Alexandra. Ha?
Ági. Ha nem volna belőle kettő. Egy kifelé. És egy másik, belül, egy
lázbeteg és fájdalmas élet.
Alexandra. Csudálatos. Mért nem láttam én ezt meg?
Ági. Mert Fenséged is hisz a csodákban.
Alexandra. Hogyan?
Ági. Elhiszi az én hideg és mozdulatlan arcomat… akkor is, amikor
beleütnek.
Alexandra _borzadva_. Önnek az arcába ütnek?
Ági. Mindennap.
_Szünet_.
Alexandra. Kicsoda üt önnek az arcába?
Ági _nem felel_.
Alexandra. Kicsoda? Mi tesszük ezt? Talán… én is?
Ági _lehajtja a fejét_.
Alexandra. Anélkül, hogy tudnám?
Ági. Azok a legfájdalmasabbak, Fenség.
Alexandra. Szent Isten… hisz ez titokzatosabb, mint a csillagok. Én
bántom önt?
Ági. Fenséged itt mindennap látja azt a csodát, hogy egy férfi arca,
hangja, egész külső élete nyugodt és egyensúlyozott marad… mikor belül
lánggal ég a fiatal büszkesége. És nem keresi az okát ennek a csodának.
Alexandra. Az okát?
Ági _egyre növekvő hévvel_. Mit gondol Fenséged, miért tűrök el itt
mindent? Miért tanítok alázatosan és hallgatok alázatosan? Mit gondol
Fenséged, miért tiprom le az önérzetemet? Miért vagyok itt, ahol vagyok,
miért élek, kiért élek itt, ahol élek és így, ahogy élek?…
_Balról hátul belép Albert két hölggyel._