földet a harmadik targonczával borították a töltésre, tele volt
hólyaggal a tenyerük. Akkor aztán azt gondolták, ha nem lehet valaki
gróf Európában, legokosabban teszi, ha a Missisippi habjai között keresi
fel a dolgok végét.
– Nagyon valószinű, hogy épen így járok.
– Miután pedig okos ember ezen eshetőséget legutoljára hagyja,
tanácskozzunk kissé állapotodról. A legelső kérdés, minő melegséggel
fogadja menyasszonyod udvarlásodat?
– Még mindig az elismert, a kétségbe nem vont vőlegény vagyok előtte és
érdeklődéssel hallja, ha jövendőbeli háztartásunkról beszélek. Néha
megjegyzem, mennyit mulasztunk el az esküvő elhalasztása által, mert
épen a téli időben van együtt a társaság és ez volna a legkedvezőbb
alkalom őt mindenütt bemutatni, úgy hogyha nyárra falura megyünk, akkor
már ismeretséget kötött az egész magyar arisztokracziával.
– És tetszik neki e fényes kilátás?
– Mondhatom, ebben fekszik legfőbb erőm; e nélkül tán értékem se volna
előtte.
– Túlságos szerénység, barátom. De mért nem beszélsz vele arról, a mit
minden leány legörömestebb hall, a szerelemről?
– E tekintetben régen készülök elhatározó rohamra, s mint e téren
gyakorlott mester, sikert is reménylek.
– Egyelőre azonban grófi czímeddel és benső összeköttetéseiddel az első
családokkal akarsz szívébe lopózni. Tehát verd a vasat szorgalmatosan,
míg tüzes. Megbecsülhetlen érték ez oly család előtt, mely hiú és
dicsvágyó s minden áron otthon akar lenni főuraink teremeiben. Attól
félek azonban, hogy Dorozsmayné asszonyom ő nagyságát e ragyogó csábok
nem fölöttébb ingerlik. Környezete, a vén pap, meg a szélbali képviselő,
bizonyára csak rosszat beszélnek előtte társaságunkról. Hallom, hogy az
erdélyi vad báró megint ott ténfereg, mint a macska a forró kása körül.
– Csak nem hiszed, hogy Esztike szerelmes lehetne belé?
– Erre nem felelhetek, csak azt látom, hogy menyasszonyod bizonyos idő
óta szellemileg is nagyon fejlődik. Ma már a társaság közt mindennek
okát kérdi s az átalános szójárásokkal meg nem elégszik. Képzeld, már
gúnyosan is tud mosolyogni! s néha legközönyösebb válaszaiban is fullánk
mutatkozik.
– Ez csak a rendes átmenet, a midőn a gyermekből (nálunk «Backfisch»-nek
nevezik) egyszerre nagy leány lesz. Egy pár hónap alatt többet tanul,
mint a mennyit gouvernante-ja éveken át fejébe vert.
– Én pedig nem kétkedem, hogy az erdélyi rongybáró tanítja a lázadásra.
A napokban 20 teljes perczig nevetköztek a buffetben s azt hiszem, te,
mint deklarált vőlegény, tiltakozhatnál e helyén kívüli bizalmaskodás
ellen.
– Mit nyerhetnék vele? Az özvegy, a ki különben sem pártfogóm, azt
felelné: négy-öt szoba áll látogatóink kényelmére berendezve. Minden
ajtó tárvanyitva, mindenki ott keres társaságot, a hol találja s a mi
mindenkinek szabadságában áll, azt saját leányának el nem tilthatja.
– Arthur, – mondá itt a báró igen boszús hangon. – Ez a hely, ez a
megszokott szoba okozza, hogy hasznavehető eszme egyikünk agyába sem
ötlik. Jer, menjünk egyet csavarogni.
Fölkerekedtek tehát, s mint mondani szokás, nyakukba vették a várost.
Épen az Erzsébet-tér lombtalan sétányain haladtak át, a midőn a
boulevard felől pöczkös léptekkel jön szemközt velök Bogárdy Zoltán.
– Ah, – mondá – gróf úr tán épen a nádor-utcza felé sétál? Oh az nagy
öröm lesz ott, mert Esztike húgom két nap óta igen nyugtalan. Az ily kis
bohó, ha nem látja minden nap barátait, mindjárt valami szerencsétlen
esettől fél.
Ezzel ajánlá magát s a szemközti járdán folytatta útját. Valóban nem is
tartozott azok közé, kik éltük legnagyobb boldogságának tartják, ha egy
gróffal végig mehetnek az utczán.
– Hogy tetszik? – szólt Arthur gróf. – Megházasodom, s lesz ilyen ember
a városban, a kinek joga van feleségemről így beszélni: az én húgom, ez
a kis bohó!
Ellenben Porczogh báró kétkedőleg rázá fejét és dühös pillantást vetett
a távozó után.
– Sehogy sem tetszik nekem ez a vén cselszövő, mert épen akkor
legveszedelmesebb, mikor bizalmas, jó akaratot mutat, engedi, hogy az
ellenség reméljen, mely ilyenkor megásta már lőporos aknáját, s készen
van a lobbantásra.
Mentek tovább.
Épen a térnek északi oldalára értek, a hol a csinos, kényelmes, de
módfölött romlékony faburkolat kezdődik, a midőn egy kövér, jól táplált,
piros-pozsgás, de kurta lőcslábú emberkét hoz a sors elibök. Arthur gróf
jól ismerte. Urodalmának főigazgatója volt.
– Ah, Posztóczky, ön Pesten?
– Itt vagyok, méltóságos úr. Rögtön kellett ide jönnöm, bizonyos ügy
miatt, melyről egyátalában nem találhatom el, mit gondoljak?
– Magától értetik, hogy megint valami gonosz újság.
– Holnap akartam alázatos tiszteletemet tenni, ha elébb mindennek utána
jártam, mert a dolog eddig rejtély és érthetetlen.
– Nagyon kiváncsivá tesz. Engem illet, vagy a birtokot?
– Méltóságod bölcsen tudja, hogy legrégibb és legerősebb hitelezőnk
Kaula és társa, frankfurti bankárház.
– Oh tökéletesen ismerem az ügyet. 600,000 forint kölcsön, hat
százalékos kamat, semmi törlesztési föltétel, de hat hónapi határidő a
felmondásra.
– Így van. Néhány nappal ezelőtt azonban a frankfurti czégtől levelet
kapok, melyben értesítenek, hogy Kaula et comp. ezen követelést bizonyos
Spuller Jeannette úrhölgynek eladta, s ennek következtében, ha kamatot
fizetek, keressem fel az új hitelezőt, a ki lakik Pesten a
bástya-utczában 17. szám alatt, földszint 4.-ik ajtó.
– Hallottál ilyet, báró? – kérdé Arthur gróf barátjától. – Pesten a
bástya-utcza egyik rongyfészkének földszinti odújában lakik olyan hölgy,
a ki 600,000 forintos kötelezvényeket szokott vásárolni. Parbleu! ha
ilyen helyre veszi magát a pénz, nem csodálom, ha mi a József-téren
mentől kevesebbet látunk belőle.
– Tegnap – folytatá a jószágigazgató – künn voltam a megyén s
megtekintettem a telekkönyvet, mert az egész história előttem mesének
látszott. Azt gondoltam, izetlen tréfa, melylyel tetszik valakinek engem
misztifikálni.
– És mit mondott a telekkönyv?
– Semmit. Elékérem a jól ismert kötetet, felnyitom a tudva levő
lapszámot és szemem homályosodni kezd, mert Kaula és társa változatlanul
helyén áll és semmi új nincs beírva. Alkalmasint fölösleges utat tevék,
mert ha Spuller Jeannette meg is vette a követelést, volt esze, hogy a
telekkönyvet meg ne változtassa. Nagyon pompás állapot az, ott a legelső
helyen állani, ha az eredeti kötelezvény cessióval ellátva zsebében van.
Nem vagyok oly jártas a törvényben, hogy megitélhetném, lehet-e az
eredeti betáblázást úgy kitörölni, hogy az új hitelező az előbbinek
helyét megtarthassa.
Miután pedig a törvény-tudománynak ezen szakaszában Arthur gróf és
Porczogh báró sem tudtak felvilágosítást adni, méltóztattak mindketten
bölcsen hallgatni.
– Visszajövet rohantam a távirdai hivatalba és kérdést intéztem
Frankfurtba. Két óra mulva itt volt az igenlő válasz, azon hozzáadással,
hogy a kötelezvény eladása után a czég és az urodalmi pénztár között
minden további levelezés fölöslegessé vált.
– És aztán?
– Zsebembe tettem a már lejárt félévi kamatot, 18,000 forintot s mentem
a bástya-utczába. Ott csak azt mondták, valósággal felvett itt egy
Spuller Jeannette nevű uri nő két udvari szobát, hozatott oda igen
csekély értékű bútort, ott hált egy éjjel, de ismét elutazott, a nélkül,
hogy megmondaná, hova és merre?
A midőn a két jó barát ismét együtt volt, visszafordultak kitűzött
útjokból és újra a sétány kanyargós utai felé közelegtek.
– Báró, van-e ideád, mi az ördög rejlik e bolond komédia alatt? Oda
idézik Posztóczkyt a bástya-utczába; viszi a 18,000 forintot és a
hitelező megszökik előle!
– Ne félj, majd elékerül. Különben én pénz dolgában pessimista vagyok, s
mindig a legrosszabb esélyre gondolok. Azt gyanítom, hogy ez a Spuller
Jeanette csak azért vette meg Kaula és társa követelését, hogy jó olcsó
áron megvásárolhassa összes birtokaidat.
– Azt hiszed?
– Meglásd, igen rövid idő mulva felmondja neked a 600,000 forintos
kölcsönt. Hat hónap mulva, úgy mint ma, nem fizethetsz s következik a
kikötött sommás pör, elmarasztalás és árverés. A többit tudod. A legelső
helyen álló hitelező kényelmesen liczitál, az utolsók pedig rettegnek,
vagy engednek és elvesztik követelésüket, vagy olyan árat kénytelenek
igérni, a mi erejöket felülmúlja. Kaula és társa meg volt elégedve a
biztosított tőkével és hat százalékos kamattal, de Spuller Jeannette, ez
a nagyszabású finánczrabló, végső romlásodra törekszik.
– Bocsáss meg barátom, én meg, ezúttal legalább és kivételkép optimista
vagyok. Ez a Spuller Jeannette álnév, vagy ha törvényszéki ügyről van
szó, elérántott egyéniség, a mit a német Strohmannak nevez. Mert a
600,000 forintos dámák nem a bástya-utcza udvari szobáiban teremnek. Én
mást gyanítok. Ily roppant pénzű halandó, a ki e mellett még rám is
gondol, csak egy van a világon s ez Dorozsmayné.
– Dorozsmayné?
– Vedd csak fontolóra. A nádor-utczában mindig tudták, hogy birtokaimnak
csak czímét viselem, a jövedelem pedig a hitelezőké. Dorozsmayné tehát
kiválasztotta a betáblázott kölcsönök közül az elsőt, megvásárolta, csak
azért, hogy esküvőm után e kötelezvényt mint nőm hozományát kezembe
adja! Tudod-e, hogy ez annyit ér, mint évenként 36,000 forint biztos
jövedelem! Tegyük mellé a 20,000 forintot, a mi a házassági szerződés
értelmében Esztike évi jövedelme s kész számomra az 56,000 forint! A
többi azután következik s a Bendeffyek ősi birtoka tisztán fog szállni
az utódokra. Lásd, ennyit ér a mai demokrata világban, ha a gazdag
köznemes leánya fényes nevű grófnévá lehet!
Porczogh báró vállat vont, keserűen mosolygott, de nem vitatkozott.
– Jer, sétáljunk el a bástya-utczára, kérdezősködjünk Spuller Jeannette
asszonyom után, talán a személyes leírásból kitalálhatjuk, minő fajtája
az emberiségnek?
Erre felugrottak a legelsőbben talált bérkocsiba és elhajtattak a tudva
levő ház kapuja elé.
A házbirtokos csak azt ismétlé, a mit Posztóczkynak mondott. Annyit tett
hozzá, hogy Spuller Jeannette asszony az érsekújvári pályaudvar
postajegyével ellátott levelet írt, melyben az egy napig bírt szállást
felmondja, s miután többé ide visszatérni nem szándékozik, az itt
hagyott bútort a házmesterné leányának ajándékozza.
