mindenikéről megmondod, melyik évtizedben épült? S ha minden régibb
épületet megnéztél, elismered, hogy harmincz év előtt Pesten az
architekturáról azt sem tudták, minő fán terem? Építőmester, ács,
kőműves akkor is volt; ezek rakták ide téglából, kőtöredékből és
vakolatból e szörnyű falakat. Jámbor lelkű Hild építőmester merészkedett
itt először a házak közepére, vagy két szélére, nehány lapos pillért
odabiggyeszteni. Mindjárt ki is kiáltották lángésznek, megbizták a
lipótvárosi bazilika tervezésével, s mi lett belőle? az égbe nyúló kúp,
melyre már a vasfedelet is felhúzták, összeomlott, a templom külső
falait pedig egészen át kell alakítani.
– Hol lesz az országháza?
– Arra nem vezetlek, mert ott ma még csak por, pocsolya, árok és
szemétdomb van. Félek, megszürkül a bajuszod, míg az új házban
perorálhatsz. Azonban kettőt ütött az óra, menjünk ebédelni.
– Pártolom az indítványt. Hova megyünk?
– Majd jó helyre viszlek. De ne félj, nem véres szájú politikusok közé,
mert az nagyon unalmas; mindegyik felül akarja haladni a másikat a
«Csákány Laczi» stylusban, aztán csak otrombaság származik a
vetélkedésből. Nem szenvedhetem kés, villa, pohárcsörgés között a
pártvitákat, de még a czigányzenét sem, ha ebédelek.
– Még a czigányzenét sem? Hah! tetten kaptalak: hazaáruló!
– Elmégysz este a színházba?
– Megbiztam legényemet, szerezzen jó zártszéket a földszinten.
– Legényedet? azt a székely góbét? No az ugyan nem kap, de majd segítek
a bajodon. Én már korán reggel két zártszéket hozattam. Az egyiket egy
szép asszony számára, a ki a mult ülésszak alatt szívesen ült mellettem,
most azonban «általam bővebben nem vizsgált okokból» rám sem akar
ismerni.
– Köszönettel fogadom a jegyet; de szabad lesz megfizetni az árát?
– A mint tetszik.
Ebéd után elváltak s mindketten hazamentek pihenni az álmatlanul töltött
éj után.
Midőn pedig a fiatal báró a színházba lépett s helyét elfoglalá, már ott
találá bőbeszédű képviselőtársát.
Időközben már gondolkodott a fiatal ember: tulajdonkép miféle ember
lehet ez a Bogárdy Zoltán? Mindenesetre derék gyerek, csakhogy a
beszédét nem kellett betűértelemben venni.
És mintha csak ő rá vártak volna a színházban, rögtön rá kezdték a
nyitányt.
Működött Wagner Rikhard csodálatos múzsája. A hangszerek zúgtak,
csörömpöltek, sípoltak és sivítottak; majd alábbhagyott a falakat
repesztő harsogás s arra hegedűk, fuvolyák permeteztek, végre oly vékony
selyemszál lett a dologból, mint a méh dongása, a szúnyog sziszegése, de
midőn azt várta volna a hallgató, hogy mindjárt «elfogyott a nóta»,
egyszerre olyan bumm-ot ütöttek a nagy dobra, hogy az egész színház
megijedt és keresztet vetett magára. Az is, a ki el volt merülve a
zeneélvezet bájaiban, az is, a ki illedelmesen elszundikált.
Így ment ez jelenetről jelenetre és a hallgató soha sem tudta, minő
kikeresett meglepetés vár rá a legközelebbi ütenyben. Pedig a zenében,
mint a versben, rímet és kötött formákat keresünk, itt pedig semmi más,
mint végtelen czikornya, viharos bömbölés, vagy a lágy zefirnek elszálló
sóhaja, mely úgy van összetákolva, hogy sehol sem kezdődik, sehol nem
végződik, csak mikor a szerző is kifogy mesterkéltségeiből.
– Tetszik neked ez a muzsika? – kérdé az ifjabb hallgató idősb
pártfogójától.
– Egyebet nem mondhatok, mint hogy bámulom az embert. Hogy szerezhetett
annyi zenei tudományt, ha lelkében nincs gondolat, fönség és poezis?
Engem ingerel, fáraszt, rászed, megcsal, de magával el nem ragad. Pál!
ez a czinczogás nem egyéb, mint gúnydal Beethovenre.
