Úgy látszik, a gyerek kezd már csillapodni, akkor át is szállítjuk
magunkhoz.
– Válást akar? – kérdi félénken a báró.
– Természetes. Olgának jó izlése van, undorodik attól az embertől. Ok
van rá bőven, együttmaradásra meg nincs egy sem.
A báró kezet csókolt feleségének és ment. A Deméndy dolgozó-szobája
előtt megállt habozva, fejét csóválta és tovább akart menni. De az ajtó
nyílt és Deméndy előtte állt.
– Hogy van Olga? – kiáltott izgatott hangon, – hát te sem tartasz
érdemesnek, hogy róla értesíts?
– Alszik – mondja halkan a báró, majd erőt vett rajta a keserűség. –
Miklós, Miklós, ezt nem vártam volna tőled.
– Mit? – fakadt ki Deméndy – mit nem vártál tőlem? Ne beszéljetek többet
erről a dologról, mert nem tudom, mit csinálok. Az én vétkem komisz, de
nem komiszabb akárki másénál. Hanem amit a feleséged csinált, az
példátlan, az… az… nem, nincs arra szó.
– Mit csinált? – kérdi az öreg elképedve.
– Ő rendezte az egész dolgot, ő tört ellenünk, még mielőtt valamit
tudott volna, ő fogta fel leveleimet, ő világosította fel a leányát és…
és ő öli meg a feleségemet. De ha az bekövetkezik, Kömley Ede báró úr,
vigyázzon a feleségére, mert számadásom rettenetes lesz!
Az ablak felé fordult s ketté harapta a szivart, melyet foga között
szorongatott.
– Állok elébe – szólt csöndesen a báró, a feleségemről azonban ne
gorombáskodj, mert azt nem tűröm el.
Ezzel ment. Deméndy nem is hallgatott rá, nem is értette. Hogy mi
gyötörte oly rettenetesen? Azt hitte, a felesége veszedelme. Úgy is
érezte, hogy most már igazán, szerelmesen szereti a kicsi asszonyt. De
voltaképpen csak a felelősség érzete sujtotta. Meghal, gondolta és ő
ölte meg. Ezt nem tudja elviselni. Ezért a hosszú, magános órák
töprengéseiben, vívódásaiban bűntársul magához láncolta Kömleynét, majd
egyetlen bűnösül. Szenvedjenek együtt.
Fásultabb óráiban, ha hallotta, hogy Olga nyugodtan beszélget, vagy
alszik, elfogta a skepszis.
– Dehogy hal meg! gyöngébb, mint más, de nem különb. Az asszonyok nem
halnak meg a szerelemtől, a csalódástól sem. Ki fogja heverni és akkor
vagy megbékül, vagy elválik. – Szabad leszek, gondolta tovább és
iparkodott örülni a szabadságnak, de nem tudott. Szíve összeszorult a
gondolatra, hogy kicsi édese elhagyja. Majd ismét ellágyult: ha nem is
hal bele, de kigyógyulni, boldoggá lenni szegény nem fog többé soha.
Már több huszonnégy óránál, hogy otthon van, mindig magában, mindig
ezekkel a gondolatokkal elfoglalva. Aztán meg kivertnek érezte magát a
saját házában. Olykor gyerekesnek is látta helyzetét. Ide dugták, nem
szabad mutatkoznia, fogoly, akit majd csak a bíró elé fognak vezetni.
Eh, ezt nem tűri.
Majd féltékenység bántotta. Voltaképen az anyja sem kevésbé vétkes, mint
ő, mért hogy mégis hozzászít, őtőle pedig írtózik? Tán nem is szereti,
nem is szerette. Még a megcsalt asszonyban is kell élnie a szerelemnek.
Az a pár mondat pedig, amit a kulcslyukon keresztül meglesett, oly
dermesztően szívtelennek hangzott.
– Annál jobb – gondolta sóhajtva – ha szerelméből is kigyógyult, akkor
még lehet belőle valami. Talán grófné is – tette hozzá, az anyósa
becsvágyára gondolva.
2.
