mondanom. Nem magam miatt, hanem azért a szegény gyermekért, akinek a
sorsát szintén a szegénység pecsételte meg. Legyen vége a hamis
moralizálásnak, valljuk be: nekünk nincs jogunk, hogy több tisztességet
követeljünk attól a gyerektől, mint amennyit adtunk neki. Azért arra
kérem anyámat, ne avatkozzék a kettőnk dolgába, ne zaklassa Sárit, ahogy
engem nem zaklat. Én pedig most fogadom őt igazán testvéremül és együtt
járjuk az utunkat, mert egy utunk van.
Ezzel Éva ismét bement a kis szobába és az, ágy szélére ülve, türelmesen
várta Sárika ébredését.
Ágyban fekve, összegubbaszkodva, fejét lágyan a karján pihentetve,
Sárika alig látszott többnek tizenkét esztendősnél. Éva sóhajtva nézte
ezt az ártatlanságnak tetsző álmot, amely pedig a tivornya álma volt.
Későn, lomhán ébredt föl. Egyet nyujtózott, egyet nyögött, aztán
meglátta Évát és mindenre emlékezett. A kis leány hamarosan nem tudta,
hogyan viselje magát. Ellenség-e Éva, korholás, büntetés vár-e reá?
Homloka dacosan összehúzódott, de Éva ekkor már megszólalt:
– Jól érzed magad?
Hangja nem volt se gyöngéd, se durva. A Dermák-családban azonban a
közömbös hang is már bátorítás. Jól érzi magát, csak a feje fáj, nagyon
fáj.
– Öltözködj és gyere velem, együtt sétálunk, majd a friss levegőn
elmúlik a fejfájásod is.
Ez már elektrizálta a kis leányt. Hogy Éva vele sétál. Sohsem történt
még meg.
– A mamától ne félj, – folytatta Éva bátorító beszédét – nem mondtam el
neki semmit, nem is fogja kutatni, hogy hol voltál.
Sárika hallgatta a nénjét, egypárszor unszolta is magát, hogy mondja
már: köszönöm, de nem birta ezt a szót kierőszakolni a száján. Fáradtan
öltözködött s nagyot nézett, mikor Éva a maga még használatlan cipőjét
adta neki oda, rendbe hozta a haját és megigazította a ruháját. Aztán
keztyűt is kapott Évától. Teljesen felkészülve lépett ki a kis szobából.
Dermákné a konyhában állt, gyilkos tekintetet vetett Sárikára, de aztán
oldalt Évára nézve csak azt motyogta:
– Fölkeltél?
Többet nem beszéltek. Éva is toilettet csinált, aztán a két testvér
távozott, hátra sem nézve az édes anyjukra, aki mereven állt a konyhában
és szürke, vénhedt szemével keresett valamit, maga sem tudta, mit.
A hosszú úton a belvárosig egy szót sem szóltak. Sárika olykor lopva
fölnézett Évára, ez azonban egészen el volt merülve gondolataiban. Majd
merő szokásból betekintgetett a kirakatokba s oldalt ránézett a
férfiakra. Mikor Éva a párizsi udvarba befordult, meghökkent.
– Csak jer, – szólt ez kurtán és benyitott a Wočasek boltjába.
Wočasek, mint mindig, most is örült a szerencsének, rendkívül örült a
szerencsének. Egy fekete ternoruhás asszony, fekete kis kendővel a
fején, állt mellette, karján kis kosárral. Széles, gömbölyű arcú,
kékszemű asszonyság volt, amilyen a vidéki nénik szoktak lenni. A
hölgyek érkeztekor az asszonyság szerényen a háttérbe vonult. Éva
kutatva nézett rá, aztán a mesterhez fordult:
– Nemde, a felesége?
– Igen is, – felelt Wočasek úr feltünően érdes hangon, aztán menten
rátért az üzletre, amit máskor nem igen tesz. Éva megérezte, hogy nem
szívesen engedi a feleségét egy levegőt szívni vele s attól tart, hogy
ismerkedni akarna vele.
– Most magam hozom a hugomat, – szólt Éva – s amit rendel, tessék az én
számlámra tenni. Egyelőre csak egy pár nyári cipőre van szüksége.
