lépdelt a József-tér felé, a hol a második emeleten meg is találá
barátját, a ki reggelizett s csak turkált egy pár mesterileg sütött
fogolynak mellehusában.
A bárót itt valami meglepte. A szobában minden rendetlenűl szét volt
hányva; a földön két középnagyságú utazóbőrönd állott nyitott födéllel,
hogy még mindenfélét rakosgathassanak bele.
– Arthur, mi ez? te útra készülsz?
– Barátom, végem van. Nincs többé menekvés; a válság órája ütött. Mamám
2000 forintot adott s ma délután megyek Bécsbe, onnan megállapodás
nélkül Párisba, s aztán tovább. Örülök, hogy jöttél, legalább
elbúcsúzunk, és itt hagyok egy jó barátot, a ki megbélyegzett nevemet
néha védni s mentegetni fogja.
– Arthur, ez meggondolatlanság, ez elhamarkodás volt. Ezer szerencse,
hogy még itthon talállak, mert most jövök a börzéről s találkoztam
uzsorásaiddal.
– Engem nem tiszteltek meg személyes jelenlétükkel, csak ügyvédet
küldtek hozzám azon kijelentéssel, hogyha ma déli 12 óráig rendbe nem
hozom váltóimat, haladék nélkül folyamodnak a törvényszékre, s a csőd
kimondása el nem maradhat.
– És te hittél e nyomorú fenyegetésnek? Barátom! az uzsorás zsidó nem
bosszúálló, hogy puszta szenvedélyből megrontson valakit. Azaz: saját
maga előtt elégesse a hidat. Mit nyernének a csőddel? Jól tudják, hogy
fekvő birtokod teljes értékig terhelve van, nekik semmi sem marad; míg a
várakozással legalább remélhetnek. Még lehet jövőd, még van a világon
véletlen esemény, de a csőd kimondása olyan, mint a halál, mely
mindennek véget vet. Most azonban légy megnyugtatva, emeld fel fejedet,
mert igéretemet beváltottam s még mindig Bendeffy Arthur lehetsz. Ime
itt vannak váltóid. Nézd meg egyenkint, győződj meg eredetiségükről s ha
mindent rendben találtál, dobd a tűzbe!
– Nem értelek.
– Ne csodálkozzál, hanem mondd: rá ismersz-e saját aláirásodra?
– Az aláirás valódisága ellen nincs kifogásom, de…
– Akkor bátran a kandallóba vetheted. Vagy ha inkább tetszik, huzz
keresztet rájuk tentával és vastag tollal, töröld ki nevedet s tedd oda,
a hol becses emlékeidet tartani szoktad.
– Porczogh! Mi ez?
– Szólítsd legényedet: mondd, hogy mást gondoltál és nem utazol.
– De miként kerülnek a váltók a te kezedbe?
– Nevezetes, eredeti! mint te szoktad mondani. Életemben csak három
módját ismertem, miként kaphatja vissza az ember a maga váltóját.
Először, a mi legtöbbször történik, ha a régiek helyébe más, nagyobb
összegről szólókat ír alá. Másodszor, ha dühbe jön az ember, nyakát
szegi a zsidónak, s visszaveszi váltóját.
– De miután én e két módhoz nem folyamodtam, mi a harmadik?
– Parbleu! ha az ember kifizeti.
– Porczogh! ez a három mód közül a leglehetetlenebb.
– De csak látod, hogy váltóid kezedben vannak?
– Csak nem akarod elhitetni velem, hogy 43,000 forintot kifizettél?
– Azt nem, mert tisztességes alku útján leszálltunk 33,000 forintra.
Ebből következik, hogy miután nekem több mint 37,000 forint állott
rendelkezésemre, 4000 forintot letehetek ide asztalodra, hogy bele
számítva édes anyádtól vett 2000 forintodat, valahogy megélj augusztus
végéig, s csak akkor gondolj rá, el kell-e utaznod? vagy rövidebb
processus lesz, ha főbe lövöd magad?
– Hogyan? még 4000 forint fölösleg?
– Kezedben van; tehát elvitázhatlan valóság.
– De honnan került e pénz? Te nem vagy oly gazdag, hogy saját
megrontásod nélkül ily összeget eléteremts?
– Akadt, a ki adott, a ki jövődet még nem tartja elveszettnek. A
tisztelt hitelező urak pedig, vagyis Israel választott népe, ennyire
taksálta hiteledet.
– Porczogh! addig e házat el nem hagyod, míg meg nem hallom, honnan
fizettél?
– Arthur ne kényszeríts, mert olyan nagyot hazudom, hogy hanyatt esel.
– Mondj akármit, csak magyarázd meg e rejtélyt.
– Ha kényszerítsz, hát halljad. Barátom, ez szent pénz.
– Szent pénz?
– Igen, szent pénz. Még több annál, mert egyenesen a jezsuita atyák
kasszájából kerül.
– Porczogh! te megbolondulhattál, de a jezsuita atyák jól szokták tudni,
hova helyezzék el tőkéiket.
– És hátha épen nálad találták volna a legelőnyösebb hypothékát? Oh a
szent atyák okos emberek, különösen pénz dolgában. Adnak neked 33,000
forintot adósságfizetésre, e mellé 40000 forintot zsebpénzül, hogy
tovább is uri módra élj. És miért?
– Igen és miért? ez a kérdések kérdése.
– Igen és miért? Nem találod el? Lásd, a jezsuiták az Ég érdekében a
legjobb üzletet csinálják. Mert csak így remélhetik, csak így adhatnak
neked módot arra, hogy Dorozsmaynénak öt milliónyi eretnek és kálvinista
forintját a te kezedbe játszszák, a ki minden kifogás fölött igazhitű
pápista vagy!
Ezen a kolosszális sületlenségen aztán mindketten nagyot nevettek.
Porczogh báró ezután nemesi szavát, becsületét adta zálogul, hogy annak
idején mindenről megnyugtató és kielégítő felvilágosítást fog adni. Erre
Arthur gróf tollat ragadott, s nem is kötelezvényt, hanem egyszerű
elismervényt írt alá, hogy Porczogh bárótól ennyi és ennyi ezer
forintot, váltóinak kifizetése fejében, felvett.
– Barátom – szólt Arthur gróf – ma reggel, különösen a midőn az a
macskaképű fiskális itt sopánkodott előttem, nem hittem volna, hogy e
borzasztó nap még ily jól végződhetik. Porczogh, te az ezeregyéj
meséiből kerültél hozzám!
MÁSODIK RÉSZ.
I.
(Zsuzsi néni kibékülése, melyre újabb leczke következik. Bizonyos
emberek elutaznak Pestről Fiuméig, s onnan még az egyenlítő vonaláig is
elhatolnak.)
Pál báró csakugyan félénk, vagy legalább túlóvatos fiatal ember volt és
nem igaz ok nélkül fogták rá vetélytársai, hogy szemét az öt millió
örökösnéjére fel sem merné emelni.
Pedig kézzelfogható tények küzdöttek mellette. Látta, hogy Esztike
kisasszony elfordul tőle, ha hírét veszi, hogy kedvelt professzora más
leányra nézett, s mindannyiszor visszatér hozzá, ha ellenkező szelek
fuvallanak.
Ha ez nem világos féltékenység, akkor nem létezik az emberi szívben
ilynemű szenvedély! Mert a féltékenység oly biztos jele a szerelemnek,
mint hogy a füst a kitörő, vagy lappangó tüzet elárulja.
Ehhez járult Zoltán bácsinak folytonos tréfája és ingerkedése, mely
nagyon hasonlított a felbátorításhoz. Azt ugyan nem tette, hogy
tényleges beavatkozással mozdítsa elé pártfogoltja ügyét, de a hányszor
veszedelem mutatkozott, mindig kitűnt jó akarata, mintha mondaná: ne
félj, míg engem látsz!
Valószinű, hogy gazdag fegyvertárába, még sok nyil, pisztoly, puska,
ágyú volt felhalmozva, miket a szükség követelései szerint csak
egyenként és egymásután akart használatba venni.
Erdélyből szintén jó hirek érkeztek. Ritkóczyné azon ostobaságot követte
el, hogy Pál bárót úgy írta le, mint a ki mindent elkövetett Zsuzsika
kisasszony szívének meghódítására, de ezzel csak Zsuzsi néni szeméről
szakasztá le a hályogot. Szegény öreg soha sem volt boldogabb, mint
midőn hihette, hogy legkedvesebb fia, Pál, tökéletesen ártatlan, s hogy
nem ő, hanem az a kaczér és hűtlen leány semmisítette meg régi kedvencz
tervét.
Azonnal újra széttépte legutóbbi végrendeletét, mást írt, megint Pált
nevezte általános örökösévé. Levelet is küldött Pestre, hogy nagy
busulásban élő öcscsét megvigasztalja. «Ritkóczy báróné vádja – írá – a
te dicséretedet foglalja magában és azt bizonyítja, hogy engedelmes fiam
vagy, a ki minden bölcs dologban öreg nénjének tanácsait háladatos
szívvel követi.» Következtek vigasztalások, hogy van még Csikszékben
szebb és gazdagabb leány is; vagy ha nincs most, majd megnőnek akkorra,
mikor ifjabb Gencsy Pálnak hű feleségre lesz szüksége.
Pál báró mindig lelki gyönyörrel olvasá e hosszú leveleket, mikben az
első betűtől az utolsóig csak az igazán szerető második anyának
elolthatlan buzgósága tükrözék vissza. Ő nem nevette a falusi egyszerű
gondolkodásmódját, ezen áldott hitet, jámbor föltevést és ártatlan
tévedést. Sőt végtelenül érdeklődék azon éles ellentét által, mely az ő
nagyvilági élete s az otthoni felfogás között ezen levelekből eléje
rajzolódott. Tudta, hogy él ő itt? a városban s most olvashatta azt is,
mit képzelnek felőle, otthon ama jámbor, de igen hátramaradt családi
körben.
Emelte örömét a gondolat, hogy megint van valami, a mit Esztikének
felolvashat s ezzel egymásnak szellemes perczeket szerezhetnek. Mert a
titkos bizalmaskodás a professzor és a tanítvány között napról-napra
növekedett. A fiatal bárónak már volt bátorsága a néninek minden levelét
felolvasni s a jó fogadtatás, melyben azok részesültek, újabb ingert
adott a további közlékenységre.
És ha közbe is jött, a mi e szerencsés összhangzást pillanatra
megzavará, a bekövetkezett kibékülés mindannyiszor közelebb hozta őket.
Így látták ők egymást minden másod, minden harmad napon s ez alatt Pál
báró oly szerelmes lett, hogy teljes férfiúi erejébe került kitöréssel
fenyegető érzelmeit a hideg meggondolás határai között visszatartani.
Mert Arthur gróf még mindig elismert vőlegény volt a háznál, és ily
tekintély előtt mindenkinek le kellett vitorláit eresztenie.
Ez okból Pál báró saját érzelmeiről soha sem beszélt. Annál többet
magáról a szerelemről, mint kedvencz tanulmányi tárgyról. A leczke a
professzor és a tanítvány között mindig e tudós thema fölött folyt s
mindketten el akarák magukkal hitetni, hogy csak lélektani
fejtegetésekbe bocsátkoztak. Hogy elébb-utóbb őket is megperzselheti a
láng, arról nem adtak számot egy a másnak.
Elfogadási nap lévén a nádor-uczai háznál, Pál báró épen öltözékével
volt elfoglalva, a midőn vén huszárja büszkén lép elé s levelet tesz az
asztalra.
Megint Zsuzsi nénitől! Egy hét lefolyása alatt már második.
Remegve törte fel a pecsétet, mert valami szerencsétlen eset hírét vélte
abban rejleni: de mindjárt az első sorok olvasása után felderűlt arcza s
most már karszékébe helyezkedvén, teljes kényelemmel olvashatá végig
Csikszék legfrissebb s legfontosabb ujdonságait.
Tulajdonkép ezen levél is csak vigasztalás akart lenni, de már egészen
más modorban. Most már a néni haragja egészen Marialakyék ellen fordult
és soraiból gúny is kezdett előtünedezni. Kedvteléssel írta, miként lesz
megbüntetve az álnokság és hűtlenség; s mint kapta ki a magáét a
szaváról megfeledkezett apa is.
Im a levél:
[Illustration: Karosszékébe helyezkedvén, teljes kényelemmel olvashatá.]
«Gencs, febr. 10.
Kedves fiam, Pál!
Most már megint itthon van a Marialakyék háládatlan kakuk faja. Semmi
gondjuk többé a pesti farsangra, a hova pedig, bolond eszemmel, én
küldtem őket, hogy legyen ott őrző angyalod, a ki visszatart téged a
nagy város veszedelmeitől.
Alig készült el a legelső tarka-barka szoknya, mindjárt haza indultak.
Bizonyosan ebben a szemérmetlenül kivágott báli ruhában tartják meg az
esküvőt, s lesz az én egykori kedvelt Zsuzsikámból czifrálkodó katonáné
asszonyom. A főhadnagy pedig járkál hozzájok és markába nevet, ha látja,
mily szép kövér földjei vannak apósának, és hogy fog ő egykor azoknak
jövedelmében duskálódni.
A kik látták Zsuzsikát, erősítik, hogy szörnyen megviselte a pesti
levegő, szeplőt kapott és orra is vöröslik egy kicsit. Egy okkal több
arra, hogy megvigasztald bús szívedet.
Klári hugod vőlegénye égre-földre erősködött, hogy még a farsangon végbe
menjen esküvője. Azt mondta, neki nincs vesztegetni való ideje s ha
boldog akar lenni, ne lopjunk el tőle fél esztendőt. Mi nem akartunk
engedni, mert óhajtottuk, hogy te is jelen lehess. De mikor
meghallottuk, hogy Marialakán márcz. 1-re kitűzték a lakodalmat, úgy
megharagudtunk, hogy a Klárikáét febr. 28-ra határoztuk. Majd bizony túl
tegyenek rajtunk!
Nagy kiváncsisággal olvassuk a «Marosvásárhelyi Közlöny»-t. Sokan
csodálkoznak, hogy az országgyűlési remek szónokok között a te beszéded
még elé nem fordul. Én azonban, ha olvasom a közbekiáltásokat «éljen,
helyes, elfogadjuk, mormogás a baloldalon», majd megreped a szívem,
gondolván, hogy a te édes hangod is belevegyült a kiabálásokba.
De az idén megint felemelték az adót Gencsen. Kérlek, szólj a
pénzügyminiszterrel, hogy olyan hivatalnokot tarson itt, a ki több
becsületet tud. Ha nem hallgat rád, szavazz ellene, buktasd meg, azért
vagyunk szabad alkotmányos nemzet.
Hát csak jársz még a Dorozsmay házhoz? Vigyázz, fiam, hogy a világi
hiuságok miatt ne koczkáztasd lelked üdvösségét. Különben örülök, hogy
ott a házi kisasszony férjhez megy egy gazdag grófhoz s így a te eszedet
nem zavarhatja többé.
Ez nagy megnyugtatásomra szolgál, mert mindig féltem a sok pénzű
leánytól. Nem mondtam, hogy egy pár száz hold földecskéje se legyen,
mert ez nem árt, de mit ér százezer forint is, ha a lány olyan szeplős
mint a gyöngytyuk, orra pisze, hangja mint a papagájnak?
Még nem telt el egészen hat hónap, de már nem várhatok, küldöm a másik
félévre való 500 forintot, mert nem tűrhetem, hogy Pesten ne úgy élj,
mint a Gencsy bárók rangja követeli.
Marialakán pedig végkép megbolondultak. Domokos bácsi, mióta Pesten
járt, nem tud hova lenni a divattól, meg a nagy uraskodástól. Azt
mondja, jövendőbeli veje legkésőbb 40 esztendő mulva generális lesz,
tehát nem tarthat szegény házat. Az inast olyanszínű liberiába
öltöztette, mint a gróf Károlyinál. És nem szabad neki a lovakat
abrakoltatni, mert istálló-szagot hoz a szobába. Zsuzsika francziául
tanul, s reggel a csordás leánynak így köszön: bonjour mademoiselle.
Domokos bácsi mindegyre gyűléskedik az oláh biróval és előljárókkal; rá
akarja venni a falut, hogy a helységházától kifelé egész a libalegelőig
sugárutat vágjanak. Valami részeges kőműves legényt már fel is fogadtak,
hogy készítse el a terveket az építkezésekre.
Csikszeredán az urak és boltoslegények dalárdát alapítottak. Domokos
bácsi beállott első baritonnak, én pedig beírattalak téged soló
flotásnak, hogy Gencs is becsületet valljon.
Nagyobb baj az, hogy az idén rettenetes sok varjusereg pusztítja az őszi
vetést. Nézz utána, tán kaphatsz ellenök irtószert. De a tiszteletesné
fogfájása ellen olyan tinkturát küldtek, hogy még a zápfoga is
kihullott. Tehát te se kenegesd a bajuszodat olyan anglus és amerikai
pomádékkal, miket az ujságban hirdetnek. Ezek után az ég oltalmába
ajánlak téged, kedves Pál fiam, adjon a mindenható vigasztalást
megcsatlakozott szívednek és ne feledkezz el téged holtig híven szerető
Zsuzsi nénédről.»
A néni levelének megérkezése mindig örömünnep volt Pál báró és Esztike
kisasszony bizalmas beszélgetésének idejére. A városi leányka
kenetteljes áhitattal hallgatá végig az ismeretlen öreg nőnek
legszörnyebb köznapiságait. A vigasztalást, a mit Pál báró kapott,
szeretetreméltó ártatlansággal magára is értette. Mosolygott a falusi
mende-mondákon, de nem nevetett azon helyeken, a hol más hivatlan
dísztelen kaczajra fakadott volna. Oly bájos hivő lélekkel hallgatta, ha
Pál báró valamit felvilágosított, vagy az érintett egyéniségekről bővebb
magyarázatot adott. Minden úgy tünt fel, hogy Esztike részt vesz a
Gencsy család örömében, bánatában, s ez az ifjú bárót leírhatlanul
boldoggá tette.
Ha látogató és családban élő leányka bizalmas társalgásáról beszélünk,
erre mellőzhetlen föltétel a kedvező idő s az alkalmas hely.
Szerencsére a Dorozsmay ház estélyein fesztelen szabadság uralkodott.
Hétfőn, a nagyobb elfogadásí napon, öt vagy hat szoba állott a látogatók
rendelkezésére. Minden ajtó tárvanyitva s mindenütt kisebb-nagyobb
csoportok alakultak. Az idősb asszonyok nem óhajtották, hogy bizalmas
csevegéseiket fiatal leányok és urak hallgassák; a leánykák
főhadiszállása pedig mindig a zongora közelébe esett.
Fönmaradt tehát a buffet, a hova legritkábban vetődött valaki. A nagyobb
uri faj azért, mert épen ebéd után jött ide, a kisebbek, mert az uri
szokásokat utánozták.
Ezen szobában óriási kerek asztal állott, megrakva Isten áldásával és a
szakács- és czukrászművészet remekeivel. A theát és fagylaltot a
cselédség nagy ezüst tálczákon mindenfelé elhordozgatá.
Ezen hely volt a titkos értekezletek számára kirendelve. A tárt ajtón
ugyan mindenki beláthatott ide, de a jó társaságban nincs szokásban a
bizalmasan beszélgetőket háborgatni. Végre is, ha tetten kapná valaki
őket, nem tartozik a halálos vétkek közé, ha megéhezik az ember és
leszeldel egy darabkát a ludmájpástétomból.
És nem is kizárólag e helyet használták a leczke tartására. Olykor a
legélénkebb általános társalgás között is találtak két üres széket, a
hol bizalmas szót válthattak, úgy hogy a buffetben megszokott
találkozást maguk között tréfásan «nagy leczkének» nevezték.
Itt ült ma is a párocska és a ház kisasszonya nagy érdekeltséggel
olvassa végig Zsuzsi néni ódon zamatú epistoláját. Szemközt vele
tiszteletteljes távolságban ült a báró és leste a leányka arczvonásait.
Mindig tudta, meddig haladt az összekuszált sorokban és az egybefüggés
nélküli ujdonságok elsorolásában.
Jól esett tapasztalnia, hogy Esztike legtávolabb sem veszi magára a
milliós lányokról szóló rajzolatot.
Telvén az idő, Pál báró alkalmasnak találá a perczet, hogy mint
professzor a szerelem tudományában egy fejezettel ismét tovább haladjon
tanítványával.
– Kisasszony, – mondá, – kérdek valamit. Egy hónap letelt az esküvő
elhalasztásának idejéből. Hogy rohanunk előre az érzelmek dolgában?
– Nagy gyorsasággal. Még nem kivánom ugyan augusztus végének közelségét,
de már nem félek tőle.
– Ah, már nem fél tőle. Bravo, ez már határozott lépés előre, de az
ismert kórjelek még mindig késnek?
– Majd megérkeznek, ha kell.
– Pompás. De ha majd megérkeznek, mit gondol, mennyire lesz még akkor is
az igazi szerelemtől, a mely okvetlenül szükséges, hogy bizalommal
lépjen Isten oltára elé?
– Remélem, nagyon közel.
– Mondja meg, kisasszony, hova utazott életében legtávolabbra?
– Mult nyáron elvitt mamám Fiuméba, hogy lássam a tengert.
– Messze volt az ut innen odáig?
– Nincs ennek az utnak sem hossza, sem vége. Zágrábban megháltunk, hogy
ne kelljen éjjel utazni, mikor semmit sem látunk. Másnap alkonyatig
hurczolt bennünket a vonat, míg végre mepillantottuk a tengernek sötét
ibolyaszinét.
– Tehát figyeljen, mert a szerelem utja még hosszabb. Most ott vagyunk,
hogy nem fél augusztus végétől. Mit gondol, melyik állomást érte el
ezáltal Pesttől Fiuméig?
– Azt hiszem, nem leszünk nagyon messze tőle.
– Nem így van, ezer bocsánatot kérek. Mert a hol most van Esztike
kisasszony, az csak annyi, mint mikor itthon felültek a kocsira,
áthajtottak a lánczhidon, a budai alaguton s a Krisztinaváros végén
megpillantották a déli vaspálya indóházát.
– De hiszen ekkor még mindig csak itthon vagyunk.
– Ugy van, és ha Fiuméig is hatoltunk, még mind csekély haladás. Még
csak itt kezdődik a vágy röpülni az ő karjaiba! Ekkor kezdődik aztán az
igazi utazás. Fiuméban azt fogják mondani, a szerelem utja még
képzelhetlen messzeségre terjed; tessék itt áthajózni az adriai tenger
hosszán, onnan keletre fordulva ki kell kötni Egyiptomban. Onnan hajón a
suezi csatornán és a vörös tengeren át az indiai oczeán sivatagaiba; meg
kell látni Ceylon szigetét, s ha majd az egyenlítő vonalán is túl
haladtak, akkor tessék ott tudakozódni, meddig kell még kereskedni, míg
az igazi szerelem kincsét feltalálták.
– De már ilyen messze utra nem megyek.
– Akkor meg se találja, a mit keresett. Kaphat ugyan hamis követ, minőt
a színpadi herczegnők viselnek, hanem romolhatlan igaz gyémántot,
közelebb, sehol sem.
– De ön csak szellemi utazást ért?
– Természetesen, csak erről lehet szó, különben vajmi kevés leánykának
volna módjában ily költséges és fáradságos utat meghaladni. De a szív
végetlen oczeánján mindenkinek végig kell hajózni, vagy igazi szerelem
helyett elégedjék meg silány pót áruval.
– Gondolja báró úr, hogy Arthur gróf elvezet engem ily messzeségekbe?
– Az én hitem szerint Arthur grófnak elébb kerekedhetik kedve ezen
utazást a valóságban végbe vinni, mint szellemi fáradsággal felkeresni
ama rejtett kincset. Kissé unalmas volna ily nagy úrnak közelről
tanulmányozni azon kincsnek értékét, melyet már a sorsnak szeszélye is
karjai közé vetett.
– Professzor, ez szerződésünk ellen van. Ön nekem tisztán elméleti
leczkéket igért, most pedig élő példákkal akar bizonyítani.
– Bocsánat, nem én említettem először nevet. De ha kérdezik a tanárt,
felelnie kell, különben azt hiszik róla, maga sem tudja s a tanítvány
fogas kérdésével megakasztotta.
– Igaza van, én mondtam ki először egy nevet és elvállalom a hibát.
Tehát mindent összevonva, ez a mai leczke eredménye. Ha nem félek
augusztus végétől, ez csak annyi, hogy látjuk már a budai indóházat. Ha
röpülni vágyom karjaiba, akkor megérkeztem Fiuméba. De még végtelen sok
állomás van az egyenlítőig. Kérdem: minden állomásnál egy-egy újabb
érzelemmel, vagy mint ön mondja a szerelem kórjeleinek valamely magasabb
fokával kell megismerkednem?
– Tökéletesen így van. De hogy tovább utazhassunk, nem szabad a kijelölt
állomások közül egyet is elkerülni, különben megtörténik, hogy a
rendszeres tanulmány hiányában a fensőbb fokokat nem fogja helyesen
értelmezni.
– És ön, báró, e tömérdek állomás titkait már mind érti?
– A jó mester együtt tanul tanítványával. Elég lesz rám nézve, ha egy
pár állomással mindig elébb leszek, s tapasztalataimat közölhetem.
Mindketten nagyot nevettek e tréfán, mely esetleg jelenthetett is
valamit.
– Még egy kérdést. Mi történik akkor, ha a leány már a legelső
állomáson, teszem azt, Fiuméban felakad, s nem találja, a mit keresett?
– Kisasszony, ha ez megtörténnék, akkor ezen eset csalhatlanul
bebizonyította, hogy a leányka sem helyes uton indult és ezen irányban
soha czélt nem érhet. Nem marad tehát egyéb hátra, mint elszántan
visszatérni, más czélt tűzni ki, _talán más utitársat választani_ s
akkor egy új pályán próbálni szerencsét.
Esztike kisasszonyt módfelett megnevetteté az ifjú bárónak ezen
oktatása, mert hiszen e leczkének nevezett bizalmaskodás úgy sem volt
egyéb társalgási mulatságnál, de ezuttal mégis komolyabban felelé:
– Professzor, ön hamis ember! De elismerem, hogy jól tud magyarázni,
mert még oly gyarló tanítvány is, mint én, tökéletesen megértette. Most
azonban eltelt a leczke órája, ha úgy tetszik, menjünk vissza a leányok
szobájába s ha valaki keringőt verne a zongorán, öné az első forduló.
Ezzel barátságos mosolylyal kezét nyújtá a bárónak, a ki, mindig
tisztelettel, de ezuttal, először és kivételkép, három gyorsan
egymásután következő kézcsókkal köszönte meg a tanítvány kegyét.
II.
(Az ezeregyéji meséknek olyan folytatása következik, hogy még Porczogh
bárónak is megáll az esze.)
Arthur gróf megint nagy úr, de már nem pazarol. Két ezer forint édes
anyjától, négy ezer forint ama rejtélyes forrásból elég volt neki, hogy
bizonytalan határideig folytathassa megszokott életmódját. Azonban alig
elmult és el nem feledett szorultsága megtanította őt gazdálkodni.
Költött, de nem szórá pénzét, mint azelőtt.
Bendeffy Károlyné nem hitt a tündéri mesékben, de a szeme elé tett
váltók, fiának gömbölyű pénztárczája hangos ékesszólással beszéltek.
Ezen napon édes anyjánál ebédelt és elbeszélte neki, hogy Porczogh báró
előnyös kölcsönt szerzett számára, hogy nagy kamatról szó sincs, sőt még
a tőke visszafizetésének határideje sincs kikötve.
– Ezt csak olyan hitelező tette, – vélekedék a grófné, – a ki bizonyosan
tudja, hogy esküvőd Esztikével, annak idejében, el nem maradhat.
– Én sem gondolhatok egyebet.
Ebéd után felment a második emeletbe. Oda hozatta fekete kávéját,
szivarra gyújtott s várta Porczogh báró látogatását.
A báró pedig mindig pontos volt, s a szokott órában bekopogtatott.
– Arthur, – mondá, miután kényelmesen elhelyezkedett. – A józan ész
tanácsolja, hogy akkor tegyünk valamit, a midőn lelkünk nyugodt, midőn
hitelezőnk nem háborgat, s egy kis pénz birtokában szabadon
rendelkezhetünk időnkkel. Gondold meg, minő állapotban voltál nehány
nappal ezelőtt, a mikor Párisba készültél menekülni?
– Párisba? Oh azt csak egyik állomásnak tekintettem, mert meg sem állok
Amerikáig. Beállok ott munkásnak, hordom targonczával a földet a frissen
hányt vasuti töltésre.