Reggelre Olga úgy érezte, hogy már semmi baja sincs. Még a szíve sem
fáj, még boldogtalannak sem érezte magát. Csak nem tudott fölkelni. A
sikertelen kisérlet után rosszra fordult a kedve és egyedül akart
maradni. Beteg volt, akarhatott. Csak egyedül, egyedül, nem szólni
senkihez, nem hallani senki szavát. Behunyt szemmel, a fal felé
fordulva, szinte egész nap mozdulatlanul feküdt. Édes anyja, majd édes
apja óvatosan be-benézett hozzá, de látván, hogy nyugodtan fekszik, nem
háborgatták. Jó a nyugalom.
Estére aztán mintha fölébredt volna. Fölült ágyában és vidáman
kiáltotta:
– Éhes vagyok!
Kapott egy kis tejet, egy kis sonkát, ezt roppant jókedvvel fogyasztotta
el. Aztán körülnézett, mint az elkényeztetett gyerek, egyszer csak azt
mondta:
– Hát Miklós merre van?
– Látni akarod? – kérdi meglepetve a báróné.
– Hogyne!
– Vigyázz leányom, ismét megárt, mint tegnap.
– Akkor csak ujonc voltam, most már nem lesz baj. Aztán végre is az
asszonynak csak kell érintkeznie az urával.
– Nem urad többé – mondja Kömleyné.
– Téved a mama – szól Olga szokatlanul határozott hangon – csak most
lesz igazán az uram.
Kömleynét meglepte ez a hang, elannyira, hogy nem is mert ellenkezni.
Beteg szegény, gondolta, most ne ingereljük föl. Néhány perc mulva
berontott Deméndy. Remélni nem mert, csak iszonyúan aggódott. Lelkülete
annyira fel volt már zaklatva, az aggodalom, a lelkifurdalás, az
elkeseredés, a megalázkodás, hogy mint a kutya csatangol a házában,
aztán meg Éva tolakodása, hogy most már maga sem tudta, voltaképpen mi
bántja. Habozva megállt a szoba küszöbén és nézte felesége fehér
gyermekarcát, melyről semmit sem olvashatott le. A hajdan oly beszédes
nagy szem kicsivé zsugorodott és teljes egykedvűséggel függött rajta.
Sovány kis karját feléje nyujtva, üdvözölte:
– Jó estét, Miklós, sajnálom, hogy akkora nyugtalanságot okoztam önnek,
mint látja, teljesen fölösleges volt.
Deméndynek a szívébe vágott a hideg hang, a magázás. Odalépett az ágyhoz
s megragadta kezét, mely csak első pillanatban remegett az érintéstől.
– Olga – szólt reszkető hangon – hidd el, hogy mindig szerettelek és
méltó vagyok a bocsánatodra.
– Köszönöm – felelt az asszony és felült az ágyban – szavából azt látom,
hogy nem haragszik rám.
– Én Önre? – Nem volt ereje többé, hogy tegezze a feleségét.
– Igen, barátom, mert sokkal több kellemetlenséget okoztam önnek én,
mint ön nekem. Olyan életre kényszerítettem és oly hazugságokat
követeltem öntől, amik nem valók a mi életünkbe. Megokosodtam, ennyi az
egész, ami történt. És ugy-e bár, nagyon jó, ha az embernek okos
felesége van?
Deméndy nem tudta mire vélni ezt a beszédet. Ránézett és nem ismert
benne többé a feleségére. Igazán csak valami feltűnő hasonlatosság volt
az előtte ülő beteg és a kicsi édes között, aki tegnapelőtt még a
fészekben várta. A gyerekszáj körül kemény vonások rajzolódtak, a
kifürkészhetetlen mélységű szem, melyből hol rajongó érzelmet, hol meg
bohón komolykodó gondolkodást látott, most hideg értelmességgel,
öregesen és józanul tekintett rá és oly átható közömbösséggel, hogy alig
birta állani. Nem értette, de mégis azt gondolta magában, hogy nincs az
a desperatus drámai jelenet, melyet szívesebben nem fogadott volna, mint
ezt a vérdermesztő előzékenységet, mely mögött érezte, hogy valami
rettentő veszedelem lappang.
Kömleyné is majd kővé meredt meglepetésében. Mégis ő találta föl magát
hamarább és gőgösen fölemelve fejét, közbeszólt:
– Remélem uram, hogy ez a beszéd nem vezeti önt félre a történtek igazi
következményei tekintetében.
– Engedje meg, mama – szólt Deméndyné metszően – de a kettőnk dolgát
igazán csak mi ketten fogjuk elvégezni. Nem veszi rossz néven, ugy-e
bár?
