Jácint. Csöndesebben lányom. És nyugodtan. Egy hónapig maradok itt.
Alexandra _oda se hallgatva, egyre izgatottabban_. Nem tudta, hogy mit
akar. És engem azért mégis vitt magával a jóságomnál fogva… az
ügyetlenségemnél fogva… belevitt mindenbe… a legborzasztóbba. Nem tudta
mit akar… és én vele voltam a szívemben… és elszántam magam mindenre,
még arra is, hogy vele együtt lázadjak fel… és kitartsak mellette… még…
még ha összedül is velem az egész világ! És ő…
_Albert halkan belép._
Alexandra _látja Albertet, de nem törődik vele és izgatottan folytatja
beszédét._ Ő «nem tudta mit akar». Csak rombolni akart. Engedett egy hiú
pillanat szilajságának… ahelyett, hogy akkor lett volna okos és
analitikus. De gyerek volt és bolond volt… mikor odaült mellém az
asztalhoz… igenis rebellis volt…
Albert _szerény hangon, finom gúnnyal_. Xaxa, te nem jól ítéled meg őt.
Ő szabad szellem. Nem olyan, mint mi.
Alexandra _nem törődik vele_. Nem akart egyebet, csak lázadni… csak a
botrányt akarta… és igenis modortalan volt és lelkiismeretlen volt és…
Albert. Te igaztalan vagy. Ő csillagász.
Alexandra. És igenis most én mondom, hogy amit csinált, az tolakodás
volt!
Ági. Fenség!
Albert. Egy szót se feleljen, Miklós. Megtiltom, Miklós. És ha megengedi
Miklós… most én csókolom meg. _Hozzálép, megöleli és megcsókolja Ágit._
Jácint. Bravó! Holnap elutazom.
Ági _jókedvűen_. Nagyon köszönöm, Fenség. Erre igazán nem voltam
elkészülve.
Albert. Jól esett?
Ági. Ez jól, Fenség.
Albert. Akar még egyet?
Ági. Köszönöm, Fenség, az sok volna. Így ez éppen elég.
_A hátsó ajtón belép György és Arzén. Mindeniknél virágbokréta van. Egy
pillanatra megállnak az ajtóban, aztán a szín közepére jönnek, ott
elfogódottan megállnak, Ágira néznek. Albert átmegy balra, elől._