Albert _jókedvűen vág közbe_. Ez aztán az ideális házikisasszony!
Koncert előtt a zenészeknél, szupé előtt a terítésnél. Mindenütt ott van
az a szép, figyelmes szeme!
Első hölgy. A szegényeknél látná, Fenséges uram, a szegény betegeknél a
kórházban!
Alexandra. Ne dícsérjenek, kegyelmes asszony. Az érdem az önöké. Én csak
reprezentálok.
Második hölgy. Óh, óh, Fenség!
Első hölgy. Óh, óh!
Albert. Úgy-e, hogy csak szerénykedik! Ismerlek én téged. Te ugyanaz a
nagyszerű karakter vagy, mint a kedves édesanyád. Jóestét, tanár úr.
Ági _mélyen meghajol_.
Albert _a hölgyekhez_. Ez egy brilliáns ember, ez a fiatal ember.
_Kifelé sétál a hölgyekkel._ Ez nemcsak tudományosan képzett csillagász
és pedagógus, hanem elsőrangú vívó is. Én láttam ma délután a fiúkkal.
Mondhatom: Alle Achtung! _Beszélgetve kimegy a két hölggyel jobbra._
Alexandra. És most… hirtelen még szomorúbb lett… Miért?
Ági. Megmondjam, Fenség?
Alexandra. Valami borzasztó? Amit nem volna szabad hallanom?
Ági. Két szó.
Alexandra. Csak? És a külön engedelmem kell hozzá.
Ági. Igen. Mert ez a két szó… a végtelenséget nyitja ki, Fenség.
Alexandra. A végtelenséget?
Ági _Albert után néz_. Féltékeny vagyok, Fenség.
_Szünet._
Alexandra. Én… tökéletesen meg vagyok zavarva, tanár úr. A két szót…
most hallottam… de az értelmét nem tudom…
Ági. Most már sajnálom is, hogy kimondtam.
Alexandra. Én végtelenül szomorú vagyok most, tanár úr.
Ági _lehajtja a fejét_.
Alexandra. Ez nem frázis, tanár úr. Én most nagyon, nagyon
elszomorodtam.
Ági _hallgat_.
Alexandra. Én most egyszerre szembekerültem valamivel… azt hiszem, tanár
úr, azzal a végtelenséggel, amit ön mondott.
Ági. Ez a mai este… ez hozott ki a sodromból.