Ezt a kérdést úgy hangsúlyozta, hogy Kömleynének meg kellett értenie.
Ezen a hangon szokta ő alkalmatlan férfilátogatóit kitessékelni.
– Különben is – folytatta Olga – kettőnk között már csak az a kérdés vár
tisztázásra, hogy hová utazunk. Mert az egész história nem jelent
egyebet, mint változást az úti programmban. Tegnapelőtt még éretlen
gyerek voltam, és holmi kegyeletes terveket szőttem, ezekről persze le
kell tenni. Mit gondol barátom, ne menjünk Tátra-Füredre? Ott igen
kellemes társaságot találunk mind a ketten. Nemde? Hiszen a minisztere
is ott tartózkodik, s a klubja is elég szépen van képviselve.
– Gúnyolódik! – gondolta Deméndy elképedve – mire véljem?
– Ön, mama, – folytatta változatlanul egykedvű hangon Olga – gondolom,
nem akarna velünk jönni. Azt hiszem, nem érezné magát oly fesztelenül a
mi társaságunkban, mint eddig, amióta tudom, hogy az uram önnek
udvarlója volt. Vagy egyebe is? – fordult hirtelen Kömleynéhez, oly
egyszerűséggel, mintha egy gombostű után kérdezősködött volna.
Kömleyné fölpattant.
– Hogy merészelsz? – kiáltotta reszkető ajakkal.
– Bocsánat, mama – szólt Olga teljes nyugodtan – én csak kérdezek. Amit
eddig mondott, sem én csaltam ki önből. Azt hittem, ön szeret ezekről a
dolgokról beszélni.
Kifáradt és hátrahanyatlott.
– Beteg vagy – szólt Kömleyné hidegen – alkalmasint lázad is van.
Olga mosolygott és behunyta szemét.
– Tartok tőle – szólt gyengén, – hogy ezentúl mindig lázam lesz. Nem
értem, hogy amikor olyan vagyok én is, mint a többi okos asszony, miért
tartanak betegnek.
A beszélgetés erre megszakadt. Olga úgy feküdt, mintha aludna. Kömleyné
izgatottan járt fel-alá a szobában, Deméndy pedig elfogultan ült a
felesége ágyán és az érzéketlen fehér arc vonásaiból magyarázatot akart
olvasni e különös viselkedéshez. Olykor tekintete rátévedt anyósára, ki
még most is gőgös és hideg tudott lenni, noha járása-kelése és a
gyilkos, megvető tekintet, melyet olykor vejére vetett, óriási
izgatottságra vallott. Végre is nem állhatta tovább.
– Azt hittem – szólt – ön is idétlennek fogja találni ezt a mi
együttlétünket, és véget vet neki. Tévedtem, ennélfogva leányomnak le
kell mondania ápolásomról.
Deméndy némán meghajtotta magát, ezzel vette tudomásul anyósa távozását,
aki köszönés nélkül becsapta maga után az ajtót, hogy Olga felriadt.
– Elment? – szólt fejét fölemelve.
– A mi rossz szellemünk – mondja Deméndy mély keserűséggel. – Olga,
édes, ugy-e, csak a mama miatt beszéltél oly rettentő hidegen és most
ismét olyan leszel, mint voltál, az én édes egyetlen, kicsi édesem,
akinek sohasem lesz többé oka panaszkodni az urára.
Olga fejét rázta. Egy pillanatra szeme rajta függött az urán valami bús,
sirató szeretettel, aztán ismét hideg és okos volt, mint azelőtt.
– Nem, Miklós, amit mondtam, nem volt komédia. Hiszen ha volt okom
valamit meggyűlölni, úgy a komédia az. Igazán és őszintén mondom, amit
igazán és őszintén gondolok. Megnyilt a szemem és tisztán látok.
Gondoljon Don Quijote-ra, aki kijózanodik hóbortjából és már tudja, hogy
nincs többé lovagkor, de nem hal meg. Ilyen vagyok most én. Nem
haragszom magára, ön nem vétett nekem semmit. Sőt jó volt hozzám és
iparkodott legalább látszatban megszerezni nekem azt a lovagi szép
világot, melyben én képzelődtem. A fészek! – kiáltott föl és kacagott. –
Szegény barátom, képzelem, mennyit kellett szenvednie amiatt a fészek
miatt. Még ma széthordatom.
– Ezt nem fogod tenni – kiált Deméndy – nem, nem engedem, lesz még idő,
édes, amikor boldogok leszünk a fészekben, addig hadd várjon reánk.
Olga komolyan nézett az urára.
– Ne gyerekeskedjék, Miklós, csak nem kezd most ön hinni Don Quijote-ba?
Önnek eddig nem volt igazi felesége, mert éretlen gyerek voltam és
ostobaságokra kényszerítettem. Ezentúl igazi felesége lesz, olyan
leszek, mint a többi és ön is olyan lehet akkor, amilyen, sőt azt
akarnám, hogy még szabadabban élhessen hajlamainak, mint a többi férfi,
mert megszolgált érte. Azért azt is gondoltam, hogyha végleg még nem
szakított vele, oda vihetné azt az Évát is.
Deméndy ajkába harapott.
– Nem teszi helyesen, ha gunyolódik velem – szólt halkan.
– Bocsásson meg, nem akartam bántani. Tehát jó, ne hozza magával, akkor
kettős igyekezettel rajta leszek, hogy pótoljam őt.
Deméndy alig türtőztethette magát.
– Olga – szólt összeráncolt homlokkal – magán nagy sérelem esett,
rettentő szenvedést okoztam önnek, joga van szeget-szeggel viszonozni.
De remélem, egy idő mulva be fog telni az elégtétellel, mert nincs az a
sérelem, melyet örök időn át kellene expiálni.
– Ön nagyon érzékeny, uram és ezt fölötte sajnálom. Értsen meg végre.
Nem az a célom, hogy önt boldogítsam, hanem hogy teljesítsem azt a
kötelességet, melyet a józan világ a feleségre hárított. Nem szabad
követelőnek lennem, nem szabad szentimentálisnak lennem és nem szabad
betegnek és gyengének lennem. Mindezt meg fogom tenni, a többihez semmi
közöm.
– Higyje el, Olga, én igazán, mélyen és forrón szeretem!
– Ez is hozzátartozik a házassághoz? – kérdi egész komolyan – akkor azt
is elvállalom, hogy szeretem. Ámbár azt hiszem, az egy kissé
tökéletlenné teszi a házasságot. És most, barátom, engedje meg, hogy a
beteg jogával éljek: hagyjon magamra, fáradt vagyok, a viszontlátásra
holnap!
Kezet nyújtott Deméndynek, aki az ajkához emelte. Aztán mély
megindulással föléje hajolt. Deméndyné nem ellenkezett. Nyitott szemmel
nézett az urára, amíg az forró csókot nyomott az ajkára.
– Nem lesz mindig így – rebegte a férfi s az ajtóból ismét visszafordult
és újból megcsókolta – meg fogod látni, hogy visszatérnek fészkünkbe a
régi istenek, akikről azt hiszed, hogy meg kell őket tagadnod.
Deméndyné csak intett a fejével, nagyon fáradt volt.
Másnap az államtitkár, elvégezvén a miniszteriumban szabadsága ügyét,
délben visszatért s meglepetve hallotta, hogy felesége fölkelt és
kikocsizott. Egy pillanatig aggódott: hátha ebben is baj van, de
csakhamar megnyugodott. A hálószobában ugyanis ismét föl volt állítva a
másik ágy. Valamit gondolt és lopva átsietett a fészekbe. A fészekből ki
voltak hordva a pálmák.
Az államtitkár csóválta a fejét. Mi lesz még ebből? Az élet, ha ilyen
lesz, amilyennek a felesége most vele érezteti, egyszerűen
elviselhetetlen. Nem értette magát. Hiszen valamikor a szó szoros
értelmében ez volt az ideálja. Sőt ezt várta is a házasságtól. Egy
feleség, aki nem követelő. Egy viszony, mely szentesített voltánál fogva
leköti a szenvedélyt és nyugodalmat biztosít. Hát ez most mind megvan.
Igen, de valami szörnyű malicia rejlik mögötte, s valami iszonyú
szenvedés. Mert abban egy pillanatra sem tudott hinni, hogy Olga
csakugyan a mivoltában, a lelkében, az érzésében olyan lehetne,
amilyennek szavaiban és tetteiben magát mutatja.
– Hiszen ha valóban olyan volna – gondolta – akkor elbánnék a
maliciáival, s magamhoz tudnám kényszeríteni a szívét is. De szenved,
szegényke szenved, nem értem, micsoda rettentő hatalmat ad ennek az
asszonynak fölöttem a szenvedése!
Már három órára járt az idő, mikor a kocsi berobogott. Tele volt rakva
csomagokkal, skatulyákkal.
– Megbocsát – szólt mosolyogva – hogy késtem, amint látja, bevásároltam
és ez megmagyaráz mindent. Nincs asszony a világon, aki el ne késnék,
amikor bevásárol.
Egy kicsit ki is pirosodott a nagy bevásárlásban, melyet most végzett
először anyja nélkül. Deméndy ránézett és csodálta. Bizonyos bájos
rugalmasság volt egész mivoltán, a kicsisége is mintha erővé változott
volna. Apró kacér kalapkája alatt arca az operette soubrettekére is
emlékeztette. Semmi gyerekesség, semmi ügyefogyottság, ez az asszony
igazi asszonnyá változott!
Ebéd alatt pedig csak bevásárlásairól beszélt, meg arról, hogy mennyi
dolga lesz azután. Hogy kimélje magát? – kacagott. Soha életében oly
erősnek és oly jól nem érezte magát. De alig van ruhája, az sem az ő
ízlése szerint való. Délutánra berendelte a varrónőjét, lesz dolog a
válogatással, a kombinálással, eltart ez vagy három napig is. Aztán a
sok próba, meg mi, de azért nem baj, asszonynak élvezet, ha ruházatával
bajlódik, de aztán majd meglátja, hogy milyen szép is lesz minden. Még
divatot is csinál Tátrafüreden.
– A tanácsára is szükségem volna – szólt azután, – hiszen önnek akarok
öltözködni és még nem ismerem az ízlését. Nem mutathatná meg Évát?
Szeretném látni, hogyan öltözködik.
Deméndy lecsapta a kést és ránézett az asszonyra, aki egészen
elfogulatlanul állta tekintetét.
– Olga! – szólt csöndesen, szinte könyörögve és legyűrte ingerültségét.
– Nem akar megérteni – folytatja csökönyösen az asszony – mondtam már,
hogy viszonyát egészen természetesnek találom s mivel tudom, hogy ez a
hölgy le tudta magát kötni, meg akarom szerezni az eszközöket, hogy én
is leköthessem. Én tetszeni akarok önnek, Miklós, s önt ez sérti.
– Ne akarjon nekem tetszeni, önnek erre semmi szüksége.
– Aztán meg kiváncsi is vagyok – folytatja Deméndyné – igazán kiváncsi
vagyok, hogy milyen az a leány. Mondja, hasonlít rám?
– Nem – nyögi Deméndy a fogai között.
– Vagy a mamára? – kérdi, jó étvággyal falatozva.
– Ne kínozzon már.
– Hiszen csak kiváncsi vagyok. Aztán ugy-e nem került annyiba, mint én?
Deméndy nem bírta tovább. A vér elborította agyát.
– Kedves Olga – szólt fojtott hangon – ön számot tarthat mindenre, amit
egy megbántott asszony elégtételül megkíván, de én, bármennyire akarnám
is, nem vagyok képes arra a szerepre, melyet velem játszatni akar. Ha
semmiképen sem akar megbocsátani, akkor történjék meg inkább a
legrosszabb, ami rám csak képzelhető, váljunk el. Ne féljen, ez sem
enyhébb bosszú, mint az öné, de legalább illőbb önhöz is, én hozzám is.
Deméndyné lehajtotta fejét, merengő szomorúságában ismét megnyilatkozott
a régi édes, de aztán csak rázta fejét és vége volt.
– Erről szó sincsen – mondotta – nekem jogom van ahhoz, hogy igazi
asszony legyek, mint a többi. Odaadó leszek, hű leszek, szerető is
leszek, de azt egy férfi sem kívánja a feleségétől, hogy törődjék az ő
érzékenységével.
– Akkor, kedvesem, én teszem meg a kellő lépéseket.
– Ezt nem fogja tenni, mert gyávaság volna. Tessék megzabolázni engem,
ha férfi, idomítson, parancsoljon, védekezzék, vagy büntessen. Ha
tetszik, veszekedjék, legyen kíméletlen és aztán kárpótolja magát a
házon kívül, de megszökni nem engedem. Végre is nem én vagyok
házasságtörő, hanem ön. Mi oka volna önnek válni?
– Úgy beszél – szól keserűen Deméndy, – mintha az édes anyja oktatta
volna ki. Ez a kegyetlenség becsületére válnék ő méltóságának is.
– Egy okkal több, hogy tovább is ilyen maradjak. Hiszen önnek, mint
tudom, faibleje volt ez a kegyetlenség.
Farkasszemet néztek egymással. Deméndyben forrt a vér, de csak
türtőztette magát. Olga fölkelt és kezet nyújtott neki.
– Egészségére.
Deméndy ajkához vitte. Olga közel hajolt hozzá.
– Nem akar megcsókolni?
– De igen.
Hidegen, formálisan homlokon csókolta. Aztán az egyik jobbra, a másik
balra ment.
– Ezt nem fogom elviselni – mondotta magában Deméndy, de azért csak
elviselte.
Felesége csakugyan egész délután a varrónőjével volt elfoglalva. Deméndy
járt az elintézendő dolgai után, este a klubba is betért. Mikor hazaért,
Olga már ágyban volt. Nincs semmi baja, csak egy kicsit fáradt, egy
kicsit lusta. Vacsorálni is fog, ha nincs kifogása ellene, majd az ágya
mellett fog teríttetni.
Aztán magyarázgatta, milyen ruhákban állapodott meg. Egyet maga is
komponált. Extravagáns, de nagyon szép, határozottan tetszeni fog. Egy
angol derék, francia dísszel és betyárujjakkal. Majd meglátja, milyen
pikáns lesz benne.
– Igaz is – szólt azután, – már délben akartam kérdezni, fölkereste már
Évát? A levelében még egy találkozást követelt.
– Nem! – förmedt föl Deméndy durván.
– Rosszul tette – mondja Olga – s igazán kérem, ne érzékenykedjék, mikor
erről beszélek, de a magam érdekéről van szó, azért teszem. Önnek
teljesítenie kell e hölgy kívánságát, hogy botrányt ne csináljon. Ez
fölötte kellemetlen volna, mert ha nyilvánosan is tudomásomra jut az
eset, akkor a társaság kedvéért nekem is scénákat kellene csinálnom.
Úgy-e?
– Sohse törődjék vele, majd elintézem a magam dolgát.
– Akkor jól van, hiszen egyebet sem akarok, mint hogy elintézze.
Így végződött a vacsora.
– Nem akar elmenni? Az est igen kellemes. Sajnálom, hogy olyan fáradt
vagyok, de talán holnap vele mehetek.
– Köszönöm, itthon maradok.
– Vigyázni kell az egészségére – folytatja Deméndyné – a többi urak,
akik még itt vannak, nem ülnek otthon, s bizonyára az egészségük kívánja
meg, hogy házon kívül szórakozzanak.
– Ön virtuózságra vitte a csipkedést – fakad ki Deméndy vonagló ajkkal –
de jól van, tűrni fogom, amíg önnek csak jól esik.
– Jó mesterem volt – suttogja Olga és lehanyatlik a feje. Deméndy fölébe
hajol és két könnycsepp szivárog szemébe.
– Édes, édes! suttogja az asszony fülébe.
Ez a kezével egy párszor végig simítja a férfi haját, aztán ellöki
magától és csukott szemmel int neki: menjen.
Aztán hirtelen, mintha most jutott volna eszébe, fölkiáltott:
– Azaz hova is gondolok? Hiszen este van s ez a szoba az öné is. Tehát
tetszése szerint, Miklós. Ha éppen szüksége van rám, ne tekintse, hogy
fáradt vagyok, ezt csak úgy mondtam.
Deméndy ezt is lenyelte. Az ajtóból visszafordult, felesége meredt
szemmel bámult utána, de teljesen érzéketlenül.
– Megtébolyodott – gondolta elhülő vérrel – nagy isten, mi lesz ebből?
Az éjszakát dolgozószobájában töltötte. Másnap egész nap nem találkozott
feleségével. Időt akart neki engedni és ki akart térni a gyilkos
előzékenység elől, mellyel szegény Olga vele szembe tüntetett.
Vendéglőben ebédelt, aztán a minisztériumban belevájta magát a munkába s
öreg este volt, mire elszorult lélekkel hazafelé tartott, ahol otthont
többé nem talált.
Olga szalonjában várta, divatképeket tanulmányozva. Egy szóval sem
kérdezte, hol volt napközben, ellenben a legaprólékosabban beszámolt a
maga dolgaival. A bútorokat már bevonatta, a ládákat lehozatta, két nap
alatt teljesen rendben lesz, utazhatnak. Aztán hozzátette:
– Sajnálom, hogy intézkedésemmel megfosztottam éjjeli kényelmétől. Már
jóvátettem hibámat, melyet nem is kellett volna elkövetnem ha egy kicsit
gondolkodom. Az a rend, hogy külön szobája legyen, hát miért
kényszeríteném a régi parasztsághoz? Berendeztettem önnek öltözőmet,
szomszédok vagyunk, de nem zavarom. Bizony, nagyon okos rendszer ez, nem
hiába olyan általános.
– Mit gondol Olga, – kérdi Deméndy szeliden – mi lesz ennek a vége?
Az asszony rideg arca erre a kérdésre felengedett, merengve sütötte le
szempilláit, úgy mondta, suttogó hangon:
– Meg fogunk öregedni és akkor vége lesz mindennek. Nem hiszek már a
halálban.
– Így nem akarok megöregedni – válaszol Deméndy vonagló ajkkal – inkább
főbelövöm magamat.
– Nem, nem! – sikolt Olga és rémülten tárja karjait ura elé. Ez boldogan
szökik melléje, a melléhez szorítja és forró csókokkal borítja el arcát.
– Tehát szeretsz, úgy-e szeretsz még? Ó édes, tudtam, hogy csak meg
akarsz büntetni, de a szíved örökre az enyém.
Az asszony karja lehanyatlik, arca, melyet a férfi elvakult csókokkal
borít el, irtózatot és szörnyű fájdalmat tükröztet vissza. Fel is
szisszen és összeszorítja fogát – ha Deméndynek csak egy csöpp józansága
van, láthatta, hogy felesége az ő karjaiban most tízszeresen érzi azt a
kínt, melyet a fészekben a kelletlen szeretkezések közepette ő
szenvedett annyiszor végig.
– Szeretsz? – súgja Deméndy egészen boldogan.
– Igen – mondja Olga kurtán.
– Milyen hidegen mondod.
– Szeretlek, – ismétli Olga – most már elég meleg?
Deméndy elereszti feleségét, kijózanodott. Szomorúan néz rajta végig és
nehéz sóhajjal mondja:
– Tehát mindennek vége! Így is jó.
Olga újból megijed.
– Kis uram, – kiáltja – nem igaz, én… én… igazán szeretlek.
– Nem – szól Deméndy a fejét rázva – azért mondja, hogy meg ne öljem
magamat. Én pedig azt mondom magának, amit a fészekben annyiszor
hallottam, hogy szerelmet nem lehet hazudni, megérzi azt az ember, ha
igazán szeretik, azt is, ha csak mutatják.
Olga magához intette az urát. Megfogta fejét és a füléhez hajolt:
– Nem érzed? – súgta.
– Édes – kiáltott boldogan Deméndy, ez ismét a régi felesége volt – most
már érzem és esküszöm neked, hogy soha, de soha…
– Ne esküdj, – súgja az asszony és szájára teszi kezét – hagyjuk a jövőt
és hagyjuk a multat. De úgy-e, már nem gondolsz arra, hogy meghalj?
– Nem, érzem, hogy igazán megbocsátasz.
– Meg fogom próbálni, Miklós, ne haragudj, de csak ennyit mondhatok.
Szeretlek és amíg kínoztalak, akkor is szerettelek. De még undorodom
magamtól, azt hittem, bele fogok halni és mégis élek. Meg fogom
próbálni, hogy újból megszokjam az életet.
– Édes, – áradozik Deméndy – a csapás nagy és váratlan volt, értem, hogy
hamarosan nem teheted magad rajta túl. De el fogod felejteni és meg
fogod szokni a te bűnös uradat, aki azért nem volt sohasem rossz. Bízzál
bennem, édes, idővel minden jó lesz.
– Jó lesz, – ismétli Olga – igen, idővel.