Jácint. Es ist ja kein Wunder. Er sieht Sie jeden Tag, Sie ist schön und
gütig, etwas stolz… sofort ist die alte Romantik fertig… Denk an all’
diese Romane: nevelő és hercegkisasszony…
Dominika. Nos és?
Jácint. Képzeld, ez a szegény, halálosan szerelmes fiú nemcsak odaadta
magát ehhez az ártatlan játékhoz, de emberfölöttit szenvedett… látva,
hogy ő csak eszköz… hogy ő csak másvalakinek az érdeklődését hívja fel…
és csak arra való, hogy…
Dominika. Albert az oka. Mért nem mert szólani?… Én ezt túlzottnak
találom tőle.
Jácint. Miattad tette. Hisz az fantasztikus, hogy ez milyen jó fiad
neked.
Dominika. Azért jól esik ez… _Könnyezik_. No és aztán?
Jácint. Kérlek, ez velünk vacsorázott ez a fiú, ez a mártir… igazán ezt
kell mondanom… ez a szegény, derék önfeláldozó ember… és úgy szenvedett
ott, ebben a szerepében, hogy nekem a könnyeim csordultak ki.
Dominika. Nem csuda. Ez megható.
Jácint. És ez a szegény lány, aki csupa szív és jóság… nézni se bírta
ezt… már küldte volna el… de a tanár… csak a családért… csak
Alexandráért… csak a fiad boldogságáért… folytatta, vérezve, kínlódva…