Jácint. Egészen addig, amíg Albert, aki erről semmit se tudhatott,
megsértette.
Dominika _rémülten_. A tanárt?
Jácint. Azt.
Dominika. Azt a szegény fiút?
Jácint. Azt. Képzeld.
Dominika. Mit csinált vele?
Jácint. Azt mondta neki: tolakodó.
Dominika. Borzasztó. És te nem léptél közbe?
Jácint. Hogy tehettem volna?
Dominika. És az a szegény fiú mit csinált?
Jácint. Mit csinálhatott? Lehajtotta a fejét. Én azt hittem, a szívem
szakad meg erre a jelenetre.
Dominika. Borzasztó. Szegény jó emberke. És Alexandra?
Jácint. Jólesik nekem, hogy te így megsajnálod ezt a fiút. Látod,
nemcsak csupa ész vagy, de csupa szív is. Ha láttad volna ott állni ezt
a szegény szorgalmas tudóst… egy csillagász, kérlek,… az ő reménytelen
halálos szerelmével, amit leküzdött magában, az ő összeomlott
romantikájával, az ő vérző szívével… amint Albert elegánsan és élesen
megsértette… és ő ott állt lehajtott fejjel… egy életre megszégyenítve…
összetörve… miután _ilyen_ áldozatot hozott a családért… tudod ez a
hűség… ez a mártirium… hát mondd, te mint asszony, nem derék ember az
ilyen?
Dominika. De még milyen derék!
Jácint. Hát kilökni való ember ez? Lenézni való ember ez?
Dominika. Dehogy!
Jácint _növekvő hévvel_. Hát sérteni való ember ez? Ütni való ember ez?
Büntetni való ember ez?
Dominika. Isten ments!
Jácint _még lelkesebben_. Hát… kidobni való ember ez? Bántani való ember
ez? Hisz ez egy… mitcsinálnivaló… egy… nem is tudom… ez egy… egy…
Dominika _lelkesen_. Csókolni való ember!
Jácint. Nahát ez történt vele!!! _Fáradtan zökken le egy fotelbe. A
homlokát törli. Félre._ De nehezen jött rá.
Dominika. Hogyan?… hogy ez történt vele.
Jácint. Amit te mondtál. Alexandra megcsókolta.
Dominika. Alexandra?
Jácint. Ahogy te mondtad.
Dominika. Igen. Na igen.
Jácint. Mert nem bírta már tovább nézni a szenvedését, mikor Albert
megsértette. Ott csókolta meg az én jelenlétemben és Albert
jelenlétében.
Dominika. És Albert?
Jácint. Honnan tudhatta szegény, hogy itt miről van szó? Ő nem érezte
ezt akkor olyan tisztán, mint te most.
Dominika. Igen… igen… Hogyne.
Jácint. És ez a Beatrix… aki annyira rabja a formáknak… nézd… ez itt
most haldoklik emiatt. _Beatrixhoz_. Amiatt, amit, látod, Dominika
természetesnek talál, sőt majdnem megkövetel. Mi?
Dominika. Hogyne, hogyne.
Jácint. Elragadó ötlet volt ettől a csupaszív lánytól. Boldog vagyok,
hogy tudtán kívül úgy gondolkozott erről, mint te. Ebben a csókban annyi
minden volt: jellem, jóság, tisztesség, lelkiismeret, felelősségérzés,
hála, részvét, emberség, szánalom… és önfeláldozás, édesem! Le kell
borulni ez előtt a lány előtt. _Közben Beatrix titokban, boldogan
simogatta._
Dominika. Derék lány. Bátor lány. Boldog az a nép, amelynek ilyen
királynéja lesz.
Jácint. Ha láttad volna abban a pillanatban… hogy reszketett… hogy
haldoklott… de megtette. Érezte, hogy tartozik mint embernek, mint
testvérének… ezzel. Felemelni őt a megaláztatásból! És ha épp tudni
akarod, én is megcsókoltam szegényt.
Dominika. Jól tetted. XVI. Lajos a felesége életveszélyes szülése után
örömében megcsókolt egy cselédet. Das kommt vor. Hát ez az a nagy
borzasztóság?
Jácint. Ez. _Beatrixra mutat._ Ő oda van. Dehát ő… haragszik a tanárra,
ettől függetlenül.
Beatrix. Én? Én épúgy gondolkodom, mint Dominika. Csak nem tudtam, hogy
ő úgy gondolkodik, mint én.