MAGYAR REGÉNYIRÓK
KÉPES KIADÁSA
Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja
MIKSZÁTH KÁLMÁN
35. KÖTET
ESZTIKE KISASSZONY PROFESSZORA
Irta
PÁLFFY ALBERT
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1904
[Illustration]
ESZTIKE KISASSZONY PROFESSZORA
REGÉNY
IRTA
PÁLFFY ALBERT
MÁRK LAJOS RAJZAIVAL
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1904
_Minden jog fentartva._
Franklin-Társulat nyomdája.
PÁLFFY ALBERT.
1820–1897.
A ki a kilenczvenes évek elején pénzt ment betenni vagy kivenni az «Első
hazai takarékpénztár»-ba, a könyvecske aláírásakor láthatott egy hosszú
csontos kezet kinyúlni érte. Ez volt a Pálffy Albert keze. Magas,
hórihorgas, sovány ember ült a rács mögött, hosszúszárú pipából eregetve
a füstöt, mintha az eresz alatt ülne valahol falun. Hosszúkás arczán
szelidség honolt és üde pirosság, a ránczok közt meg állán csak egy pár
gyér szőrszál jelezte a szakállt. Pálffy Albert volt az egyetlen a
magyar írók közt, a ki élete alkonyán egy nagy rakás pénz közt élt –
mint napibiztos.
A negyvenes évek közepén egy fiatal ember ült fel a Pest felé induló
postakocsira Nagyváradon, a mely városban már akkor ott lapdázik Tisza
Kálmán a Dőry fiúkkal, be nem véve még fiúsorba a kicsike Szilágyi
Dezsőt.
Egy napon ezek is meg fognak érkezni, de még előbb sok mindennek kell
ott történnie, a mihez a postakocsin induló ifjúnak némi köze lesz, a ki
pályát törni megy Pestre, ládájában egy csomag kéziratot tartogatva,
melynek czímlapjára fel van írva a «_Magyar millionér_». Regény. Írta
Pálffy Albert.
Ő maga ugyan nem millionér, bár meglehetős szellemi tőkével indul. A
millionér Jókai Mór, a kivel versenyre kell majd szállnia, már ott van a
maga helyén és növekszik. A «_Magyar millionér_», utána csakhamar a
«_Fekete könyv_» megjelenik, érdekeltséget kelt az írói körökben és a
közönségben.
– Új talentum jött – szállong az örömhír a Csigánál, a Fillingerben, a
Komlóban és a Pilvax kávéházban. Az írók sietnek őt maguk közé venni.
Még nem oly hidegek, minők egy félszázad mulva lesznek. Petőfi
barátságot köt vele, Vörösmarty biztatja. Pedig épenséggel nem a szükség
embere. Egész sor kiváló regényíró dolgozik. Jósika Abaffyja már
megjelent, Eötvös «_Falu jegyző_»-jét pietással forgatják, mint a
Bibliát. Jókai viruló talentuma egyre jobban kibontakozik, Kemény
Zsigmondnak regényei valóságos vérévé válnak a közönségnek, kiirogatják
a Stammbuch-okba.
Ily környezetben nem érhette el Pálffy azt a sikert, a melyet óhajtott,
abba is hagyta a regényirást s a szabadságharcz alatt mint a «_Martius
tizenötödiké_»-nek szerkesztője gyorsan elérte a nagy népszerűséget.
Eleven, szines, sőt néhol a humor aranyával behullatott politikai
czikkei behatnak a legszélesebb rétegekbe, nevének szárnya támad.
Az önkényuralom alatt ő is ki volt csukva az országból, Budweisba
internálva. Ez volt akkor a jelesek kitüntetése. Budweis pro literis
artibus. Midőn visszabocsájtották, a kiegyezés egyik legerősebb
védelmezője lett megizmosodott tollával az «Esti Lapokban». Bár a
lapirás már ekkor nagy lendületet vett, mégis ő volt a legügyesebb
hirlapiró, persze nem a mai értelemben. Hiszen kora tavaszkor a barka is
virágszámba megy.
Az eszme azonban, melyet szolgált, népszerűtlen volt, nagy népszerűségét
tehát lassanként elköltötte a jó ügy védelmében, de a mennyire
elhidegedett tőle a közönség, ép annyira elhidegedett ő is a politikától
s élete utolsó szakában hetvenedik éve felé visszatér régi szerelméhez,
a regényiráshoz, mint mikor a fa tél elején virágzik ki másodszor.
Vélned, hogy ebből nem lesz már izes gyümölcs. Pálffy csodálatos módon
ráczáfolt erre a tapasztalatra és szinte hihetetlen termékenységgel irta
meg regényeinek egy egész sorozatát, részint a történelemből, részint a
forradalom előtti társadalomból, nyujtva csupa kedves, vonzó
olvasmányokat, melyeket az anyák bátran adhattak serdülő leányaik
kezébe. Ezek közül választottuk ki «_Esztike kisasszony professzorá_»-t,
mely a jelenkorból vett meséjével az iró összes kellemes tulajdonságait
feltünteti.
Gyulai Pálnak kedvencz irója volt, Beöthy Zsolt pedig következőképen
jellemzi: «leleményes, de nem képzelgő meséit jó helyzetekkel s
érdekesen szövi; az élet apró jelenségeinek megfigyelésére kitünő szeme
van, mely azonban már a lélek mélyébe nem igen hat, olykor igen
tartózkodó módon a humora is felcsillámlik. Némi távolságból beszél
közönségével a világ egy okos, nyugodt szemlélőjének fensőségével.»
Csöndes igénytelen öreg úr volt, ki alig mutatkozott másutt, mint az
irodalmi társaságok ülésein és lakomáin. De ott is alig lehetett szavát
venni, ritkán melegedett meg, hallgatagságát csak az ajkai körül elömlő
kissé gunyoros mosoly enyhítette.
Egyszerü typusa volt a magyar régi nemes embernek, a ki nem tudott se
bohéme lenni, se stréber. Minden hühó és hivalkodás nélkül futotta meg
hasznos pályáját. A milyen zaj nélkül hozta be pályája szinhelyére
Nagyváradról 1844-ben egy postakocsi épen olyan csendesen, minden
nagyobb feltünés nélkül vitte ki a szinhelyről 1897-ben egy halottas
kocsi.
_Mikszáth Kálmán._
ESZTIKE KISASSZONY PROFESSZORA
_Első kiadása megjelent 1884-ben._
ELSŐ RÉSZ.
I.
(A család eredete, viszontagsága és felvirágzása.)
Pestmegyében sok nagy község van. Nem mondom melyik? mert a mai kutató
és történetbuvár világban még felforgathatná valaki a helybeli levéltárt
s ki tudja, minő bonyodalmas pört indíthatna azok ellen, kik jelenben
rég feledve a multakat, dúsgazdagon aratják gyümölcsét annak, a mit az
elődök nagy fáradsággal s tán nem mindig tiszta maggal vetettek.
A török világ végén Dorozsmay Tóbiás uram, mint biró, kormányozta a
várost, míg egyszer elkésvén az adófizetéssel, a temesvári basa karóba
huzatta s kínos halállal múlt ki a világból a hazáért.
