Jácint. No, fiam. Mi az? Ki vele.
Alexandra. Jácint… az a pohár bor… az nekem is az első pohár borom volt
az életemben.
Jácint. Ahhoz képest szép nagyot húztál, fiam.
Alexandra _Ágira néz_. Őmiatta, Jácint. Hogy ne nevessék ki.
Jácint. Tyhű, micsoda ritkaságokat látok én itt ma este. Jó volt
legalább?
Alexandra. Kábít… melegít. Legjobban szeretnék így meghalni… de előbb a
tanár úr bocsásson meg nekem.
Ági. Hogy tudjak én önnek megbocsátani.
Jácint. Csönd! Nézd csak! Én bocsátok meg helyette kislányom. _Alexandra
a könnyeit törli._ Sírd ki magad és ne félj semmitől.
Alexandra. Nem azért sírok, atyám.
Jácint. Hát miért?
Alexandra. Mert nagyon sajnálom… ezt a fiatal embert.
Ági. Engem? Nagyon kérem, engem ne sajnáljon.
Jácint _szeliden_. Megvonom tőled a szót, fiam.
Alexandra. Így még nem is sajnáltam senkit, pedig a kórházban súlyos
betegeket ápoltam.
Jácint. Ha rád néz, jobban sajnálod.
Alexandra _Ágira néz_. Ha rámnéz, a tekintete süti az arcomat, édes
Jácint. Mint amikor kinyitjuk a kályhaajtót.
Jácint. Igen, igen. Kályhaajtó. Igen. És?
Alexandra. Aztán a tekintete… mintha leszaladna a mellembe és ott
megérintené… a szivemet. Mint mikor úgy egy ujjal finoman… érintünk a
zongorán egy billentyűt.
Jácint. Billentyű. Igen. Igen. És?
Alexandra. Ha beszél… mióta megbántottam… ha szól hozzám… akkor úgy
tovább búg a lelkiismeretemben a hangja… mint a harang. És ez fáj. Úgy
sajnálom!
Jácint _aggódva_. Helyben vagyunk már, lányom. Attól félek, nem sajnálat
ez, se nem lelkiismeret.
Alexandra. Hát mi?
Jácint. Egy kis mellbaj. Tüdőcsúcs. Szívcsúcs. _A melléhez hajol._ Végy
mély lélekzetet. Sóhajts.
Alexandra _sóhajt_.
Jácint. Most mondd: tanár úr.