szobákban. Dorozsmayné az idősb asszonyokkal beszélgetett; kanonok bácsi
kártyázó kollégáival viaskodott; Bogárdy Zoltán a bel- és külföldi képes
lapok fametszeteit bámulgatá; a leányok szokás szerint zongoráztak s
fogadták az uraktól a megérdemlett vagy meg nem érdemlett
tetszésnyilatkozatokat.
Esztike kisasszony, azon czím vagy ürügy alatt, hogy mindenütt
kötelessége jelen lenni s felvigyázni, átment azon szobába, a hol
rendesen a buffet-asztal volt elhelyezve.
Pál báró magasra érzé keblét feldagadni, de épen azért, hogy szíve
titkát elrejtse, feltünő érdekeltséget tanusított az épen folyamatban
levő zenemű iránt. Egy kisasszony épen most jutott a sok élvet igérő
allegro-finale első ütemeihez s valósággal el volt bájolva, látván, mily
műértő hallgató vonult háta mögé.
A műértő báró azonban lépésről-lépésre hátrált, mindig helyet adott más
műértőknek, egyik csoportot a másik után bocsátá előre, míg végre áruló
módra kiosont a szobából s arra tartott, a hol irigylendő professzori
hivatalát legelőször megkezdhette.
[Illustration: Egy kisasszony épen most jutott a sok élvet igérő
allegro-finale első ütemeihez.]
– Ah, Pál báró, – szólt Esztike kisasszony, – mily szép öntől, hogy ide
is téved, a hol a madár se jár, – kivéve sülve; szolgálhatok egy
szeletkével ebből a fáczánból?
Tehát hosszú szünet után ismét együtt ültek; a báró régi szokás szerint
két széket rántott elé; mindketten nehány papirvékony szeletet raktak
tányérukra és szokás szerint egy falatot sem ettek, pedig eleget
zörögtek a késsel és villával.
– Hallotta, professzor úr, hogy egy pedans, kék szemüvegű doktor
rendeletére kénytelenek voltunk esküvőmet Arthur gróffal elhalasztani?
– Beszélte Zoltán bácsi, de úgy mondta, nem egyenesen az orvostól
származott a kezdeményezés.
– Valóban, megtörténhetett, hogy tőlem eredt a gondolat, és mamám nagy
hévvel pártolta indítványomat. Valami azt súgta fülembe, hogy a
boldogság, mely rám vár, semmit sem veszthet értékéből, ha egy kissé
később teszi is nálam látogatását.
– Elkésni semmi esetre sem fog. Föltéve, hogy a szerelem betegségének
kórjelei mutatkozni kezdenek.
– Oh, a kórjeleket tudom könyv nélkül. Hajlam, vágy, vonzódás, szárnyra
kelés és repülés az ő karjaiba! Kérem, mondja csak nekem, miként nevezik
az irodalomban, ha valaki egy jeles szerzőnek legszebb eszméit ellopja,
s mint saját gondolatát árulja?
– Plagium!
– Ah, plagium! Pompás szó. Ilyes valamit követtem el én is, a midőn az
ön filozofiájának legbecsesebb kincseivel parádét űztem, úgy hogy édes
mamám nem győzött eléggé csodálkozni, milyen tudós leánya van!
– A mit az ember a professzortól tanul, azt ha használja is, nem
plagium. A professzort azért fizetik, hogyha tud valamit, közölje
tanítványával.
– Igen, de önt nem fizetik.
– Vagy igen; mint mi erdélyiekül az igenlést kifejezni szoktuk. Az én
fizetésem a legfényesebb honorárium a föld kerekségén s abból áll, hogy
Esztike kisasszony megtisztel bizalmával.
– Ah már hizelegni is tud? De én az udvarias bókot szeretem s
háladatosan meg is köszönöm. Arthur gróf is derék ember. Roppant
tudománynyal bír arról, a mit bevett szokásnak neveznek. Ezen egyen
kívül mást nem tanultam tőle s ha együtt voltunk, inkább ő
kérdezősködött.
– Vitatkoztak egymással?
– Soha. Mindig annyira helyeselte szavamat és nézetemet, hogy végre
elbizakodtam, mily sokat tanultam madame Escabrottetól.
– Valamit kérdek, – szólt professzori módra összeredőzvén homlokát a
báró. – Félt tőle?
