Caesar _hátravonul, huszárjainak utasításokat ad, elküldi őket. Huszárok
jobbhátul, ő maga a bal hátsó üvegajtón át eltünik._
_Jácint, Ági és Alexandra hárman magukra maradtak._
_Szünet. Alexandra elől ül a jobboldali puffon._
Jácint _komolyan, szigorúan_. Na, édes fiam, te itt valami nagy
bolondságot csináltál.
Alexandra _izgatottan_. Én vagyok a hibás, Jácint, mindenért én vagyok
felelős. Én azért maradtam itt, hogy…
Jácint. Ne légy izgatott, gyermekem. Szép csöndesen beszéljünk. Mert én
meg ezért maradtam itt. Ne félj, amíg engem látsz. _Ágihoz_. Te meg
reszkess.
Ági. Nem én, atyám. Azt már nem.
Alexandra. Nem ő a hibás. Milyen mélyen lehet megbántva, ha ilyet tudott
tenni. Én oda vagyok, Jácint. _Ráhajol a mellette álló Jácintra, aki
magához öleli._
Jácint. Nyugodj meg kislányom. Tudom, miről van szó. És sejtem, mitől
jutott ez idáig.
Ági _hevesen_. Nem bírtam tovább, atyám. Nem bírtam, pedig, Isten látja
a lelkemet, ki akartam húzni némán holnap reggelig. De ember vagyok és…
szerelmes vagyok, atyám, és már nem is tudtam, mit mondok, még most se
tudom, mit csináltam, csak érzem, hogy valami borzasztót tettem. De
amióta megtudtam, atyám, hogy az én alázatos és hallgatag életemmel,
mint egy ronggyal, a padlót surolják fel, csakhogy másvalaki símábban
léphessen… mintha felfakadt volna itt benn a szívem, szétömlött bennem a
forró vér… és mikor célozgatni kezdett rám és gúnyolni kezdte a
fájdalmamat, hát… akkor égni kezdtem valami keserű szilajságtól és attól
égek úgy most is, mint, mint…
Jácint. Mondd fiam, én rám is haragszol?
Ági. Dehogy, atyám.
Jácint. Hát akkor beszélj csöndesebben. Nemcsak hallom, amit mondasz, de
értelek is fiam.
Ági. Elpusztulok, de most már nem adom olcsón az életemet. Még ennek a
szép királykisasszonynak sem. Tegnap, még ma délután is, odaadtam volna
a zsebkendőjéért. Most már drágább. Mert vérzett.