A Rákóczi mozgalmak alatt Dorozsmay Bálint a fölkelt ráczok ellen vezeté
a község fegyvereseit, küzdött vitézül s ott hagyta fehérlő csontjait a
mezőn, hol ma Szabadka külső tanyái virágoznak.
1760-ban Dorozsmay Lukács urat a község szenátorrá választotta. Ezen
díszes hivatalában mindjárt az első évben haszonbérbe vett a várostól
egy 3600 holdas pusztát s miután a haszonbért a hivatallal járó
kiváltság folytán soha sem fizette, 40 év multán történt halálával soha
senki sem kételkedett, hogy ama birtok a Dorozsmay-család ősi tulajdona
s abban az utódokat háborgatni nem szabad.
Következett Dorozsmay László. Ez mindig künn lakott a tanyán és soha
senki hírét sem hallotta, míg 1809-ben történt halálakor tiszteletes
uram két teljes óráig tartó bucsuztatóban annyi épületes dolgot beszélt
a megholtnak jámbor, istenfélő és vallásos életéről, bő tudományáról,
pazar adakozásairól s a város és a haza iránt tanusított hűségéről, hogy
a hallgatók csak ekkor, igen későn, tudták meg, mily jeles és nevezetes
férfiut temettek el benne!
[Illustration: Dorozsmay Tóbiás kínos halállal mult ki.]
Annál többet beszéltek örököséről, Dorozsmay Sándorról, a ki Pestre
tette át lakását s úgy költött, mintha annyi jövedelme volna, mennyit
birtoka megért. Nem tarthatott sokáig e víg élet s ő volt egyike a
legelsőknek, kik az ujonnan behozott csődtörvény kérlelhetlen
kelepczéjébe estek s mindenét elvesztvén, épen a legalkalmasabb időben
meghalt.
Azonban volt fia, Kálmán (mert mindinkább divatosabb keresztnevek jöttek
a családba). De már ezen Dorozsmay-ivadék csak 300 hold földet s derék
földszinti házat menthetett meg az özönvízből s csakis anyai jus czímén.
Ez épen elég volt arra, hogy Kálmán úr valamibe kezdhessen. Ő pedig a jó
üzletek közül a legjövedelmezőbbet választotta. Elvett feleségül egy
özvegy asszonyt, a kinek első férje remekül értette a házi takarékos
életet s mellé még a pogány uzsorát, s halálakor mindenét hű nejére
hagyta.
Kálmán úr, mondták, boldogul élt feleségével, a ki igazán hű és jó
asszony volt, de miután az Úristen is főleg a jókat szereti, hát idő
előtt magához szólította.
A bús özvegy 55 éves volt és sok hiábavaló erőködés után abban talált
vigasztalást, hogy újra házasodott, megnyervén szívét egy hajadonnak, a
ki nála épen 35 évvel fiatalabb volt.
Időközben behozták a mostani pogány adókat, Kálmán úr azon előlátással
bírt, hogy vevőt keresett első nejétől öröklött birtokára, s találván,
földjét eladta.
Épen Pesten volt, hogy a birtok árát fölvegye, a midőn levelet kap
hazulról azon örvendetes hírrel, hogy neje egy kis gyönge lánykával
ajándékozta meg.
Ő ugyan fiút várt, de hiszen az oly házaspár, a ki ily sikerrel kezdi
pályáját, bizton számíthat, hogy folytatása következik.
Felsöpörte tehát az eladott jószág árát, mintegy 80,000 forintot és
sietett haza megtartani a keresztelési lakomát.
Ámde kétségbeejtő szomorúságra érkezék. A fiatal anya a legaggasztóbb
kórjelek mellett már eszméletét is elveszté. Többé meg sem ismeré
hazaérkezett férjét s virradat előtt meghalt.
Tudjuk, hogy a szerencsétlenség soha sem jár egyedül. A temetést követő
éjjel álarczos, vagy legalább feketére mázolt képű rablók törtek be a
házba s miután a cselédeket megkötötték, megkínozták, az öreg urat
agyonverték, mindent a mi a háznál pénz vagy pénzérték volt, elhordtak.
A vármegye mai napig kurrentáltatja a gonosztevőket.
Tehát a Dorozsmay-család idősb ága egy kis lánykára olvadt le; ez pedig
szegényecske volt, mert az eladott birtok árából zsiványok töltözgettek
s nem maradt más, mint a ház és a 300 hold föld, melyről fönnebb
beszéltünk.
Mondtuk, a család idősb ága, mert ismertek a városban egy Dorozsmay
Tihamér nevű diákocskát is, a ki vérszerinti rokonságot tartott a gazdag
családdal s ezen jogon eljárt a házhoz és sokat játszott a kis árva
lánynyal, Verona hugával.
Ez pedig szépen nevekedett. A városi tanács szerzett mellé egy jó
erkölcsű komámasszonyt; a háznak szebb részét bérbe adták, a 300 hold
szántóföld megtermé a kenyeret, a tehenecske adott tejet, vajat s még
téli vagy nyári ruhára, sőt iskolapénzre is maradt valami.
Mikor aztán Verona kisasszony huszadik évét elérte, a diákocskából pedig
szemes és agyafurt ügyvéd lett, kettecskén azon eredeti gondolatra
jöttek, hogy ők bizony összeházasodnak.
1861-et írtak azon esztendőben. Akadály nem levén, illő szertartással
ment végbe az esküvő, s arra tisztességes időben a keresztelő is
bekövetkezett.
Ekkor azonban rendkívüli eset, csodálatos véletlen adta elé magát, mely
a különben is boldog házaspár számára új és dicsőséges láthatárt nyitott
fel.
Ápril havának közepe volt; épen vége szakadt a húsvéti ünnepeknek, a
midőn egy délután Tihamér ügyvéd olvasni valót keresgélt a megholt öreg
úrnak porlepte könyvszekrényében; a már fellábadozott menyecske pedig
édes anyai örömök közt fürösztgeté a kis Esztikét.
Az öreg úrnak (a kit a rablók vertek agyon) szokása volt minden régi
könyvet, elhasznált kalendáriumot, a házalóktól árult röpiratokat
rakásra gyűjteni. Az ügyvéd is gyarapította az irodalom eféle kincseit
és csomagostól őrizte az 1848 és 1849.-iki politikai elmefuttatásokat.
Ezekhez járultak az 1861.-iki kis revoluczió sajtóterményei, mint
halvány folytatása a régi nagy időknek.
Ezen régibb nyomtatvány-csomók között keresgélt olvasni valót (miután
replikáit bevégezte), s egyiket a másik után félre vetve, egyszerre egy
– alig nehány lapból álló nyomtatvány kerül kezébe. A könyvecske mai
napon már alig ismert goromba, félig itatós papirra volt nyomtatva. Még
borítékba sem volt fűzve, csak a sarkán megerősítve vörös
papir-szalaggal.
Oda veté szemét igen közönyösen, de a mint a czímlapot megpillantá, majd
jéggé vált szíve a szörnyű meglepetés miatt.
A czím magyarul s utána mindjárt németül így hangzott:
«Betéti könyvecske a Pestmegye pártfogása alatt alakult első hazai
takarékpénztártól.»
Fordít és mit lát?
Legelőször nyomtatva «a betevő neve», azonban semmi név sem következett,
hanem mint gyakran előfordul, név helyett valamely betű vagy általános
kifejezés. Ezen könyvön ez állott:
«Leányom hozománya.»