– Szerencsémnek fogom tartani, nagy szerencsémnek fogom tartani, a Sári
kisasszonynak különben szívesen dolgoztam volna előbb is, ha meg nem
méltóztatott volna tiltani.
Sárika nem tudott hova lenni bámulatában s mikor levetette jobb lábáról
a cipőt, gyanakodva nézett Évára: nem lesz-e ebből is valami baj?
Mértékvétel után Wočasek úr feltünően buzgón hajlongott és ajánlotta
magát, nyilván szabadulni akart a feleségének nem való társaságtól.
Az utcán ismét hallgatva mentek tovább, a kalap-utcába, a Bernstockné
műtermébe. Itt minden a régiben volt, csak a Bernstock úr tolószéke
hiányzott. A szerencsétlenen teljes mértékben kitört a paralizis,
intézetbe kellett adni. Az asszony csontig soványodott és sötét, nagy
szeme beteg tűzben lobogva kidülledt üregeiből. A hajszolt nappali munka
után minden este átment Budára és ott maradt egész éjszakán át a férje
betegágyánál.
Bemutatta a hugát, ezentúl az ő ruháját is itt akarja csináltatni.
Egyszerű, kis leánynak valót, de finom legyen és izléses, akár csak
magának Évának készülne. Bernstockné kipakolta szövetkészletét és Éva
biztatta hugát, hogy csak válogasson. Ez félszegen, elfogultan motyogta:
– Válogass te.
De azért mégis a keze mohón nyult ahhoz a kelméhez, mely neki
megtetszett, Rossz ízlése volt szegénynek, piros kockás crepet
választott, amit akkor csak szinházi blouseoknak használtak. Meglátszott
rajta, hogy Kovács Selma iskolájába járt.
Dél elmult már, mikor Bernstocknénál elkészültek.
– Kalapot majd délután veszünk – szólt Éva, – aztán megint szótlanul
mentek hazafelé. A Gizella-téren felültek a földalatti vasutra, azon
robogtak hazafelé.
Rekkenő hőség van. A nagy bérház udvari ablakain le vannak eresztve a
redők. Mégis, amint a két testvér végigmegy a gangon, itt is – ott is
libben a vászonfüggöny és elsenyvedt arcok kiváncsi mosolygással,
csodáló tekintettel nézik őket. Az éjszakai eseményeknek nyoma maradt a
ház közvéleményében, a házmestertől megtudták, hogy kétlovas hintó hozta
őket haza. Az erkölcstelenségüket leszólták, a pénzüket tisztelték.
Amióta Éva ismét pénzt hoz haza, azóta Dermákné a legtiszteltebb
asszonyság a házban.
Valami csodálatos benső szükségnél fogva a két leány halk, gyáva hangon
jó napot is kivánt édes anyjuknak. És szóltak hozzá: Jani még nincs itt?
De igen, Jani már itt volt és el is ment már. Valami baja lehet a
fiúnak, vagy igen sürgős dolga. Hamar bekapta az ebédjét és elrohant.
Éva tudta, mi a dolga. Menekült a hugával való találkozástól.
Sárika csöndes és illedelmes volt. Az órára nézett és aggódva fordult
Évához:
– Már az üzletben kellene lennem.
Éva bevárta, míg anyjok a konyhába megy, csak aztán mondta:
– Nem mész többé az üzletbe.
A kis leány boldog összerezzenéssel fogadta ezt a kijelentést és
lesütötte szemét.
– Ezentúl, – folytatta Éva – majd gondoskodom, hogy mihez fogjunk, mert
valamihez fogni kell. Berendezünk magunknak egy üzletet, együtt fogunk
dolgozni és a magunk urai leszünk. Amire más képes, azt mi is tudunk.
Hogy milyen üzletet, azt még nem tudom.
Hosszas hallgatás után a kis leány szólalt meg:
– Talán bodegát.
Éva úgy tett, mintha nem hallaná. Aztán ismét szólt Sárika:
– Vagy kávéházat, muzsikával.
Éva ismét nem reflektált rá, csak azt mondta:
– Olyan üzletet, amelyben nincs dolgunk férfiakkal. Dolgozni és keresni
fogunk, hogy elfelejtsük, ami történt, aztán férjhez foglak adni és
neked ajándékozom az egész üzletet.
