Ági _élesen_. Nem szerény, Fenség. Csak nagyon messze van.
Albert. Épp azért illik, hogy csak pislogjon.
Ági _nyíltan, támadóan_. Önöknek, Fenség, pislog. De nekem, aki tudom,
hogy ő kicsoda, felragyog az ő igazi értéke, és én büszkén vallom, hogy
fényesebb, mint a nap és ez a nagy fény, ez az örök nagy fény az övé,
Fenség, mert ezt közvetlenül ő kapta Istentől. _A mellére teszi a
kezét._ Ő maga.
Albert. Lehet, tanár úr. Úgy látszik, én nem értek ehhez.
Ági _bátran_. Nem, Fenség.
Beatrix _súgva Symphorosához_. Nem bírom tovább!
Albert. Elragadó! Végre egy ember, aki megmondja nekem, hogy van valami,
amihez nem értek.
Ági _csökönyösen_. Ehhez nem, Fenség.
Beatrix. Tanár úr!
Albert _erőltetett vígsággal_. Húsz éve keresem ezt a hangot! Végre egy
úr, aki úgy beszél velem, mint embertársával. Tanár úr, úgyis mint
csillagásztól, úgyis mint embertől, el vagyok öntől ragadtatva! Ez nekem
tetszik.
Ági _sértőn_. Azt én nem ambicionálom. Viszont, ha nem tetszik, azt meg
nem bánom.
Albert _vígan_. Nahát ez a közvetlenség elragadó! Hogy én nálatok milyen
jól érzem magamat. _Fölemeli a poharát._