– De a házbért megfizette? – kérdé Porczogh báró.
– Szokás szerint, évnegyedre és előre. Nekünk semmi követelésünk ellene.
Sajnáljuk hogy elment, mert igen csendes, jó lakónak igérkezett. Ismerik
önök?
– Azaz: – szólt közbe ismét a báró – ismerünk egy ily nevű hölgyet; de
nem vagyunk bizonyosak benne, vajjon az igazira találtunk-e benne?
– A ki itt volt a 4. számú lakásban, lehet jól túl 40 éven, magas,
száraz, nem szép, kezd őszbevegyülni. Öltözéke finom kelméből készült s
feltünő tiszta volt rajta minden.
– Magyar?
– Velünk mindig németül beszélt!
– Olyan külföldies németül?
– Úgy beszélt, mint más.
– Nagyon gazdagnak látszott?
– Legalább is igen jómódú lehet. Nem gondolt valaminek árával; egész
napon bérkocsi állott rendelkezésére; jött, ment, de itt senki sem
látogatta meg. Még az ebédjét is ide hozatta.
Többet nem tudhattak meg. Megköszönték tehát a házbirtokosnak szíves
felvilágosításait és visszaültek kocsijokba.
– Mit mondasz hozzá?
– Csak azt – felelé Arthur gróf – ez a dolog sokáig bizonytalanságban
nem maradhat. Ha idegen, ha üzleti szempontból vásárlotta a követelést,
akkor a lejárt kamatot, a 18,000 forintot, nem hagyja itt heverni.
– Nekem pedig az érsekújvári levél nem tetszik, a pályaudvar
postajegyével. Ezt útközben vetette a postaszekrénybe, a midőn ment
kifelé nagy Németországba.
– Engem pedig ezen körülmény erősít meg véleményemben.
– Mit keresne akkor Dorozsmayné megbizottja Érsekújvárott?
– Azért küldték oda, hogy szembekötősdit játszanak velem. Ha Spuller
Jeannette külföldi nő volna, szóval is felmondhatja a kifizetett
szállást. Könnyű feltenni, hogy a levelet már Pesten megírta, és csak
Érsekujvárott tette póstára. Minden arra mutat, hogy e nő készakarva fel
nem találhatóvá teszi magát, hogy a Kaula-féle félévi kamat az én
zsebemben maradjon.
– Ha rövid időn senki sem kéri; a kölcsön felmondása pedig nem
következik, akkor… tán igazad is lehet.
– Ah, tehát végre fordul sorsom. Született a világra egy hitelező, a
kinek a félévi 18,000 forint kamat nem kell! Pedig a követelés
eladásakor a Kaula czég jól tudta, hogy lejárt a kamatfizetés ideje s
ezen összeget a vételárba be is számította. Hány napig várjak, míg
földesúri ukázt küldhetek Posztóczkynak, hogy ezután egyenesen nekem
fizesse a Kaula vagy madame Jeannette de Spullert illető 18,000
forintot?
– Egy, vagy két hét mindenesetre elég idő a rejtély felderítésére.
Szándékod bölcs és igazságos, mert legrosszabb esetben kezedben marad –
a veszett fejszének nyele. Ha aztán később követelnék a lejárt kamatot,
vagy felmondanák a kölcsönt, tudni fogod, hogy Spuller Jeannette hadat
izent. Ellenkező esetben bevonom vitorlámat, elismerem hibámat és
dicsőíteni fogom Dorozsmayné ő nagyságát, a ki e fukar és számító
korszakban ily nagyszerű meglepetést készített számodra.
– Még nem mondtál el mindent. Mert ha Dorozsmayné keze játszik velem, ez
egyszersmind jelenti, hogy Esztikém megmásíthatlanul enyém és sokkal
elébb nőm lesz, mint augusztus havának utolsó hete betelik.
Porczogh báró meghajlott, kénytelen volt igazat adni barátjának, de
érzette magában, hogy a szörnyű csodálkozásban _megállott az esze!_
Boldog éjt kivántak egymásnak és úgy töltötték az est hátralevő részét,
mint az ily született nagy urak máskor is szokták.
[Illustration: Porczogh báró meghajlott.]
III.
(A professzor leczkéjéből a tanítvány megint plágiumot csinál, s ezzel
elismert vőlegényét szörnyűkép elkedvetleníti.)
Teltek a napok, Arthur gróf leírhatlan örömére s a hányszor későn éjfél
után ágyába vetődék, hálásan üdvözlé sorsát, hogy Spuller Jeannette
asszonyról semmi ujság. Még nem volt bizonyos a legjobbról, de a
legrosszabb esély félelme mindinkább veszített erejéből.
Két hét elteltével egészen neki bátorodék s megküldé legfelsőbb
földesúri parancsát a tiszttartónak, hogy a gazdátlanul heverő 18,000
forintot haladék nélkül egyenesen neki küldje. Posztóczky uram erre
minden felelősség alól felmentve készséggel engedelmeskedett, de
gondolta magában: bizonyára végső vesztét érzi grófja, a ki eddig
önkéntesen megrendelt sequestrumát megtörve, most már hanyatthomlok
rohan veszedelmébe s nem búsul a végső elpusztulás miatt.
Arthur grófnak most már kétsége sem volt, hogy Dorozsmayné személyében
keresse a szabadító angyalt. Hogy tény volt a 600,000 forint adósság
elenyészése, a kezébe vett kamat bizonyította. Spuller Jeannette
mythoszi alak, semmi életjelt sem ad, s valószinűleg visszatért állandó
lakásába, az újuló holdba.
Boldog tehát a jelen, a jövőben pedig a legbájosabb remények
kecsegteték. Régóta nem állott ennyi pénz szabad rendelkezésére s e
gondolat annyira fellelkesíté, hogy tudtán és szándékán kívül
gazdálkodni kezdett. Ebédre édes anyjához járt, este pedig a kaszinóban
egy adag fáczán vagy fogoly, mellé a megszokott üveg champagnei,
összesen 10 forint kiadás, oly semmiség, melyet feldomborodott tárczája
meg sem érzett.
Lóra, kocsira semmi kiadása; a kártya elveszíté előtte ingerét. Ha
unalmában szinházba tévedett, egy páholy helyett tíz állott
rendelkezésére s mindenütt szívesen fogadták. Nem győzött eléggé
bámulni, mily csekély költséggel élhet meg az ember Pesten, ha pénzét
nem szórja ki az ablakon.
Hogy miként jutott Arthur gróf a bukás örvényébe? azt jó lesz mentül
kiméletesebben részletezni. Ő is, mint sok más, kimeríthetlen forrásnak
képzelé vagyonát, de midőn meg lőn ingatva, rohamosan sülyedt a
veszedelembe. Bécs hiúságai, Anglia drága lóversenyei, különösen pedig
Páris vakító csábjai legtöbbet beszélhetnének.
Most ismét minden jobbra fordulni látszott. Egészsége virulóbb, mint
valaha; a kiélt férfinak halványsága, a szem aljának vádaskodó kékje
mint varázsszóra elszállott. Mentve a napi gondoktól, nem háborgatva az
uzsorások üldözéseitől újra hízni és ifjodni kezdett. Visszanyerte
önbizalmát saját külseje tekintetében is és vidám lélekkel töltött
minden nap egy pár órát szépséges menyasszonyának társaságában.
Csak Dorozsmayné maradt előtte rejtély. Tudta ugyan, hogy minden asszony
otthon jó vagy rossz szinésznő s ha titkolni akar valamit, még
kétértelmű czélzást sem bocsát ki ajkán. Mert a ki példálózgatni kezd,
az már nem bírja tovább titkának terhét s alig várja, hogy az
érdeklettek mindent fölfedezhessenek.
De semmi sem árulta el benne, hogy bizonyos dologban, mely Arthur grófot
annyira érdeklé, többet tudna, mint más. A grófot változatlan
udvariassággal fogadta, de szavaiban még mindig nem tűnt fel azon
melegség, előzékenység, melyet méltán megvárhatott volna azon férfi,
kinek kezére egyetlen leányának sorsát és boldogságát bizza.
Egy este Arthur gróf derült arczczal, majdnem elbizakodva élvezett
szerencséjében, látogatást tőn a Dorozsmayné páholyában.
Az özvegy mellett a kanonok bácsi foglalt helyet, s vitatkozott a ház
asszonyával a mai napság divatos franczia házasságtörő drámák erkölcsi
értéke fölött. Az egyház embere kárhoztatá e szörnyűkép leplezetlen
rajzokat, de mindig végig nézé, a mit elébe tálaltak. Az özvegy csak azt
felelte, jó az ilyet is látni, hadd vegyenek példát rajta az emberek.
Arthur gróf kényelmesen telepedett le Esztike kisasszony közvetlen
közelében, s kezdé magát azon gondolathoz szoktatni, hogy ő már itthon
van a kellemes szomszédságban.
Épen e napon határozta el, hogy beszélni fog menyasszonyával oly
tárgyról, mely eddig köztük, legalább tüzetesen érintve, elé nem
fordult, tudniillik a szerelemről.
Jövendőbeli háztartásukról, a vadász-kastély kies fekvéséről, a pompás
toilettekben teendő látogatásokról, Európa fővárosainak
megszemléléséről, a fürdői idényekről számtalanszor cserélék ki
gondolataikat, de hogy szeretik-e egymást? ezt tán föltették, de nem
kérdezősködtek felőle.
A vőlegény megelégedett, ha kifejezé határtalan hódolatát a tökéletes
szépség előtt, értésül adván, hogy a természet ily remekét teljes
lehetlen egyszersmind nem szeretni.
Most azonban kedvező alkalom kínálkozott egy lépéssel elébb hatolni. A
szinpadon egész felvonás alatt két egymásért égő szívnek csendes és
háborítlan boldogsága gyönyörködteté a nézők szemét s a csábító példa
annyira elragadá a grófot, hogy a mennyire a szigorú illem s a hely
nyilvánossága nem tiltá, odahajolt menyasszonyához és félig sugdosva
mondá:
– Imádott Esztikém, megengedi, hogy egy kérdést tegyek? Láttam, mily
éldelegve feledé szemét az előttünk lefolyt idylli jelenetre. Oh mondja,
gondolt-e ezalatt arra is, hogy él önnek közelében egy férfi, a ki
mindent, a mit a színmű költője a legélénkebb színekkel elénk rajzolt, a
valóságban is érzi? Elhatározta már, hogy ha egykor teljesen
meggyőződött szerelmem mélységéről, azt viszonozni fogja? Ön már régen
tudja, hogy végtelenűl szeretem, de hogy szeret-e engem egy kicsit az én
tündöklő királyném is, azt még élő szóval soha nem hallottam.
Esztike a meglepetés első perczében ijedve nézett a grófra. Nem mintha e
kérdésre el nem lett volna készülve, de ösztöne súgta, hogy feleletében
óvatosnak kell lennie és semmit könnyelműleg ki nem bocsátania ajkán, a
mi az utat a visszatérésre örökre elzárhatná.
Mert az anyjának így szólni: ime leányom, önnek adom: ez semmi; mert az
utolsó perczben is visszavonható. A leányka beleegyezése, hogy valakihez
férjhez megy, szintén nem több mint hivatalos nyilatkozat, mely esetleg
változást is szenvedhet.
De ezen mindent magában foglaló szó: szeretem önt! _a női becsület
váltóját képezi_, melyet minden körülmények között megtartani akarnak.
Még a kaczér, sőt a szerelemből vásárt űző nő sem vonja vissza szerelmi
igéretét, ha egyszer tiszta szívéből beszélt. Inkább ürügyet keres s
addig fondorkodik, míg rá foghatja a férfira, hogy ez bontá fel köztük a
szövetséget.
De mi jut eszébe a kis lánynak?
Az igazat megvallva, Esztike kisasszony soha sem tudott teljesen komoly
lenni grófi vőlegénye iránt. A mosoly, udvariasság és a szórt bókok
elfogadása mind járta, de a szerelem nagy kérdése még mindig
megoldatlanúl állott közöttük.
Ezért korábban is minden erre vonatkozó czélzást tréfára vett. Most
pedig hirtelen megemlékezett, hogy tegnap este megint elcsevegett nehány
perczet professzorával, vagy mint kedélyesen nevezték, «leczkeórát» vett
tőle.
– Ah, – gondolá a leány, – hát ha megint plagiumot követnék el
buffetbeli filosofusom ellen? Mért ne venném tanulmányaimnak gyakorlati
hasznát is?
A kis leány tehát, észrevevén, hogy grófi udvarlója Romeót akar
játszani, elhatározá, hogy ezen szerelmi interpellatiót, asszonyi
politikával, vígjátékba való jelenettel üti el s kétértelműleg
mosolyogva viszont kérdé:
– Ön szeret engem?
– Én? – felelé Arthur gróf e kétkedő hangon elcsodálkozva. – Én? a ki
kezére vágyom, a ki saját nevemet, rangomat megosztani szándékozom, a ki
egész életemet önnek boldogítására szentelem? Én ne szeretném önt? A
mióta társadalom van, a szerelemnek legfőbb bizonyítéka volt, ha a férfi
lemond szabadságáról s nőt választ egész életére.
– És honnan tudja, hogy engem szeret?
– Honnan tudom? Onnan, hogy ön szép, a legszebb, kit életemben széles e
világon láttam, kit álmom vagy képzeletem elém rajzolt. Ön az én örömöm
és büszkeségem és előre számítok azon kéjre, hogy minden férfi irigyelni
fogja szerencsémet. Mily gyönyör lesz megjelenni az előkelők
társaságában s azt mondani: lássátok, ez a fényes nap, mely körül a
hódolók serge tömjénez, sajátom és egyedűli boldogságom!
Szépen kezdte, de végül mindent elrontott azzal, hogy a nő hiúságának
akart hizelegni.
– Gróf úr, én más szerelemről beszéltem. Azt akartam kérdeni, ha szeret
engem, elég volnék-e magam egyedűl megszerezni élte boldogságát? Kész
volna érettem mindenről lemondani, a mit e világ ad? Eljőne velem egy
laktalan déli szigetre, a hol ketten éljünk és kezünk munkájával
keressük meg élelmünket? Megveti értem a gazdagok kényelmeit, a
kiváltságos osztály előnyeit? Érzi-e, hogy ön ezentúl minden más nőt úgy
fog tekinteni, mintha hideg márványból volnának kifaragva?
E szavak hallatára Arthur gróf csakugyan elismerni kényszerült, hogy
nincs készen feleletre. Igaz ugyan, hogy ő méltósága, ha a szépek előtt
udvarolt, nem sokat adott az őszinteségre, de viharos multjának daczára,
még mindig maradt benne annyi jellem, hogy arczátlanúl hazudni nem
tudott.
– Úgy látom, – mondá – hogy bájos Esztikém ábrándozni kezd. De én nem
értem, mért kellene nekem oly kérdésre felelnem, mely napirenden nincs
és remélem, sohasem lesz. Mért vándoroljunk ki mi puszta szigetekre, ha
itthon polgárosodott országnak oly gyermekei vagyunk, a kik a milliók
között is a legelső helyet foglaljuk el. Szabad választásból, de még
szerelme bebizonyításából sem keresi az ember keze munkájával kenyerét,
ha az élet kényelmeit és örömeit egész a túlzott mérvig bírhatja. Az én
meggyőződésem az, hogy szerencsés helyzetünk csak növelheti
boldogságunkat.
– De tegyük fel, hogy szeszélyes és a bohóságig regényes leányka volnék,
s minden áron követelném, hogy a ki engem szeret, vessen meg mindent, a
mit kívülem a világ ad? Tegyük fel, azt mondanám önnek: hagyjuk itt
szülőinket, rokonainkat, barátainkat: ön pedig váljon meg czímétől,
rangjától és vigyen engem az oczeán sivatagjai közé. És hogy a ki engem
így nem szeret, ne szeressen sehogy.
Arthur gróf nevetve felelé:
– Engedje meg, Esztike kisasszony, hogy ezen kérdésére akkor, azon nap
adjak választ, a midőn ön azt mondja: készen vagyok, ruháim
becsomagolva, induljunk s meg se álljunk, míg Pomare királynő
birodalmának szomszédságába nem érkeztünk.
– És ha ezt mindjárt az esküvő után mondanám?
– Imádott ábrándozóm, semmi sem volna könnyebb, mint most azt felelni
erre: jól van, elfogadom.