Jácint. Megint nem tudod, mi a bajod lányom. Ez volt az a sajnálat, amit
az éjjel kerestél magadban. Végül félháromkor meg is találtad abban a
savanyú csókban.
Alexandra. Savanyú?
Jácint. Nem én kaptam, mégis éreztem.
Alexandra. Szomorú vagyok, Jácint. De ha így beszélsz velem… ha most itt
maradsz egy-két napig… és mindig így beszélsz velem… megnyugszom.
Jácint. Itt maradok lányom. Itt maradok még két-három napig, hogy igazán
megnyugtassalak.
_Kis szünet._
Ági. Engedjék meg, hogy elbúcsúzzam. _Meghajol_. Fenség.
Alexandra _nem tudva ebbe belenyugodni_. Csudálom ezt a nyugalmát. Ezt
az önuralmat. Tudom, hogy ez mind nem igaz, ahogy itt most viselkedik.
Mást szeretne tenni.
Ági. Meglehet, Fenség.
Alexandra. Mást szeretne mondani.
Ági. Az is meglehet.
Alexandra _dacosan, idegesen_. Dehát… ha ilyen csudálatos önuralma van…
mért nem tegnap este mutatta ezt meg? _Izgatottan_. Most még csak ezt az
egyet szeretném tudni.
Jácint. Ne légy ideges, lányom. Itt maradok két hétig.
Alexandra _egyre idegesebben_. Ha most ilyen nyugodt tud lenni, akkor
mért csinálta ezt tegnap? Mit akart? Nem tudom!
Ági. Nyugodjék meg, Fenség, én se tudom. Az éppen a szép ennek az
éjszakának a történetében, hogy nem tudtam mit akarok.
Alexandra. Nem tudta?
Ági. Nem.