surlódásnak örökre vége van. Épen most kaptam az államvasuti
igazgatóságtól sürgős rendeletet, hogy itteni munkámat adjam át
segédemnek s haladék nélkül menjek három tervezett állomással tovább s
így holnap virradat előtt már útra kelek.
Dorozsmayné kétkedni látszott ezen állítás igaz voltán, de midőn a
mérnök, saját igazolására, kabátja zsebébe nyúlt s a hivatalos
rendeletet eredetiben akarta előmutatni, szólott:
– Elég. Nem szeretem családom körében az «okmányokkal támogatott
bizonyítékokat». Ha nem hiszek a szónak, még kevésbbé hajlok meg a nagy
pecsétes levelek előtt. Mehetsz, mikor akarsz, de ne feledd, hogy míg
élek, mindig itthon vagy e háznál és halálom esetére sem feledkezem el
unokaöcsémről.
– Kérem, nénikém, ne beszéljünk ily dolgokról.
– Van pénzed?
– Engem a kormány tisztességesen fizet, s ezen vendégszerető vidéken
alig van kiadásom. Most is különös bizalom és kettős díj mellett utazom
újabb rendeltetésem helyére, a hol ezelőtt két alámrendelt működött. Az
egyik a vasutat posványon keresztül pilotákra épített gránit-viaducton
akarta keresztülvinni; a másik elkerülte a posványt, de neki vitte a
vasutat egyenesen a falunak s ott nemcsak a bárónak kastélyát, de még a
pápista papnak gót templomát is leromboltatni javasolta. Nekem egy
harmadik irányt kell feltalálnom, hogy csatlakozási pontot keresve,
kényelmesen beroboghassunk a hatvani indóházba.
Ezzel vége volt az audiencziának.
IV.
(Van ebben egy párocskának igen vad-érzékeny eljegyzése; egy másiknak
pedig rögtönzött és igen prózai egybekelése.)
Másnap, bizonyos okok folytán, Dorozsmay Róbert mérnök helyénvalónak
találta utazását ebéd utánig elhalasztani.
Láttuk már, hogy a reggeli s az ebéd közötti órákban volt azon időpont,
melyben Harasztoson hivatalos intézkedések mentek végbe. Ekkor adá
tudtul a ház asszonya akaratát, döntő itéletét «urbi et orbi».
Ott ült tehát a könyvtárban, férjének zöld bőrrel borított karszékében s
becsörgeté a «táblaterítőt», mint leghivatalosabb egyéniséget, s ez
által kéreté Berenczeyné barátnéját és leányát, Róza kisasszonyt, hogyha
nekik is úgy tetszenék, igen szívesen látná őket egy rövid szóra.
Egy másik közönséges szolgával Róbert mérnököt hivatá, a ki valószinűleg
nem nagyon távol rejtőzködhetett, mert nehány másodpercz elteltével már
hódolt a megidéztetési parancsnak. A néni csak kezével intett neki, hogy
üljön le valahová, a hol széket talál.
Csakhamar azután jött Berenczeyné is leányával, s miután ezeket pompás
selyemkarszékekbe ülteté, haladék nélkül így szólt:
– Van itt a háznál két engedetlen gyermek, kiknek rossz hirét hallottam.
Kémeim azt súgják fülembe, hogy Róbert öcsém hirtelen férfi akar lenni s
a kastélyba mulató egyik kisasszonykának olyan dolgokat mondogat, miket
a verseskönyvekben szerelemnek szoktak nevezni.
Ezen bekezdés hallatára Róza kisasszony felugrott székéről s nem
gondolva meg, hogy így legegyenesebben magára vall, követte természete
hajlamát, melyet Isten emberbe és állatba öntött, hogy a hol veszedelem
üt ki, a legelső védelem a megfutamodás.
Mint az ívről lepattant nyílvessző lövődék az ajtó felé, de anyja sem
rest, utána iramodik, útját állja, feltartóztatja s karjaiba ragadja.
– Hova szaladsz a nagy világba, a hol utól nem érnélek? Ne félj, ülj
mellém, mert anyád mellett nem lehet bántódásod.
– Róbert öcsém, – folytatá Dorozsmayné, – igaz-e, hogy te itten
jelenlevő Berenczeynének leánykáját, Róza kisasszonyt szereted, s ha
hozzád megy, elveszed feleségül s boldogul élsz vele holtodiglan,
holtaiglan?
– Igen! – felelé a szögletből Róbert mérnök oly hangon, mely a leányka
fülében úgy hangzott, mintha kisértet szólalna meg a kályha mögül, –
szeretem, s ha hozzám jő, életemnek nem lesz más czélja, mint őt
boldoggá tenni.
– Hallotta ezt Róza kisasszony?
Hallani ugyan nagyon is jól hallotta, de felelet helyett úgy elbujdosott
édes anyja fodrainak és csipkéinek felhőjébe, hogy a két asszonynak mind
a húsz körmére volt szükség, míg onnan napfényre hozhaták.
– Felelj! – mondá most a néni bizalmasabb hangon.
– Csak azt mondd, – folytatá az anyja, – a mit gondolsz, a mit érzesz.
De a szegény kis leány azt hitte, mindjárt rászakad a terem boltozata.
Úgy pihegett, mint a csapó-kalitkában megfogott madár. Hiába biztatta,
ölelte, csókolta anyja; mindent eltűrt, mint az oltáron álló szent
szobor, csak hangot nem adott.
– Gyermek, – szólt Berenczeyné, – e pillanatban egész élted
boldogságáról kell határozni. Nézd Róbert urat, mily esdekelve tekint
rád s várja nyilatkozatodat. Mi téged semmire sem kényszerítünk. Szabad
vagy s akármit felelsz, azontúl is legkedvesebb leánykám maradsz. De ha
föl vagy szólítva, az udvariasság követeli, hogy igen-t, vagy nem-et
felelj.
Még ezen anyai oktatás sem fogott rajta. Szerencsére Róbert szólott
közbe:
– Kedves, drága Róza kisasszony; egyetlen angyalom, reményem és
boldogságom!
Ezen «rövid, de velős» szónoklat végre hatást látszott igérni; mert
lassan és félénken fölemelé fejét a leány s valamit súgott az anyja
fülébe.
– Mit mondott? mit mondott? – kérdék a többiek.
– Azt mondta, – felelé Berenczeyné, – a mint a mama parancsolja.
– Nagyon helyes, – bátorítá Dorozsmayné, – de nekünk fönhangon kimondott
szóra van szükségünk. Oly nehéz az, ha szeretünk, azt mondani, igen, ha
nem szeretünk, csak megrázzuk a fejünket?
Erre a kis leány nagyon világosan megrázá a fejét.
– Hogyan! – kiáltának mindnyájan. – Nem szereti?
A leányka ismét megrázta fejét és anyja fülébe súgott.
– Ah, ez már más; csak arra felelt tagadólag, hogy nem oly nehéz igent
vagy nemet válaszolni.
– Helyes, derék, – kiáltá Dorozsmayné, – tehát ha nem nehéz, halljuk azt
a piczi kis szócskát.
Erre aztán elszállott mégis a leányka ajkáról egy alig érthető hang,
mely igen, de nem is lehetett. De miután fejét most nem rázta, hanem
csendesen lehajtotta, az egész társaság egyhangulag úgy fogadta, mint
beleegyezést.
Róbert előrohant, hogy hálát rebegjen s meg akará csókolni imádottjának
kezét. Ezen igyekezet alatt nyílást talált a leányka s kifutott a
teremből. Vissza sem nézett az ajtóból, különben észreveheti, hogy
ezúttal nem veszik üldözőbe.
– Most azonban – szólt határtalan úrnői hangon Dorozsmayné – az
eljegyzés megtörtént, s ha Isten éltet, meg is tartjuk itt nálam a
lakodalmat mához két esztendőre.
– Hogyan! két esztendőre?
– Én hármat mondtam volna, – veté közbe az anya.
– Kettő elég. A 18 éves kor előtti házasság nem hoz szerencsét. A
leánynak van ideje várni. Róbertnek pedig sok a dolga, s ki kell magát
tüntetnie pályáján hivatalbeli főnökei előtt. Házassági ajándékul készen
fekszik számatokra nálam 50,000 forint. Egy szót se! Egyetlen élő
rokonom vagy s minden hálálkodás sértené fülemet.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ezen érzékeny, helyesebben mondva kissé diákos színezetű eljegyzés után
Arthur gróf is visszatért a fővárosba s ott édes anyja, özvegy Bendeffy
Károlyné előtt mindent elmondott, a mi vele Harasztoson, a Dorozsmay
háznál történt s kijelenté, hogy Hohenmark Louise herczegnőt nőül venni
szándékozik, de édes anyja beleegyezése nélkül eddig még kötelező
igéretet nem adott.
Arthur gróf azonnal tapasztalá, hogy édes anyja a házassági terv
hallatára épen nem lelkesedik föl. Uri szokás szerint a legfőbb kifogás
a vállalat pénzügyi oldala ellen emelkedett. A czím szép, a leány derék,
de a hozomány megdöbbentőleg vékony. A fiatal gróf birtokai pedig már
eddig is több mint fele értékig adóssággal terhelve lévén, úgy
mutatkozott, hogy anyjának aligha igaza nincs.
Másnap már örvendett, hogy a kimenthető folytonos udvarláson kívül egy
határozott szót sem hagyott zálogban. Még fel-feltünt olykor kéjvágyó
szeme előtt a teljesen kifejlődött és gyönyörre ingerlő női alak; de mit
használ ez ott, a hol főleg sok pénzre van szükség? A kielégített
szerelem hamar elröpül s mi marad azután? unalom, bánat, örökös
pénzzavar egy pillanatnyi eltántorodás miatt.
Harmadnapra már útban volt. Bécsben csak meghált, onnan pedig egyenesen
Párisba, a szomorodott szívek vigasztaló Mekkájába robogott azon
elhatározással, hogy fölkeresve régi pajtásait, a világváros
örömtengerébe fulasztja lelkének keserűségét.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
És Louise herczegnő!
Rajta is beteljesedett, hogy várt leány várat talál.
Ezen évben október havában Budapesten időzött az udvar és itt tartá
üléseit az osztrák delegatio.
Egy udvari tánczvigalom alkalmával megpillantá a 68 éves dúsgazdag
Burghammer herczeg a vigasztalást kereső szép leányt; nagyokat
pillantgatott rá, megreszketett egész testében, azután pedig bemutatván
magát, udvarolt, szépeket mondott, vallomásokat tett s még advent első
vasárnapja előtt nőül vette.
Ennyiből áll rövid leirása azon prózai egybekelésnek, melyről jelen
fejezetünk tartalomjegyzékében előre szólottunk.
V.
(Egy pár képviselő megy az országgyűlésre.)
Három teljes év után történt.
Szép őszi éj volt, a midőn a magyar államvaspálya gyorsvonata keletről
Kolozsvárra érkezett.
Csinos fiatal ember ült egy második osztályú waggonban, s míg fénylett a
nap, kedvteléssel gyönyörködött Erdély kies vidékein, de a sötétség
beálltával örömest elszundikál, ha keblét erőszakosan nem feszíti a
gondolat, hogy ő most bevégezte tanulmányait, kiszabadult atyjának
szárnyai alól, új életpályára lép s bejut a nagy világba. Már tudniillik
azon szűkkörű foglalkozási térbe, melyet Magyarország az ő hű fiainak
nyújthat.
Ezt a fiatal embert báró Gencsy Pálnak hitták s eddig Kolozsvár volt a
legszebb város, a mit látott. Otthon meglehetősen szűk körülmények
között nevekedett. Volt három leánytestvére, hanem élt a házban atyjának
testvére, Zsuzsi néni, a kinek épen annyi birtoka volt, mint atyjának,
idősb Gencsy Pál bárónak, s a ki mindig azt mondta, mindenét, a mit e
földön bír, egykor Pál öcscsére, kit rendesen fiának is nevezett,
hagyja, de csak úgy, ha jól viseli magát.
Szerencsére e kifejezés alatt Zsuzsi néni nem nagyon sokat értett. Nem
bánta, ha Pál öcscse bizonyos határon belül korhely diák is volt; nem
sokat gondolt vele, ha az iskolai év végén csak azt hozta haza, a mi
rajta volt, mellé egy vagy kétszáz forint adósságot.
Az első harag és komoly kitagadási fenyegetés akkor tört ki, a midőn
híre futamodott Gencsen, hogy Pál úrfi fényes nappal, délelőtt tiz
órakor, karonfogvást kisért föl egy színésznőt a próbára. E szörnyű
romlottságot valami irigy lélek megírta Gencsre és Zsuzsi néni innentúl
folyvást rettegett, hogy a család egyedüli és utolsó reménye azt a
«személyt» feleségül veszi. Mert a néni gyermekségétől fogva úgy tudta,
hogy férfi csak oly nővel mehet végig az utczán karöltve, a kivel az
egyházban mint jegyeseket kihirdették s nehány hét mulva az esküvő is
bekövetkezik.
Bámult tehát Zsuzsi néni, a midőn öcscse befejezve az egyetemi tanfolyam
utolsó évét, szokott módon igen kopottan, podgyász nélkül érkezék az
apai házba, de egyedül! Szemének sem akart hinni, hogy nem lát leszállni
a kocsiról egy kifestett dámát; nincs a saroglyában nagy koffer s
legalább kilencz tarkánál tarkább kalapskatulya.
Különben pedig a hozott iskolai bizonyítvány nem volt sem jobb, sem
rosszabb a szokottnál, az adósság sem két akkora a tavalyinál, tehát
bútlan örömnap derülhetett fel a gencsi udvarházban.
De azért Zsuzsi néni alig várta, hogy kemény nagybőjti prédikáczióval
lássa el a rossz fiút. Nyomtatásra érdemes beszédet tartott a városi
gonosz és szívtelen asszonyokról, kik a romlatlan ifjúságot elcsábítják
és a veszedelem örvényébe zuhintják. Sűrűn hulltak ezalatt könnyei, míg
végre maga vigasztalá Pál fiát azon álnok és hűtlen szépség miatt, ki őt
bizonyosan egy gazdagabb udvarlóért hűtlenül elhagyta s neki annyi bút,
bánatot és szívbeli gyötrelmet okozott.
Az ifjú csak hagyta beszélni a nénit, mert ez volt a legjobb methodus
vele a békét újra megkötni. Tudta, hogy a ki őt figyelemmel végig
hallgatja, az nemcsak bocsánatot nyer, hanem még meg is dicsérik, mily
okos és szófogadó ember lett belőle.
Arról a karöltve történt sétálásról pedig úgy elfeledkezett már, mint a
tavalyi kalendáriumról, vagy a multkori szent beszédről, melyet a
templomban szundikálva hallgatott végig.
A kemény leczke után a néni két vég finom gyolcsot adott ajándékba
fehérneműre, s egy 100 forintos bankót zsebpénzül az utolsó vakáczióra.
Ezt a Pál bárócskát látjuk mi ma a kolozsvári pályaudvarba megérkezni,
dúsan ellátva mindennel, a mi a gencsi házból, Zsuzsi néni
huzófiókjaiból s a nem nagyon messzi Marosvásárhely boltjaiból
kikerülhetett. A podgyászos kocsiban két hatalmas börönd volt megrakva a
szükségesekkel. Zsuzsi néni ősi szokás szerint egész tepsi pogácsát,
hideg pecsenyét és szebeni turót rakott az utitáskába, hogy meg ne
éhezzék drága öcscse a hosszú úton. A ruhaneműek közé diót, aszalt
szilvát is rejtett, hogy kellemes meglepetésben részesüljön, ha holmiját
kiszedi. Még az urat megillető szolgáról sem feledkeztek meg. Ott
pöczkösködött hátrább valahol hű lófejű székely Varjas Andoriás uram, a
kire rá volt bizva, hogy úgy vigyázzon a méltóságos úrra, mint a szeme
fényére.
Esti 10 óra után tovább indult a vonat Kolozsvárról, de akkor már Pál úr
nem egyedül ült a kocsiban.
Kérem, ne tessék gyanakodni s azt gondolni, hogy fekete bársonyruhás és
regényszerűleg elfátyolozott gyönyörű nő ült melléje, mert Pál úr ily
szomszédságra annyira nem vágyakodott, hogy azon tíz percz alatt, míg a
vonat állott, úgy fújta csibukjából a török dohány füstjét, hogy a
szépnemnek bármely fajtájú példánya sem merészkedett volna közelében
megtelepedni.
Hanem a ki mégis belépett, magyar ruhás, karakán bajuszú, mintegy 50
éves hazafi volt, a ki azonban szeliden és nyájasan üdvözlé utitársát,
kényelmesen elhelyezkedék s bemutatá magát.
– Bogárdy Zoltán, országgyűlési képviselő.
– Örülök. Én is képviselő vagyok. Gencsy Pál Csikszékből.
– Báró Gencsy?
– Úgy neveznek.
– Csak azért kérdeztem, mert a báró Gencsyék jófélék, míg a közönséges
Gencsy ember zsebbevalójának átkozott bécsi szaga van. Ördög bujjék, a
mennyi pecsovics van a világon. Most pedig szervusz pajtás, Isten
hozott, mégysz Pestre?
– Úgy van. Holnap megnyílik az országgyűlés s nem akarnék az ünnepélyről
elmaradni.
– Hm, talán csak nem vagy ily fiatal létedre Tisza-párti?
– Engem mérsékelt ellenzéki programm mellett választottak.
– Fából vaskarika; se hideg, se meleg, az ember nem tudja, húst eszik
vagy halat? Mondhatom, nem a jóféle Gencsyeknek való szerep. Ezek közül
egyet Martinovics apát idejében kicsiben mult, hogy le nem nyakaztak.
Sokba került a választásod?
– Mindössze 20 hordó pálinkát verettünk csapra.
– Sok, nagyon sok. Én olcsóbban jutottam hozzá. Azt mondtam a hű magyar
népnek, hogy mindennek ellene szavazok, a minek adószaga van. Ezzel az
enyém volt a többség, az ellenfél pedig összesen 90 szavazatot kapott,
pedig államtitkár volt a jámbor és szép csomó pénzt osztott ki a
máséból. Mérsékelt ellenzék! Mi az ördög ez? Vagy úgy opponáljon az
ember, hogy vérét, veséjét kibicskázza az ellenfélnek, vagy üljön otthon
és számítsa, mennyire van az adóval hátralékban? Ha a magyar Robespierre
volna a miniszterelnök, vagy a respublika elnöke, annak is opponálnék.
Mert kormánynak lenni s a hazát elárulni, az az egész világon
egyértelmű.
– Hiszen meglátom, mi tevő legyek. Meghallgatok mindenkit s a mellett
szavazok, a ki meggyőzött az ész fegyverével.
– Hej, öcsém, de meglátszik rajtad, hogy az ujságból ismered a
képviselőházat; mert a ki minden párt szónokát meghallgatná, hat hét
alatt az őrültek házába kerülne. Van már Pesten szállásod?
– Lesz, ha keresek és találok. Egyelőre vendéglőbe szállok.
– Ajánlom a Sas-t vagy a Vadászkürt-öt; a többi fölfelé nem is
Magyarország többé, hanem Európa.
– Alig várom, hogy lássam a fővárost. Sokat olvastam felőle, de még nem
láttam.
– Majd jól lakol vele. Különben Budapest meglehetős fészek, nem hal meg
az ember benne éhen, ha pénze van. Folyvást építik, javítják,
czifrázzák. Csakhogy a midőn elkészül valami új, akkor veszik észre,
hogy másutt már tíz év előtt megunták az efélét bámulni.
– Engem a társadalmi élet érdekel főképen. Mindketten erdélyiek lévén,
kérni foglak, vezess be nehány jó helyre.
– Attól függ, ki mit nevez jó helynek. Részemről olyan helyre, a hol az
én finánczolatlan dohányom füstjét nem fujhatom a háziasszony szemébe,
be sem tenném a lábamat. Neked pedig olyan hely kell, a hol theát isznak
s az egyik kilencz rőf hosszú szonátát a másik után hallgatják végig.
Inkább strázsát állok 20 fok hidegben éjjel, a sóház kapuja előtt!
Mindjárt most előre meg kell jegyeznünk, hogy Bogárdy Zoltán műveltség
tekintetében egészen más ember volt, mint beszélt, hanem nagyon
mulattatta őt, ha ismeretlen emberrel egy kis pajkos tréfát űzhet.
Így tartott a beszélgetés Nagyváradig, míg kifogyván a tárgyból,
elszenderültek. A fiatal ember édesdeden szundikált, Bogárdy Zoltán
pedig olyan mérgesen hortyogott, mintha valamelyik miniszter simogatná
az állát.
Nap feljöttével átsiklottak a szolnoki hídon. Czegléden pedig egy vörös
öves főtisztelendő úr ült melléjük.
– Patvarba vele – súgá Bogárdy Zoltán oly hangon, hogy a kocsi ablaka
mellett átjárdaló conductor is meghallhatta volna. – Reggel pappal
találkozni, bizonyos szerencsétlenség. Most már kedvünk szerint sem
diskurálhatunk, mert beszélhetsz te ezen urak előtt akár a
kukoriczahántás elméletéről, mindjárt élczet és szándékos czélzást
találnak abban a pápa csalhatatlansága ellen.
– Ad vocem pápa! – folytatá jól kiabálva. – Öcsém, képviselő-társam!
Mihelyt alakulva lesz a ház, indítványt teszek és számítok szavazatodra.
Magyarország a pápától kapta a koronát és királyi czímet. Nagylelkű
nemzet lévén, a háladatosság regulája követeli, hogy most, midőn ő
szentségétől a Garibaldi-király elvette birtokait, mi «regnum marianum»
szerezzük vissza neki. Indítványom, hogy határozatilag szólítsa fel a
ház a püspököket és káptalanokat: adják a pápának kárpótlásul összes
jószágaikat.
A mi szegény Pál bárócskánk mintha tüzes vaslóczára lánczolták volna,
oly kínos pillantásokat vetett a papra. Talán megemlékezett Zsuzsi néni
számtalan oktatásai közül azon intésre is: «jól jegyezd meg a napot,
melyben megbántottad a papot». Mert a mit most hallott, az már
vallásháború volt, ha nem is az országban, legalább a vasuti coupé-ban.
Annál nagyobb volt csodálkozása, hogy a pap csak nevetett s nagyot
tubákolt. Úgy látszott ismeri is Bogárdy Zoltán úrnak becses személyét,
s tudta, minő sors szokta érni indítványait. Mert hiába, ha nagy is az
ingerültség az olasz király, ezen «Julianus Apostata» ellen, a harag
mégsem terjed annyira, hogy a szent, vagy bűnbánó királyainktól nyert
latifundiumokat oda adnák annak, a kiről folyvást hirdetik, hogy földi
királyság nélkül ezen «nem e világból való» hatalom magasztos hivatását
nem gyakorolhatja.
Ezalatt rohant a vonat előre. Már magaslani kezdtek nyugaton a budai
hegyek kéklő gerinczei. Szent-Lőrinczen túl megpillantották a napfénytől
világított királyi palota homlokzatát, s midőn beérkeztek a
pályaudvarba, a képviselő urak a legközelebbi viszontlátásig búcsút
mondtak egymásnak.
Bogárdy Zoltán, mint demokrata, a lóvonatú vasúton csörgött be, a míg
Gencsy Pál báró, mert sok podgyásza volt, kétlovas bérkocsiban tartotta
ünnepélyes bevonulását.
Természetes, hogy Varjas Andoriás uram is előkerült, még pedig igen
felizgatva, s alig kapaszkodott fel a bakra, azon hitben, hogy itt a
«székely nyelvet» senki sem érti, mondá:
– Báró úr, felséges jó hírt hallottam az úton. Azok beszélték, kikkel
együtt ültem. Hetedhét országban, még a tengeren túl is, nincs oly
gyönyörűséges szép és gazdag leány, mint most Pesten, a Nádor-utczában
Dorozsmay Esztike kisasszony.
– Mi gondunk nekünk arra?
– Kérem alásan azt gondoltam, ha az a kisasszony legszebb és
leggazdagabb Pesten, az én méltóságos uram pedig a legelső gavallér
Csikszékben, milyen jó volna, ha ilyen szép feleséget vihetnénk haza,
Gencsre!
– Bolond kend Varjas Andoriás uram.
– Az már igaz. Eljöttünk ide messze földről, de csak Isten a
megmondhatója, hogy találunk haza?
– Vigasztalja magát. Eddig sem a kend kezére bizták a tüzet okádó
vasparipa gyeplőjét; a ki ide hozott, majd haza is talál.
VI.
(Megnézik a fővárost, meghallgatják a jövő zenéjét és látnak valakit a
páholyban.)
Másnap szokott szertartással végbe ment az országgyűlés megnyitása;
fájdalom, Gencsy Pál bárónak magas jelenléte nélkül. Mert az a szép
violaszín magyar nadrág, melyet Marosvásárhelyt a legdivatosabb szabó
remekelt, a nagy sietségben otthon maradt. Azóta bizonyosan megtalálta
Zsuzsi néni s bánatában anyai könnyeket hullat rája.
Búsan és elégedetlenül sétálgatott tehát a fiatal báró a város utczáin s
követve a járdát tipró közönséget, kijutott a Dunapartra.
Tetszett neki, a mit látott, de legfőkép érdekelte, hogy itt senkit sem
ismert, őt sem ismeré senki. Ezen gondolathoz eddig nem volt szokva,
mert Kolozsvárott a leguriasabb körökben mindenki öcsém, bátyám, húgom,
néném volt vele. Ha pedig megyéjében megjelent, mindenütt suttogták,
ahol megy a fiatal Gencsy báró, vajjon merre jár? kit keres? mi dolga,
miféle mulatsága akadt?
Összehasonlítva magát az utczákon özönlő sokasággal, volt annyi
önbizalma, hogy személyét a szerencsésebb halandók közé sorozhatá. De
azért őt senki meg nem nézte, senki iránta érdeket vagy csak
kiváncsiságot sem tanusított.
– Ha én most a Dunába ugrom, holnap megemlítik a lapok, hogy egy jól
öltözött ismeretlen a habokban kereste és találta megszabadulását ez
árnyék világtól.
Sok utczákat járt végig és el kellett ismernie, hogy szebb házakat lát,
mint Kolozsvárott, a boltkirakatok is gazdagabbak. Az emeletekben az
ablaksorok mind lakott szállásra vallottak, tehát sok jómódú embernek
kell itt élni, a ki ennyi házat betölt, s fizetni képes a lakásbért.
Egyszerre, a mint befordul egy saroknál, kibe botlik? Ő volt: mult éji
utitársa, Bogárdy Zoltán.
De minő változás! Az egész tegnapi emberből csak a karakán bajusz volt a
régi. Öltözete divatos őszi kabát, nyakkendője elegáns csokorra kötve,
kezén szürke keztyű, uri módon játszik aranygombos pálczájával; csak a
magas hengerkalap hiányzik, hogy ne valami párisi uracsot lássunk
szemünk előtt.
– Ah, te vagy Pál? örülök, hogy látlak. Nézed a várost? Mondtam, türhető
fészek, de szépnek csak azok tarthatják, a kik 1848 előtt is ismerték.
Akkor a mi ma látnivaló, mind hiányzott és mégis nagy híre volt az
országban. Jurátus koromban a hajón ingadozó fahidat bámultuk; ma három
kő és vashíd áll, mindenik más szerkezettel, s mindenik külön remeke az
építészetnek. A folyam partja olyan volt, minőnek Árpád apánk találta.
Most a nagy utczákon lóvonatú vasut, aszfaltjárda, mesterileg ültetett
fasorok. A főterek megannyi tündéri kertek; egész éjjel ragyog a gáz
tiszta fehér lángja.
– Tehát haladtunk.
– Képzelhetsz oly időt, melyben az akadémiának saját palotája sem volt?
A posta megfért valami ronda bérházban; a távirdának nevét sem
hallottuk. A József- és Erzsébet-tér vásáros bódékkal, talán
laczikonyhákkal ékeskedett. Az orvosi egyetemet kórházastól együtt
beszorították a Hatvani-utczai fészerbe. A vegytan előadására elég volt
egy sötét lyuk.
– Örülök, hogy mindez ma másként van.
– Fiatal emberek, ha tudnátok, mi volt hajdan a pesti egyetem! A tanári
kar (csekély kivétellel) tudatlan, gyakran félbolond, a kivel mi tanulók
gúnyt űztünk. Az osztrák kormány szedte ide össze a legnevetségesebb
figurákat, úgy hogy a professzorok kollégiuma válogatott
majomarczgyűjtemény volt. Buta servilismus és a trienti zsinat
hitvallási ágazatai uralkodtak még a természeti tudományok fölött is. Én
tudom, a ki itt jártam iskolába.
– Hogy lett belőled mégis ilyen tudós politikus?