Sárika szeméből egy pillanatra kicsapott a régi csúfondáros láng, amikor
kérdezte:
– Hát te nem akarsz férjhez menni?
– Nem, – felelt Éva keményen – én már öreg vagyok.
– Én sem akarok férjhez menni, – mondja Sári – nem akarok négy rongyos
fal közé temetkezni, hogy ott vénüljek és olyan legyek, mint az anyánk.
– Férjhez fogsz menni, – ismételte Éva most keményen – nem szabad
egészen megromlanod, mert együgyü vagy és könnyelmű vagy, megcsalnak és
kipusztítanak. Engedelmeskedni fogsz és úgy lesz minden, ahogy én
akarom.
Sárika nem szólt semmit, csak összeszorította az ajkát. A nagy hőségben
a két leány majdnem egészen levetkőzött, Éva a divánra feküdt, Sárika a
kis szobába ment. Dermákné meg, elvégezvén a konyhában a dolgokat,
odaült az ablak mellé és hímezett. Neki nem volt melege.
Hat óra felé Éva öltözködni kezdett. Sárika is kijött a kis szobából,
szintén öltözködött.
– Te itt maradsz, – szólt rá Éva.
– Dolgom van, – felelt elfordított fejjel Sárika.
– Micsoda dolgod?
A kis leány egy darabig kifogást keresett s mivel nem jutott eszébe
semmi, azt mondta:
– Nem mondom meg.
Éva azt gondolta, hogy nem jó most Sárikát magára ingerelni. Nem szólt
többet és elment. Néhány perccel később Sárika is kilopódzott: a nyugoti
pályaudvar kávéházba ment.
Mikor este Jani hazaérkezett, nyolc óra volt már, a két leány az
asztalnál ült. Rájok sem nézett, csak nyult a Kantja után és
beletemetkezett. Dermákné a gangon ült és a szomszédokkal beszélgetett.
Négy nap telt el így, Sárika igen jól viselte magát. Azóta, hogy még
egyszer ott volt Selma barátnőjénél, mindenben engedelmeskedett Évának,
semmiről külön véleménye nem volt. Együtt jártak mindenfelé, Éva meg
akarta vele kedveltetni a vele való életet. Ki is néztek már egy
alkalmas helyiséget egy kalapüzlet berendezésére, közben pedig
elkészültek a ruhák, a cipője is megjött és Éva szép, hímezett
fehérneműt is vásárolt neki. Egy este pedig cirkuszba is mentek együtt,
ahol Sárika igen jól mulatott.
A rákövetkező szombaton pedig, amikor senki sem volt otthon, Dermákék
lakására beállított egy hordár s elvitte onnan a Sárika összes ruháit. Ő
maga, új ruhájában, leányos, szalagos kalappal, könnyű napernyővel a
kezében, üdén és szépen, a szomszédoknak mosolyogva, köszönve lesétált a
lépcsőn s a legközelebbi állomáson kocsira szállt. Mikor Éva este
hazajött, csak néhány sor írást talált:
«Engem ugyan nem fogsz lóvá tenni és ezuttal nem találsz rám. Megfizet
majd érte az isten, amit ellenem elkövettél».
HATODIK FEJEZET. KÖMLEYNÉ.
1.
Természetes, hogy az a nagy morális felbuzdulás, amely Deméndy Miklóson
az Évával való első pásztoróra után erőt vett, huszonnégy óra alatt
szétfoszlott. A lehangolás multával, a vágyak ébredésével az államtitkár
úr csak úgy sóvárgott ismét a tilos kaland után, mint azelőtt s egész
védekezése, amelyre magával szemben fanyalodott, az a keserű kifakadás
volt:
– Miért nem igazi asszony a feleségem, aki le le tudna kötni, mint az a
másik!
Találkozásaiknál, melyek kezdetben elég sűrűek voltak, a szívnek alig
jutott szerep. Alig volt egymásnak valami mondani valójuk s bizony a
mámor oszlásával Deméndy kellemetlennek, néha undorítónak érezte
helyzetét s mind újabban, természetesen ismét hiába, erősítgette: ez
volt az utolsó találkozás.
Éva is megváltozott érzületében. Őt még a mámor sem hevítette, a szíve
pedig egészen néma volt. Amióta tudva ennek a szerelemnek a jövedelméből
élt, amióta más mondhatta igazában a magáénak ezt az embert, egész
lelkülete mélységes fásultságba esett, amelyből csak olyankor ébredt
föl, mikor Deméndyvel együtt az utcán jelenhetett meg. A Courrierné
vendégszeretetét már régebben nem vették igénybe. Deméndy egy elég
kényelemmel berendezett lakást bérelt a Ferencvárosban. Ott szoktak
találkozni, aki előbb jött, bevárta a másikat, olykor pedig együtt
távoztak. Itt a messze külvárosban, a düledező szűk mellékutcákban, ahol
kartonruhás asszonyok és mezitlábas gyerekek jártak és az emberek
pipáltak, az államtitkár úrnak nem kellett tartani attól, hogy
ismerőssel találkozik.
Éva azonban itt is érezte, hogy fölegyenesedik benne a lélek, mert ennek
az embernek az oldalán haladhat, különben egészen a cselédjének érezte
volna magát. De mégis élt még benne némi rejtett önérzet, amit akkor
tudott meg, mikor ez is kihalt belőle. Sárika romlása és azután szökése,
amely után sehogy sem tudott többé a nyomára akadni, kesergő fájdalommal
töltötte el. Ezt érezte élete legnagyobb csapásának s mi sem
természetesebb, hogy mikor Deméndyvel találkozott, a szíve túláradt s
elpanaszolta nekik nagy baját.
Deméndy végighallgatta.
– Hm, Sárika? – mondotta, mint aki valami igen érdekes, de neki közömbös
dolgot hallott meg, – igazán nem hittem volna. Hiszen még egészen
gyerek, ugy-e, még egészen gyerek? No de végre is nem nagy baj, szép kis
leány, talán még szerencséjébe is rohant.
Ettől a beszédtől Éva úgy érezte, mintha szíven ütötték volna. Nem nagy
baj, természetes, hogy nem nagy baj, az _ő_ hugánál! Most érezte csak át
egész teljességében, mi a különbség a tisztességes és a megfizetett
leány között. Becsület? Ilyesmit nem is keresnek rajta. Hát hogy
bánthatná az ő becsületét, ha a hugából becstelen leány lett?
Természetes, arra való!
Nem szólt semmit, de ami titkos vonzalom még benne élt, ez az utolsó
maradéka a női önérzetnek is elmállott benne. Most már nem Deméndyt
látta az államtitkárban, az első szerelmét, az egyetlen embert, akinek
odaadta magát, hanem a férfit, aki most kitartja. Annyira igaza volt
ebben, hogy Deméndy nem is vett rajta észre semmi változást – mit
törődött ő a szeretője lelkével?
Szinte hivatalosan beszéltek a legközelebbi találkozásról. Kellemetlen
változás állt be a programmban. Deméndy azt hitte, hogy az anyósa minél
előbb fürdőre megy és magával viszi feleségét is, akinek szüksége van a
maga erősítésére. De megfoghatatlan módon Kömleyné egyre késlelteti az
utazást. Mintha szándékosan tenné, mert valahányszor erről van szó,
mindig gonoszul magába mosolyog, aztán jelentősen rá néz. Majd az ura
miatt nem akar még menni, akinek valami nagy emisszióval van dolga,
amely ha jól sikerül, megszerzi neki a titkos tanácsosságot, vagy
legalább is egy előkelő rendjelet, majd magáról mondja, hogy
gyöngélkedik, végül pedig azt sütötte ki, hogy sokkal kellemesebb
augusztusban fürdőzni, amikor az ura is szabad, Deméndy is szabadságra
mehet. Ez ellen természetesen nem szólhatott semmit, mert felesége amúgy
is retteg az elválástól és kapva kap ezen a terven, mely lehetővé teszi,
hogy mindvégig együtt maradjanak. Mit tegyen? A legbosszantóbb az, hogy
neki is kapnia kell rajta, mert csak nem mutathatja feleségének, hogy
szeretne távol lenni tőle!
A feleség! Hányszor kellett Évának hallani a feleségről. A feleségről,
aki szegényke olyan gyönge és gyerekes, a feleségről, aki minden
tervükben tényező, a feleség, akit örökösen kímélni kell, a feleségről,
akit még neki is kötelessége volna sajnálni. Összeszorított ajakkal
bólogatott igent és várta a száz szónak egyetlen végét, a megállapodást,
mikor találkoznak, jobban mondva a parancsot: mikor jelentkezzék.
Havonként körülbelül kétszáz forintot kapott Deméndytől, ebből azonban
alig maradt ötven forintja a maga számára, a többi ruházkodásra ment rá.
De ez a kevés pénz is nagy mértékben fellendítette otthon a jólétet,
noha Évának mindig voltak pénzgondjai. Itt is, ott is felhalmozódtak
apróbb tartozások, amelyek az örökös függést jelentették. Ez is
magyarázza, hogy a hajdan annyira büszke és önérzetes Éva minden önérzet
és büszkeség nélkül engedte magát át Deméndynek s igen természetesnek
találta azt is, hogy, amikor civilizáltabb utcához értek, akkor Deméndy
lopva búcsúzott tőle, hogy ne lássák vele együtt. Ezt is a felesége
miatt kellett tennie.
Deméndy családi életében külsőleg nem változott semmi. Mégis
napról-napra valami különös átváltozást kellett észlelnie felesége
változatlan naiv szerelmének a megnyilatkozásában. A fészekben a régi,
kedves kettős, feleségének boldogító, neki idegesen fájó idill egyre
ismétlődött, de mindjobban áthatotta valami különös, nyugtalanító
skepsis, félig előérzet, félig gyanú, sőt vád is a kicsi asszony
részéről. Olga az ő nagy érzelmét és teljes naivságát már kezdetben is
általánosságokban tévelygő, szertelen eszmékhez fűzte. Most ezekbe az
eszmékbe az erkölcstelenség sejtése vegyült s okoskodásaiban,
kérdéseiben egyre ez ellen védekezett.
– Igaz-e, hogy a legtöbb férfi megcsalja feleségét?
Deméndy a maga érdekében védelmezte a legtöbb férfit:
– Dehogy igaz!
– Mert úgy-e bár, ez szörnyű dolog, a legnagyobb bűn a világon, nagyobb
bűn, mint a lopás, vagy gyilkosság?
A legcsekélyebb enyhítő kísérletre a kicsi asszony vagy mélységesen
elszomorodott, vagy szenvedélyes ellenvetésekben tört ki. Igenis, a
legszörnyűbb bűn ez, mert a szegény asszonynak a lelkét lopja meg és a
tisztaságát fertőzi meg. Nem az a szörnyűség, hogy mást szeret, hanem
hogy a feleségét azután akár csak a kezével is érinti. Ha az asszony
utóbb megtudja a valót és úgy-e bár, nincs eset rá, hogy meg ne tudja?
akkor lehetetlen neki tovább élni, a szíve rögtön megszakad, – vagy
meghal az undortól, vagy megöli magát.
Az ilyen fejtegetés után Olga összeborzong, odatapad az ura melléhez és
boldog mosollyal mondja:
– Én rögtön meghalnék.
Képzelhető, hogyan érzi magát ilyenkor Deméndy. Úriember, aki
természeténél fogva irtózik a hazugságtól és folyton hazudnia kell a
feleségének. Önálló gondolkodó, akinek megvan a maga határozott világos
életfelfogása és azt egyre meg kell tagadnia és bele kell mennie egy
lehetetlenül ideális, puritán erkölcsi felfogásba, melynek minden egyes
tétele halálos ítélet az ő jelleme fölött. Iszonyú szenvedés járja át
ilyenkor idegeit, különösen mikor az általánosságból kihámozódik a
speciális eset.
– Mondd csak, édes uram, hát te meg tudnád csalni az édes feleségedet?
– Hogy kérdezhetsz ilyet?
– De mégis, mondd csak. Hát tegyük fel, hogy eljön hozzád a világ
legszebb asszonya, aki olyan szép, hogy magam is azt mondanám:
lehetetlen ebbe bele nem szeretni, mit csinálnál akkor?
– De kérlek, édes, olyan asszony nincs.
– Tegyük fel, hogy van.
– De ne tegyük fel, mert nincs.
Itt már az asszonyka arca elborul és sápadtan huzódik el urától.
– Hát csak azért nem csalsz meg, mert nincs olyan, de ha volna…
Látja, hogy nem mondott eleget, tehát idegesen a szavába vág.
– Nos, ha már mindenképen ragaszkodol a nevetséges feltevéshez, hát
legyen: nézz a szemembe édes és halljad: ha volna is és eljönne is
hozzám, azt mondanám neki, menjen máshová, ahol nem szeretik annyira a
feleséget, mint itt.
Ez már hat. Ez világosan és egészen volt mondva, de szörnyű kínba került
a kimondása. És csak azt éri el vele, hogy az asszonyka fantáziája friss
erővel nekigyürkőzik a feltevésekhez és átcsap már a
megfoghatatlanságba.
– Ha az erdőben elfognának a rablók és azt mondanák, hogy csak akkor
eresztenek szabadon, ha megcsalod feleségedet, mit csinálnál?
– Nem csalnám meg.
– De akkor nem eresztenek szabadon.
– Tehát fogva maradnék.
– És ha megölnének?
– Megöletném magamat.
– De szörnyen megkinoznának, levágnák a karodat, lábadat, aztán lassú
tűzön megégetnének.
– Akkor sem csalnálak meg.
– De akkor nekem nincs uram és meghalnék. Megengednéd, hogy én halálra
búsuljam magamat?
Erre már elfogy a türelme.
– Szerelmes Jézus, istenem, – kiált fel – hát azt kívánod, hogy
megcsaljalak? Mit tegyek hát, mondd meg te!
Az ilyen kifakadásra az asszonyka keblére rejti az arcát, görcsösen
átfogja kezével, úgy súgja:
– Rossz vagyok, úgy-e, rossz vagyok?
– Gyerek vagy – mondja kedvetlenül és érzés nélkül simogatja a finom
arcot.
Most, hogy hazajött, Olga a zongora-szobában ült, a kicsi kerevet
sarkában és mereven bámult maga elé. Ez szokatlan dolog. Távollétében
Olga minden idejét a fészekben töltötte s ott várt reá. Most pedig rá
sem nézett, mikor belépett. Akkor sem tekintett fel, mikor Deméndy
nyájas meglepetéssel rászólt:
– Mi az? kirepült fészkéből a madárka?
Valami baj van, gondolta elhűlve, majd komoly hangon ismét szólt,
miközben odalépett a feleségéhez.
– Mit jelentsen ez, édes, rá sem nézesz az uradra?
S állánál fogva felemelte a lehorgasztott kis főt. Olga rávetette
szemét, de csak ismét lesütötte. De átölelte a férje fejét, úgy
szorította magához, majd gyöngéden simogatta haját. Deméndy pedig
megcsókolta s ekkor minden átmenet nélkül a kicsi asszony ismét boldog
volt.
– Most pedig mondd meg, miért búsultál?
– Úgy-e, – kérdezte felelet helyett az asszonyka – te nem mernél engem
megcsókolni, ha hűtlen volnál hozzám?
Deméndy a fogát szívta: ismét probléma, gondolta magában, amíg mondta:
– Természetes.
Az asszonykát pedig elragadta a meggyőződés heve.
– Igen, – mondta – mert az gazság volna, úgy-e? Megcsalni a feleséget és
azután ölelgetni, becézgetni, szerelmet mutatni csak azért, hogy a
gyanút elterelje. Az olyan ember a legutolsó a világon s minden
tisztességes ember megvetésére méltó.
– Természetes – mondta ismét Deméndy, de nem nyomhatta el egészen a
düht, amely felesége beszédje nyomán kelt. – Mondd csak édes, mi okod
van, hogy ezeket nekem a szemembe vágtad?
Erre a kérdésre Deméndyné mosolygott, aztán kacagott. Nem felelt a
kérdésre, hanem dalolva leszökött az ura öléből, körültáncolta a szobát,
aztán megfogta ura kezét és vonszolta magával.
– Menjünk a fészekbe.
– Nem úgy, – szólt Deméndy – maradjunk csak itt és felelj arra, amit
kérdeztem. Első eset, hogy komédiázol előttem, így az olyan asszony
szokott cselekedni, aki az ura figyelmét valamitől el akarja terelni.
Most én vallatlak és nem engedem, hogy kitérj. Van-e valami különös
okod, hogy ezeket a dolgokat nekem a szemembe vágtad!
Olga próbálta folytatni taktikáját, de igen rossz komédiás volt.
Egyszerre csak sírva fakadt és odarogyott az ura ölébe.
– Ezzel nem térsz ki, – makacskodott Deméndy – felelni fogsz, mondj
akármit, én el fogom hinni. Mert én nem teszem fel a feleségemről, hogy
hazudik, még akkor sem, ha egészen világos a hazugság.
Ez a kegyetlen beszéd, amely más emberek között épenséggel nem valami
különös, Olgát egészen lesújtotta. Láthatóan megtört és ura lábaihoz
rogyott. Deméndy magában szörnyen szégyelte és megvetette magát:
undokság, gondolta, én, akinek egy igaz szava sincsen, mint a megbántott
erény állok itt az asszony előtt, aki bűnbánóan vonaglik lábaim előtt.
– Nem teszem többé, – rebegte a szegény gyermek – ne haragudj már, nem
teszem többé.
Deméndy felemelte és megcsókolta.
– Nem haragszom, – szólt szeliden – de kérdésemtől nem térhetek el.
Avagy lehetségesnek találod-e, hogy a feleség ne felelhessen mindenre,
amit az ura tőle kérdez?
Ez a formula hatott.
– Te sokkal jobb vagy, mint én – mondotta a kicsi asszony – nem is
érdemlem meg, hogy olyan jó uram van. Hanem tudod, én olyan ostoba
vagyok, olyan nagyon ostoba, aztán nem hiszem ám el, hogy te rossz vagy.
De még az is fáj és boldogtalanná tesz, ha csak képzelem is.
– Tehát valaki rosszat mondott rólam, kicsoda?
– Nem fogsz rá haragudni?
– Azt nem tudom. Kicsoda?
Olgát nagy nyugtalanság fogta el.
– Hidd el, a mama nem rossz, – mondotta – csak nem tudja, hogy mi
mennyire szeretjük egymást.
– Úgy, – kacagott keserűen Deméndy – a mama, tehát innen fúj a szél? Nos
hát, gondoskodni fogok róla, hogy a báróné ne zavarja családi
nyugodalmamat.
– Istenem, mit akarsz tenni?
– Meg fogom neki mondani, hogy a feleségemet ne lázítsa ellenem s hogy
könnyebben legyőzhesse hajlamát, gondoskodni fogok róla, hogy folytonos
együttlétetek ne csábítsa rá.
Deméndyné reszketett félelmében.
– Istenem, – kiáltotta – mit csináltam?
– Azt, ami kötelességed, édes, te most az enyém vagy és nem az anyádé.
Én tisztelő, sőt alázatos veje voltam neki, noha ő sohasem fogadott
engem fiának, nem idegenítettem tőle el a leányát, de ha ő most tőlem el
akarja idegeníteni a feleségemet, akkor élni fogok jogommal és
hatalmammal. Miket mondott rólam?
– Most már nem merek szólani.
– Édes, ha nem szólsz, akkor a legrosszabbat fogom feltenni és annál
kellemetlenebb lesz a folytatás. Most még hajlandó vagyok az egészet
ostobaságnak tekinteni, de ha hallgatsz, gonoszságnak fogom nézni.
Maga sem vette észre, hogy harcias fenyegetése közben voltaképen a
feleségétől várta a visszavonulás útjának a megnyitását. Sőt tudta, hogy
ezzel az értelmes, hideg asszonnyal szemben egészen más az ő helyzete,
mint feleségével szemben. Azért szívesen vette, hogy a felesége
lépésről-lépésre visszaszorította eredeti álláspontjáról s végül
megigérte, hogy egészen szelíd lesz, csak tudni akarja, miket mond róla
a báróné.