha épen esküvőd reggelén azt irják
vagy izenik, hogy Esztike kisasszony hirtelen mást gondolt, nem
szándékozik oltár elé lépni s megkérnek, hogy félreértések elkerülése
végett jól tennéd, ha a nádor-utczai házat innen túl ritkábban
szerencséltetnéd jelenléteddel.
– Elébb megtörténhetik, mint nem. Másnapra pedig rám küldik Spuller
Jeannette-t, megkérik a félévi kamatot és felmondják a kölcsöntőkét.
Porczogh! a Missisippi messze van, de ezen szolgálatot a Duna is
megtehetné, ha díszesebb nem volna egy golyó az agyamba!
IV.
(Szól egy öreg nagy urról, a ki nejének szép igéreteket tesz; de kérdés,
megtartja-e végrendeletében?)
Bécsben vagyunk, a Burghammer palota legbensőbb szobáiban.
Este volt, két teljes órával az ebéd után, a midőn egyszerre minden
fenekestől felfordult. Három kocsis fogta be a lovakat s vágtatott a
városban a leghíresebb doktorok után. Herczegi házhoz csak rendjeles,
udvari tanácsosi ranggal felruházott egyetemi tanár járhat s a késő
órában nagy feladat volt őket feltalálni.
Ő herczegsége e napon különös jó étvágygyal ebédelt, a fekete kávé után
bement a herczegnő szobáiba, hogy újra elmondja, mily boldog napjai
vannak élte alkonyán, a mint egyszerre épen a leglelkesültebb
pillanatban szédülni kezd, kezével halántékait összeszorítja s kimondja
e rettenetes szót: vér tódul az agyam felé!
E szörnyű csapásra fordult fel a palota fenekestől. A legelső segítség,
kit hatalmas Bécs városa küldhetett, a Schotten-Ring egyik
mellékutczájában üzlettel biró borbély, a ki behozatván a beteg
szobájába, semmit sem akart saját felelősségére kezdeni. De miután a
herczeg karját tartá és világos szóval parancsolta, hogy haladék nélkül
eret vágjon, előkeresé műszereit.
A bőven kiömlő vér csodálatos könnyebbséget szerzett a szenvedőnek, úgy
hogy fél óra mulva, a midőn egyik nagy doktor a másik után fuladozó
lélegzettel megérkezett, mindnyájan úgy találták, hogy itt ugyan többé
sürgetős teendőjük nincs, hanem írtak valami keserű haszontalanságot a
patikából; az érvágást pedig, miután ezt a herczeg maga parancsolta,
mint «bevégzett tényt» a tudomány tekintélyével egyhangúlag befödözék. A
borbély a szolgálatért kapott egy piszkos 10 forintost, a nagy doktorok
egyenként 100 aranyat. Mert azon bevett szokás uralkodott a palotában,
hogy rendes orvost csak a cselédek számára tartottak, az uraság pedig
esetről-esetre hivatta azon orvos urakat, kiknek beavatkozása nélkül
ranggal bíró embernek meghalni illetlen volna.
Louise herczegnő elvitázhatlanúl nemes lelkű nő vala. Igaz, hogy nem a
szív, hanem a higgadt józan ész tanácsa vezette őt Burghammer úr száraz
karjai közé, de aztán, hogy egyszer ott volt, híven tölté be esküvőjével
elvállalt kötelezettségét. Legalább senki sem volt, a ki látta volna őt
az ellen véteni.
A herczeg mindig azt mondta otthon és a bizalmas körökben, hogy
mondhatlanúl boldog. Hogy ezt bebizonyítsa, elárasztotta nejét, mint már
hallottuk, drága ékszerekkel, és gyönyörködni látszott kettős
hivatásában, hogy atyja és férje lehetett a szép asszonynak.
A herczeg a roham legyőzése után oly könnyebbült volt, hogy ágyba sem
akart menni. Saját hálószobájába neje karján vándorolt, s itt egyik
pamlagon vetettek számára pihenőt, s lefekvén egy darabig gyönyörködve
legelteté szemét a herczegnő bájain. A házaspár vigasztalta egymást. A
nő erősítette, hogy minden jobban lesz a tavasz langyos fuvalmainál, a
herczeg, hogy szépen gondolkodott imádott Louise-ja jövőjéről legutóbbi
végrendeletében.
Ő nagyméltósága rangjához illő egykedvüséggel fogadta a véletlenül
beköszöntött rohamot. Kissé félrevonult a felső ajka, szemével
gyanakodólag pillantgatott, de ha beszélt, az csupa méz, áldás és
ájtatosság volt. A lélekrázó látvány mindenkit ünnepélyes hangulatban
tartott. De ha közönséges ember a herczeg, olyan mint a többi, azt
suttogják körülötte: ravasz a vén róka, még halálos ágyán is.
– Kedvesem, – szólt a herczeg, miután nején kívül mindenkit dolgára
küldött – ez nagyon is érthető «adóintés» volt a mennybeli
financz-minisztertől. Ezúttal ugyan kaptunk egy kis respirót, de itt az
idő, hogy gondoskodjunk a jövőről, mert meg van írva: nem tudod, melyik
órában kérik a te lelkedet.
– Herczegem…
– Kérem, ne szakítson félbe. Mindig tudtam, mit parancsol kötelességem
és sohasem feledtem, minő áldozat az, ha 21 éves nagyon nagyon szép
leány 68 éves öreghez megy nőül.
– Uram; áldozatról nincs tudomásom, mindig boldog és elégedett voltam.
– El vagyok ragadtatva, hogy így érez; de tudnia kell, hogy közvetlenűl
esküvőnk után, midőn oly bizalommal nyujtá felém kezét, megírtam
végrendeletemet.
– De uram, önt e tárgy felizgatja.
– Egészen ellenkezőleg, inkább megnyugtat. Épen e pillanatban
könnyebbülten vagyok, s telve jó reménységgel. De ebből nem következik,
hogy elfeledjük a jövőt, mely el nem maradhat s kegyetlenség, sőt
hálátlanság volna tőlem, ha az én szép özvegyem –
– Ah e szó, uram…
– Mondám: ha az én szép özvegy herczegném csak a végrendelet hideg
betüiből értesülne legelőször, mint igyekeztem jövőjét biztosítani.
– Semmi kétségem ez iránt s a mit az én herczegem tett, az mind jól van
megtéve.
– Ön tudja, asszonyom, hogy rangomhoz és czímemhez kötött uradalmaim
fölött nem rendelkezhetem. Ez unokaöcsémet, az ezredest illeti, a ki
Prágában lakik és szorgalmatosan csinálja az adósságokat sokáig nem
késhető halálom számlájára. Nem veszem tőle rossz néven, magam sem
cselekedtem különben fiatal koromban, pedig én közvetlenűl atyám után
örököltem. Meg vagyok győződve, hogy ha vállaira vetheti herczegi
palástomat, ő is csak oly tisztességes, rendtartó, sőt fösvény gazdag úr
lesz, mint én vagyok.
– Ah, ön fösvény? ezt ma hallja a világ először. Én mindig az
ellenkezőjét tapasztaltam.
– Beszéljünk unokaöcsémről.
– Unokaöcscse mindig szerette önt.
– Oh nem kétlem; de még jobban szerette czímemet s a hozzá kötött
uradalmakat Morvában és Csehországban. De én végrendeletemről akartam
szólani, tehát hallja. Minden a mi szabad vagyonom, tisztán és kizárólag
az öné. Remélem, hogy ezen hagyományból mint özvegy díszesen
föntarthatja rangját s a gyász elmultával egészen saját ízlése szerint
választhatja második férjét.
– Herczeg, ez iszonyú beszéd. Csak az elvetemedett nő gondolhat a férj
életében második házasságra.
– Megengedem, a nő részéről; de józan okosság és hideg bölcseség a
férjnek előrelátó elméjében. Nem érdemlette meg a sorstól, hogy egy
életben két áldozatot hozzon. Mit esküdött nekem? hogy halálomig hívem
marad. Soha sem panaszkodtam, mint ha igéretét meg nem tartotta volna,
ha pedig behunyom szememet, megszűnik minden kötelezettség. Egyedül a jó
emlék az, a mit igénylek. Azonban üzleti dolgokról beszéltünk, tehát
folytassuk szárazon és hidegen.
– Elég erős ön ily hosszú beszédre?
– Mondtam, semmi bajom. Ezuttal kijátszottam minden veszedelmet s kaptam
a természettől bizonytalan határidőre szóló moratoriumot. Tehát
használjuk fel ügyeink rendezésére. Ezen palotát jövedelmeimnek
megtakarított maradványaiból építettem és elláttam mindennel, a mit a
fővárosi élet követel. Van benne dísz, fény, kényelem, kincs és
gazdagság. Még művészet is illő arányban. E palota s minden a mi benne
van, halálom után öné. Nem szükség ennek pénzbeli értékét is kijelölnöm,
majd kiszámítja a pénzügyi hatóság, ha az átiratási illetéket az érték
arányában kiveti. Ez végrendeletemnek egyik pontja, mely önt illeti.
– És ez magában több, mint igényelhetek.
– A második pontot, codicil alakjában kitöröltem. Kevéssel ezelőtt
kivánta ön tőlem, hogy azon 750,000 forintot, melyet névszerinti
értékben számítva állampapirokban, házassági szerződésünk szerint az ön
számára kikötöttem, adjam át az ön kezébe.
– Igen, herczeg.
– És át is adtam. Ketten saját kezünkkel hordtuk át a csomagokat az én
kabinetemből az ön szobáiba, hogy még a kiváncsi s mindig leskődő
cselédség se vegye észre. Ön ezen papircsomagokat jól elzárta saját
pénzszekrényébe.
– Igen, herczeg, ezen érték nálam van – felelt a herczegnő, nem ok
nélkül használva a papircsomag helyett az átalánosabb «érték»
kifejezést.
– A harmadik pont: azon 5000 hold birtok, melyet Magyarországban
Somogymegyében vásároltam, melynek jövedelmét tűpénz czímen eddig is
élvezte. Végrendeletemben megvan az intézkedés, hogy e birtok az ön
nevére átírattassék.
– Önnek nagylelkűsége határtalan, uram, herczegem.
– Ne dicsérjen, mert körülbelül a végére jutottunk. Ezen kívül nem talál
ön egyéb értéket e palotában mint legfölebb fél milliónyi bank- és
vasuti részvényt. Hogy mennyi lesz a készpénz, az az időtől és
körülményektől függ. Az uradalmak jövedelmeit évnegyedenkint szokták
beküldeni, tehát az összeg az évnegyed elején rendesen tetemesebb, mint
a végén.
– Herczeg, maga az ékszer, mit nekem különböző alkalmakkor ajándékozott,
vagyont képvisel.
– A mit ajándékba adtam, az nem fordul elé végrendeletemben. Tartoztam
vele, hogy herczegném az udvarnál és a társaságokban rangjához illőleg
jelenhessék meg. Most pedig tudtára adom, hogy a családi gyémánt,
műkincs, arany és ezüst asztalkészlet mind csehországi kastélyomban van
lerakva és leltározva. E tekintetben önnek czímem örökösével semmi
számadása sem lesz. Ezt így vettem át atyám halála után, így kell hátra
hagynom, mert ez a Burghammer nemzetség kincstárát képezi. De a mi itt,
e palotában van, az mind saját szerzeményem, mind szabad tulajdonom. Öné
lesz, csak a ragadozó cselédség körmétől kell megőrizni.
– Cselédeink régiek és megbízhatók.
– Lehet; de én a jó erős Wertheimban még is többet bízom, mint bármely
hánytorgatott hűségben. Még saját komornyikomról sem teszek fel többet,
mint hogy nem nagyobb tolvaj, mint uri házaknál szokás. Bízik ön
komornájában?
– Minden parancsomat hűséggel teljesítette s én teljesen meg vagyok vele
elégedve.
– Ez szép, de nem mindig elég. Kell a hűséghez és engedelmességhez néha
még ügyesség, buzgóság, fáradhatlanság, sőt még a hallgatni tudás is.
– Semmi panaszom ellene.
– Tehát hű és hallgató nő. Urnője parancsából tette, hogy február
elején, a midőn itt volt Porczogh báró, 37,800 forintot hozott egy
bankból s e pénzt az én herczegnőm kikölcsönözte.
– Ön ezt tudja, herczegem?
– Tudom, de ne gyanusítsa komornáját. Nem ő fecsegte ki a titkot, hanem
a bank, a hova ön holmi divatból kiment ékszereket küldött. A bankár, a
ki kollegám a Reichsrathban, fájdalmasan panaszkodott, hogy a Burghammer
ház, ha pillanatilag pénzre van szüksége, még ékszert küld oda zálogba,
holott teljes pénztára mindig rendelkezésünkre állott. Én erre hozzá
mentem, kifizettem a kölcsönt, s ha ön a zálogról szóló elismervényt a
bankba küldi, az ékszert akadály nélkül haza hozathatja.
– Herczeg, meg fogom mondani, mért kellett nekem e pénz. Porczogh báró
azt mondta, bizonyos rokonom…
– Az ég szerelmére, herczegnőm, szót sem többé! Még azt gondolná, hogy
számot kérek tetteiről! Ha rokonát mentette meg pénzzavarából, ez mindig
teljesen elég ok arra, hogy néhány haszontalan fénykövet, melyhez az
embert különös emlék nem köti, ideig-óráig nélkülözzünk.
Ezen czélzatos szó, «melyhez különös emlék nem köti» megdöbbenté a
herczegnőt. Jel volt ez arra, hogy óvakodjék, mert a herczegnek nyájas
bizalmaskodása a legélesebb gúnyt is rejtheti magában.
Hallgatott tehát, de a herczeg folytatá:
– Az én herczegnőm azt teheti sajátjával, a mi neki tetszik. Én akarok a
legutolsó lenni, a ki valaha számadás alá akarná venni. Mindig
helyeseltem, ha az asszony is ért valamit üzleti dolgokhoz s vagyona
kezelésében önállóságra tud emelkedni. Jól teszi, ha üzletekbe is
bocsátkozik, a hányszor ezt fényes rangjának belevegyítése nélkül
megteheti.
– Remélem, herczeg, nem teszi fel rólam, hogy a börzén játszom?
– Ilyesmi eszembe sem juthat. De előadhatná magát oly alkalom, mely
által az én herczegnőm a kezéhez vett 750,000 forint tőkének jobb
hasznát vehetné. Értem kamat tekintetében. Mert valóban nem megvetendő
csekélység, ha az ember az eddig élvezett öt százalék helyett, hasonló
biztonság mellett, hatot kaphat.
– Herczeg! czélzás akar ez lenni?
– Nem. Csak figyelmeztetés, még pedig a legőszintébb, legbarátságosabb
és legbizalmasabb értelemben. Az én herczegnőm cselekvési szabadságát
soha sem korlátoztam, mert tudtam, mily jól ismeri felvállalt szent
kötelességét. Ez lesz vezérelvem, azon napokra is, míg élek. Az
elzálogosított ékszer dolgában pedig ne vegye rossz néven a bankár
indiscretióját, mert pusztán kereskedelmi usance volt ez, mint másutt
is, ha jelentékeny összeg forog kérdésben.
– És ha tudják, – tevé hozzá a herczegnő keserű mosolylyal, – hogy
minden vagyon a férjé, a nő pedig hozomány nélkül jött a házhoz. – És
mellé gondolta – egy kevés értéktelen fiatalságon kívül.
A herczeg megtörölte homlokát; talán nem is hallotta a megjegyzésnek
fönhangon elmondott részét s aztán beteges hangon folytatá:
– Még más fontosabb pénzügyi operatióról is hallottam valamit, s
mondhatom, rendkívül örvendettem. Ha a magyar urak és asszonyságok mind
így tudnának a pénzzel bánni, nem jutna a fél ország zsidó kézre. Most
azonban érzem, hogy erőm kimerült. Igen lekötelezne herczegnőm, ha
kinyújtaná karját s megrántaná a csengettyű szalagját, mert ily roham és
ily boldog házaspári értekezés után legjobb, ha a vén ember ágyba megy.
A herczegnő csengetett s arra a termek távolából a komornyik és a
szolgák serege sietett elé.
– Kedves Louise. Engedje meg, hogy csendes éjet kivánjak. Álmodjék azon
tiszta, szent boldogságról, mely eltölti a szívet, ha valamelyik igazi
jó barátját örökre lekötelezte. Burghammer herczegnek úgy sincs már
egyéb teendője e világon, mint eltelve háladatos szívének sugalmával,
megírni végrendeletét, mely szép herczegnőjének legédesebb álmait
valósítani fogja.
A herczegnő elhalaványodék. Nem a szavakban rejlő fenyegetés miatt,
hanem hogy Burghammer herczeg, a ki mindig tökéletesen tudta, mit és hol
tesz valamit? ily leggyöngédebb természetű tárgyról nem tartózkodott még
a cselédség jelenlétében is beszélni.
A komornyik és segédlete a herczeget ágyába vivé, a herczegnő pedig csak
úgy volt itt jelen, mint egy a többi közül s midőn a beteg ágya mellett
mint ápoló, mint virasztó helyet foglalt, a herczeg máskor soha sem
tanusított édeskés hangon szólt hozzá.