Következett a kelet napja: 1841 február 13.-ika.
Végre az összeg:
«Betett: betűkkel kiírva: Nyolczvan ezer forint; számokkal: 80,000 frt.»
Mintha lőporral vetették volna fel, úgy ugrott elé székéről s oda tartá
felesége szeme elé a csodálatos módon feltalált kincset. Verona asszony
egy darabig bámulva néz, nem érti, mit kell látnia? míg végre megszúrja
szemét az óriási összegnek rőfhosszú alakja s arra félájultan rogyik
férjének kitárt karjaiba.
Szerencsére csak perczekig tartott e lázas állapot, különben a kis
Esztike, kiről a meglepetés első perczében megfeledkeztek, aligha be nem
ful a fürdővízbe, s vele együtt ezen történetnek egész hosszasága.
– Igazságos egek! – kiálta a nő, – ez azon pénz, melyet édes atyám az
eladott birtokért kapott: betette a takarékpénztárba, s mi mindnyájan
azt hittük, hogy a tolvajok elrabolták!
– Úgy kell lenni, – felelé a férj. – Első örömében, hogy leánya
született, «leányom hozománya» czímen iratta be. Szerencsésen haza is
hozta a könyvecskét, de a zsiványok, kik pénzt kutattak, félrevetették
az értéktelennek látszó nyomtatványt, vagy nagyon jól tudták, hogy azt
pénzzé tenni annyi, mint magukat gyanúba keverni, s nyakukat a hóhér
bárdja alá nyujtani. Később kipusztulván az egész család, a cselédek oda
dobták a könyvek közé s húsz esztendeje mult, hogy senki észre nem
vette!
– És most mi kivehetjük az egész 80,000 forintot!
– Micsoda? 80,000 forintot! Hát a husz évi kamat?
– Igazad van; az is tehet nehány ezer forintot.
– Nehány ezer forintot? Jer csak ide, mindjárt kiszámítom neked s
bámulni fogsz, mily roppant tőkét tartok kezemben. Ennél könnyebb,
egyszerűbb s mégis biztosabb számvetés nincs a világon. Lásd a könyv
tábláján a kamatszámítást, évről-évre. Most pedig figyelj: 100 forint
húsz év mulva kamattal és kamatkamatjával felszaporodik 265 forint 71
krajczárra. De beszéljünk csak forintokról. Tehát ezen arányban 1000
forint értéke húsz esztendő mulva 2650 forintra rúg. Minthogy pedig itt
80,000 forintról van szó, sokszorozzuk, vagy mint most tanítják az
iskolában, szorozzuk a 2650 forintot 80-nal s kijő belőle nem több, nem
kevesebb, mint 215,000 forint!
– Ez lehetlen.
– Kedvesem ez oly bizonyos, mint kétszer kettő négy. Nem én, hanem maga
a nekünk adós intézet mondja, hirdeti és előre kiszámítja.
– És ezen irtóztató összeget egyszerre kiadják?
– Boldognak, boldogtalannak, a ki e könyvet elémutatja.
– Ki fogjuk venni?
– Holnap hajnalban vasutra ülünk, nyolcz óra előtt Pestre érkezünk.
Kilenczkor belépünk az intézetnek kivételi pénztárába s ott, ha sokan is
lesznek, egy óra alatt ránk kerül a sor, kifizetik szó nélkül az egész
összeget s még azt sem várják, hogy a húsz évi pontos és lelkiismeretes
kezelésért köszönetet mondjunk.
– És mit csinálunk annyi pénzzel?
– Jaj, kedvesem, ez már más, nehezebb kérdés. Egyelőre azt mondom;
tulajdonkép csak tanácslom: vegyük fel a 215,000 forintot; tartsunk meg
belőle 15,000 forintot, a 200,000 forintot pedig tegyük vissza a te
nevedre, mert e vagyon a tied.
– A mienk, édes barátom.
– Mondtam: a tied. Majd kezdünk valamit, és én igérem neked, hogy oly
vállalatok után nézek, mikben veszteség nem érhet, nyereségre pedig
biztos kilátásunk lehet.
– Ezt egészen rád bizom. Pénz dolgában eddig is te határoztál; úgy lesz
ezután is, mert föltétlenül bizom eszedben és ügyességedben. Holnap
utazunk?
– Holnap és többé e sárfészekbe vissza sem jövünk.
– A fővárosban fogunk lakni?
– Hol másutt lehetne ily pompás tőkét kezelni és gyarapítani? Készülj
még ma útra. Esztikét jól ellásd mindennel, mert az idő változó ápril
havában. Ha pedig megtelepedtünk, akkor látod meg, mi lakik a te falusi
prókátorodnak agyvelejében!
– Oh Tihamér, én egészen rád bizom életemet és vagyonomat. De fogsz-e
engem ezután is szeretni, ha egyszerre ily gazdagok lettünk?
– Asszonyi dőre beszéd, Veronám. Meglátod, hogy vén korunkban, a midőn
gyermekeink is felnőttek és szárnyra bocsátjuk őket, azt fogod mondani:
az én Tihamérom a legjobb férj a világon, én pedig a legboldogabb
asszony vagyok.
És valóban igen csekély s a pesti férjeknél szokásban levő kivételecskék
be nem számításával, igéretét szentül megtartotta.
Eleinte szerény lakást fogadtak a külvárosban, csinos kis kerttel, hol
Esztike kedve szerint játszhatott. Innen indította meg Tihamér
vállalatait, nem tűzzel, nyugtalansággal vagy elhamarkodva; hanem várt,
míg kedvező alkalmak mutatkoztak. Sas szemmel nézett a jövőbe s néha oly
vásárlásokat tett, mikre a szomszédok vállukat vonogatták. De midőn
beütött az 1869.-iki arany korszak, már akkor lázas ingerültséggel
vagyonát tízszeresen meghaladó szédelgési üzletekbe bocsátkozott.
Hanem a természet finom szaglású orral, ösztönnel, sejtelemmel és
elővigyázattal áldotta meg. Azért, a hol kész nyereséget látott, nem
vágyott többre, a bizonytalanra, hanem igyekezett jókor kimenekedni
bonyodalmaiból.
Így történt, hogy az 1873.-iki iszonyú romlás esztendejében az ő kövér
báránykája már szép száraz gyepen legelhetett. Tudjuk, hogy azok, a kik
nem hittek az ezer egy éjbe való idők tartósságában, hanem jó korán
visszavonultak, dúsgazdag emberré váltak, a kiknél pedig a képtelenül
magas áron vett papirok, mint utolsó kézen maradtak, kivétel nélkül
koldusbotra jutottak.
Ebből következett, hogy ezen általános romlás perczében azok, kik nagy
pénzösszeggel rendelkezhettek, kényük szerint válogathattak a szebb
jövőt igérő vállalatokban, s a legbiztosabb értéket nevetséges olcsó
áron összevásárolhatták. Tehát egy csapással két bő szüret egymásután!
Mindez oly szerencsével, vagy engedjük meg, kitünő számítással ment
végbe, hogy 1874 közepén, a mint Tihamér fölkelt könyve mellől, büszke
önérzettel mondhatta: «Uram! öt talentumot adtál nekem, ime, még egyszer
annyit nyertem hozzá». Csakhogy ez pusztán ártatlan evangeliumi idézet;
mert a valóságban az eredeti tőkének tízszeres, néha húszszoros
megforgatása után oly érték feküdt a Dorozsmay házban, hogy bátran
lehetett volna négy teljes millióról beszélnie.
Most már itt volt az idő, megpihenni a szerzett financziális koszorúkon.
A kis Esztike már 13 éves volt s dúsgazdag. Tihamér egy este igen jó
kedvben levén, tréfából azt mondta nejének: «No, ha úgy rendelte volna a
sors, hogy hamarjában elhaljak, legalább azon öntudattal szállok sírba,
hogy nem haltok meg éhen».
Csakhogy soha sem okos beszéd az, a halállal tréfálni; mert a négyszer
milliomos férfi mindjárt másnap erős lázzal és bódító fejfájással ébredt
fel.
Aggódó neje azonnal három doktort hivatott tanácskozmányra. Mind a három
házbirtokos s tán egyetemi tanár, kik megtapintván a beteg üterét,
megkopogtatván mellét, hévmérőt tettek hóna alá.
Az első megcsóválá fejét.
A második azt mondá: hm, hm.
A harmadik, többi kollegáinak nevében is, gondolá: ha ez meggyógyúl,
szép honorarium üti markunkat, ha meghal, nem tehetünk róla: de akkor is
csepeg, ha nem csorog is, valami.
Írtak cseppeket és porokat, mire a beteg jobban lett. Ebédre fel akart
kelni, de visszahanyatlott ágyába, honnan többé föl sem kelt. Nyolcz nap
mulva terítőn, tíz nap mulva Harasztoson, legújabban szerzett birtokán
hallgatott egy óriási gránitkő alatt.
Ekkor már a család a Nádor-utcza felső végén épült saját házban lakott.
Az özvegy viselte híven a gyászt, gyermeke nevelésére sok gondot
fordított, semmi költséget nem kimélt. De legtöbbet használt a természet
ajándéka, mert Esztike kisasszony minden jót és szépet, a mit hallott,
megtanult s a mit látott, emlékezetébe véste.
S miután a Dorozsmay-család soha sem volt czégszerű üzlet s míg az apa
élt, elébb ügyvéd, később mint ház- és földbirtokos, végre mint gazdag
tőkepénzes szerepelt, az özvegy lassanként azt vette észre, hogy
leányával együtt a fővárosnak igen előkelő osztályához tartozik.
Még a pesti mágnás fiúk körében is megpendítették az eszmét, hogy
valóságos gyávaság volna ezt a négy millióval felszerelt örökösnőt
valami lateiner gavallér zsákmányára bocsátani.
Alkalmasint ezen korszakból származik, hogy a Dorozsmay-család érdekes
genealogiája a magasabb körökben is ismeretes lőn. Mert nagyon sok
hetyke báró van ma, kinek ősapja még pohánkát evett Liptóban, a midőn
egy Dorozsmayt 225 évvel ezelőtt már karóba húzatott a török!
Voltak, kik idősb emberektől hallották, mily elegáns ember volt
Dorozsmay Sándor, milyen pompás ebédeket adott, mennyit vesztett
hidegvérrel a kártyán s ha végre tönkre jutott, az nem vétek, csak
szerencsétlenség, a mi már grófon is megesett, nem egyszer.
Ki csodálhatja tehát, hogy nem volt a városban jótékony bazár, tombola,
jelmezes caroussel, a hol Dorozsmayné ő nagysága hiányzott volna.
Esztike még csak 14 éves volt, de az így ünnepelt özvegy néha remélé,
néha félt tőle, hogy leánykájából ma-holnap grófné lesz!
II.
(A kastély és vendégei.)
Harasztoson vagyunk, Dorozsmayné birtokán, mely Pestmegye északkeleti
részén fekszik.
Épen reggelire terítettek s az özvegy szokása szerint körülnézett, hogy
minden rendén legyen. Itt nem tartottak fényes házat, bár a kastély elég
nagy és ízléssel emelt épület. Vendégek mindig voltak, mindenki úgy
mulatott, mint neki tetszett.
Egyszerre az udvar felől könnyű léptek közelednek és Esztike kisasszony
kezén fogva vezet egy idegen fiatal embert, a kit a háznál eddig senki
sem látott. A gouvernante, névszerint madame Escabrotte, kétségbeesett
arczot mutatott, a mi jelenté, hogy az önfejű kis leány megint nem
hallgatott intésére s alkalmasint oly valamit cselekedett, a miért ő a
felelősséget magára nem vállalja.
– Drága mamám, kegyes engedelmeddel vendéget hoztam. Még pedig olyat, a
ki két fontos oknál fogva joggal bir vendégszeretetünket igénybe venni.
– Örülök, – felelt az özvegy elég udvariasan, de mégis mintha azt
értette volna alatta: mért nem mondod mindjárt a nevét is?
– Ezen úr, mamám, a most épülő hatvan-szolnoki vasut főmérnöke
vidékünkön. Ő tőle függ, kapunk-e állomást Harasztoson? Ha pedig
megharagítjuk, egyenesen a mama virágos kertjének hozza a vonalat s
akkor a mozdony füttyétől nem lesz sem éjünk, sem nappalunk.
Az özvegy nevette leánya beszédét. Még csak csacska kis gyermek volt,
kinek sok szabad, s a kinek még minden jól illik.
– Kérem Esztike, – szólt az idegen a nélkül, hogy a kisasszony czímet
használná, – mutasson be komolyabban.
– Mamám, a vidéken azt mondják, mindenfelé imádják ezen urat, tenyerükön
hordják, tejbe-vajba fürösztik. A mi a másik okot illeti. Nagyapámnak
volt egy unokaöcscse. Van szerencsém drága jó mamámnak Dorozsmay Róbert
urat, itt a mezőn feltalált igazi rokonunkat bemutatni.
– Ah? ez már más. Dorozsmay Róbert? de ha nem csalódom, ily nevű fiúról
nem ma hallok valamit először. Isten hozott öcsém, jer öleld meg
nénédet, s tekintsd e házat mindenkor biztos otthonodnak.
– Köszönöm, mamám, – felelt Esztike, a kitől ma bajos volt szóhoz jutni
s gyönyörködve nézé, mint fog kezet édes anyja az új rokonnal, s mint
csókolja meg homlokát atyafiságos bizalommal.
Alig kezdődött meg az ismeretség, vagy inkább a vérszerinti rokonság
elfogadása, im más oldalról is előlép egy férfi, kinek külsőjéből a
született nagy úr húsz mérföldnyi távolból is kilátszik.
Gróf Bendeffy Arthur, a kastélynak ez időszerinti vendége.
Ő méltósága közel járt a harmincz éves korhoz, rövid nyakú, kövérségre
hajlandó s nem kellemetlen arczú. Szemüveget viselt, szakálát középen,
angolosan kiborotválta, szélről pedig két lefüggő szárnyra bocsátotta,
egész valóján a büszkeség félreismerhetlen jelei rajzolódtak ki. A
büszkeség még megjárta volna, de e szenvedély nála régóta sértő gőggé,
mindenkit megvető dölyfösséggé fajult.
– Asszonyom, – szólt szertartásos meghajlással, – azt hiszem vendégek
közelednek. Szobám ablakából láttam, hogy dél felől uri fogat közeledik.
Ez nem lehet más, mint Bogfalváról a herczegnő, a ki az új szomszédság
jogán látogatni jő nagyságodat.
– Herczegnő! – felelé az özvegy. – Lakik itt a mi vidékünkön herczegnő?
– Oh, én ismerem a herczegnő életének regényét. Évekkel ezelőtt
Hohenmark herczeg, mint huszárkapitány, nőül vette Bogfalvy Dénes
táblabiró leányát, Matild kisasszonyt. Vagy ha nem is a kisasszonyt,
bizonyára azon 1500 hold földet, mely az örökösnőre nézett. Azóta a
kapitányból tábornok, altábornagy lett, végre mint táborszernagy
nyugalomba lépett. Ekkor pedig, a rendes szokás ellenére, nemsokára
meghalt Bécsben, vagy Gráczban, az özvegy pedig visszakerült az apai
kuriába s valószinűleg jő kedves ismeretséget szerezni.
És csakugyan így történt. Nehány percz mulva a kastély főbejárata elé
egy igen csinos, de tán nem eléggé herczegies fogat érkezik, melyről egy
idősb s egy fiatal nő lépett le s bemutatta magát mint szomszéd
birtokosnét s leányát, Louise-t.
Dorozsmayné már régen túl volt azon, hogy bármely hangzatos czímtől
megijedjen, kifogástalan szivességgel fogadá a látogatókat s mindnyájan
a balra nyiló szalonba léptek.
Itt helyet foglalván, bemutatá a ház asszonya saját leányát, még két más
vendégét, nem feledkezvén meg Dorozsmay Róbert mérnökről sem, mint a ház
közel rokonáról.
Arthur grófról nem szólott, mert könnyű volt észrevenni, hogy régen
ismerősök.
A herczegnők lekötelező kegyességgel mosolyogtak s annyira értették a
rangjokhoz illő szíves leereszkedés mesterségét, hogy még a mérnök
jelenlétét is tudomásul vették.
Ellenben Arthur gróf tulajdonkép csak most pillantá meg, hogy «pogányok
jöttenek a te öröködbe», s midőn meghallotta az idegennek fenyegetőleg
hangzó nevét, összes művészetébe került, hogy megvető mosolyát
elpalástolja.
A látogatás csak a bevett szokás szerinti perczekig tartott. Hogy mi fog
ebből kifejlődni? attól függött, minő kedvvel és előzékenységgel siet a
ház asszonya a látogatást viszonozni?
[Illustration: A fogatból egy idősb s egy fiatal nő lépett le.]
Mert a herczegnő leánya, Louise, régen szemébe tűnt már a harmincz éves
házasulónak. Igazi pompás leány volt; feje, válla, melle, dereka, karjai
szakadatlan rendszere volt a gömbölyűségeknek; egész valója érzékszédítő
s gyönyörre ingerlő női báj, kellem és teltség. Lehetett már közel
huszonegy éves, de igazi, valódi, kétségtelen herczegnő, kinek messze
terjedő rokonságai voltak Ausztriában, Németországban, s mint ilyen
családoknál gyakran előfordul, okmányilag bebizonyítható vérbeli
összeköttetés még uralkodó-házakkal is.
Igaz, hogy a herczegi dicsőséget a vékony nyugdíjon kívül csak a
bogfalvi 1500 hold támogatta. De hiszen a világon semmi sem tökéletes. A
bogfalvi család jó nemesi család volt ugyan, de tagjai közül senki még
alispánságig sem vitte a megyében. De hiába, ezt a keserűséget el
kellett nyelni a herczegi czím édességei között.
Ezekből könnyű megérteni, ki volt és mit keresett Arthur gróf a
Dorozsmay háznál?
Telve adóssággal, fölséges nyerőszám leendett bezsebelni a Dorozsmay
örökösnő négy millióját; de el kellett nyelni hozzá a közép nemesi
származást. És még ha minden rögtönében megtörténhetnék! Ámde Esztike
három teljes év előtt még férjhez mehető leány sem lesz; míg Louise
herczegnő bájai készen várják az élvsóvárt, hoz a házhoz herczegi
koronát, de csak a bogfalvi csekély jelentékkel biró
komposszesszorátust.
Egy hét sem telt bele s a legzajosabb élet indult meg Harasztoson. Az
özvegy visszaadta a látogatást Bogfalván; arra közvetlenül következett a
meghivás s ebből az ünnepélyeknek egész sora.
Mindenki boldog, elégedett volt, sehol legcsekélyebb felhő sem
mutatkozott. Arthur gróf fülig fürdött a herczegi ismeretség kábító
illattengerében s Louise herczegnő az iránta mutatott hódolatot úgy
fogadta, mint természetes és magától érthető kötelességet.
Dorozsmay Róbert, alig virradt, már dolgai után látott. Nénje gyorslábú
paripát rendelt szolgálatára, reggelijét külön kocsival küldte ki, csak
azt követelte, hogy este hat órakor, az ebéd szokott idején mindenki
jelen legyen. Látszott ebből, hogy az özvegy úgy tekinti őt, mint a
házhoz tartozót, s vigyázott nehogy közte s a társaság más tagjai között
a cselédek különbséget tegyenek.
Arthur grófot e körülmény nyugtalanítani kezdé. Mert megszokta már azon
gondolatot, hogy Louise herczegnőnek udvarol, a négy millióval biró
Esztikét pedig három év mulva nőül veszi. Most pedig egy alkalmatlanul
tolakodó unokaöcs ront közbe, épen mint a regényekben. Ez is felhő volt
ő méltósága láthatárán, mely esetleg viharral is fenyegetőzhetett.
E nyugtalanság fokonként gyűlöletté változott, azonban a háziasszony
akarata és tekintélye ellen fellázadni a képtelenségek sorába tartozott.
Tehát el kellett nyomni a haragot s jó képet mutatni a gonosz játékhoz.
Csak néha ragadta el a heve s akkor nem igen kiméletes megjegyzéseket
tett a mérnök foglalkozására. Máskor csodálkozását fejezte ki, miként
mulattathat valakit az itteni társaság, mely izlés, szokás és nézetek
tárgyában «másoké»-tól különbözik. Sokan félni kezdtek, hogy ezen
gyakori czélzások veszélyes összeütközésekké fajulnak s akkor a ház
csende, a vendégek jó kedve rögtön elszáll.
Szerencsére a mérnök bölcs és gyakorlati ficzkó volt. Maga legjobban
nevetett Arthur gróf élczein s a sűrűn rárakott kétértelműségeket
egyáltalában nem akarta magára venni.
Tulajdonkép pedig a büszke Arthur gróf nem volt itt a maga helyén s ezt
nem is tagadhatta. De vagyonilag megromolva, csak pénzes házasságban
találhatott menedéket.
És már jó három éve, hogy keresi a hozzá méltó menyasszonyt az ország
minden zúgában. Még egyszer sem jutott elhatározáshoz, mert gőgös lelke
föl nem találhatá azon női tökéletességet, mely megérdemlené, hogy
Bendeffy grófnévá emeltessék föl. A kisérletek e tekintetben nem
hiányzottak, de a követelés mindig túlcsigázott volt. Fényes ősi név,
nagy befolyással biró család, ragyogó szépség és ifjúság mellé még
tetemes és biztosított vagyon.
Szerencsétlenségére, a hol eddig a mellőzhetlen kellékeket feltalálni
vélte, a kiszemelt leányok semmi különös vágyat vagy épen lelkesültséget
nem tanusítottak a kinálkozó szerencse iránt.
Szegény leányt pedig Arthur gróf semmi áron sem akart elvenni. Először
mert csak sok pénz mentheti meg az örvényből. Másodszor büszkeségből és
saját értékének módfölötti túlbecsüléséből.
– Mit mondana a világ, ha én, Bendeffy Arthur gróf, koldusnőt vezetnék
oltárhoz! Magamra mondanám ki a lesújtó itéletet, hogy személyem
értéktelen, hogy fényes állásomra méltatlan vagyok. Azt hinnék,
házról-házra kopogtattam s mégsem találtam meg a nőt, a milyen engem
megillet, a milyen engem kielégíthet!
Egy napon a reggeli végén így szólott az özvegy kis leányához:
– Esztikém, kellemes ujságot mondhatok neked. Régi barátnémtól,
Berenczeynétől kaptam levelet; örömmel fogadták meghivásomat és ma
estére ide érkeznek. Már megmondtam a szakácsnénak, hogy egy órával
később ebédelünk, hogy legyen idejük a nőknek az átöltözésre.
– Ki az a Berenczeyné, édes mama?
– Nem emlékezel a kis Rózára?
– Ah, tudom már; de hiszen Róza már nagy leány.
– Igen, nagy, 16 esztendős; teljes két évvel idősb nálad. Te és madame
Escabrotte elibök mentek a vasuti állomásig.
– Drága néni, – szólt közbe Róbert, mert épen vasárnap lévén, szünetelt
a munka, – ha nem volna ellenére, szerencsémnek tartanám, ha hugomat
elkisérhetném.
– Nagyon derék volna, de a kocsiban csak négy hely van.
– Természetes, hogy a kocsis mellé ülök, de megigérem, hogy nem nyúlok a
gyeplőhöz, mert látom, hogy Esztike előre elsápad.
Nevette a társaság ezen őszinte vallomást, csak Arthur gróf vonogatá
vállát, mintha mondaná: ez az ember urak közé tolakodik, s még lovat sem
tud hajtani!
A reggeli után a mérnök egyenesen a kertbe, annak is legelhagyatottabb
sűrűibe bujdoklott. E név, Berenczeyné és leánya, Róza, nagyon érdekes
emléket költött fel szívében. Járta le és fel a kanyargó utakat, kezét
hátra vetette, görcsösen összekulcsolta, fejét lehorgasztotta, s oly
ábrándozólag nézett majd a földre, majd a fák galyaira, mint csak
huszonöt éves fiataltól kitelik, a ki vagy nem talál legszebb
gondolatára rímet, vagy keresi, melyik ágra akaszsza fel magát. Tagadni
sem merjük, hogy ez nem vasuti mérnökhöz illő viselet.
– Berenczeyné? – töprenkedék Arthur gróf, – ha nem csalódom aféle régi
helytartósági tanácsos özvegye. No hiszen szép népet gyűjtenek ide az én
herczegnőim mulattatására!
Még madame Escabrotte-nek sem tetszett a küldetés s gondolá:
– Kedves kis expediczióm lesz ez, mintha bizony a sok utazó közül
tartoznánk megismerni, melyik az a Berenczeyné? az a kéksárga volant-os,
vagy az az olcsó «végeladás»-ból felszalagozott divatbáb?
Megérkezve az állomásra, nézik, vizsgálgatják az érkezőket, a midőn nagy
csodálkozásukra látják, hogy Dorozsmay Róbert már hajlong és ajánlgatja
szolgálatát két uri nő előtt, kik közül az egyik idősebb, a másik pedig
az iskolából megszökött leánykának látszik; e mellett vidám, mindenre
nevet s megengedi, hogy a mérnök átvegye könnyű nyári shawlját és
összerakosgassa a kalap-skatulyákat.
Most már madame és Esztike kisasszony is előléptek s lőn öröm, szíves
fogadtatás és ezer csók a rég nem látott ismerősök között.
Majdnem egy óra kellett, míg az állomástól Harasztosra lehetett érkezni.
Itt azonban Dorozsmayné a kapu előtt várta őket. Arthur gróf, csak
azért, hogy megmutassa ki ő? spanyol grandhoz illő méltósággal sietett a
leszálló hölgyek segítségére, s futó pillantásra méltatá a fővárosból
hozott leánykát. Úgy látszott, hogy a szemle kedvezőleg ütött ki, mert
Róza kisasszony csupa tűz, lélek, kedély, vidámság és fiatalság.
Fájdalom, mind oly tulajdonság, mely szép lehet a maga nemében, de a
pénzes házasságra törekvő gróf baján nem segíthet.
Az érkezett hölgyek 15 percznyi időt kértek az átöltözésre, melynek
leteltével lejöttek az emeletről s rögtön arra meg is szólalt az ebédre
hivó csengetyű, a szokott háromszoros megszakítással.
A dolog természete hozza magával, hogy ily ebédek alatt a társalgás csak
oly tárgyakról folyhat, melyet hivott és hivatlan egyiránt hallhat.
Régen bevett szokás szerint, mindjárt a leves felkanalozása után, az
udvarias vendégek végig nézik a falakon függő ősök arczképeit s
kérdezősködnek mindenről: elkezdve a buzogányos ősapától s a bajusztalan
s hajporos államférfiaktól a legújabb korbeli díszmagyarruhás
exczellencziáig. Ki mit mívelt életében? minő fényes családból hozott
feleséget? minő magas érdemjelt kapott hazafias érdemeinek jutalmául?
Fájdalom! (Arthur grófnak szörnyű bújára) a harasztosi kastély pompái
között ily megbecsülhetetlen kincs egy példányban sem volt feltalálható.
A falakon jelenkori művészek által festett tájképek lógtak, miket
Tihamér a pesti és bécsi műkiállításokból vásárolt össze. A birtok
korábbi urának ősei kótyavetyére kerültek és zsidó uraság mutogatja
azokat vendégeinek, szerényen megvallva, hogy ezek nem saját ősei, hanem
birtokának elődjei.
Egy tudós vendég azonban, a ki távolról ismerte a Berenczey-családot,
megjegyzé, hogy Mária Terézia koronázását követő törvényczikkek végén
egy Berenczey Barnabás, mint tárnokmester szerepel.
Dorozsmay Róbert nem sokat gondolt a koronázási diplomákkal, sem a mult
század krónikásaival, hanem odafordulva szép szomszédnéjához, csendes
hangon mondá:
– Szépséges Róza kisasszony! Nem tudom, emlékezik-e még, hogy ezelőtt
négy esztendővel, midőn kegyed tizenkét éves volt, én pedig a műegyetem
hallgatója voltam, Pesten a Lipót-utczában az apáczák bált adtak. Azon
este mi sokat tánczoltunk együtt s midőn a cottillonban megpihentünk,
így szóltam: nincs szebb leány a teremben, a városban, az országban és
Európában, mint Róza kisasszony. Mihelyt végeztem iskoláimat és jó
hivatalt kaptam, eljövök s megkérem a kezét a mamájától.
A kis leány azt gondolta, lefordul a székről ezen váratlanul érkezett
interpelláczióra és szótlanul nézett majd tányérára, majd a beszélőre, a
ki a legkomolyabban határozott feleletre várakozott. Róbert ezen
hallgatást felbátorító «igen»-kép magyarázván, folytatá:
– Ime, az idő, melyről beszéltem, szerencsésen megérkezett. Igaz, hogy
nem sokszor találkoztunk azóta; de ha láttam azt, a kit szívem szeret, a
korzón, a színházban, a városligetben, mindig kalapot emeltem s azt
gondoltam: itt van ő, a kinek csak egy szavába kerül, hogy már e földön
idvezüljek. Megengedi, hogy beszéljek a mamával és megkérjem kezét?
Róza kisasszony azt hitte minden perczben, hogy föl kell sikoltania. Még
nem régen bábukat öltöztetett, most is gyakran inti anyja, mérsékelje
gyermekes pajzánkodásait, s most egyszerre egy bajuszos férfi, borzasztó
és félelmes, mély hangon azt mondja neki: szeretem önt, legyen az én
kedves kis feleségem.
Szerencsére vége volt az ebédnek s az urak a hölgyeket a kertre nyiló
verandára vezették.
Hanem Esztike, a ki szemközt ült, észrevette, hogy titkos beszéd folyt
rokona és barátnéja között.
– Mit sugdosott neked Róbert bátyám? – kérdé a legelső alkalommal, midőn
a kertben magukra maradtak.
– Azt én nem merem megmondani, – felelt ártatlanul a leány.
– Barátném vagy és titkaid vannak előttem?
– Ne kényszeríts, mert elfutok az erdőbe és soha vissza nem jövök!
III.
(Ingadozás a sok pénzt igérő jövő s a jelenben kinálkozó rang között.
Három remek lövés, mely azonban nem nyeri meg a hölgyek tetszését.)
Másnap a reggeli után Arthur gróf karjára vette a két herczegnőt s a
kert lugosaiban fel s alá vezette őket.
Nem ma társalgott ugyan először herczegnőkkel, de a kikkel e fajból
eddig találkozott, magasan álltak fölötte és áthidalhatlan ür választá
el tőlük. Ha pedig közeledhetett, nem volt kedve vállalkozni, mert a
czím és talán a vagyon mellett is nem volt szép a nő. Hiszen a
legmagasabb rangú családokban is akad leány, a kinek sorsa, hogy szülői
vagy gyámjai olcsón adhassanak túl rajta.
Ezek itt nem gazdagok, de a leány kellemes, sőt elbájoló. Rangjok
kétségbevonhatlan s az elhunyt férjnek táborszernagyi czíme magában
elég, hogy e nők még az udvari körökben is tündököljenek.
Arthur gróf mindig csak a ragyogó világról beszélt s ha szerénytelen
kiváncsiság nélkül tehette, a családnak még külföldön is elterjedt
rokonságairól kérdezősködött. Még ha a nők, őket közelebbről érdeklő
tárgyra is tértek, ő mindig kedvencz eszméi mellett maradt.
A herczegnő igen világos eszű, értelmes és gyakorlati felfogással biró
hölgy volt. És ha egykor férje oldalán kellő szabatossággal is tudta
magas szerepét viselni, otthon saját házi körében, különösen pedig
leánya nevelésében mindig maradt benne valami, a mi az egykori Bogfalvy
Matildra emlékeztetett.
Ilyennek óhajtott ő itt Harasztoson is tekintetni. Ezen természetes és
mesterkéletlen modor kedvelteté meg őket a ház asszonyával. De maguk sem
tehettek róla, ha Arthur grófnak nagyszabású udvarlási modora újra
visszaragadá őket azon idegen világba, melytől a férj halála után végkép
különváltak.
Louise herczegnő szellemileg egészen anyja képmása volt. Tökéletesen
ismerte saját és családjának helyzetét és soha sem ábrándozott arról,
hogy pusztán magas rangjának vonzóereje által oly férjhez mehet, a ki
czím tekintetében egyenlő lesz vele.
A herczegnő tehát csak mosolygott, ha Arthur gróf egészen átadta lelkét
a szédítőleg fényes rang bámulatára. Egyszer szóhoz jutván, így
nyilatkozott:
– A milyen igazi és valódi a mi herczegi czímünk, épen oly nevetséges
volna, ha igényeinket a jövőre nézve ezen helyzethez kötnők. Az egész
vidék tudja, kik vagyunk? és kik nem lehetünk? Kétkednünk sem lehet,
hogy legjobb ismerőink minket maguk között a szegény herczegnőknek
neveznek. Ez okból e hangzatos czím inkább teher és alkalmatlanság
rajtunk, mint előny és a sorsnak kedvezménye. Nem élhetünk mint
herczegnők, mégsem tekinthetjük magunkat egyszerűen bogfalvi
közbirtokosoknak. Akaratunk ellen sok olyan dolgot kell tennünk, a mit
szívesen mellőznénk s nem tehetjük azt, a mire kedvünk volna. Mindig
félünk, hogy valami nevetségest követünk el; mert ha rangunkhoz méltólag
beszélünk, azt mondják, megfeledkezünk bogfalvi parányi uraságunkról; ha
pedig mint ilyenek lépünk fel, kérdik, hova rejtettük herczegi
koronánkat?
Arthur gróf az ilyen bölcs beszédre jóformán nem is hallgatott,
képtelenségnek tartván, hogy valaki a földi dicsőségnek legfensőbb
fokát, melyet magános ember elérhet, így csekélybe vehesse, majdnem
elvesse magától. Inkább arról gondolkodott, hogy esetleg tán épen ő van
a sorstól kiszemelve, hogy e bajokon és hiányokon, ha nem is gyökeresen
és óhajtása szerint, de legalább főrészben segíthessen és Louise
herczegnőt ismét visszahelyezze azon kiváltságos körbe, melyben
születési jogánál fogva otthon van.
A leány pedig elvitázhatlanul szép volt, talán épen olyan, minőt az első
ifjúságon túl levő férfi leghamarabb megszeret. Daczára hizékony
természetének s többé már nem gyermeki életkorának, a fiatal leányi báj,
frisseség, kellem és ártatlan kaczérság nem hiányzott nála. A gömbölyű
arcz és termet, melyet az üde egészség himpora védelmezett, csábító
erővel hatott s a kéjvágyó férfinak szenvedélyét ellenállhatlan erővel
ingerlé.
Arthur gróf hamar észrevette, hogy udvarlását szívesen fogadják. Volt
Louise herczegnő természetes nyájasságában valami igazi és meg nem
hamisított érzék, mely nagyon különbözött sok más nőnek dísztelen
örömétől, mely kiüti magát az arczban és a szemek ragyogásában, a
hányszor remény mutatkozik előnyös házasságra. Arthur gróf tehát boldog
volt s nagyon örült, hogy a ház asszonya félremagyarázhatlan figyelemmel
igyekszik a herczegnőket mentül tovább itt marasztania.
Igaz, hogy a leány szegény volt, ő pedig busásan megrakva adósságokkal;
igaz, hogy ő több izben kijelenté, tetemes vagyon nélkül asszonyt nem
visz haza. De soha eszébe sem juthatott, hogy a szegény leány esetleg
még herczegnő is lehet! Oly tulajdon, mely minden eddigi föltevését
halomra hányá s mint új és kivételes körülmény jelenék meg, mely a
korábbi számítások körén végkép kívül esett.
Aztán jobban megvizsgálva, csakugyan szegény leány volt az ő szíve
választottja? E szó: szegény, határozatlan fogalom és ezer értelmezést
eltűr. Előtte pedig a bogfalvi 1500 holdas örökség csekélységét a
herczegi palást hermelinje túlbőven eltakarta.
És csak most, midőn szeretni kezdett, vette észre, mily nevetségesnek
tünhetett fel ő eddig a Dorozsmay házban? Van-e abban józan ész, férfias
okosság, ha 30 éves ember tréfál, enyeleg a 14 éves gyermekkel, azon
utógondolat mellett, hogy három év mulva még kezét is kérheti!
Elhatározta tehát, hogy ha a herczegnők búcsút vettek, ő is visszatér a
fővárosba s eléterjeszti édes anyja előtt házassági szándékát, azután
pedig feleségül veszi a nőt, a ki díszt hoz a házhoz, a férjnek pedig a
török paradicsom minden kigondolható élvezetét.
Mielőtt azonban e boldog ábrándok beteljesülnének, az irigy sors ő
méltóságának uri türelmét nehéz megpróbáltatások alá vetette.
A kertben Róbert, Róza és Esztike sétálgattak. A két utóbbi között
komoly fachée uralkodott: mert a ház kisasszonya lelke mélyében sértve
érezé magát azon bizalmatlanság miatt, hogy gyermekkori barátnéja nem
akarta megmondani, mit beszélgetett oly titkosan a tegnapi ebéd alatt az
ő unokaöcscse, kit ő vezetett be a házhoz?
A mérnök azonban észre sem vette a szörnyű változást, mindig kettőjökhez
intézé megjegyzéseit s most, midőn oly helyre jutottak, a hol a kert
kerítését valamely gazdasági épület fala képezé, mondá:
– Ah, ez pompás hely. Kiváncsi volnék megtudni, mennyit veszt
gyakorlottságából az olyan ember, a ki három hónap óta nem lőtte ki
pisztolyait.
Ezt mondva, gyors léptekkel tért vissza a kastélyba s nehány percz mulva
hóna alatt igen gyanús külsejű szekrénykével érkezett a leányok
társaságába.
A mérnök megtölté fegyvereit, azután előkeresé tárczáját, melybe
jegyzeteit szokta bevezetni, kitépett onnan egy lapot, s miután arra egy
széndarabkával valamit rajzolt, a mi semmihez sem hasonlított, a papirt
gombostűvel a falra tűzé, s lőtt egymásután kettőt. Ekkor egyik
pisztolyát újra tölté, s rögtön arra eldördült a harmadik lövés is.
A fegyverropogásra a kastély többi vendégei is közeledtek s Louise
herczegnő vezérlete alatt még a távolból kiáltozának, hogy mindent
helyén kell hagyni, mert ők maguk akarnak birálókul föllépni, hogy a
lövészt, ha érdemli, megkoszorúzzák.
Uri háznál soha nem tapasztalt zavar támadt s csak egy meggondolatlanul
kiejtett szótól függött, hogy vész és botrány keletkezzék. A hölgyek víg
nevetés között értek ugyan a falkerítés alá, melyen a czéllap most is
ott fehérlett, de csak egy oldalpillantás kellett s mindnyájan
egymásután elhallgattak, elhalaványodtak.
Mit láttak? A szénnel rajzolt ábra ismert arczképet rajzolt eléjük. A
három golyó közül kettő a szemet, egy az ajk közepén oly jellemzetes
szájat rögtönzött oda, hogy lehetetlen volt Arthur gróf karrikaturájára
nem ismerni. A szénnel rajzolt vonalak határozatlanságát az átfuródó
golyók nyomai oly csodálatos ügyességgel egészítik ki. Mindenki ráismert
az eredetire, de mindenki birt oly gyöngédséggel s elővigyázattal, hogy
gondolatát elnyomja és semmit el ne áruljon.
Sőt legelőször is Louise herczegnő adá jelét páratlan lélekjelenlétének,
a midőn a czéltáblául szolgált papirlapot széttépte és így kiáltott fel:
– Ezúttal elmarad a koszorú, mert a golyók hibáztak; az egyik nagyon
balra, másik jobbra, a harmadik igen alant talált. Mindhárom lövés
kerülgette a czentrumot, de egyik sem talált bele. Máskor jobb
szerencsét kivánunk a lövésznek.
Arthur gróf büszkébb volt, mintsem hálás köszönetet inthetne herczegi
védelmezője felé. Csak azt érzette, hogy iszonyúan meg van alázva, s
hogy azon ember, a kit ő gúnyaival üldözött, félelmes is lehet.
Egyszerre lezuhanni érzé magát azon magasságból, honnan ez ideig oly
megvetőleg nézett alá. Szemével láthatta, hogy ezen mérnökkel szemben
hiába folyamodik a nagy urak mentségéhez, mert ha ezen embert megsérti
valaki, nem tekint hivatalos állomására, nem kellemes helyzetére e
házban, hanem megállja helyét s ha közé vág, aczélszilárd kézzel vívja
ki férfias bátorságának elismertetését.
Mit tehetett ő ily elszánt ficzkóval? másodszor: a főúr a munkája után
élő honoratiorral?
Elhatározta tehát, hogy tűr, hallgat és semmit észre nem vesz, míg a
véletlen alkalmat nem nyújt.
Ezalatt a hölgyek minden áron jó kedvet igyekeztek mutatni, mert csak ez
adott reményt a fenyegető vész elhárítására. A jámbor lelkű herczegnő
(született Bogfalvy) még vigasztalá is Róbert urat, hogy majd máskor
szerencsésebben lőhet.
Ily feszült helyzetben a ház asszonya valami társasjátékot
indítványozott, mely falusi szokás szerint sok szaladgálás, nevetés és
elfogdosás közt megy végbe s a legalkalmasabb eszköz arra, hogy a
történteket kiverjék fejükből; már tudniillik azok, kik örültek, ha
feledhettek és más óhajtásuk sem volt, mint feledni.
Ebéd után, a midőn a társaság a verandán hűs levegőt szítt, a ház
asszonya házi gondok czíme alatt a földszinten fekvő könyvtárba, mely
egyszersmind földesuri legfensőbb kabinet is volt, karszékbe veté magát
s egy előcsengetett szolga által Róbert urat hivatá.
A szigorúságot hirdető hely, az ünnepélyes meghivás, jobban mondva
megidézés, előre tudtul adá az ifjúnak, hogy e találkozás az «ad
audiendum verbum» komolyságával bír. Tudta, hogy most jól megmossák
fejét.
Nem is csalódott. Dorozsmayné redőzött homlokkal hosszú nagybőjti
prédikácziót tartott. Nem helyeselte Arthur gróf ingerkedéseit, de
határozottan rosszalta az erre adott nagyjelentőségű választ.
A mérnök alázattal hallgatta végig a dorgálást; egy szóval sem menté
magát s végül mondá: