Alexandra. Hiszen nem baj… maradjon. _Zavartan_. Most nem tudom… talán
kissé túlvilágosan fejeztem ki magam. Nem így akartam mondani.
Ági. De kérem, Fenség!
_Caesar diszkréten el jobbhátul._
Alexandra. Bocsásson meg, de gyakorlatlan vagyok az ilyesmiben. Nem
akartam rossz lenni.
Ági. Tudom, Fenség. A félreértés onnan van, hogy mikor én épp a Sas
csillagképet magyaráztam, Fenséged a mondat közepén állott fel és akkor
én azt hittem, hogy kötelességem nekem is felállani és a mondatot
útközben befejezni. Azt akartam mondani, hogy az a hét csillag egy
repülő sast ábrázol, a sasnak a feje pedig…
Alexandra. Ekkor keltem én fel.
Ági. Igen. És én nem vettem észre, hogy menekül előlem.
Alexandra. Lehet. Mert nem beszélt szépen a csillagokról.
Ági. Nagyon szégyellem, Fenség.
Alexandra. Azt hittem, csupa csodát és titkot fogok hallani, de maga
folyton millió kilométereket mond és rendszereket magyaráz. Nem tudtam,
hogy ez ilyen száraz.
Ági. Nem voltam olyan merész, hogy a saját érzéseimet mondjam el a
csillagokról.
Alexandra. Pedig azok talán… jobban szórakoztattak volna.
Ági. A nagy távolságok számai mögött ott vannak az én reszkető
gondolataim Istenről, a végtelenségről, életről, halálról… szeretetről…
_halkan_… szerelemről…
Alexandra _hidegen_. Ön el tud képzelni ilyen nagy távolságokat?
Ági. Ha Fenségedre fölnézek, igen.
_Szünet._
Alexandra _még hidegebben_. És a végtelenséget?
Ági. Ha magamba nézek, Fenség.
_Szünet._
Alexandra. És hisz ezekben a csodákban?
Ági. Minden csodában hiszek, Fenség. Ez az én bátorságom. Ha nem hinnék
a csodákban, hogy bírnám el az életemet?
Alexandra. Az ön élete… olyan elbírhatatlan?