Beatrix. Hosszú kesztyű lesz rajtad, lányom.
Alexandra. Nem az érintés teszi, anyám. A gondolat.
Beatrix. Ő éppúgy Isten teremtménye, mint mi, édes gyermekem.
Alexandra. Tudomásul veszem, anyám.
Beatrix. Hát kérdezed a növényektől, vagy a kedves állatoktól a
származásukat?
Alexandra. Nem, anyám.
Beatrix. Na látod. Hiszen egy kedves lovacskára is rámosolyogsz. Egy kis
mókuskára is. Azokkal is foglalkozol.
Alexandra. Igen anyám, így már megnyugtatóbb a dolog.
Beatrix. Na látod, édesem.
Alexandra. Csak… Valami mégis van.
Beatrix. Csak mondd bátran, fiam. Megfelelek rá.
Alexandra. Ő is… hát mégis ember. Úgy-e?
Beatrix. Óh, hogyne. Hogyne.
Alexandra. Ő mindenesetre gondol erről valamit. Itt az ő nagy különbsége
a mókuskával.
Beatrix. Az az ő dolga.
Alexandra. De megtörténhetik, hogy félreért.
Beatrix. Te nem fogsz olyat tenni, amit ő félreérthetne. E felől nyugodt
vagyok.
Alexandra. Nyugodt is lehetsz anyám. De ez a hirtelen változás mégis
csak hatni fog rá.
Beatrix. Azzal mi ne törődjünk.
Alexandra. De tudnom kell, hogy mit csináljak, ha… Isten ments… csak
azért mondom, mert mindenre kell gondolni… ha vonzódni talál.
Beatrix. Csak nem vettél rajta észre ilyesmit?
Alexandra. Arra is kell gondolni.
Beatrix. Észre vettél rajta ilyesmit?
Alexandra. Én nem veszek észre semmi olyat, amit nem akarok észrevenni.
Beatrix. Szóval… igen?
Alexandra. Nem mondhatnám. De… ő nem nyugodt, mikor velem beszél. Ő nem
nyugodt.
Beatrix. Ez nem baj, gyermekem. Ne resteld, ez nem megszégyenítő. Nem
hagy foltot. Istenem, elvégre… volt már arra sok eset. Néha vonzódnak
így magasabb katonatisztek… sőt orvosok is.
Alexandra. De észrevenni… nem szabad.
Beatrix. Isten őrizz. Azt ők végezzék el magukkal. De ők nem is szólnak.
Ők ezt önmagukkal szokták elintézni, néha igen nobilisan.
Alexandra. És azután?
Beatrix. A többivel ne törődj. Itt vagyunk mi. Neked csak egy célod van.
A jövőd felé menni, semerre se nézni, csak előre.
Alexandra. Igen, anyám.
_Alfréd inas jobbról belép._
Alfréd. Fenség, a tanár úr jelenti Fenségednek, hogy a kis fenségek
víváshoz öltözve várják fenséged parancsát.
Beatrix. A fiúk menjenek a vívóterembe és ott várjanak. A tanár úr pedig
jőjjön be.
_Alfréd kimegy jobbra._
Beatrix _könnyezve_. Légy erős… szegény, szegény kis lányom…
_Megcsókolja, két kezét forrón megrázza._ Légy erős… _Balra kisiet a
kertbe._
_Alexandra egy pillanatra egyedül marad. E rövid szünet után jobbról
belép Ági, vívójelmezben. Balkezében a maszk, jobbjában a kard.
Parancsra várva feszesen áll az ajtó mellett._
Alexandra _balról, elől áll_. Ma éjszaka valami csillagászati esemény
van?
Ági. Igen, Fenség.
Alexandra. És mi az?
Ági. Ma éjjel látható legszebben a Véga és a Capella.
Alexandra. Mi az a Véga?
Ági. A Lant főcsillaga, Fenség. Zöld csillag, amely ezerszer fényesebb,
mint a Nap.
Alexandra. És a másik?
Ági. Capella, a szép arany csillag.
Alexandra. Ön ezt ma éjjel meg akarja mutatni a fiúknak.
Ági. Igen, Fenség. A toronyban.
Alexandra. Ön szereti a csillagokat?
Ági. Nagyon, Fenség.
Alexandra. És tud róluk mindent?
Ági. Nagyon keveset tudok róluk, Fenség. De ez a kevés is csudálatosan
szép.
Alexandra. Ez a ma esti csillagnézés elmarad.
Ági. Parancsára, Fenség.
Alexandra. Ma este búcsúestély van a kastélyban a trónörökös
tiszteletére. Ő holnap elutazik.
Ági. Milyen kár.
Alexandra. A búcsúestélyen a környék előkelő hivatalos személyiségei is
részt vesznek. Nem leszünk sokan. Én azt az óhajomat fejeztem ki, hogy
mi önt erre a mai estélyre meghívjuk.