Jácint. Szívcsúcs.
Alexandra _szomorúan, szemrehányással_. Tréfálsz velem, Jácint.
Jácint. Nem én, fiam. Elég komoly a dolog, gyermekem. Mikor… izé…
sajnáltad meg olyan nagyon?
Alexandra. Az előbb. Itt ebben a teremben. Egy pillanat alatt. Ő mondott
valamit.
Jácint. Mit mondott?
Alexandra _Ágira néz_. Ő biztosan emlékszik arra a szóra.
Jácint _Ágihoz_. Mi volt az, fiam?
Ági. Tudom atyám, mi volt. Mikor azt mondtam, hogy én is egy egész világ
vagyok.
Alexandra. Nem.
Ági. Nem? Akkor még előbb… mikor a reménytelenség költészetét mondtam.
Alexandra. Akkor sem.
Jácint. Hát mikor hatott meg úgy?