– Te ismered, szereted Beethovent?
– Mért ne? nem volt-e titokban olyan republikánus, mint én?
– De akkor mit beszéltél te nekem a mult éjjel kilencz rőf hosszú
szonátákról, miket soha meg nem hallgatsz, inkább 20 fok hidegben
strázsát állasz a sóház kapuja előtt?
– Pokolba az ilyen fifikus észrevételekkel. Hallgass, nem vagy többé
kolozsvári diák.
Ez felelet volt, ha mindjárt nem is oly könnyen érthető. Nagyon közelről
kellett Zoltán urat ismerni, hogy eligazodhassunk szójárásaiból.
Az is feltünt, hogy e különös ember nemcsak a zártszéki, de még a
páholyi közönséget is jól ismerni látszott. Fiatal társa, ha valamely
feltünő egyéniségéről tudakozódott, mindig kielégítő választ nyerhetett.
Valósággal két külön ember lakott benne. Józan, értelmes, méltányos és
igazságszerető, ha itélt, de ha jó kedvéből, vagy mint mondani szokták,
azért beszélt, hogy saját szavát hallja, és recsegő hangját szabadon
eresztheté, csak arra figyelt, hogy frázisai pattogjanak.
– Lásd, öcsém, itt a páholysorokban, ez azon fényes koszorú, melyről a
hirlapok úgy szólnak, mint a születés, vagyon és értelmiség
arisztokracziájáról. Nézz szemükbe, s megtalálod bennük, a mit kerestél?
Látsz itt egy arczot, melyről vélhetnéd, Árpád vezéreinek valamelyikétől
származik? Nézd ott balra azt a három páholyt; ott magyar zsidók ülnek,
ámde rájuk is lehet ismerni. Igaz, hogy Ábrahám patriarkának
fotografiája nem maradt ránk, de miután e faj az egész világon hasonlít
egymáshoz, föltehetjük, hogy épen ily arczok művelék hajdan Israel
országát. Lásd, még az örmény nagy urakra is ráismersz. A finom öltözék,
urias modor, udvarias mosoly nem vetkőzteti ki őket eredetükből.
Láthattál ezekhez hasonlókat Erdélyben eleget, csakhogy ott Szarukám
vagy Dajbukát nevet viselnek.
Hallotta, nem is hallotta Pál báró ezen hiábavaló elmefuttatást, mert
fürkésző szeme a földszinti páholyok egyikén akadt meg.
A két első helyet nők foglalták el. Szemközt a színpaddal sötét, majdnem
gyászfekete öltözéket viselő hölgy. Még szép, még nem idős, de már nem
menyecske. Mindenesetre azon szegedi vagy kecskeméti fajból, mely ha
megszorítanák, ma is meg tudná főzni a paprikást s készítene hozzá
aranysárga tarhonyát saját szép kezével.
Szemben vele szelid, nyájas, barátságos és rokonszenves leányka, alig 17
éves és figyel az előadásra, mert épen most emelkedik fel a függöny a
harmadik felvonásra.
A leányka háta mögött feltünőleg elegáns dandy állott, de termetét és
arczvonásait illetőleg nem föltétlenül ajánlatos külsővel. Hanem a nagy
uraknak mindenfajú arczél jól illik. A milyenek ők, olyannak kell lenni
az eszményi szépnek is. Középtermetű, kövér, húsos alak, s még elég
fiatal, de az élvhajhászat fáradalmai s a kimerültség jelei
eltörölhetlen betűkkel vannak homlokára írva. Mintha már kopaszodni
kezdene; szeme alatt gyanús kékség, ajkán a világ megvetése. Úgy viseli
magát, mint a ki nincs itt tulajdonképeni helyén. Csak a vak sors
szeszélye csapta ide; épen mint midőn valami ritka és igen divatos déli
virágszál az urodalmi kertész szívességéből tiszttartóné asszonyom ő
nagysága virágedény-csoportozatába téved.
– Kik ezek?
– Kik? – felelé hazafias redőkbe vonva homlokát a szélsőbaloldali
képviselő. – Páholyba járó közönség, mint a többi. Mert mint jó barátod,
kollegád és erdélyi patriotád, óhajtottam volna, hogy az egész
szinházban épen csak ezeket észre ne vedd.
– Patvarba, olyan veszedelmesek volnának?
– Járatlan vagy Israelben, drágalátos gyermekem, különben tudnád, hogy
azon helyütt semmi kereseted, ha csak készen nem vagy arra, hogy három
hét mulva golyót röpíts agyvelődbe. Mert az a páholy a fiatalság
halálverme; a kik oda bejutnak és czélt nem érnek, mind a vész és
kétségbeesés martalékai. Most épen Bendeffy Arthur grófon van a sor.
Ennek is e páholy utolsó reménye és menedéke s ha e kikötőben hajója
horgonyt nem vethet, irtóztató pusztulás s az ország valamennyi
liczitaczionális dobjának megperdülése veszi körül. Utána másik, ki
tudja hányadik? jő s az eredmény hasonló. Mint a mesében a mágneshegy,
úgy vonzódik oda az előkelő világ ifjúsága. Ez Pesten most az, a mi
Angliában a derby-nap első díja. A ki azt, s a vele járó fogadások díját
megnyerte, herczegi vagyont kapott markába. Azért oda se nézz erdélyi
kis bárócskám, mert testestől-lelkestől az ördögé vagy. Egy mosoly onnan
s vakon szavazol Tisza Kálmánnal, ha mindjárt azt kivánná is, hogy
podgyászostul együtt menjünk a bécsi Reichsrathba.
– Átkozottul kiváncsivá teszesz barátom. Én azonban nem látok ott
egyebet, mint derék mamát, angyali szép leányát és háta mögött azon
boldogot, kit Bendeffy Arthur grófnak czímeztél.
– Természetesen, hogy nem láthatsz többet itt a szinházban. Mert ha a
leány szép, megengedem, nagyon szép is, s körül van övezve a mennynek
minden gyönyöreivel: mégis otthon hagytak valamit; a mit különben mások
sem szoktak ide, a szinházba czipelni.
– Mi lehet ez?
– Magában véve semmi. Csekély házibútor; legföljebb 250 forintot ér, s
mint a lapok hirdetései közt olvashatod, fűnek-fának ajánlják olcsó
áron.
– Miről beszélsz?
– Neve e házibútornak: tűz és betörés ellen biztosított pénzszekrény,
Wertheim és Wiese gyárából. Hanem a mit így kinálgatnak, az szép és új,
de üres; míg az, a mit e hölgyek otthon hagytak, régibb, kopottabb,
hanem ezelőtt három esztendővel négy ménkű nehéz millió hallgatott
benne.
– Ah, négy millió? most pedig megcsappant az összeg?
– Nem; megszaporodott. Most már a szekrény tartalma testvérek közt
megérhet öt milliót.
– Ezer ördög, van ennyi pénz együtt a világon?
– Akad néha. Majd megszavazol te ennél tízszer is többet egyszerre.
Akkor a pénzügyminiszter ő excellencziája azon szerencsében részesül,
hogy 24 óráig néz az 50 millióra; másnap bottal ütheti nyomát; elvitte a
bécsi, berlini, frankfurti zsidó.
– És hogy hívják ezt az öt millió forintos hozományt?
– Szerencsétlen, még nevét is tudni akarod! Mi gondod rá? nem erdélyi
embernek szánták a kövér prédát. Egyébiránt megmondhatom nevét, már csak
azon okból, hogy ismerd meg a veszedelmet és kerüld mint a mérges
kigyót. Nem grófi, nem is bárói csemete. Egyszerű nemes embernek
örököse: Dorozsmay Esztike.
– Dorozsmay Esztike? mintha nem most hallanám először e nevet.
– Oh, nem kétlem. Ezerszer olvashattad a hirlapokban. Mert a hol
megjelenik, azt úgy hirdetik, mint a nap legnevezetesebb eseményét.
Pál báró ezután ismét az előadás folyamára látszék figyelmezni, de csak
arra gondolt, kitől és hol hallotta ő már egyszer e nevet említeni?
Sok fejtörés után, majdnem kétségbe esett, a mint egyszerre
visszaemlékezik mai reggeli megérkezésére, s hogy Varjas Andoriás uram
beszélt ilyesmit s kapott is érte szigorú rendreutasítást.
VII.
(Odaviszik a fiatal embert, a hova nem várta. Hogy mi következik ily
odavetett kérdésből: ön erdélyi? az csak a könyv végén derül ki.)
Az ülésszak szokott lassúsággal megkezdődött. Még alakulva sem volt a
ház s Bogárdy Zoltán urat harmadszor rendreutasítá a korelnök. Annyiba
sem vette, mintha a czinege fütyült volna a szomszéd múzeumkertben.
Gencsy Pál báró ezalatt lelkiismeretesen beleszokott mérsékelt ellenzéki
szerepébe. Kényelmes helyzet ez, melyben az ember a rosszért másra
hárítja a felelősséget, a jó eredmény hasznában és dicsőségében pedig
tele marokkal osztozik. Mint pártjának jelöltjét, beválasztották a «jogi
bizottmány»-ba, mely állásra a kolozsvári egyetem itélete szerint épen
«elégséges» képessége volt.
Október hava is elékerült a naptárból s miután ezen évben a delegácziók
Pesten üléseztek, semmi sem akadályozá a munka folyamát. Már mit a
képviselőházban szoktak munkának nevezni.
Egy hétfőn épen végére járt az ülés s a fiatal báró összeszedte a
kiosztott nyomtatványokat s tudja Isten miről gondolkodva, lehajtá fejét
s várá az elnök megszabadító szavát.
Egyszerre érzi, hogy valaki a háta mögé kerül, vállára teszi kezét s
Bogárdy Zoltán fintorított bajuszát pillantja meg.
– Te vagy öreg?
– Öreg? No már az ilyen megszólítást szeretem; látszik, hogy
megérdemlett tiszteletben tartod barátodat.
– Parancsolsz velem?
– Valamire felszólítlak, ha kedved lesz rá. Jer velem ebédelni. Onnan
haza viszlek; öltözz fel s bizonyos helyen bemutatlak.
– Bizonyos helyen?
– Tanuld meg, hogy a bizonyos hely alatt néha igen correct jó helyet
szoktam érteni.
– Ah eltalálom; meglátogatjuk a zártszéki szomszédnőt.
– De már oda ilyen sárgaszájú bibiczfiókot nem viszek. Igaz, kibékültem
vele s most ismét «általam bővebben nem vizsgált okokból» rám emlékezik.
– Vedd szerencsekivánatomat. Hova megyünk?
– Oda, a hol az eszed is járt, a midőn megszólítottalak. Nem hallottad,
hogy nagy toilette-t kell csinálnod? Bemutatlak Dorozsmayné ő
nagyságának, a kinek férje jó barátom volt s most is elvetődöm néha az
özvegy házához.
– Zoltán!
– Nos?
– Ki mondta nekem, hogy be nem lépnél oly házba, a hol pipád füstjét az
asszony szemébe nem fujhatod?
– Szokásom a tapasztalatlan fiatal emberből bolondot csinálni.
– Gonoszság kovácsa, az ifjúság megrontója: ki mondta nekem, úgy
kerüljem e házat, mint a mérges kigyó fészkét?
– Ezt igen bölcsen mondtam. Szerencsétlenségedre, nem fogadod atyai
intéseimet. Erővel a verembe akarsz veszni, tehát veszsz. Különben pedig
ismerőseim nem szokták minden szavamat mérlegre vetni; mert én csak itt
a képviselőházban beszélek egész komolyan s mégis rendesen kinevetnek.
Úgy lett, mint tervezték. Elébb tisztességesen megebédeltek; onnan
átmentek a báró szállására s Bogárdy Zoltán két virginia-szivarnak is
felét-felét kiszívá, míg barátja tetőtől-talpig «a quatre épingles» újra
öltözött.
Ezalatt Varjas Andoriás a lehető legcsinosabb bérkocsit állítá a kapu
elé s midőn az urak felültek, ő is a kocsis mellé kapaszkodék.
– Mit akar kend ott?
– Semmit, csak ismerem kötelességemet; kár hogy nem kaptam olyan kocsit,
hogy hátul állhatnék rajta.
Az urak nevettek. Szép látvány lett volna estélybe menni bérkocsin,
hátul kipödrött bajuszú vén huszárral.
– Leszáll kend onnan?
– Igen is, ha úgy tetszik parancsolni. De meg ne tudja Zsuzsi néni ő
méltósága, hogy az én uram nagy parádéba csapta magát és huszár nélkül
indult el, mint valami éhes vándorló szabólegény.
Öt percz mulva a kocsi megállott a Nádor-utczának egyik legpompásabb
három emeletes háza előtt, mely különben nem volt palota, miután
földszinten boltok nyiltak, a felső emeletekben szállásbérlők laktak, az
első emeletet azonban kizárólag a gazdag özvegy háztartása vette
igénybe.
Bogárdy Zoltán kifizette a bérkocsit, a mi jelenté, hogy vagy sokáig
maradnak itt, vagy gyalog térnek vissza. Az ifjú bátorkodék megjegyezni,
hogy ez első látogatás levén, csak perczekig időzhetnek, idősb társa
azonban vállát vonogatá s mindketten felmentek a lépcsőn.
Mintegy esti hat óra lehetett. Tehát e családnál már ebéd után. A
szobasorokban gázlámpák égtek, a sötétszürke bérruhába öltöztetett
cselédség ajtót nyitott s az érkezők bejelentés nélkül léptek a belső
szobák szentélyébe. Minden arra mutatott, hogy gazdag urak a
Dorozsmayak, de még mindig ragaszkodnak a középosztály életmódjához.
A hova jutottak, nem volt terem, csak három ablakos nagy szoba az épület
közepén. Innen minden irányban kettős szárnyú ajtók vezettek a szomszéd
szobákba. Minden ajtó tárva-nyitva, mindenütt fény, gazdagság, izlés és
kényelem.
A háziasszony pamlagok és magas hátú karszékek tömkelegében nehány igen
feszes magatartású nővel társalkodott. A szemközti ajtón túl
zongoráztak; nehány kisasszony s több úr képezé a társaságot.
Jól esett a fiatal bárónak, hogy megérkezésük semmi feltünést sem
okozott. Látszott, hogy olyan ház ez, a hol az elfogadási napon
jőnek-mennek a látogatók, és ott keresnek társaságot, a hol kedvük
tartja.
Bogárdy Zoltán még csak most bocsátotta szabadra eddig karöltve vezetett
barátját. Avval se törődött, hogy ő egyedül van itt fekete
sétaöltönyben, aztán közelebb lépve a háziasszonyhoz, megtörtént a
bemutatás igen polgári módon.
– Kedves húgom, kegyes engedelmeddel bemutatom neked képviselőtársamat,
Gencsy Pál bárót.
Dorozsmayné ő nagysága könnyedén meghajtá fejét, mondá, hogy örül az
ismeretségnek, s ezzel vége lett a szertartásnak.
Zoltán úr azonban nem elégedett meg azzal, hogy pártfogoltja csak egy
legyen az itten bejárók közül, hanem igyekezett őt az előtérbe vonni.
– Pál barátom, – mondá, – nem tartozik az én pártom soraiba, de mégis
ellenzéki. Hatan esküdtünk össze, hogy megtérítjük, de mindeddig
sikertelenül. Ha pedig ide jött, a hol a kormánypárt hívei vernek
fészket, soha többé vele nem boldogulhatunk.
– Akkor annál becsesebb rám nézve Zoltán bátyámnak ezen feláldozó
önzéstelensége, – felelé a ház asszonya. – De mi jut eszembe? Tán épen
báró úr azon utitárs, kivel ketten rohamra indultak az egyház ellen? Ott
tarokkozik kanonok bácsi a harmadik szobában, és elpanaszolta nekem,
mily eretnek játékot űztek vele. Részemről megadom az amnesztiát, csak
tanácslom, ne nagyon törekedjenek házi papom szeme elé kerülni.
Ezzel Pál báró felé fordult.
– Remélem uram, legalább három remek beszédet tartott már a
képviselőházban?
– Bocsánat asszonyom, de bizony én még eddig egy kedvem szerinti
«éljen»-t sem kiáltottam.
– Még akkor sem, a midőn Zoltán bácsi beszélt és rendre utasították?
– Akkor pártállásom tiltotta a helyeslést, de várva várom az alkalmat,
hogy valamely hazafias kifakadása fölött tapsolhassak.
Magától érthető, hogy az ily beszédek csak arra valók, hogy mondjon az
ember valamit. A jelenlevők hamar visszatértek félbenhagyott társalgási
tárgyukra s egy grófné (nevezzük meg, özvegy Bendeffy Károlyné), a kinek
fia a leányok körében mulatott, kegyesen elismeré, hogy mai napon a nem
czímes nemesség között gyakrabban találkoznak oly családok, melyek a
nemzeti királyok alatt is virágoztak, míg a főrendűek csak az ausztriai
ház kegyének köszönhetik rangjukat. Oly vallomás, melyet a grófné saját
köreiben semmi áron ki nem bocsát ajkáról.
Pál báró mély tisztelettel látszék a grófné tudós megjegyzésére
hallgatni, de ezalatt másutt járt az esze. Miféle ember ez a Bogárdy
Zoltán? hogy ijesztgette őt e házzal s kiderül, hogy itthon van e
termekben, a háziasszonyt húgának nevezi és tegezi! Hát az a kanonok
bácsi mit keres e protestáns háznál? Ismerték egymást, s még jó reggelt
sem mondtak a találkozáskor!
Oly helyen ült, hogy akadály nélkül beláthatott a szomszéd szobába. A
ház kisasszonyát már látta a színházban. Akkor, messziről, nagyon szép
leánynak találta: most közelről az égből leszállt angyalnak.
És a mint így nézegeti, nehány sikertelen kisérlet után szemük
összetalálkozott; az ifjú tiszteletteljes fejhajtással fejezé ki
hódolatát, a leányka észrevette a figyelmet s lekötelező mosolylyal
viszonzást intett, de aztán megint a körötte álló urak beszédére
hallgatott.
Pál úr csakhamar észrevette, hogy itt az asszonyok között nem a maga
helyén foglalt széket s készült átmenni a leányok társalgási szobájába.
De nem könnyű feladat ez ott, a hol sok ismerős között egyedül idegen az
ember. Jól tudta, hogy ha ő oda lép, az urak egyszerre elhallgatnak, s
aztán kárörvendve mosolyognak, ha az új arcz zavarba jő és beszédében
akadozik.
Különösen pedig Bendeffy Arthur gróf szeméből látszott ki a rosszakarat
és ellenséges indulat. Ő méltósága kényelmesen helyezkedett el egy
karszéken, épen szemközt a házi kisasszonynyal és igen érdekes
történetkét beszélt el a város legmagasabb köreiből. Fesztelen
viseletével főleg azt kivánta a jelenlevőkkel elhitetni, hogy ő e házban
jobban érzi magát, mint más jelenlevő, sőt esetleg több is eléadhatja
magát. Az urak mind tegezték egymást, a leánykák pedig nagyobbrészt gróf
vagy báró czímen szólíták őket.
De mi történik?
Esztike kisasszony egyszerre fölkel helyéből, társnői mint adott jelre
követik példáját s mindnyájan a nagy szobába gyülekeznek, a hol a
háziasszony elnökösködött. Ezen hadi mozdulatra a férfisereg is
«front»-ot változtat, a körben álló székek háta mögé sorakozik, s
mindenkinek azon leánykával kellett megelégednie, a hova épen sorsa
juttatta.
A gróf urak nem tudták elhatározni, mit jelentett e saloni forradalom?
De tény maradt, hogy az eddig elszigetelt új arcz nyert legtöbb előnyt;
mert a házi kisasszony oly helyet választott, hogy Pál báró épen a háta
mögé esett.
E pillanatban Bogárdy Zoltán bácsi, a ki ezalatt minden szobát bejárt,
büszke mosolylyal közelített a ház asszonya felé s mondá:
– Szépséges húgomasszony, jó hírrel jövök; megtaláltam kanonok bácsit s
békét kötöttem az egyedül idvezítő szent eklezsiával. Nagy munkámba
került, mert épen most fogták el a pagátját s ezt úgy tekintette, mint
jogtalan erőszakot az egyházi tulajdon ellen. Megigértem neki, hogy én
fogom indítványozni a polgári házasság behozatalát, s minthogy ezen
esetben előre meg van bukva a kezdemény, tehát megbocsátotta a vasuton
szenvedett inzultácziót.
A gróf urak és grófné mamák igen «közönséges»-nek találák az ilyen,
klubba és kávéházba való tréfákat; de Zoltán bácsi dicsőségének
tartotta, ha mint «enfant terrible» szerepel, s aztán visszavonulva,
Esztike mellé állott és csendes hangon mondá:
– Végig hallgattuk a multkor a jövő zenéjét, s tökéletesen
egyetértettünk Pál barátommal, hogy ki volt a páholy hölgyei között a
legszebb?
Ezzel tovább állt s barátját és a ház kisasszonyát magukra hagyá.
Pál báró folytatni akará a felvetett s igen háladatos társalgási
tárgyat, a midőn Esztike kisasszony egészen közönyösen, de mint a
következmény bebizonyította, valósággal végzetszerű véletlenből, kérdé:
– Báró úr, erdélyi?
Pál báró ezen szó, Erdély, hallatára egyszerre tizenhat kötetre terjedő
regénytárgyat fedezett fel; csodálatos ékesszólással beszélt a szelid
domb alján fekvő Gencsről, az ódon, de esetlen alakú szöglettornyokkal
erősített udvarházról, a megholt anyának művészietlenül faragott
sírkövéről, a szigorú apának gazdasági gondjairól, három
leánytestvéreiről, végre ama köszörűletlen gyémántról, Zsuzsi néniről,
ennek ártatlan előitéleteiről, forró szeretetéről, jóságáról, önzéstelen
feláldozásáról, s maga is csodálta, hogy Esztike kisasszony mindezt
érdekkel hallgatta, sőt néha fölvilágosítás okáért még kérdéseket is
tett!
Képzelhetlen gyorsasággal telt ezalatt az idő, az öreg grófnék fiatal
kisérőikkel már eltávoztak; a harmadik szobában tarokkozók bevégezték
napi munkájukat, a vendég kisasszonykák után is kocsit küldtek hazulról,
úgy hogy végül csak Arthur gróf, Zoltán bácsi s a fiatal báró maradtak
és készültek búcsut venni.
Hogy valakinek eszébe juthatott volna, tüntetést keresni abban, ki marad
itt legutóljára? szó sem lehetett. Ily rossz izlés ezen társaságban
lehetetlen volt.
[Illustration: Esztike kisasszony mindezt érdekkel hallgatta.]
Tehát egyszerre indultak. A kapu előtt a grófot pompás fogat várta s
midőn felült kocsijára, nem tagadhatá meg ő méltósága önmagától azon
elégtételt, hogy lenéző tekintetet ne vessen azokra, kik gyalog indultak
hazafelé.
– Zoltán! te rejtély vagy előttem.
– És miért? ha szabad kérdenem?
– Minő mérgesen beszéltél a Dorozsmay-ház ellen s azalatt kiderül, hogy
egyike vagy a legszívesebben látott vendégeknek. Félreérthetlen
tekintélylyel lépsz fel a családban; tegezed, kedves húgomnak nevezed a
ház asszonyát, neked több szabad ott, mint másnak. Vigyázz, mert ez az
özvegy még nagyon szép; bele találsz szeretni s akkor vége lesz
államférfiúi szilárd hírednek.
– Öcsém, barátocskám, tanulj udvariasabb lenni az idősbek iránt. Hátha
magam is a leányért járnék oda?
– A leányért! – felelt a báró elképedve, habár tudta, hogy Zoltán
bácsinak soha sem szabad szavait betűértelemben venni.
– Nem lehetetlen! Azt hiszed, tied már a leány? Meghódítottad első
látásra? s most szeretnéd elkommendálni nyakadról az alkalmatlan anyóst!
– Ugyan beszélj már életedben legalább egyszer komolyan. Különben pedig
fogadd forró köszönetemet szívességedért, hogy e dicső házhoz
bevezettél.
– Várjuk meg a regény végét; mert félek, hogy e napot velem együtt
elátkozod. Vetted észre, hogy Arthur gróf nagy kegyben áll a hölgyek
előtt?
– Úgy látszott, követelőleg lép fel ott.
– Követelőleg és nem remény nélkül. Az özvegynek tetszik a nagynevű
grófság. Egyéb nem kell hozzá, mint jól kiszámított roham a leány ellen
s kész az eljegyzés.
– Valószinű.
– Részemről nem pártolom e tervet; de mit tehetek én? Van ugyan
fegyverem a gróf ellenében s tán használni is fogom. Csak annyit mondok
előre, hogy kézfogó is történhetik a háznál: de a házasság csak akkor
bizonyos, a midőn a párocska az esküvő után visszajő a templomból.
Hallgatva folytatták útjokat.
Később Pál báró megjegyzé: