örökösöm vagy. Azt hiszed tán, hogy a valóságos életben is oly erős
próbákhoz folyamodhatunk, minőket a szinpadon elénk rajzolnak? Ott
mindenféle szerencsétlenségeket kigondolnak; hírbe hozzák a családot,
hogy tönkre ment s akkor az imádók csoportja eltisztul a háztól, mintha
kisöpörték volna. A gazdag leányt megkapja az, a ki híven maradt. És ki
tudja? talán csak azért maradt hű, mert az ártatlan csalás titkát jó
előre fölfedezte!
Esztikének hite és meggyőződése ily vádak, vagy inkább csak gyanusítások
hallatára sem ingadozott. Inkább szilárdan elhatározta, hogy mindent
kerül, a mi a bizalmatlanság színét viselné. Ha egykor ő lépett elé, a
legválságosabb perczben, s kimondá a visszavonhatlannak látszó igent,
minden körülmény közt úrnője kivánt szavának maradni. A kis leányok
pedig, ha fejükbe vertek valamit, büszkék arra, hogy állhatatosak
legyenek.
A sors szeszélye is úgy hozta magával, hogy Arthur gróf a következő
napokban igen óvatos volt és semmi oly fürkésző kérdést nem
koczkáztatott, mely őszinteségét kétes színbe burkolta volna. Úgy is
tudott már mindent, a mi kiváncsiságát kielégítette, a mi érdekeit
biztosította. Ha tehát Esztikével beszélt, egész ékesszólását szerelme
forróságának rajzolására fordította s ha példálózgatott, mikor lehet
teljesen boldog? mikor lesz megengedve a házasságot megelőző
intézkedéseket megindítani? ez csak javára lett magyarázva, ez
jellemének nem árthatott, ezzel csak természetes türelmetlenségének
jelét adta, melynek minden más vőlegény is alá van vetve.
A mit azonban a leányka hite megerősített, az anyának kétkedése meg nem
rendíthetett, azt egy különös, de nem rendkívüli vagy regényesen
véletlen fölfödözés hirtelen és váratlanul egészen új kerékvágásba
terelte.
Egy estén az özvegy és leánya a szinházba mentek.
Ugyanazon estén a földszinti zártszéken négy egyén foglalt helyet, kik
közül hármat ismerünk, a negyediket ma látjuk először.
Pál báró, Domokos bácsi, Zsuzsika kisasszony és egy negyedik, a kinek
honvédtiszti egyenruhája s gallérán két csillagja eléggé elárulá
kilétét.
Domokos bácsi jobb oldalán Pál báró, balfelől leánya s az ismeretlen
honvédtiszt telepedtek le s várták, a mi a szinpadon következni fog.
Mindjárt első pillanatra világos volt, hogy a Domokos bácsi bal oldalán
ülő két személy a szó teljes értelmében szerelmes párocska. Kettecskén,
mintha rengeteg pusztán találkoztak volna, egyedül ültek a sokaság
között. Semmi gondjuk, mi történik a színpadon? Legfölebb azt vették
észre, hogy nem énekelnek, nem harsog a zenekar összesége, tehát nem
operát adnak. Talán megpillantották a szinészeknek modern öltözékét is,
s ha haza mentek, elmondhattak a darab tartalmából annyit, hogy nem
vitézi szomorú játékot adtak. A többivel nem törődtek.
De honnan a föld gyomrából kerül ide ez a honvéd főhadnagy? Hogy együtt
jöttek ide Domokos bácsival, az kétséget nem szenvedett, mert az
ismeretség régisége csakhamar feltünt. Domokos bácsi hagyta őket kedvük
szerint éldelegni, tehát az ismeretség elismerve, helybehagyva, sőt
feljogosítva lehetett. Ő maga rájuk sem nézett; megvetette hátát a
zártszék támláján úgy, hogy az a szerencsétlen, a ki háta mögé jutott,
azt hitte, tán a szinház kályháját állították elébe.
Domokos bácsi jobbján Gencsy Pál báró foglalt helyet és igen megelégedve
látszott lenni, hogy nincs többé a marialaki szépségnek szolgálatában.
A honvédtiszt tegnap érkezett Pestre, azon hírre, mely a
Dorozsmay-háznál keletkezett s addig terjedt, míg valamelyik barátja
megírta neki, hogy jőjjön fel, mert nagy a veszedelem, mert egy
országgyűlési képviselő, ifjabb Gencsy Pál báró, úgy tünik fel, mint
Zsuzsika kisasszony vőlegénye.
Ezen kétségbeejtő levél olvasására egy heti szabadságot kért a főhadnagy
s felrobogott a fővárosba, azon eltökélett szándékkal, hogy a csábítónak
nyakát szegi.
Annál édesebb lehetett öröme, a midőn ajtóstul együtt berontván, a
tántoríthatlanul hű Zsuzsika, nemcsak elméletileg, mint Esztikét
tanították, hanem gyakorlatilag is egyenesen imádójának karjaiba röpült.
Erre mindjárt az első kérdés és felelet elhangzásával napfényre jött,
hogy a hír puszta koholmány, izetlen rágalom, mert Pál báró mint rokon s
hazulról felhívott ártatlan cicerone szolgált s köztük valamely
gyöngédebb viszonynak még árnyéka sem keletkezett.
Eddig tehát minden rendén volt, de a túlvilágilag szerelmes pár, csak
most vevé először észre, mint áll ott a szoba közepén az apa, Domokos
úr, egészen megkövülve a meglepő látvány fölött s kérdeni látszik:
miként merészkedett az ő Zsuzsikája, atyai felhatalmazás nélkül,
szívéről és kezéről rendelkezni?
Minthogy azonban a főhadnagy úr neve és családja ismeretes volt, s a
szent frigy ellen komoly kifogást tenni nem lehetett, s másként is
Domokos bácsi Pestre érkezte óta igen vidám és engedékeny volt: végre is
azon kisegítő eszközhöz folyamodott, hogy az «utólagos jóváhagyás
reményében» kötött eljegyzést szülői tekintélyével is megerősítette.
Így került e párocska egymás mellé a szinházban és Zsuzsika kisasszony
az egész előadás alatt mindig csak azt hallgatta, a mit szomszédja
halkan elsusogott.
Különben pedig Zsuzsika kisasszony és érdemes főhadnagyának dolgaival
senki sem törődött egyetlenegy nézőnek kivételével. Ezen egyetlenegy
néző pedig kissé messzebb, kissé magasabban ült egy földszinti
páholyban, szokott helyén szemközt anyjával és a nézőtérrel.
Esztike kisasszony különös érdekeltséggel nézett le páholyából a
zártszéken ülő párocskára. Mint maga is «boldog menyasszony», hamar
észrevette hányat ütött az óra? s hogy időközben alkalmasint egészen új
constellatio támadt az égen.
Még látcsövét is felemelé; puszta formalitásból körüljáratva szemét a
páholysorokon, és tisztán mutató üvegét ama párocskán feledé.
Gencsy Pál báró, már vagy unalmában, vagy különös érdekeltségből, oly
figyelmesen nézte a darabot, mintha a maga pénzéből fizeti vala a
zártszék árát. Fél szemével ugyan észrevette, hogy bizonyos páholyban
tudomásul vették jelenlétét, de semmi áron nem akart oda feltekinteni,
nem feledvén azon megvető s lenéző pillantást, mely a legutóbbi
találkozáskor majdnem épen e helyen szívét jéggé fagyasztotta.
Kezdődik a második felvonás. Érdekes bonyodalom igérkezik a szinpadon, a
tisztes nő erénye ingadozik, a botrányt leső közönség kárörömmel várja a
bekövetkező bukást: de itt a négy zártszéken, Domokos bácsi oltalma
alatt, minden az előbbi kerékvágásban marad. A párocskának még mindig
ezer mondanivalója támad. A bácsi hízott a kétes értékű élvezet hatása
alatt. Pál báró, mintha székére szegezték volna, oly ártatlanul ült
helyén, hogy csak liliomág kellett volna kezébe, hogy bevegyék szent
Aloysius szobrának.
Esztike kisasszony pedig kényelmes observatoriumából mindent látott, a
mi a négy zártszéken történik, és úgy vélekedett, hogy az a szép leány
vagy soha sem volt a bárónak menyasszonya, vagy ha volt, szörnyű,
példátlan és minden szemérmet félrevető hűtlenséggel elpártolt tőle, s
hozzá oly kegyetlen, hogy korábbi imádójának jelenlétében új diadalával
büszkélkedik.
Ez szívtelenség, sőt több, valóságos illetlenség, gondolá. Azután
rápillantott a báróra, látcsővel is megnézegette arczkifejezését,
kereste a leverettség s a kétségbeesés vonásait, de ismételt fürkészései
daczára semmi ilyest fel nem találhatott.
A harmadik felvonás kezdetével Arthur gróf lépett be Dorozsmayné
páholyába. Pál báró, a nélkül, hogy fejét mozdítaná, felpillantott s
látta, hogy Esztike kisasszony udvariasan, de minden melegség vagy
örömjel nélkül fogadja.
De lehetett-e ezen hidegségnek komolyabb jelentősége? Hiszen különben is
rossz izlésre mutatna, közhelyen, a hol a dúsgazdag arának minden
mozdulatát figyelemmel kisérik, így elárulni a szívnek egész bensőjét!
Még más ok is lehetett. A kis leány épen most mondott kárhoztató
itéletet a szívtelen leányra, a ki az új hódolónak bizalmaskodásait a
réginek szemeláttára viszonozta.
Pál báró ily messze nem kalandozhatott ábrándjaiban. Pusztán csak az
arcz kifejezéséből a leányka legtitkosabb gondolatait ki nem olvashatta.
Másként is az ő udvarlása soha sem ment túl a barátság szigorú korlátain
s a bizalmasság, mely köztük szövődék, csak a mester s a tanítvány
közötti viszony jellegét tartá fönn. Nem lehetett ő egyszerre oly
képzelgő, hogy Esztike kisasszony tartózkodó viseletét csak azért, mert
nem mosolyog boldogan Arthur gróf szemébe, úgy magyarázza, hogy ez
miatta történik, tisztán kiméletből vagy épen túlgyöngédségből.
De azért, a mit látott, ha meg nem vigasztalhatta is, legalább új
gyötrelmet nem hozott. Mert valósággal Esztike kisasszony legalább egy
kis árnyalattal mégis több melegséget tanusíthatott volna elismert
vőlegénye irányában. Most pedig némely pillanatban félreérthetlenül
unatkozottnak mutatkozott. Épen ezen látogatás ideje alatt folyvást a
szinpad felé nézett s csak fejének könnyű mozdulataival adott igenlő
vagy tagadó választ a mellette ülő grófnak.
Pál báró végre is azt hitte, valami mulékony összekoczczanás az egész,
miként ez a szerelmesek között gyakran előforduló mindennapi állapot.
A negyedik felvonás végével Arthur gróf eltávozott. Esztike kisasszony
udvariasan viszonzá búcsúját, de épen nem feltünő megkülönböztetéssel.
Ezen pillanattól kezdve Esztike kisasszony megint a földszinti közönség
tarka sokaságára veté szemét, de rövid kalandozás után újra a négy
zártszék vette figyelmét igénybe. Pál bárónak minden vére arczába ömlék,
a midőn érzette, hogy szívének titkos imádottja hosszasan függeszti rá
szemét s egész jelenetek tartamáig ott is feledi.
Vajjon merhet-e kisérletet tenni? Oh ha bátorsága volna feltekinteni, s
keresvén ama tündér szemek sugarát, találkozhatnék vele!
Érzette, hogy ez merész koczka s válságos perczet idézhet elé. Hátha
vakmerőségét ismét oly büszke lenéző tekintet bűntetné meg, mint az
utóbbi alkalommal? Erre aztán minden csalódásaiból végkép kiábrándul s
visszaesik az elhagyatottság sötét éjszakájába.
De mily kellemes meglepetés, mily édes vigasztalás! Pál báró óvatosan,
mintegy a véletlent játszva, feltekintett s látta, hogy Esztike is rá
néz s a szemek találkozása után sem fordítja félre fejét! Bizonyos
gyermekies őszinteség, félre nem magyarázható részvét és barátság
tükrözék tekintetében. Miután pedig helyzetüknél fogva legkisebb
feltűnés nélkül tehették, az egész felvonás alatt folytatták ama csendes
és méla szembeszédet, melyet csak azok értenek, kik egymás szívében
titkot rejleni vélnek.
A felvonás után Dorozsmayné, leányának szótlanságából következtetvén,
hogy unatkozik, késznek nyilatkozott a szinházat elhagyni. Úgy látszott,
hogy Esztike maradásra szavaz s miután az új dráma végkifejlődése az
özvegyet különben is érdeklé, ismét visszaült helyére.
A függöny felgördültével ismét folyt a háromrendbeli játék. A szinpadon
hangos élőszóval, a zártszéki párocska között halk susogással, egy
zártszéki s páholyülés között szemmel és barátságos tekintettel. Esztike
oly kérdő arczkifejezést mutatott, mintha mondaná: mért haragszik ön?
mért hagyta el régi engedelmes és mindig hivő tanítványát?
Ezalatt ha puszta megszokásból egy eltévedt tekintetet vetett is a
szinpadra, vagy a páholysorok felé, eme beszédes szép szemek csakhamar
visszatértek oda, honnan a czél nélküli elkalandozás előtt kiindultak s
a leányka arczkifejezésén ismét kirajzolódtak szívének gondolatai, a
jóakarat, hű barátság, s hogy semmi ok köztük többé a neheztelésre, sőt
a vétkes fél még bocsánatkérésre is készen van.
Tán még többet is gondolt hozzá: hogy a mester soha sem volt
szükségesebb a háznál, mint midőn a tanítványt a veszedelem nyilt
örvénye fenyegeti.
A függöny lebocsátása jelenté a darab végét, a közönség tapsa pedig az
általános tetszést. Következtek a kihivások, mialatt a ház gyorsan
ürülni kezd.
Esztike, édes anyja szolgálatára kelt fel és leányi gondoskodásával adá
fel anyjának azon téli öltözéket, melyet a páholyba is felhozni szoktak.
Aztán kivételes lassusággal veté vállaira shawlját s több izben
visszatekintett, azon ürügy alatt, mintha ő is még egyszer akarná látni
a tetszés viharával koszorúzott és ismételve kihívott szinészeket.
Most már Domokos bácsi is visszavonulásra inté a rábizott hadsereget. A
párocska a zártszéksor végén, egymás karjára fűzve, az előcsapatot
képezé; a két férfi hátrább maradt, mint nehéz gárda, vagy hadi
podgyász. A zártszéksorokból kitóduló közönség a kifelé törekvőket kissé
visszanyomá s így történt, hogy Pál báró közvetlenül a Dorozsmayné
páholya alá került.
Ekkor következett, a mit az ifjú, álmainak legmerészebb röpkedéseiben
sem mert volna reményleni. Esztike rá nézett, s világosan mutatta, hogy
várja a báró köszöntését! Ezen többé félre nem magyarázható jelre Pál
bárónak arcza felragyogott az örömtől, kalapot emelt, s mély
tisztelettel meghajlék. Esztike kisasszony, oly vidáman, mint csak a
kibékülés pillanatában tehette, a legbarátságosabb modorban viszonzá a
köszöntést s aztán sietett anyja után.
Még a páholy ajtajából is visszapillantott, sőt kezével intett búcsút és
istenhozzádot, a legközelebbi találkozásig. Így folyt, így végződék e
némajáték, melyet csak ők ketten érthettek, és mások figyelmének körét
teljesen elkerülék.
Az erdélyi vendégeknek, a honvéd főhadnagy megérkezése után, semmi
szükségük sem volt Pál báró szolgálatára. Megengedték tehát neki, hogy
jó mulatságot és csendes éjet kivánván, szállására mehessen.
Otthon leült és elmélkedék.
Azt látta, hogy a kegyvesztés korszaka véget ért. Valószinűleg, mert a
boldog menyasszony senkivel sem akar haragban maradni akkor, ha szíve
választottjával Isten oltára elé készül lépni. Mert hogy csak könnyelmű
tetszelgés volna mai viselete, az teljesen ellenkezett őszinte, egyenes,
sőt naiv gondolkozásmódjával, daczára a jövendőbeli grófi rokonságnak.
Ekkor török pipára gyújtott s mindjárt az első füstgomoly felszállására
azt hivé, hogy világosabban lát, s a tapasztalt jelenetet helyesebben
megmagyarázhatja.
– Mért és mikor űzött el közvetlen közeléből? Épen azon estén, a midőn
Domokos bácsi és Zsuzsika megérkezésük után, elterjedt a társaságban
azon hír, hogy menyasszonyt hoztak számomra! Miért és mikor nyújtja
ismét felém kibékülő jobbját? Akkor, a midőn látta, a midőn
kétségtelenül meggyőződhetett, hogy azon leány másé, és oly boldog azon
más férfinak közelében, hogy az egész előadás alatt csak vele volt
elfoglalva, a szinmű nem érdekelte, az én jelenlétemet számba sem vette!
Oly világosnak mutatkozott a következtetés… de Pál báró egy időelőtti
reménynek még gondolatát is kiverte elméjéből.
XVIII.
(A miről a doktor nem szokott «orvosi bizonyítvány»-t adni, de a szép
honorárium csodákat művel.)
Ezen szinházi jelenet pénteken történt, tehát hétfőig, a Dorozsmay-ház
nagyobb elfogadási napjáig, várni kellett, hogy Pál báró újra
megjelenhessék.
Ekkor aztán kedve szerint szidta Varjas Andoriást, hogy nem jól porozta
frakkját, a midőn ajtaja előtt megdobban egy pár kettős talpú csizma s
valaki nyitogatja a kilincset.
A fiatal ember ijedtében legelőször is azt hiszi, Domokos bácsinak akadt
új eszméje a hosszú téli estének agyonölésére, a midőn egészen más
ismeretes hang üdvözli.
– Jó estét, makranczos ficzkóm. Itt vagyok, megérkeztem Erdélyből, s
azért jöttem, hogy adj számot minden ostobaságodért, a mit távollétem
alatt elkövettél.
Ő volt: Bogárdy Zoltán, egészen megifjodva a friss hegyi levegőtől.
– Isten hozott, barátom. Végre szerencsésen megülted szent karácsony
ünnepét. Űlj le, gyújts szivarra. Tíz percz mulva kész vagyok s ha vinni
akarsz valahova, rendelkezésedre állok.
– És hová vinnélek? Hova nem mehetnél az én pártfogásom nélkül is? Mert
hogy ugyancsak kicsíped magad, ebből a sok szappanból, olajból és
parfümeriából bőven tapasztalom. Talán csak nem megint a Nádor-utcza
felé készültél?
– Megeshetik.
– Úgy hallottam, hogy egy idő óta feléjük sem jársz.
– Tudod, pajtás, féltem, ha sokszor látnak, könnyen rám únhatnak.
– Lehet. Nekem azonban azt beszélte kanonok bácsi, hogy megaprehendáltál
valamiért, pedig mondtam már neked: ne félj, míg engem látsz.
– Barátom, te sokfélét mondtál már, de ezt az egyet véletlenül
kifeledted.
– No ha nem mondtam, akkor gondoltam magamban, a mi egyre megy.
Mindenesetre pedig mondom most, én, a ki soha sem szoktam bolondot
beszélni, kivévén a képviselőházban.
– És mért épen ott?
– Mért? mert hazafias kötelességem. Mert hű akarok maradni választási
programmomhoz. Meg sem választanának többé, ha egy beszédem alatt az
elnök legalább háromszor rendre nem utasítana. De tudod-e, mi a nagy
ujság?
– Erdélyben?
– Ott nincs más, mint másfél öles hó. Bocsánat, tartsuk meg a törvényt;
három métert akartam mondani. Rá szavaztam az új mértékre, épen úgy,
mint mikor havonként a ház költségvetését terjesztik elé, és ellene még
eddig soha oppositio nem mutatkozott.
– Tehát itt történt valami?
– Itt; és pedig épen a Nádor-utczában, a hol nagy családi gyűlés volt
vasárnap reggel. Dorozsmayné húgom összehítta az «ötös bizottmány»-t.
– Az ötös bizottmányt?
– Így szoktuk nevezni. Össze is gyűltünk mindnyájan, kik e gyűlés tagjai
vagyunk. Az özvegy, leánya, én és kanonok bácsi.
– Ez mindössze csak négy.
– Négy, sem több, sem kevesebb. De tudnod kell, hogy ezen gyűlésben
Esztikének három szavazata van.
– Akkor meg hatan voltatok.
– Patvarba veled, hogy mindenbe bele fecsegsz, a mihez nem értesz. A pap
votumát nem szoktuk számítani. Nálunk még áll az ősi alkotmányos elv,
hogy vota non numerantur, sed ponderantur. Ha kiment fejedből a diák
szó, megmondom magyarul: a szavazatok nem számíttatnak, hanem
megfontoltatnak.
– Köszönöm a szíves leczkét, igen le vagyok kötelezve.
– Egybegyűlvén a teljhatalmú ötös bizottmány, Dorozsmayné, leánya
kivánatára, indítványozta, hogy az esküvő Arthur gróffal elhalasztassék
azon időre, míg Esztike életének tizennyoczadik évét betöltötte.
– Hogy az esküvőt elhalaszszák? Az égre kérlek, ne tréfálj.
– Tekintve az indítványozót, tekintve, kitől származott a kivánság:
azonnal láttuk, hogyha én és kanonok bácsi ellenkeznénk is, borzasztó
kisebbségben vagyunk.
– És mikor lesz Esztike kisasszony teljesen 18 éves?
– Ah, ah, te már a nők éveiről kérdezősködöl! Ez oly lovagiatlan
merénylet, melyhez csak távollétemben szokhattál. Különben pedig Esztike
húgom épen augusztus hó 20.-dikán, István királyunk napján született.
– Tehát nyolcz hónapra történt az elhalasztás!
– Nyolcz hónapra. Épen elég arra, hogy addig sok víz lefolyhasson a
Dunán.
– És mit fog erre Arthur gróf mondani?
– Mit fog mondani? De már ez kizárólag az ő dolga. A bizottmány is
egészen ráhagyta, hogy azt felelje, a mi neki tetszeni fog. De nehogy az
elhalasztás puszta ürügynek látszassék, elhatároztuk, hogy doktort
hivunk, s csak ennek hivatalos attestatuma alapján mondjuk ki az
elhalasztásnak szükséges voltát.
– Eredj a pokolba az ilyen oktalan fecsegéssel.
– Igazad van. A dolog csiklandósnak mutatkozott. Elhivattuk a doktort,
még pedig a legelsőt, a leghiresebbet a városban, tehát az országban.
Nem mondom, melyikét, mert a többi megorrolhatná classificatiomat. Elég
az hozzá, hogy meghivásunkra eljött és megvizsgálta a leányt.
– Zoltán! megfojtalak…
– Eleinte Esztike húgom sem akart vállalkozni, mert csak az ég tudja,
mit gondolt olyan doktori operatióról, a midőn az forog kérdésben,
férjhez mehet-e a leány, vagy nem?
– Hah vén gonosztevő! most készülj, mert kidoblak az ablakon.
– Mi a mennykő lelt, hogy így dühösködöl? Nem a te húgod Esztike, hanem
az enyém; az is csak tiszteletből az öregek iránt. Denique, minden
szerencsésen ment végbe. Semmi kopogtatás, semmi hallgatózás a mellkas
bensejében. Még hévmérőt, vagy salicilsavat sem használt. Csak
megtapintotta üterét, megfogta mindkét kezét és tíz másodperczig a
szemébe nézett. Ekkor fönhangon kiáltá: világos, tökéletesen világos, ez
a kisasszony nem mehet férjhez, éltének teljes 18 éves koráig! Én
tentát, pennát, papirt hoztam; a doktor megírta az orvosi bizonyítványt,
kanonok bácsi ráragasztotta az egy forintos bélyeget, Dorozsmayné húgom
pedig markába nyomta az 500 forintos honoráriumot. Ennyiből állott az
egész.
– És aztán elküldték a grófnak?
– Stante sessione. Kanonok bácsi hordárt akart hivatni, de mi jobban
tudván, mit parancsol az illendőség ily nagy urakkal szemben,
Dorozsmaynénak komornáját ültettük kocsira és elküldtük Bendeffy Károly
grófnő szállására, a József-térre, úgy a családi gyűlés határozatát,
mint az azt támogató orvosi csalhatlan bizonyítványt.
Pál báró hitte, nem is hitte, hogy mindez megtörtént, s hogy épen így
történt; mert Bogárdy Zoltán uram, egy kis ártatlan tréfáért, nagyon
könnyen elbánt a históriai igazsággal.
Száraz idő, kemény fagy az utczán, tehát gyalog indultak. Pál bárónak
lábán ugyan fázott egy kicsit a könnyű fénymázos topánka, de a gondolat,
hogy hova megy, fölmelegíté egész valóját.
Utközben még beszélgethettek.
– Gonoszul fog esni Arthur grófnak ez a rögtönzött elhalasztás –
vélekedék az ifjú. – Oly közel volt czéljához s most megint csak a
jövővel biztatják.
– Qui habet tempus, habet vitam. Megmagyarázom tudós idézetemet: a kinek
ideje, annak élete is van. Mert az elébb oly példás alázatossággal
köszönted meg.
– Szerelmes vőlegénynek január elejétől augusztus végeig várni! Megöli
addig az unalom.
– Inkább attól félek, nagyon is sok mulatsága akad. A hirre, hogy ő
méltósága nehány kerek milliót feleségül vesz, a hitelezők undok fajzata
módfölött megjuhászodott. Nagyon félek, hogy ezt az elhalasztást balul
magyarázhatják s akkor lesz dolga Porczogh bárónak, míg egy csapat
zsidót kapaczitálhat.
– Ad vocem, Porczogh báró: miféle ember ez?
– Hát báró. Igazi korhely, de okos ficzkó, a milyen belőled is válhatik,
ha bölcs apai oktatásomra hallgatsz.
– Rossz ember?
– Nem követ el nyilvános aljasságot. Még kevésbbé fog összeütközésbe
jőni a büntető törvényszék valamely paragrafusával; de e két határon
belül mindenre képes.
– Minő érdeke van, hogy Arthur gróf szekerét mindkét kezével tolja
előre? Mert ha tudom, hogy Ritkóczynével rokonságban van, eltalálom, ki
rágalmazta Zsuzsi néni előtt a Dorozsmay-házat? És nem is más hozta
forgalomba a mendemondát, hogy menyasszonyt küldtek rám hazulról.
– A mit bizonyosan nem tudok, arról nem beszélek. Különben nem
követelhetném, hogy a világ minden szavamat szentnek tartsa. (Pál báró
szerényen köhintett.) Porczogh báróról pedig azt hiszem, hű pajtása
Arthur grófnak, soha meg nem lopta, de szépen segítette a
tönkrejutásban. Most nagyon óhajtaná, ha barátja, felesége pénzén, újra
nagy házat tarthatna, hogy eljárjon oda és esetleg előnyös házasságot is
szerezhessen. Mondják, nem gazdag, de megél jövedelméből, különösen ha
lovagias szolgálataiért a költségi számlát mások fizetik. Azonban
megérkeztünk. Menjünk fel, mert magam is kiváncsi vagyok megtudni, mit
feleltek a József-téren az esküvés elhalasztására.
Ott fönn a ragyogón világított termekben minden régi alakjában
tündöklött. Csakhogy a nagy grófnék közül mentől kevesebbet látunk. Mert
csodálatos távirdai összeköttetésben élhet e faj, ha mindig úgy
cselekszik, mintha összebeszélt volna. Arthur gróf pártja duzzogott, de
mások új reményre ébredtek.
Pál báró mélyen meghajolva a ház asszonya előtt, később Esztike
kisasszonyt keresé fel, a ki, bármint érzett, gyermeksége óta szoktatva
volt arra, hogy egy látogatónak elmaradását és ismét megjelenését
tudomásul se vegye. Így kivánja ezt a saloni élet, a bevett szokás és e
törvény alól igazán érző szív sem mentheti fel magát.