– Hogyan? Féltem tőle?
– Úgy van. Mert félni, igazán félni a férfitól, a második, már magasabb
fokú kórjele az igazi szerelemnek. Nem férfi az, a ki nem tud
parancsolni s csak azon nő boldog, a ki szíve meggyőződéséből
engedelmeskedni kiván. Gyakran e kórjel még előbb mutatkozik, mint a
többi, miről beszéltünk. Sok leány úgy kezd szeretni, hogy meglátván egy
férfit, megdöbben szívében s azt mondja: jaj istenem, ez a férfi nekem
parancsolni tudna, s én nem tehetném, hogy ne engedelmeskedjem! Még egy
kérdést. Most sem ellenkezett, a midőn az esküvő elhalasztásának hírét
vette?
– Azt írta vissza: mamám és az én óhajtásom mindig törvény előtte.
– Ez igen udvariasan hangzott. Én azonban, az ő boldog helyzetében,
mindent elkövetek a határozat visszavételére. Mert igaz, hogy a
szeszélyes parancsolgatót, a korlátlan urat, önkénykedő zsarnokot a nő
nem tűrheti. De ebből nem következik, hogy a férfinak akarata se legyen.
Követelnie kell, hogy belátását, helyes tanácsát elismerjék, minden
kétes esetben tőle várjanak végső itéletet. Hanem aztán olyan is legyen
e végső itélet, mely megnyugvást szerez, s melyet az eredmény igazol.
Érzi, hogy megnyughatnék Arthur gróf itéletében?
– A gróf soha sem mond olyat, a mi egyenesen tőle származik. Beszél, és
érv helyett arra hivatkozik, hogy ez az ő társaságának, az ő világának
nézete, véleménye és bevett szokása. Ez a gróf törvénykönyve, s a mi
abban nincs megírva, az rá nézve nem is létezik. Megigéri, uram, hogy
most és később, ha igazi jó barátra lesz szükségem, mindig híven fog
velem tartani?
– Mindig és föltétlenül.
– Köszönöm. Most azonban térjünk vissza a leányok szobájába, mert ott
mindjárt észreveszik, ha valaki sokáig hiányzik.
XIX.
(Rövid fejezet, mely mesés igérettel végződik.)
Február elején elment a Duna jege s ilyenkor a pestiek azt hiszik, hogy
beköszöntött a tavasz, bármit mondjon tovább a naptár és a hévmérő.
Erdélyből rossz hírek érkeztek. Marialakyék, miután Zsuzsika férjet
talált, lemondtak a fővárosi farsang élveiről, hazamentek, készültek a
lakodalomra, és hire is ment e nevezetes ujságnak Csikszék egyik ormától
a másikig.
Zsuzsi néni legkevésbbé sem kétkedvén, hogy csak Pál fia hanyagsága és
engedetlensége okozta e képtelen szerencsétlenséget, s hogy az ő
keresztleánya csak búfeledésből nyújtott kezet a katonának, annyira
fellázadt, hogy nem törődve többé rohamos szívgörcseivel, régi
végrendeletét széttépte, ujat írt, tanúkkal megerősíttette s Pált végkép
kitagadván, minden vagyonát a három Gencsy kisasszonyra hagyta.
Pál bárónak végtelenül fájt, hogy Zsuzsi néninek anyai szeretetét
elvesztette, de az örökséggel nem sokat törődött. Nem mintha érzelgős
regényhősök módjára a földi javakat megvetné, vagy nehány ezer forint
jövedelem iránt közönyös lehetne, hanem mert jól tudta, hogy nénjének
legújabb rendelkezése, a jövő tekintetében, rá nézve változást elé nem
idézhet.
Tudta, hogy Zsuzsi néninek épen annyi vagyona van, mint az ő atyjának,
idősb Gencsy Pál bárónak. A patriarchalis gencsi házban azonban minden
családtag bizonyos házi dogmában nevekedett fel. El volt köztük
határozva, hogyha Pál örökölni fogja Zsuzsi néni vagyonát, akkor lemond
az apai jusról s mindent a leányok számára enged. Ha pedig bármely oknál
fogva a leányok örökölnének Zsuzsi néni után, akkor az atyának birtoka
tisztán a férfiágra, s ennek egyetlen képviselőjére, Pálra marad, ő
levén a család reménye, szemefénye és régi dicsőségének föntartója.
Pál báró tehát elfogadá új helyzetét, és Zsuzsi nénihez intézett
levelében csak azért mentegeté eddigi tetteit, hogy megbecsülhetlen
anyai szeretetét visszanyerje, az örökségre nézve pedig hugainak
szerencsét kivánt.
Annál fenyegetőbbé változtak a viszonyok a Bendeffy-háznál, mert az
esküvőnek elhalasztása folytán Arthur gróf a vagyoni bukás örvénye felé
sodortatott.
Porczogh báró nem szünt meg ugyan Rosenfeld, Goldhügl és Kohn Fülöp
urakkal alkudozni; de vajmi nehezen ment ez oly emberekkel, kik jól
tudták, hogy ők a helyzet urai s csak tőlük függ a béke föltételeit
diktálni.
Mert a betáblázott adósságok a fekvő birtok értékét kimerítvén, csak a
három uzsorás akaratától (vagy inkább érdekétől) függött, hogy a
törvényszék Arthur gróf ellen a csődöt kimondja s akkor a nagy név
ivadéka polgári halott, lehetetlen a társaságban, s minden reményéről
lemondani kényszerül.
Ha a három uzsorás mégis késett a legutolsó fegyver használásával, csak
azért történt, mert Arthur grófnak még maradtak forrásai.
Először: édes anyja halála után várt egyetlen fiára 30,000 forint tiszta
jövedelem, mely nincs adóssággal terhelve. Jegyezzük meg, hogy Arthur,
bármily dölyfös, önző és vásott korhely volt, anyja halálára nem
óhajtozott. E tekintetben háladatlan, elfajult gyermek nem volt.
Egy másik bekövetkezhető haláleset irányában már nem volt ily
lelkiismeretes. Valósággal, ha a délutáni postával megérkeztek a bécsi
reggeli lapok, egy cseppet sem búsúl, ha a napi hirek rovatában
Burghammer haláláról értesül. Föltéve mégis, hogy a herczeg megtartotta
igéretét, és özvegyének tetemes független vagyont hagyott
végrendeletében.
A leggyökeresebb változást házassága idézte volna elé Esztikével.
Porczogh báró ezen esetre már kész tervvel foglalkozott, hogy a
Dorozsmay vagyonból fizessék ki a Bendeffy birtokokat terhelő
adósságokat, s mint az igazság megkivánja, a követelést írják át akár az
özvegy, akár az ő fiatal neje nevére. Egyik új adósság épen olyan «soha
meg nem fizetem» értelmű volt, mint a másik.
Azonban e váratlanul és végzetszerűleg közbejött elhalasztás, mely
esetleg végső szakítást is vonhatott maga után, minden tervelést
fenekestül felforgatott.
Az sem kerülé el a két jó pajtás figyelmét, hogy Gencsy Pál báró újra
feltűnt a Nádor-utczai házban és Esztike kisasszony különös pártfogása
alatt áll. Arthur gróf ugyan férfiúi hiúságában nem akará elismerni az
innen fenyegető veszedelmet és épen nem tartott ezen izetlen, fonák és
jelentéktelen gyerkőcz vetélkedésétől.
Egy reggel, már tudniillik mikor a nagy urak reggele van, úgy déli 12
óra felé ismét együtt találjuk Arthur grófot titkos tanácsosával,
Porczogh báróval.
– Barátom, – kezdé a báró, – én soha sem mondtam, hogy Gencsy Pál
elhalászhatja előled dúsgazdag menyasszonyodat, de míg e ficzkó a házhoz
jár, a leánykával sugdosódik, Bogárdyval nyiltan konspirál, addig mindig
készen lehetünk új meglepetésekre.
– Mit tegyek? Tisztességes módon el nem űzhetem a háztól. A többi
ingyenélő is ellenem van. Még azt a vén nullát, a kanonokot is rá
bírták, hogy fülembe hazudjon. Azt hitték: azon hirre, hogy Bogárdy
Zoltán, ez a paraszt, a ki valószinűleg halzsíros szíjjal köti nadrágát,
az özvegyet elveszi, dühbe jövök, s végkép lemondok. Most látom, hogy
otrombán szőtt kelepczébe akartak megfogni és örülök, hogy semmi
elhamarkodást el nem követtem. Báró! ha láttad volna Esztikét, mint
állott mellém, a midőn az anyja már ingadozott, magad sem kétkednél
benne. Áll tehát határozatom, hogy Esztikémmel élek, vagy Esztike nélkül
megbukom, – akkor pedig jó éjszakát világ.
– Esztikém, Esztikém! Micsoda beszéd ez! Mintha én azért tanácskoznám
veled, hogy pusztán szép feleséget szerezzek házadba. Olyan üzlet,
melyet mindenki maga szokott véghez vinni. Ha te a szerelem hatalmában
bízol, akkor semmi szükséged rám. Porczogh báró ismert «mauvais sujet»,
de több gyöngédséggel bír, mintsem a szív ügyében beavatkozásával
feltolakodnék. Szerencsétlenségedre itt másról van szó.
– És miről?
– Hogy augusztus végeig, mint úr, megélj, és pénz tekintetében meg ne
essék rajtad oly valami, a mit magasrangú férfi élve nem tűrhet.
– A csődről beszélsz?
– Arról. De ha bizalmad van hozzám, igérem, hogy e válságtól, legalább a
jelen évre, megmentelek. Még nem fogytam ki a jó eszmékből.
– Terved van?
– Igen, tervem, s midőn tervről beszélek, ez mindig pénzt jelent.
– Ki az a bolond, a ki a tönkrement Bendeffy Arthurnak még csak egy
krajczárt hitelezzen?
– Ha magamra vállaltam, akkor az én gondom.
– Porczogh!
– Semmit se félj. Inkább, hogy téged és magamat gyalázatba keverjelek,
még ma azt mondanám: Arthur, a pillanat megérkezett; nézz pisztolyaid
után.
– Te még pénzt tudnál szerezni?
– Megkisérlem, de ha sikere lesz, bizonyos dolgot meg kell igérned.
– S az volna?
– Gazdálkodnod kell.
– Oh, a mi ezt illeti, már hat hét óta gyakorlom. Mamámnál ebédelek s
boldoggá teszem vele.
– Akkor minden rendén lesz. Mert arról van szó, hogy szebb idők
bekövetkeztéig büszke Bendeffy gróf maradj, az uzsorások fenyegetéseitől
pedig megszabadulj.
– Porczogh! még egy szót. Inkább még ez órában golyó az agyamba, mint
anyám után várandó örökségemre uzsorás adósságot csinálni.
– Semmit se félj. Nem vagy angol pazarló, hogy «post obitum»
kötelezvényt állíts ki.
– De akkor?
– Légy megnyugtatva. Nemesi szavamat hagyom zálogba, hogy becsületed,
vagy fiúi szent kötelességed szeplőtlenül megőrizve marad. Most pedig
Isten áldjon; ha végeztem, újra látjuk egymást. Emeld fel fejed, Arthur,
még van igazi barátod!
XX.
(Honnan kerül a segítség a végső szükségben? de ideje is volt, hogy az
ezeregyéji mesék újra fölelevenüljenek.)
Másnap Porczogh báró hatalmas farkasbundába és muszkának való csizmába
bujva, ült fel a reggeli gyorsvonatra s délután fél háromra megérkezett
Bécsbe.
Itt rangjához méltólag a Hôtel imperial-ban vett szállást, nagy gonddal
újra öltözött, bérkocsiba veté magát és elhajtatott a Schotten-Ring
felé, Burghammer herczeg palotájába.
A bécsi nagyuri cselédség művészileg tudja fintorítani az orrát, ha
bérkocsin érkezik látogató. Különösen, ha a látogatójegyen csak báró
áll, mely Bécsben oly megvetendő csekélység, hogy rá sem néznek.
Mindamellett fölvezették az idegent valami terembe, mely nagyon
hasonlított olyan előszobához, a hol a kérelmezőket szokták nehány órára
megvárakoztatni.
De midőn a báró átadta jegyét s a herczegnőtől kért kihallgatást, a
herczegnő pedig saját boudoir-jába parancsolá az idegen látogatót
bevezetni, minden megváltozott és a világosszürke frakkos embereknek
eszébe jutott, hogy otthon saját kocsija is lehet az olyan úrnak, a ki
rövid időre, valamely fontos ügyben, Bécsbe rándul.
A herczegnő ezenfelül még nem is várakoztatá a bárót, hanem egy sárga
bársony draperiával bevont ajtón keresztül, haladék nélkül láthatóvá
lőn.
– Ah báró, – mondá – mily váratlan meglepetés. Ön itt, Bécsben?
– Igen, herczegnő. Ma jöttem, s ha szerencsével járok, még az éjjel
visszatérek. Szabad herczegséged hogylétéről tudakozódnom?
– A szokott migraine-nen kívül egészséges vagyok.
– És a herczeg?
– Az pedig, mióta Pestről megjöttünk, vidám, jó kedvű, piros,
egészséges, ifjodik és hízik.
– Különös örömömre szolgál egyszerre annyi jó hirt hallanom.
Tudjuk, hogy Louise herczegnő anyja részéről magyar eredetű, tehát a
társalgás felváltva magyar, német és franczia nyelven folyt.
– Fájdalom, – folytatá a báró, – nálunk minden a válság végső fokára
jutott.
– Kérem, ne is mondja. Pesti barátnéim mindent megírnak, különösen ha
vélik, hogy gyötörnek vele. Tehát csakugyan igaz, hogy Arthur barátunk
esküvője bizonytalan időre el van halasztva?
– Úgy van, bizonytalan időre. Hivatalosan azonban csak augusztus végét
tűzték ki.
– És ezalatt?
– Ezalatt csak arról van szó, hogy szeretett barátunkat ezen határidőig
a víz fölszinén föntarthassuk.
– Kérem, mondja ki világosan, hogy szegény Arthur a banqueroutte szélére
jutott.
– Úgy van; ezen irtóztató szó fejezi ki állapotát. Fekvő birtokai teljes
értékig adóssággal terhelve, utóbbi időkben egészen az uzsorások kezébe
esett, úgy, hogy ezen vérszopók tetszésétől függ élete és becsülete,
mert minden órán várhatja a csőd kimondását, ezt pedig nem élheti túl.
– Báró, ennek nem szabad megtörténnie. És rám nézve igen hizelgő, hogy
régi barátomnak bizalma van hozzám, és e nagy szorúltságában először is
rám gondolt.
– Herczegnő! ki kell jelentenem, hogy Arthur grófnak legtávolabb
sejtelme sincs arról, hogy én itt vagyok. És ha valaha megtudná, nem
párbajra hína ki, hanem ajtót mutatna.
– Ha így van, akkor nekünk szent kötelességünk tudtán és akaratán kivül,
rajta segíteni. Önre, az ön gyöngédségére bizom, találjon ki valami
elhihető mesét, hogy ne is sejtse, honnan jött a segítség.
– Herczegnő, ön szabadító angyal. Egészen magamra vállalom a
felelősséget.
– Sok kell? mert az én tűpénzemet rendesen elköltöm; a herczegtől pedig
pénzt soha sem kértem. Szerencsémre Burghammer úrnak sajátszerű
szenvedélye volt engem folyvást brillantokkal elárasztani és így kész a
segítség.
– Herczegnő, ily áldozat…
– Ha áldozat, akkor ne beszéljünk róla. Arthur az egyedüli férfi, a ki
engem szeretett, és hogy annak idejében kezemet nem kérte, rossz néven
sem vettem, mert teljes lehetetlenség volt. Beszéljünk üzletünkről, ez
nem oly fájdalmas tárgy. Tehát nagyon sok kell?
– Az összeg, mely alatt Arthur neve áll, mindenesetre jelentékeny; de
mint égbekiáltó uzsora, ha kész pénzzel működhetem, bizonyos határon
belől az alkú sem lehetlen. Azt hiszem, hogy harminczhárom ezer
forinttal barátunk sorsán augusztus végeig segíthetünk.
– Harminczhárom ezer forint. Ez nem kevés, de nem is túlságosan sok.
Kérem, legyen türelemmel. Azonnal kiválasztok ékszereim közől oly
darabokat, mikről a herczeg rég elfeledkezett, s kár sem volna értük, ha
veszendőbe mennének. Mindjárt elküldöm komornámat egy titoktartó bankba,
s félóra múlva kezünkben a mentség.
– Nem fog feltünni?
– Feltünni? itt, Bécsben? Jóságos egek, az efféle üzletek itt napirenden
vannak. Az urak papirokra, a nők fénykövekre vesznek kölcsönt.
– Nem hallgathatom el, herczegnő: épen nem bizonyos, hogy Arthur
barátunk augusztus végére oly helyzetben lesz, hogy kötelezettségeinek
eleget tehessen. Pedig nagyon természetes, hogy barátunk e segítséget
csak úgy fogadhatja el, ha e pénzt, mint legutolsó kétségbeesett
kölcsönt adhatom kezébe.
– Ez oly kérdés, melynek megvitatása augusztus végére esik. Pontos
visszafizetésre nem is számítok. Gondolja, báró, hogy mi,
bécsiherczegnők, nem tanultuk meg, mi a prolongatió?
A herczegnő felkelt pamlagáról és a sárga bársonyos ajtón át eltünt. Öt
percz sem telt bele, már megint helyén ült, azon hírrel, hogy komornája
már útban van a bank felé.
– Most már nyugodtabban beszélhetünk barátunk sorsáról, ha tudjuk, hogy
segíthetünk rajta. Még mindig remélheti Arthur, hogy czélt ér a
Dorozsmay örökösnével?
– Folyvást mint elfogadott vőlegény jár a házhoz. Az özvegy kezdetben
jobban pártfogolá, most azonban a leányka hűségében és álhatatosságában
veti bizalmát. Ingatag és fuvallatszerű biztosíték ugyan, de úgy
látszik, a kis leány hiú arra, hogy a világ erős és határozott jellemnek
tartsa.
– Igaz, hogy nagyon szép? Mikor Harasztoson láttam, még gyermek volt. A
híres leánykérés alkalmával pedig meg sem mutatták. Azaz, örömünkben,
hogy sikert arattunk, sietve hagytuk el a házat. Tehát szép?
– Egész lelkesedéssel beszélnék a leányka szépségéről, ha nem Burghammer
herczegnő királynői alakja ülne előttem.
– Hagyjuk ezt; de azért a bókot köszönettel fogadtam. Szereti Arthur?
Vagy, a mint felteszem róla, csak pénzházasságnak tekinti?
Porczogh báró ravasz róka volt, s jól tudta, hogy legbölcsebb politika
lesz e kérdésre csak kétkedő arczczal, vállvonogatással felelni. Pedig
világosan látta, hogy a herczegné élénk vágygyal tudakozódott.
– Irják nekem, – folytatá a herczegnő, – hogy valami erdélyi bárócska is
mindennapos a háznál, s tán még reménykedik is.
Erről csak annyit tudok, hogy az a bárócska afféle tejes szájú félénk
teremtés.
– Ah, tejes szájú? Gondolom annyit tesz, mint nálunk a Gelbschnabel?
Milyen szépen kiművelik a magyar nyelvet távollétemben. Tehát nem
félelmes vetélytárs?
– Még a szemét sem meri ily magasra, értem, az öt millióra, emelni.
Annál veszedelmesebb a leány szeszélye, mert én a hánytorgatott
állhatatosságokban soha sem biztam.
– Igaza van; a ki érez, az nem dicsekszik vele, – felelé a herczegnő
elnyomott sóhajjal.
– Megemlítendő különösség, hogy az özvegy tökéletes választási
szabadságot enged gyermekének.
– Boldog egyszerűség! Tán épen ez azon megbecsűlhetlen jog, a mit a
középosztályoktól irigyelhetünk. De nem felelt az elébb kérdésemre.
Utoljára mégis szereti Arthur gróf a leányt?
– Azt mondta, hogy szépnek tartja. De mennyire neveli előtte e szépséget
az öt milliónak csillogása? ezt, herczegnő, csak mi, rút, önző férfiak
értjük.
– Most nem köszönöm meg a bókot, mert ön jól tudja, hogy előttem sem
volt titok, hány nagy uradalma van Burghammer úrnak Morvában és
Csehországban?… Ah, de hínak. Mindjárt visszajövök.
A herczegnő a sárga bársonyos ajtón át ismét eltünt, nagy bámulatára
Porczogh bárónak, a kinek éles szeme és kitünő hallérzéke van, s még sem
látott, sem hallott legkisebb jeladást sem. Körültekintett, hogy a női
szoba ily nevezetes titkának nyitjára leljen, midőn a herczegnő, kezében
egy nagy boritékú, de lepecsételetlen levéllel, ismét visszaérkezett.
– Itt van, elhoztam, mindent a legjobb rendben találtam. A zálogról
szóló elismervényt szekrényembe zártam, a pénzt pedig átadhatom. Rá van
írva az összeg a borítékra is: 37,879 forint. Krajczár is van, de ezt
escompte fejében megtartom.
– Leborúlva mondok köszönetet, herczegnő: mert meggyőződésem tartja,
hogy egy életet mentünk meg vele. Louise herczegnő a legbájosabb és
legszellemdúsabb hitelező e föld kerekségén. A krajczárok levonása,
előre fizetendő kamat czímén, oly imádandó tréfa, hogy ha üzletünk nem
volna titok, epochát csinálna társaságunkban. Azonban itt több van, mint
mennyit kértem.
– Vigye mind. Ki tudja, mint sikerül alkuja? Aztán itt azt tartják: a
pénz soha sem sok és mindig apropos érkezik. Azonban négy órát régen
elütötte s ön elkésett a délutáni gyorsvonatról.
– Éjjel megyek a személyvonattal. Viradat előtt megérkezem. Kilencz
órakor rendez-vous-t tartok a zsidókkal s délben, remélem, kedves
vendége lehetek Arthur barátomnak.
– Éjjel utazik? Nem fél, hogy ennyi pénzzel a zsebében, a waggonban
megölik és kirabolják?
– Herczegnő! az én pugyillárisom halandó testemnek legérzékenyebb része,
mint az angolok tartják. Vesémet, tüdőmet, májamat ellophatják, de ha
tárczámhoz nyulnak, felébredek még a koporsóból is.
– Igaz, ha éjjel megy, akkor elég ideje van, és este hat órakor nálam
ebédelhet. Hah! bocsánat; ünnepélyesen visszavonom meghivásomat, mert
önnek, mint látom, semmi rendjele sincs.
– Valóban nincs. Sőt jó lelkiismerettel mondhatom, hogy érdemet sem
tettem rá, a miért adtak volna.
– Annál rosszabb; de a meghivás visszavonva marad. Tudja-e ön, hogy a
herczeg félne öntől?
– Hogyan? félne?
– Minden idegenről, a kivel beszél, ha nincs rendjele, azt teszi fel,
hogy a legközelebbi éjjel egész Bécset dynamittal levegőbe röpíteni
szándékozik.
– Részemről igen rosszúl választanám épen a mai éjet, a midőn gazdagabb
vagyok, mint régóta. Engedje meg herczegnő, hogy még egyszer kifejezzem
hálámat s örök hódolattal telve eltávozhassam.
– Isten vezérelje, báró. Óhajtom, hogy fáradozásainak oly biztos sikere
legyen, a minő tiszta szívből tettük azt, a mit legjobb barátom iránti
kötelességből cselekedtünk.
Ezzel Porczogh báró elhagyá a palotát, visszaült kocsijába, szállására
hajtatott, utazó ruhát öltött, megebédelt s a kirendelt órában jó
kedvvel robogott keletre, hazafelé Budapestre.
Útközben művészileg begombolkozott. Még azon áldozatot is meghozta, hogy
«nem dohányzók» számára rendelt coupé-ba ült, úri nők, gyermekek és
dajkák közé, hogy a rábizott kincset teljesen biztonságban hozhassa
haza.
Reggel hat óra után szállásán volt s nehány órát alvásra szentelt. Tíz
óra felé fölkeresé Rosenfeld, Goldhügl és Kohn Fülöp urakat, a kik a
napnak ezen táján a börzén üzérkedtek.
Porczogh bárónak nem volt szokása dobbal menni nyúlvadászatra. Nem
rohant be ajtóstul s elébb csak példálózgatott, hogy ha tisztességes
alkut köthetne, elvihetné a hitelezőket olyan helyre, a hol Arthur gróf
jövendőbeli reményeit még szivesen meghonorálják.
Az uzsorások gúnyosan nevettek a készpénzzel való fizetés igéretére, de
a midőn egyik is, másik is megmondá, mit tart a kezénél levő váltó
legutolsó árának? a báró is rögtön szavukon fogta őket és gyönyörű szép,
ujdonatuj ezresekkel fizette ki a bámulókat, kik szinte megbánták, hogy
oly olcsó áron alkudtak meg. Ezután visszakapván az eredeti váltókat,
szives jó reggelt kivánt nekik.
Úgy ütött ki a vásár, hogy úti költségének levonása után, Arthur számára
még 4000 forintot meggazdálkodott.