– Oh, kedves Louise, csak nem akar itt álmatlan éjt tölteni, mellettem,
ily jelentéktelen szélhűdés miatt? Higyje meg, nem volt több, mintha a
galamb szárnya megsimítja homlokomat. Ennél az is komolyabb, ha az ember
véletlenül a butor szögletébe vágja a könyökét s ott bizonyos ér
elzsibbad.
A herczegnő azonban mindent jól értett, még azt is, a mit férje
elhallgatott.
És nem is jelentett ez az egész hosszú társalgás egyebet, mint igazi
nagy uri hideg boszut. A herczeg elmondá, minő lett volna végrendelete
más körülmény között s minő lesz most, egy vagy más ok miatt.
V.
(Utazási terv, mely egy részről reményt ébreszt, más felől szörnyű
boszúságot okoz. A grófi korona sem oly kulcs többé, mely minden
lányszivet és minden pénzszekrényt megnyit.)
Elmult a husvét ünnepe, gyönyörűen kitavaszodék az idő és Arthur gróf
még mindig a Dorozsmay-házban vélte feltalálni őrangyalát, titkos
szabadítóját.
Néhányszor élesen vizsga szemet vetve, példálózgatott az özvegy előtt
valamely láthatlan kéz működéséről, de a nádor-utczai ház asszonya soha
sem látszott megérteni a czélzást, vagy a mi még rosszabbul ütött ki,
félre értette a gróf homályos szavait.
Spuller Jeanette-ról semmi hír, semmi legcsekélyebb életjel. A 18,000
forint még illetetlenül hever a József-téri lakás második emeletének
valamelyik szekrényében, mert Arthur gróf még mindig nem kapott új
kedvet pazarlásra, de még bővebb költekezésre sem. Lóról, kocsiról,
operai tánczosnőkről lemondott, jól ízlett neki az ebéd a mamánál s
gondtalan életmódjában annyira hízott, hogy a háznál már a «kövér gróf»
czímén emlegették.
– Báró! most már nem tagadod többé, hogy Spuller Jeanette nevű nő nem él
e világon. Egyszer egy napra szállott le a Sirius csillagból s ott
töltött egy éjet a bástya-utcza sötét vermei között, hogy új évi
ajándékul hozzon nekem 36,000 forint jövedelmet.
– Úgy látszik, – felelt Porczogh báró. – De hiszen ez is csak oly
véletlen szerencse, mint a többi. Tetszett a sors szeszélyének, hogy
Bendeffy grófnak szülessél, nagy örökséget nyertél hozzá, el is
pazaroltad illendő prosopopeiával. Azonban újra feltámad
szerencse-csillagod, mely már fegyverzettel megjelenő leggonoszabb
hiteleződet elriasztja. Barátom, már bölcsőd fölött kerubinok
mosolyogtak, mert semmi sem bizonyosabb, mint hogy Spuller Jeannette-et
a vasuton megfojtották a tolvajok, elvették pénzét, iratait pedig
megsemmisítették. Ime így menekedhetik meg az ember a mai világban
600,000 forint adósságtól.
Arthur gróf jó kedvét azonban Esztike kisasszony közönyössége nagy
mértékben lelohasztotta. Nagyon feltünőleg kerülé a tanuk nélküli
pillanatokat vele. Ha jókor jött a házhoz, a kisasszony még
toilette-szobájában volt elfoglalva, ha később, akkor menyasszonyát már
a leányok társaságába vegyülve találá s nem nyerhetett tőle több nyájas
szót, mint bármelyik más férfilátogató.
A társaság tagjai közül többen, kik a jövőbe láthatni véltek, kevésbbé
kezdék őt elismert vőlegénynek tartani s azt suttogták, hogy a mint
elaludt már egyszer e dolog, úgy elenyészik minden újra s még a füstje
sem marad meg. Mindenki észrevette a menyasszony hidegségét, hogy soha
sem fogadja grófját örömmel, nem ragyognak fel szeme sugarai közeledtére
s ha távozott, egyszerűen tudomásul vette s néha azután még jobban
mulatott, mint azelőtt.
Hivatalosan azonban minden a régiben maradt, csak belől a gróf mellében
forrott a boszuság és a türhetlenné vált helyzetnek mindenkép véget
akart vetni. Érzette, hogy a csomót ketté kell vágnia, dőljön a kérdés
akár jobbra, akár balra.
És miután már kétszer, rohammal nyerte meg a csatát, harmadszor is
riadóra készült.
Megragadta tehát a legelső alkalmat, melyben a ház asszonyához
közeledhetett és mondá: