boldogságban. Olga gyöngéd és érzelmes volt. Az ura ölelését nagy
szeretettel fogadta, viszonozta is, bizonyos anyás odaadással, de jókedv
nélkül és mindig csak úgy, hogy az urának engedett. Aztán elutaztak, a
társaságba vegyültek és Deméndy a zajos életben kezdett feléledni és
kevésbbé figyelte feleségét. Látta, hogy nem olyan, mint volt, de
boldogan mondogatta magában: olyan most ez az asszony, amilyennek lennie
kell. Olykor arra is gondolt, hogy megéri ezt az eredményt a krizis,
melyen keresztülmentek, neki is, aki felszabadult a kényszerromantika
alól, Olgának is, aki most igazán bízhatik benne – ilyen feleség mellett
semmi oka többé a csapodárságra.
3.
Július vége felé járt már az idő, mikor a reggeli után a póstáról
érkezett leveleket bontogatták. A sok hivatalos és nem fontos irka-firka
között az államtitkár egy keskeny hajtású levélre bukkant, melynek
láttára a vér szívébe tolult. Ránézett a feleségére, hátha nem vette
észre, de ez is halványan megkövülve ült a széken és rémülten meredt az
ura arcára, melyről világosan leolvashatta a pillanatnyi ösztönszerű
gondolatot: Jó volna elrejteni a levelet. Hátrahanyatlott székén,
Deméndy gyors és bosszus mozdulattal feltépte a levelet, belenézett és
odadobta az asztalra.
Míg izgatottan járkált fel-alá a kis szobában, egyre folyt közöttük a
néma tusa. Az ember reménykedett: nem fogja megnézni a levelet. Az
asszony habozott: hozzányuljon-e, vagy várja be, míg az ura odaadja? Ó,
a hajtásáról is megismerte, miféle levél az. S amíg előtte az asztalon
feküdt s csak messziről elmosódva látta azokat a rettentő kézvonásokat,
a szíve megdermedt. Mind a kettőben egyszerre feltámadt annak a
jelenetnek az emléke, mikor Olga szemébe vágta urának a szeretője
levelét. Egyszerre csak ugyanott tartottak, mint akkor s tudták
egymásról, mire gondolnak. Olga üvegesedő szemmel bámult az urára s
lassankint újból elfogta az akkori remegés, mind jobban rázogatva kicsi
testét. Deméndy odaugrott hozzá és karjaiban felfogta. Az asszony
rettentő erőfeszítéssel iparkodott erőt venni a rohamon s egyszerre csak
mohón, elvakultan kapott a levél után s elolvasta. Rövid volt, metsző és
fenyegető. Még mindig várja az értesítést, de már nem soká. Ha három nap
alatt választ nem kap, személyesen fogja felkeresni. Nem pénzről van
szó, hanem elégtételről. Őt nem lehet ily durván ellökni, sem pedig
lekenyerezni. Elégtételt követel, mely ha nem kielégítő, ő nem tudja,
mit csinál majd.
A levélre nézett, aztán az urára.
– Vasra veretem, – csikorogta ez a foga között – ha ide mer jönni.
– A szeretőd! – sikoltja Olga és hanyatt esik. Vége volt az erejének.
Még próbált magán uralkodni, de teljes mértékben kitört rajta az
idegláz. Sírt és reszketett és hangosan felkiáltott, valahányszor az ura
hozzá akart nyúlni.
Vége volt a komédiának, a kicsi asszony nem bírta tovább. Deméndy csak
most látta, hogy kevés együttlétük alatt Olga csak magára erőszakolta a
nyugalmat és szerelmet s most, hogy ez az átkozott levél újból
emlékeztette nagy csalódására, nem bírta tovább. A csillapodás óráiban
még próbált a régi lenni, nem tudott. Olykor még közömbösen szóba
ejtette a levelet s biztatta Deméndyt, hogy válaszoljon, nehogy az a
leány csakugyan botrányt csináljon. Sőt egyszer maga is bele fogott egy
levél írásába, amelyben arról akarta azt a hölgyet értesíteni, hogy ide
ugyan hiába fárad, mert ő tud az ura apró kalandjairól, ő róla is és
épen nem sikerül a bosszúállása, ha azt hiszi, hogy családi
boldogságukat feldúlhatná. Papirosra vetett néhány betűt, aztán
megirtózott tőle és visszaesett. Deméndy kétségbeesve nyugtatgatta;
ebből is láthatja, mennyire őszinte a megtérése, hogy abszolute nem is
gondolt már azzal a leánnyal, hogy felejtse el az egész dolgot és bízzék
benne.
Olga igent bólintott, de csak nem sikerült megnyugodnia. Néhány nap
mulva fellábadt ugyan, ki is kocsizhattak, de az árny, mely a hűtlenség
felfedezése óta közéjök férkőzött, most már nem akart eloszlani.
Ötödnapra egy kocsi állt meg a szálló előtt. Az erkélyen ültek, Olga
kendőbe burkolva, mert hűvös volt, Deméndy mellette ült és a kendő alatt
a magáéban szorongatta felesége kezét. Ahogy a kocsi alattuk megállt,
Olga ültéből felugrott és a rémülettől elszorult torokkal kiáltani
akart, de nem tudott. Egy szempár csüggött rajta, oly áthatóan lobogva,
hogy rögtön megismerte: ő az, idejött!
– Mi lelt? – riad fel Deméndy. Olga még mindig némán a rémülettől a
kocsira mutat, Deméndy odanéz, épen csak a gyászruhás magas alakot
láthatja, amint a kapu alatt eltünik, de ennyi is elég volt.
Ösztönszerűen magához kapta feleségét, aki mint a megriadt madár búvik a
kebléhez és görcsösen a nyakába kapaszkodik.
– Ne félj, édes, – súgja a férfi és a szobába vonja Olgát – ha ide jött
is, elébed nem fog jutni és én sem fogok vele szóba állani.
De Olgának nem ez kellett. Tagadólag rázta fejét s most már iparkodott
erőhöz jutni.
– El kell intézned – rebegte iszonyú erőfeszítéssel. – Ne kímélj, erős
leszek.
– De semmi joga, hogy így tolakodik – véli Deméndy és szívdobogva lesi,
mikor lép már ajtajukhoz az a leány, akit most félelmetes kísértetnek
nézett.
– Meg kell tudnia, hogy nincs semmi keresni valója, – mondja Olga –
akarom, hogy megtudja, különben azt hiszi, hogy én… még mindig…
Deméndy elértette és megrendült. Tehát ezt is. Mélyen lesújtva, a szíve
mélyében siratta a kis édest, akinek még ezt a martiromságot is el kell
miatta viselni. Elborult arccal gondolkozott és Olga még hizelgett és
könyörgött neki, hogy egyezzék bele, hogy állítsa szembe a volt
szeretőjével.
Egymáshoz tapadva hallgatództak kifelé és lesték a csengő hangját. A
percek multak; nem jött. Deméndy hol a felesége kezét szorította, hol a
haját simogatta bátorítólag. Közben mind a kettő egyet gondolt: ide
szállt meg, csakugyan, láda is volt a kocsiján s most már öltözködik.
Keserves húsz perc mult el így, végre határozott, szinte dörömbölő
kopogást hallottak. Férj és feleség összerezzent, Olga görcsösen az
urába kapaszkodott, aztán egy hirtelen szökéssel a tükör előtt termett s
lázasan kezdett a haján igazítani. A szobaleány jött be és névjegyet
adott át. Egy hölgy, aki ide szállt, küldte és választ vár.
– Várjuk – kiáltott Olga erős, szinte vidám hangon, melytől Deméndy
megijedt – öt perc mulva jöhet.
Aztán dudolva besurrant a hálószobába, magára zárta az ajtót s mind
hangosabban hallatszott ki az éneke. –
– Mit csinálsz, édes? – kérdi Deméndy. Az ének épenséggel nem volt
jókedvű, lelketlenül, üresen szóltak a hangok.
– Mindjárt! – kiált vissza Olga – majd meglátod.
És az öt perc le sem telt, mire Olga kilépett, az ajtóban megállt és egy
rózsát igazított még el hajában.
– Szép vagyok? – kérdi és remegő mosollyal néz az urára.
Szegényke kiöltözködött. Azt az extravagáns ruhát öltötte magára, melyet
ő komponált össze. Különös volt, talán ízléstelen is, de meghatóan
illett erre a gyenge kis testre és összevisszaságában rávallott a kis
test tépett lelkére is. Deméndy összefacsarodott szívvel fonta karjaiba,
úgy csókolta a fülébe:
– Édes, drága édes, ha tudnád, mennyire szeretlek.
Odavonta urát a pamlaghoz és maga mellé ültette. A keze egyre remegett
és szeme csillogva szegződött az ajtónak. Még néhány pillanat és
jelentik:
– A hölgy itt van.
– Bejöhet – kiált Olga és felugrik.
Nyomban nyilt az ajtó és belépett Éva. Elegánsan, igézően szép és
halvány volt, gyászruhája még magasabbnak mutatta. Tartásában dac,
gőgösen felvetett fejében erő. Amint a két nő egymást meglátta, mind a
kettő összerezzent. Néhány másodpercig nézték egymást, aztán Olga
reszketni kezdett és mind közelebb húzódott urához, aki felfogta
karjaiban.
– Bocsánat – szólt Éva száraz hangon – azt hittem, egyedül találom az
államtitkár urat.
Ez indulatosan fel akar kelni, de Olga már összeszedte magát és
visszaszorítja helyére.
– Tévedett, – mondja biztos hangon – az én uramnak nincs semmi titka
előttem s én kérettem magát, mert magam akarom elintézni a dolgát. Tehát
csak bátran, mi tetszik?
Éva nem volt erre elkészülve. Hamarosan alig tudott szóhoz jutni. Olga
érezte győzelmét és asszonyi kegyetlenséggel kihasználta. Ahogy az ura
mellett állt, a térdére ült le, átkarolta nyakát, úgy mondta végtelen
szívességgel:
– Üljön le ön is, kisasszony.
Évában felforrt a vér. Nagyon is értette a gyilkos gúnyt. Fülig
elpirult, aztán félig elfordítva fejét, metsző hangon mondta:
– Nem szégyelli magát?
Jobban hatott, mint gondolhatta. Olga lepattant az ura térdéről, mintha
kígyó marta volna meg. Deméndy pedig félkarjával átfogta derekát s
lángoló szemmel rontott Évának.
– Megtiltom, hogy a feleségemet bántsa – kiáltotta – és vegye tudomásul,
kisasszony, hogy jogom volna önt zsarolásáért azonnal letartóztatni.
Éva már feltalálta magát. Megvetően nézett végig az emberen, meg a
feleségén s nyugodtan, lassan mondta:
– Kitelik öntől, noha nem pénzért jöttem. Hála az ön becsületességének,
megtanultam a módját, mint kell pénzre szert tenni. Nincs is már semmi
keresni valóm itt, mert célom a bosszú volt, a méltóságos asszonynak
akartam bemutatni az urát. Tehát tud róla és nem bánja? Akkor az én
boszúm kútba esett. Azok után, méltóságos asszonyom, amiket az ura nekem
önről mondott, fel kellett tennem, hogy megjelenésem lesújtja. Tehát
önről is hazudott.
– Elég – kiált rá Deméndy.
– Ne hetvenkedjék, – szól kicsinylően Éva – az államtitkár úrral már
semmi dolgom. De a méltóságos asszonynak meg kell magyaráznom, hogy
nincs joga én reám, mint valami nyomorult teremtésre lenézni. Én se
vagyok rosszabb önnél, méltóságos asszonyom, csak leszek. Kérdezze meg
tőle, az urától, akihez oly kérkedve dörgölődzik, tud-e rólam rosszat
mondani? Nem voltam-e tiszta és becsületes, mint ön, amíg az ő kezébe
nem kerültem? S hogy az övé lettem, mézes-mázas szótól és hazug
gyöngédségtől elkábítva, a szegénységtől lenyügözve, nem tartottam-e
neki igaz hűséget – neki? nem, magamnak – mind a mai napig? Csak
kérdezze meg tőle, nem lett volna-e százszorta boldogabb ő, ha engem
hívnának Kömley baronesse-nek? De nekem nem jutott a törvényes
becsületből, mert szegény vagyok, eladott teremtés, mert kell a pénz,
melyet ön épúgy kap, mint én, csak épen nem szorult rá. Ennyi az egész
különbség.
– Ne hallgass rá, édes – szól Deméndy nyugtalanul, de Olga int neki,
hogy hallgasson és előre hajtja fejét s figyelmes nagy szemével mondja
Évának: folytassa.
– Látja rajtam ezt a fekete ruhát? – folytatja ez fájdalmas keserűséggel
– az öcsémért viselem. Ártatlan, aranylelkű fiú volt, miattam halt meg,
azaz önért, államtitkár úr. A vízbe ugrott, mert nem akart tovább élni,
miután megtudta, hogy nincs becsületem. Ez az én becsületem, – teszi
hozzá büszkén – mely halálba kergette az öcsémet. Romlott világban nem
halnak meg becstelenség miatt.
– A Jani! – szólt elképedve Deméndy.
– A Jani! – kacag gúnyosan Éva – az ön szobájából, az ön szavát hallva,
egyenesen nekiment a Dunának. És ön még most is azt hiszi, hogy csak
szükséges kalandja voltam fiatalember korában és fölösleges mulatsága
azután. Az önök mulatságait a szegények az életükkel fizetik meg.
Gazdagok, előkelők s hogy a gazdag, meg az előkelő leányok
tisztességesek maradhassanak, rávetik magukat a szegényekre, akiket nem
kell elvenni. És még merik fönnhordani a fejüket és ön, méltóságos
asszonyom, még mer kérkedve lenézni rám? Gyilkosok maguk, gyilkosok,
gyilkosok mind. Ó, hogy megvetem magukat!
– Így van ez? – kiált fel Olga iszonyodva.
– Menjen az utcára, méltóságos asszonyom, ezrivel látja ott a leányokat,
romlottak, romlottabbak, mint én. Azért, hogy maguk gazdagok,
tisztességesek lehessenek. Az urak, akik önöknek síma udvariassággal és
válogatott finomsággal bókolnak, a szegények között valóságos durva
kocsisok. A pénzükkel kísértésbe viszik a szegényeket, a tekintélyükkel
zsarolják, az előkelőségükkel erőszakolnak. Mit? Nagyra tartják a
becsületet és jobban örülnek egy gyönge szegény leánynak, mint tíz
becsületesnek. A férfiaknak szükségük van ránk, azért kell pusztulnunk.
És pusztulunk is, maholnap nem is lesz már szegény asszony, aki szegény
gyermeket szülne.
– Rettentő! – rebegi Olga és eltakarja az arcát.
– Ezt akartam mondani – folytatja Éva és most, méltóságos asszonyom,
átengedem önnek az urát. Ha még egyszer megcsalja, tudja meg, hogy nem
én vagyok az oka. Egynéhány romlatlan teremtés még van köztünk, az
államtitkár úr majd csak rájuk akad. Magamat ajánlom.
Nyomasztó csendben maradtak magukra. Multak a percek, Deméndy aggódva
nézte feleségét, aki térdére támasztott karján nyugtatta a fejét és
megerőltetve gondolkodott. Fel akarta belőle rázni, de Olga intett neki,
hogy hallgasson. Egy kocsi állt meg a kapu előtt, majd megindult. Olga
összerezzent, tudta, hogy az a leány távozott rajta. De mégis maga előtt
látta és újból hallotta minden szavát. Egyszerre csak megragadta Deméndy
karját.
– El akarod venni? – kérdi hevesen.
– De édes!
– Joga van hozzá, – folytatja Olga – több joga, mint nekem, mert ő volt
az első, mert sokkal különb nálamnál, mert jobban is szereted.
– Sohasem szerettem, esküszöm.
– Milyen szép, milyen erős, – szól Olga keseregve – mi vagyok én hozzá
képest?
– Elég volt, – szólt most Deméndy – nem engedem meg tovább, hogy reá
gondolj és hogy összehasonlítsd magadat ő vele. Amiket mondott, tiszta
valótlanság. Hiszen nincs az a tolvaj, aki ne keresne és ne találna
mentséget abban, hogy muszáj volt lopnia. Ezren és millión vannak a
szegény, becsületes leányok; aki elbukik, az arra való, és én nyugodt
lélekkel válhattam el tőle, mert nem tartozom neki semmivel és tudom,
hogy ha én nem, akkor más…
Megakadt. Ránézett a feleségére és nyomban lesütötte szemét. Szégyelte
magát, megvetette magát. Összeszorította fogát és az ablakhoz lépett.
Olga meg utána nézett, bús mosollyal az ajkán és rázta fejét. Ahogy így
némán, a férfi háttal az asszonynak, kínos negyedórákat töltöttek
együtt, talán először együttlétük óta értették meg egymást teljesen.
Megértették, hogy a mivoltuk, a gondolkodásuk, az erkölcsük teljesen
idegen s e szakadásokon keresztül hiába dobog egymás felé a szívük. És
Deméndy, mintha csak hályog esett volna le szeméről, most érezte csak,
hogy a felesége gondolkodása nemcsak gyerekes, hanem nemes is és az ő
felfogása nemcsak köznapi, hanem nyomorúságos is. Az a különös, figyelő,
félig anyás, félig megvető tekintet, mellyel Olga őt hallgatta, minden
szavára megfelelt: lehet valakit szerelemmel a szívére zárni és azután
így beszélni róla? Lehet valakiről így beszélni és meg nem undorodni a
szerelmes multtól, mely hozzáfűzött? S ha lehet, érdemes akkor súlyt
értéket tulajdonítani a becsületnek, a tisztességnek, az érzésnek, a
szentségnek?
Olga mély sóhajtással felkelt és az urához lépett.
– Menjünk innen, – mondta csöndesen,
Deméndy ránézett és szíve megsajgott.
– Úgy-e, nagyon megvetsz? – kérdi fájdalmasan.
Olga a fejét rázza.
– Nem, Miklós, – szólt szeliden – a dolog el van intézve és ez nagyon
jó. Most már élhetünk úgy, ahogy neked tetszik. Csak itt, ebben a
szobában ne maradjunk.
– Hova menjünk, édes?
– Ismételjük meg most nászutazásunkat – szól Olga szomorú mosollyal –
nem emlékül, hanem búcsúzóul. Úgy érzem, mintha csak most volna jogom
erre az útra. Az első egy rossz fogalmazásnak a kezdete volt, azt szét
kell tépni, mint minden rossz fogalmazást és belekezdeni egy újba. Ez
helyesebb lesz – teszi hozzá – és rövidebb.
– Olga! – kiált Deméndy – nem hiszed, hogy boldogok lehetnénk?
– De igen – felelt különös mosollyal – majd ha búcsúzunk az ideáloktól
és elfelejtjük, amit nem lehet feledni.
Deméndy nem merte folytatni. Csomagoltattak és a legközelebbi vonattal
elutaztak.
A szerelmesek zarándokútján mindenütt szikrázott a nyári verőfény.
Csobogó vizek és rengő erdőkoronák váltakoztak, a vasút, melyen ültek,
vitt más szerelmes, boldog új házaspárokat. Ugyanabban a szállóban
laktak, ugyanazokat a kirándulásokat tették meg, ugyanazokon a székeken
ültek, ugyanazokban az ágyakban háltak. Olgának kitünő emlékezete volt:
minden helyen, minden pillanatban emlékezett rá, hogy mi volt akkor. De
már nem ismételték az akkoriakat, csak emlékeztek rá.
– Emlékszel? – szólt Olga – itt bizonyítottam neked, hogy a halál csak
előítélet. Hogy az emberek csak azért halnak meg, mert nem ismerik a
szerelmet. De mi feltaláltuk a szerelmet és halhatatlanok vagyunk. Mi
ketten, én és te. És sajnáltam a szegény mamát, meg a papát, hogy el
kell majd tőlük válnunk, mert ők is halandók. Micsoda ostobaság volt,
nemde, Miklós?
Helyről-helyre, napról-napra, így tagadta meg multját. Mikor az utolsó
kis határszéli falut elhagyták, Olga a nyitott kocsiban felállott,
visszanézett rá és kezével intett.
– Isten veletek, most már minden rendben van.
Úgy helyezkedett be a világba, mint valami hivatalba. A házukat teljesen
átalakította. Nem maradt meg egyetlen bútordarab sem a régiből s
megszüntetett minden lányos vonást és minden gyerekes elrendezést.
Nehéz, méltóságos és hideg lett a házuk, mint a Kömley-palota.
Reprezentált, látogatóba ment, páholyt bérelt és eljárt a parkklubba. Az
ismerősök összecsapták kezüket: hogy megváltozott! És elismerően
bólogattak a fejükkel: végre észre tért, ez az Olga most már talpig
derék asszony; hiába, az ura mégis csak tudott vele bánni.
Annál feltünőbb volt, hogy ez az előnyös változás mennyire elkomorította
Deméndyt. Az államtitkár zárkózott és ideges lett, kerülte az embereket
és a politikával is csak úgy foglalkozott, mint a szivarjával. Egyikről
a másikra gyujtott és nem élvezte. Pedig ha magukra voltak, gyöngéden,
szeretettel simultak egymáshoz. Épen csak a hit az egymás boldogságában
hiányzott házaséletükből.
Idővel azonban ez is bekövetkezett. Tavasz elején Olga anyának érezte
magát. Ettől a pillanattól fogva visszavonult minden társaságtól és
naphosszat ült az ablaknál, magába mosolyogva és figyelve a rejtelmes
pihegésre, melyet szíve alatt érzett. Deméndy végtelen gyöngédséggel és
szeretettel csüggött rajta. Mikor egy nap haza jött, végigjárta a szobák
sorát, keresve a feleségét. Nem volt sehol. Már kérdezni akarta, hogy
kikocsizott-e, mikor szeme a kárpitajtóra esett. A szíve nagyot dobbant,
nem merte remélni. És mégis fellebbentette az ajtót és ott állt a régi
fészekben és Olga ott ült a régi helyén, a nyitott ablaknál és dudolva
nézett ki a ragyogó tavaszi tájra. Deméndy elébe borult és
elsanyargatott szívéből kitört a boldog zokogás.
– Édes, édes, – rebegte – úgy-e, fölébredtünk a rossz álomból?
Olga gyöngéden simogatta az ura haját és könnyes szemmel mosolygott:
– Egy kis időre, – szólt csendesen – szeretném _neki_ megmutatni, hogy
így is éltünk valaha.
Mennél közelebb értek a kritikus naphoz, Olga annál boldogabb volt.
Készítgette, rakosgatta a kis holmikat és egyenkint könnyeivel áztatta.
Deméndy nem tudott hova lenni az izgatottságtól. A felesége mind
gyöngébb és vértelenebb lett. Az utolsó héten már nem is tudott
felkelni. Iszonyú fájdalmai voltak, de szeme ragyogott és ajka
mosolygott.
Egy októberi napon aztán a régi, gyerekes titokzatossággal magához vonta
Deméndy fejét, úgy súgta a fülébe:
– Úgy-e, nem adsz neki mostohát?
– Miket beszélsz! – riad fel Deméndy – de édes, miket beszélsz!
Olga csak simogatta a fejét.
– Tudod, hogy ostoba vagyok. Hát csak azért, igérd meg, hogy nem adsz
neki mostohát.
Meg kellett igérnie. És azt hitte, biztatnia kell a kicsi asszonyt, hogy
ne féljen. Az orvost is kitanította rá és magyaráztatta vele, hogy a
gyönge asszonyok sokkal könnyebben esnek túl a szülésen, mint az erősek.
Olga mind boldogabb lett és azt hitték, hogy fogott rajta a biztatás.
Aztán megszületett a gyerek, kis leány volt, egészen könnyen, minden baj
nélkül. A beteg asszony bámulva nézte a csöpp teremtést, akit melléje
fektettek. Kicsike kis beteg gyerek volt, alig két kiló. Az orvos
csóválta a fejét és előkészítette az államtitkár urat, hogy legyen
elkészülve a gyerek pusztulására. Végül meg kellett mondani Olgának is.
A gyerek sárgaságot kapott, nem lehetett táplálni sem. És ekkor Olga
magához ölelte a kis teremtést és boldogan súgta:
– De jó, hogy magammal vihetlek.
És két hét multán Olga, a kis édes, egészen váratlanul, minden látható
betegség nélkül elszenderült és csak odaát ébredt fel, ahova való volt.
Az ura karjaiban halt meg és utolsó szava ez volt:
– Mégsem voltam rossz, mert belehalok.
KILENCEDIK FEJEZET. S A TÖBBI.
És aztán? – Nyájas olvasó, ne kívánd tőlem, hogy mint az asztalos, dolga
végeztével, összeszedjem a gyaluforgácsokat. Kérdezték tőlem, mi lett
Sárikával s nekem nincs kedvem megmondani, mi lett Sárikával. Ahhoz
sincs kedvem, hogy elmondjam, mi lett Évából s szívemnek ellenére mondom
csak el. Lelkem tele van csüggedéssel, hogy papirosomnak utolsó lapjához
értem. Alakjaimmal végeztem. Ha a búzaszem belekerül a malomba, kár
részletesen beszélni arról, mi lesz vele. Ezek az alakok, akiknek
életével húsz árkuson keresztül foglalkoztam – magyar írónak csak tíz
árkus dukál – benne vannak az élet malmában. Megőrli őket, ennyi elég.
De te is, jóhiszemű olvasóm, aki e sorokig követted írásomat, érzed
majd, ami engem csüggeszt, hogy mondani valómnak épen csak a legelejére
értem. Ön is, nagyságos műbíráló úr, rám sütheti, hogy el kellene égetni
ezt a gyönyörű városunkat, ha élete, mivolta ebben a képben merülne ki.
Ne higyje, én sem hiszem. Ez csak egyik képe ennek a városnak, nem az
egész-képe. Folytatom-e majd, nem tudom, noha akarom. A mélységbe
világítottam be, amelyen Budapest épül.
Megírhatom-e majd a második, a harmadik, a negyedik regényt is
Budapestről? Tele vagyok sötétlátással és a bátortalanság uralkodik
lelkemen. Arról a szomorú, sivár Budapestről, melyről most szóltam,
nincs kedvem többet is mesélni. Sietek a végével, ne vegyék rossz néven,
ha meglátszik e sietség nyoma. Úgy érzem magam, mint aki későn veszi
észre, hogy kelleténél tovább időzött s a nyakra-főre való búcsúzás
közben ügyetlenkedik. Az elsietett búcsú mindig félszeg, de mindig
helyén való. S a többi… és így tovább… művészietlen dolog biz ez, de
bocsássanak meg, csak a papirosom fogyott el, nem a mondanivalóm.
Cél és öntudat nélkül töltötte Éva napjait. Ott ült hosszú délutánokon
keresztül az ablak mellett és olvasott. Vagy feküdt a divánon és behúnyt
szemmel gondolkodott. A nagy gyász nem hozta közelebb az anyát és
leányt, sőt még jobban elválasztotta őket. Dermákné olcsó fekete
kendővel a fején himezgetett a másik ablaknál és napokon át nem beszélt
leányával. Éva minden este szó nélkül egy kis pénzt tett az asztalra,
melyet Dermákné szó nélkül vett magához.
Jött az ősz, beköszöntött a saison. Éva minden este mindhosszabban nézte
a pénztárcáját és összeráncolt homlokkal olvasgatta, mennyi van még
benne. Bizony már alig volt. A Bernstockné kontójára már nem tudott
fizetni. Pedig a divat nagyot ugrott, az egészen szűk ruhákból egészen
bő ruhák lettek, átalakításra gondolni sem lehet.
Egy este, amikor hazatért, rá sem nézve édes anyjára, megszólalt:
– Ki fogunk hurcolkodni.
– Miért?
– Ez a lakás már nagyon ronda.
– Mehetsz, – felelt Dermákné – semmi közöm hozzád.
Éva mintha nem is hallotta volna.
– Beiratkoztam a színésziskolába, – folytatta – sok ember fog hozzánk
járni, tisztességesen kell őket fogadni, ha valamire vinni akarom.
– Úgy, – mondja Dermákné – ideje, hogy valami tisztességes foglalkozás
után láss. Miből telik majd a rendezkedésre?
– Az az én gondom.
– Hisz már egy krajcárod sincs, egy rongyra sem telik.
– Nem fogok tőled kérni.
És Éva ismét nyakába vette a várost. Órákon keresztül bolyongott a
kirakatok között. Fejedelmi alakja mindenkinek feltűnt, de gyászruhája a
legvakmerőbb aszfaltbetyárokat is elriasztotta. A Bernstocknéval való
tárgyalások pedig sehogy sem vezettek eredményre.
Végre elszánta magát.
Belépett a nagy nőidivatárú boltba és körültekintett. A segédek elébe
ugrottak, de ő vidám hangon elutasította őket:
– Nincs itt Blum úr?
– De igen, itt van. – Az elegáns segéd azonban igen formálisan és igen
hidegen hajtja meg magát, és észre sem veszi a kezet, melyet Éva feléje
tart.
– Parancsol nagyságos kisasszony?
– Láthatja, mire van szükségem, gyászban vagyok.
– Rögtön szolgálok, kisasszony.
– Mondja csak, Blum úr, – szólt Éva halkan és szemével rávillan a
jégbehűtött pultszeladonra – miért olyan ostoba maga?
Blum úr elpirul és sértődötten felel: