valami képtelen reménység szállta meg: hátha közben már hazament a kis
leány? A Bulyovszky-utcába irányította a kocsit, mely átrobogott a néma,
néptelen szűk utcákon és megállt a házuk előtt.
– Eredj föl, Jani, nincs-e már itthon?
A fiú, aki iszonyúan föl volt indulva, szó nélkül engedelmeskedett és
néhány perc multán visszajött azzal, hogy nincs itt, ellenben a mama
izeni, hogy ne költsön annyit kocsira, mert reggelre éppúgy
megtalálhatja, mint most.
– A kerepesi-útra! – kiáltott Éva a kocsisnak, rá sem hederítve az
izenetre.
– Éva, – mondta most fojtott, remegő hangon Jani, – jobb lesz föl nem
találni azt a leányt, mert…
– Mert?
A fiú nem szólt többet. Éva ránézett. A szeme vadul forgott s majd
kidülledt üregeiből. A keze görcsösen ökölbe szorult. Az Éva nézésétől
elvesztette eszét és kitört belőle véghetetlen kétségbeesése.
– Megfojtom, – hörögte, – megfojtom, – az én testvérem nem lehet rossz
leány.
Éva iszonyú felindulással fogta meg a fiú kezét.
– Őrült vagy? Miket beszélsz? A te testvéred? Nem lehet rossz leány? Nem
értesz hozzá. Te beszélsz így, aki velünk éled a nyomorúságot? Bármit ha
tett is, nem lehet rossz az, aki szegény. Mire várjon a magunk fajta
leány? Viszi a jármot és eszi a kenyeret, ha van. Ma és holnap és
holnapután, boltban és otthon és nincs reménység, hogy valamikor máskép
legyen, éveken keresztül, amíg megvénül és elpusztul. Ezt a pusztulást
nevezed te jónak? S ha elveszti türelmét és sajnálja veszendő ifjúságát,
ezt nevezed te rossznak? A világ a komisz, mely megvásárolja magának a
szegény leányokat, tőrt vet az ostobáknak és erőszakkal legyűri az
okosakat. Meg akarod fojtani? Aki így gondolkodik, annak legyen sok
pénze, különben őrült vagy gazember.
A fiú magába roskadva hallgatta végig ezt a beszédet. Éva alig gondolt a
hugára, a maga védőbeszédét mondotta el. Lihegve törölte arcát és
kihajolt mélyen a nyitott kocsiból, hogy majd kibukott belőle. Jani meg,
arcát elfordítva, borusan mondta:
– Te vagy rá példa, hogy a szegény leány is lehet becsületes.
Éva ijedten meredt a fiú arcára. Az éjszakában is látta annak ijesztő
sápadtságát. A torkába szaladt már a keserű kacagás és a vad vallomás:
én, hát én becsületes vagyok? De visszariadt a fiú állapotától, akinek a
gyámoltalanságában volt valami a beszámíthatatlanság félelmességéből.
Tompán szólt, hogy a fiúnak mégse legyen igaza:
– Én sem találok embert, aki feleségül venne majd.
A fiú átfogta nénje nyakát s évek óta először történt, hogy a Dermák
családban két testvér ölelte egymást – és kisírta a lelkét. Éva szeliden
simogatta fejét és belebámult az éjszakába, mely itt, a keskeny
mellékutcákban teljes volt. Mikor az Andrássy útját keresztben
áthasították, egy jókedvű kompánia kurjongatott a kocsi után, melyben az
ölelkező párt látták.
– Jó mulatságot, éljen a szerelem!
És nyomában durva kacagás.
A Rottenbiller-utcában ismét egy énekes kávéház mellett robogtak el,
közvetetlen szomszédságában pedig egy kicsi bolt, melyben nyitott
ajtónál, ablaknál, álmos petroleumlámpa mellett rongyos leányok vasaltak
ingeket, manzsettákat. Egy pillanat alatt a látvány eltűnt, de Éva
képzeletében bennmaradt, rikító ellentétül egy mozgalmas báli
éjszakával, amikor bókolva, udvarolva, kivágott ruhájú szép leányokkal
keringve izzadják át azokat az ingeket, miket a szegénység az álma
föláldozásával símára vasal.
A tót templom tornya éppen tizenegyet ütött, mikor a kocsi megállt a
Kossuth-kávéház előtt. Három rongyos alak lézengett a sarkon, azok
bambán nézték a szép hölgyet, amint izgatottan leszökik a kocsiról és
becsönget a kapuba. Jani követni akarta, de Éva rászólt:
– Várj meg itt.
A túlsó oldalról a rendőr is átsompolygott és élesen az Éva arcába
nézett, majd a kocsiban maradt fiúra. Fölülről, alulról ideszűrődik a
budapesti éjszakának rejtelmes zsibongása. Ajtók csapódnak, kapuk
nyikorognak, innen is, onnan is muzsika-foszlányokat hoz a szellő,
férfiak csoportja botokkal hadonázva, kigombolt mellénnyel és levett
kalappal, munkás-emberek a cselédszeretőikkel, a sarkon pedig egy
fejkendős csúfság, akit egy baka tart szorosan átölelve.
– Kovács Selma kisasszonyt keresem, – mondja Éva a házmesternek, aki az
előkelő hölgy láttára meghökkenve néz végig saját magán. Úgy nyitotta a
kaput, ahogy az ágyból kikelt. Az itt lakóknál így is járja.
– Második emelet, jobbra a sarokban – morogja álmos hangon.
– Köszönöm – szól Éva és fölbotorkál a szűk és sötét lépcsőn.
Odafönn teljes a sötétség, alig hogy az ajtót meg tudja különböztetni az
ablaktól. És a sarokban két ajtó van és Éva először csakugyan a
helytelenbe csöngetett be, amiről az álmából fölriasztott cseléd
mérgesen és szájaskodva világosította fel.
A Kovács Selma ajtaja előtt is soká kellett várakoznia, míg végül az
ablakon keresztül egy öreg asszony gyanusan végignézve rajta,
kikérdezgette.
– A Selma kisasszonyt keresem.
– Nincs itthon – hangzik a rideg válasz.
– Hol találhatom?
– Nem tudom. Mi járatban van a kisasszony?
– Nagyon fontos ügyben keresem, a Selma kisasszony érdekében.
Az öreg asszony hitetlenül rázza fejét.
– Nem tudom – ismétli – tessék holnap jönni.
Évának eszébe jutott valami.
– De kérem, okvetetlenül meg kell találnom, a nyugati pályaudvar
kávéházban szükség van rá.
– Úgy, – mondja az öreg asszony – a nyugoti pályaudvarnál. Persze,
persze, csakhogy a Selma kisasszony ma társaságban van és szabadsága
van. Amúgy sem mehetne oda.
– Tudom, hogy kivel van, – füllent ismét Éva – a Sárika barátnőjével, de
őt is oda kell vinni, azok az urak is, akikkel mulatnak, szintén oda
jöhetnek.
Az öreg asszony még mindig habozott, de aztán mégis csak megmondta:
– Alkalmasint lent a kávéházban vannak még, ha már el nem mentek az
orfeumba.
– Köszönöm – rebegi Éva. A feje majd megrepedt a feltoluló indulattól.
Tehát minden föltevése beigazolódik, ez a gyerek csakugyan éjszakai
tivornyára ment a kaszirnővel.
A lépcsőn el is csúszott. Lent az udvar felől nyitott be a kávéházba,
ahol zajosan mulattak cigányszó mellett. Óriási sűrű füstben Éva alig
látott valamit, majd kocsis formájú embereknek egész gyülekezését, akik
sört ittak. A kerepesi-út felőli traktusban pedig diákforma emberek
ültek ugyancsak sör mellett. Egy széles üvegajtó nyílt, azon keresztül
egy külön társaságot látott, néhány katonatisztet, egy papot s még
egynéhányat, leányok társaságában.
Tétovázva tett néhány lépést előre, majd megállt a kassza előtt, melyben
egy tisztes, ősz szakállú ember ült. Kovács Selma után tudakozódott.
Már nincs itt. Itt volt ugyan, de csak félóráig, egy fiatal leány
társaságában, nyilván vártak arra az úrra, akivel rögtön távoztak.
Miféle úr? Egy javakorabeli úrral, igen előkelő lehet, de nem szokott
idejárni. Hogy hova mentek, azt nem tudja.
Éva ész nélkül rohant a kocsi felé. Jani reszketve kérdezte:
– Itt van?
– Az orfeumba, – kiáltott Éva felelet helyett a kocsisnak, – de oly
gyorsan, ahogy csak bír.
Most már egészen elvesztette önuralmát, sírva dült hátra a kocsiban.
Közben egyre nógatta a kocsist: gyorsan, gyorsabban! Érezte, hogy ez az
utolsó stáció és félt, hogy megtalálja a szerencsétlen gyermeket, akit
keresett. Az Erzsébet-körúton végigrobogott a kocsi s majd legázolta a
rendőrt, aki káromkodva kiáltott utána, hogy álljon meg. Az éjszaka
mintha csupa izgalommá vált volna, sűrűn robogtak a kocsik és a
gyalogjárókon tömegesen húzódott végig a mulatók serege. Az
Andrássy-úton majd beleütköztek a mentő-kocsiba, míg a gyár-utca felől a
tűzoltók riadó trombitaszava harsogott bele az éjszakába. Éva feje
zúgott, a maga izgalmával egybekapcsolta a város izgalmát, harangok
félreverése, riadó trombitaszó oly magától értetődő kísérete az ő
hajszájának.
Az orfeum portása buzgón ott termett kocsija mellett, Éva kiszökött
belőle.
– Maradj – mondja ismét Janinak, aki látható megkönnyebbüléssel fogadta
ezt az utasítást.
Éva benyitott a kávéházba, az orfeumból épp most szivárgott le a
közönség és eloszlott az asztalok mellett. Éva végigsietett a kávéházon
s benézett minden rekeszbe, ahol a chantant-énekesnők extravagans
toiletteben óriás kalappal a fejükön barátaik társaságában ittak és
cigarettáztak. A megfulladásig meleg helyiségben a pinczérek csurgó
verejtékkel rohantak keresztül-kasul, a virágárus kisasszonyok festett
orcáin barázdákat mosott az izzadtság, melynek szaga undorítóan
győzedelmeskedett a dohányfüstön, a pálinka- és sörszagon. Tányérok,
poharak csörömpölése, hangos beszéd és éles kacagás zsivaja különös,
ijesztő zajba tolult össze. Éva már rég nem járt ilyen helyeken, majd
megtántorodott.
Akit keresett, azt nem találta. Háromszor is végigjárta a nagy
helyiségeket, a pincérek végignéztek rajta, ficsúrok utána is szóltak.
Semmi. Már ki akart menni, hogy a nézőtérre menjen, mikor összeütközött
egy hórihorgas alakkal.
– Éva – szól ez meglepetve.
– Mariska! – kiáltott ő és még soha életében nem örült meg úgy
Webstonnénak, mint most. Webston úr is ott volt s meg egy idegen ur,
nyilván a Mariska ezidőszerinti udvarlója.
– Mit keresel itt? Egyedül vagy? – kérdi Webstonné – foglald le a
mamlaszomat.
– Nem érek rá – felel Éva és izgatottan elmondja mi járatban van.
Webstonné nem tudta felfogni, mint lehet emiatt annyira nyugtalankodni.
Hát miért ne élje világát a szegény leány?
– Nem ismered azt a Selmát?
– Nem én, én művésznő vagyok, a kaszirnők között nincs barátnőm.
Webston úr mintha a végét járná már. Egészen elbambult, egészen
összeaszott és a szeme gyulladásos volt a sok éjszakázástól. Az Éva
szakgatott, izgatott előadása egy kicsit fölrázta.
– Segítenünk kell a kisasszonyon, majd szólok az inspekciós
rendőrtisztviselőnek.
– Helyes, – mondja Webstonné – eredj vele, mi addig itt megvárunk.
– Nem, nem, – kiáltott rémülten Webston úr – te is velünk jösz. Neked is
segítened kell!
– Mamlasz, – morogja Webstonné bosszúsan – igaz, engedd meg, hogy
bemutassam Harkányi urat.
Harkányi úr félretolja cvikkerét és kezet nyujt Évának.
– Csókolom a szívét, látásból már ismerem.
Éva nem hajtott rá. Webston urat nagyon ismerték az orfeumban, az ő
társaságában Éva akadálytalanul léphetett a nézőtérre, ahol már csak az
olcsó helyeken tolongott a népség és harsogó kacagással, érdeklődéstől
vigyorgó arccal hallgatták a befejező egyfelvonásos komédia trágár
kétértelműségeit. Éva szeme végigszáguldott a páholyok során, egészen
üresek voltak.
– Itt sincs – gondolta bóduló aggyal.
A rendőrtisztviselő, akivel Webston úr bizalmas barátsággal szorított
kezet, igen udvariasan hajlott meg Éva előtt. Ez szakgatottan előadta
hogy a hugát keresi, akit egy feslett leány hálójába kerített. Itt sejti
őket és kéri, segítsen rajta.
– Ha itt vannak, föl fogjuk találni – szól a tisztviselő és rászól egy
pincérre, hogy rögtön hívják ide a főpincért.
– A szeparékban van vendég?
A főpincér savanyúan ötöl-hatol, végül bevall kettőt.
– Hány személy?
A főpincér megint köntörfalaz, nem tudja, majd előbb megnézi.
– Itt marad, – rivall rá a tisztviselő – ugy-e, értesítené őket, hogy
aki közülök nem szereti a rendőrt, kereket oldhasson. Velem fog jönni,
ha nem tudja, majd megnézem magam.
Ezenközben egy pohos, magyaros képű, mesterember formájú férfi is
odacsatlakozott már hozzájuk. A rendőrtisztviselő most feléje fordul.
– Botos, a szeparék?
– Háromban vannak, egy negyedik le van foglalva.
– Hallja, gazember? – kiált most a tisztviselő a főpincérre – kettőt le
is tagadott? No megálljon.
A főpincér jajgat, hogy neki annyi a dolga, nem tudhat mindenről. Botos
pedig folytatja a referádát.
– Az egyik semmi, Auersfeld Mici és egy szalmaözvegy, közönséges balek.
A másodikban Kovács Selma a nyugoti pályaudvarról és…
Éva felkiáltott.
– Ez az! Ez az!
– Kikkel van?
– Egy fiatal leánnyal, nem ismerem és Waldapfellel. Szemmel tartottam
őket. A leány valószínűleg tapasztalatlan, itatják.
– Előre – mondja a tisztviselő, majd Évához fordul udvarias mosollyal:
– Lássa, kisasszony, a rendőrség mindent lát és mindent tud.
Botos végignéz Éván és műértő bólogatással kérdi:
– A kisasszony huga?
Éva némán igent int.
– Értem, értem, – mondja Botos – nyugodt lehet a kisasszony, még jókor
érkezett. Különben is szemmel tartottam őket. Waldapfel miatt. Hány éves
a kis leány?
– Tizenöt mult.
– Akkor az öreg Waldapfelt be is csapták, az csak tizennégy éven
aluliakra vadászik.
Az úgynevezett télikertben kifestett parfümös szép leányok sokasága
nyüzsgött. Fiatalemberek hancuroztak velök, ki pezsgővel, ki virággal
kedveskedett, valamennyien pedig önmagukkal. Éva most már se látott, se
hallott. A külön szobák során végig mentek, hat lépésnyire tőlük éppen
nyílt egy ajtó és rajta sietve lépett ki egy vöröshajú, szende arcú,
feketeruhás leány.
– A Kovács Selma – jelenti Botos a rendőrtisztviselőnek, úgylátszik, a
kicsike már be van káfolva.
Éva előre rohant és bedöntötte az ajtót. Az asztal tele volt rakva
pezsgőspalackokkal, fagylaltos csészékkel, cukorsüteményekkel. Egészen
el volt bódulva, hallotta a huga sikítását. Beléptére egy egészen
fehérhajú szakállas öreg ember riadt föl s rárivalt Évára:
– Mit keres? Mit zavar?
– Sárika! – sikolt föl Éva és odarohan a pamlaghoz. A sarokban ült a kis
leány, öntudatát vesztve, a karfán áthanyatló fejjel, fakó arccal.
– Sárika! – kiált ismét Éva és a két karjánál fogva megrázza.
Ez lomhán, nehezen emeli föl a szempilláit, csak lassan eszmél magára s
mikor megismeri nénjét, hangos sikoltással a karjaiba veti magát.
– Segíts, segíts! – kiáltja és szorosan hozzálapul, majd mikor a
pezsgőspalackokat és a reszkető öreg embert látja, akit a
rendőrtisztviselő, meg a detektiv fogott közre, hirtelen kijózanodik.
– Éva, édes Éva! – zokog föl – ne mondd meg a mamának, ne mondd meg a
mamának.
És a két leánynak, aki gyermekkorától fogva soha szeretettel nem nézett
egymásra, most itt, az erkölcsi pocsolyában találkozott a lelke. Most
már értik és szerethetik is egymást.
Félig az ölében vitte le hugát, aki ismét elvesztette öntudatát. Részeg
volt. Ártikulátlan hangokat dadogott, közben kacagott, majd sírásra
fakadt.
– Amíg fiatal a leány, – dadogta háromszor-négyszer – úgy-e, amíg
fiatal. Aztán úgyis öreg lesz.
Webstonék velök mentek. A férfi segített Évának tartani a gyermeket,
ezalatt pedig Webstonné összebúgott Harkányi úrral. Egy pillanatig
tartott csak, de elvégezték a dolgukat. Mikor Webston lobogó, gyanakodó
tekintettel hátranézett, már értették egymást s a férj megnyugtatására
előre mentek.
– Éva kisasszony, – súgja a szerencsétlen ember – azt hiszem, ma látott
utoljára.
– De Webston úr!
– A férfiak rontják a leányokat, a leányok rontják a férfiakat –
folytatja ez forró, keserű hangon. – Egymás pusztítására teremtett
bennünket az Isten. A hugát elpusztította egy férfi, engem egy asszony.
És minden férfiáldozatra jut egy nőáldozat s a vége az lesz, hogy nem
marad meg senki, mert a szerelem isten csapása.
– Isten csapása – ismétli Éva és erősen markol a huga vállába, mintha
össze akarná roppintani.
– Itt kell dőzsölnöm és romlanom – kiált föl kétségbeesetten a
szerencsétlen – oly szükségem van nyugalomra, annyira utálom ezt az
életet s nincs otthonom; ide kell jönnöm, mert ez az asszony nem akar
otthon maradni!
Sürű embertömeg közepette leérnek a kapuba. Mindenki nézte a különös
triast, aztán a hátuk mögött összenevettek. Egy részeg kisleány!
Jani, mihelyt meglátta őket, leugrott a kocsiról. Arca egészen
eltorzult, minden ízében reszketett. Mikor Sárikát meglátta, olyan
mozdulatot tett, mintha el akarna futni. Éva a szemével fogva tartotta,
mint az állatszelidítő a fenevadját.
– Segíts – szólt rá azon a kemény, határozott hangon, mely le szokta
nyügözni a fiú egész akaratát.
Az irtózat látható jelei között nyúlt Jani a hugához és segítette
betenni a kocsiba. A hirtelen zökkenéstől a kisleány egy pillanatra
magához tért s bambán nézett a fiúra.
– Jani, – mormogta – a Jani is itt van.
Ezzel lecsuklott a feje és aludt.
– Köszönöm Webston úr – szólt Éva és kezet nyujtott az elzüllő szegény
embernek, – nagy szívességet tett nekem.
– Ugyan, – szól közbe Webstonné könnyelmű hangján – kár volt ezzel a
komédiával megzavarni szegény kicsike mulatságát. Ugy-e?
Ez a kérdés Harkányi úrnak szólt, aki nevetve helyeselt. Éva beült a
kocsiba s ismét rászólt Janira:
– Gyere!
A fiú szó nélkül a keskeny hátulsó ülésre ült és a kocsi megindult a
három testvérrel vissza a Bulyovszky-utcába, abba az otthonba, a hol
mindannyian idegennek érezték magukat s mely a maga szegénységével és
szeretetlenségével okozta, hogy így kerültek együvé, bérkocsiba,
erkölcsileg megtörve, az egyik részegen, a másik keseregve, a harmadik,
pedig az ő tisztább hitének romjain borongva.
– Hallgass ide – szólt Éva Janihoz, mikor már a lakásukhoz közel jártak.
– Te Sárikát egy szóval sem fogod bántani, nem is fogod emlékeztetni a
ma éji dolgokra. Te éretlen iskolásfiú vagy, az ilyen dolgokba abszolute
nincs semmi beleszólásod, mert még nem értesz hozzájuk.
Éva ismerte az öccsét. Ha iskolásfiú voltát emlegették, menten lelohadt
minden bátorsága és ereje. Azonkívül meg tudta nélkül is elevenére
talált a fiúnak. Hogy ő nem ért hozzá? A szíve nagyot dobbant és
elfordította az arcát, amelyen a vért égni érezte. Igen, nem volna
szabad tudnia hozzá, de bűnös ő is, nagyon bűnös és nincs joga hozzá,
hogy másokat elítéljen.
Nem szólt semmit, csak oldalt nézte alvó hugát, akit Éva gondosan
átölelve tartott, hogy a nyitott hintóból ki ne bukjék. Részeg! Érezte a
bor szagát is – utálatos. És ez a leány az volt valakinek, amije neki
Bellágné? Istenem, azt az asszonyt rettegéssel szerette s amióta
megismerte, utálta és meg is vetette. De csak erkölcsileg. Mihelyst a
szemébe nézett, mihelyst a kezét érintette, rabja lett és odáig volt a
bűnös gyönyörűségtől. Hát hogy ítélhet ő mások fölött, mikor maga is…
Oh, ha Éva ezt tudna! Nem élné túl a leleplezést.
Éjfél elmult már, mikor hazaértek. A kocsis a rendkívüli helyzetet
kihasználva, keveselte a bért és gorombáskodott. Éva megtoldotta a
járandóságot és költögette a kisleányt.
– Sári, itthon vagyunk, ébredj!
– Igen, – dünnyögi a kisleány és föltápászkodik. – Selma már elment?
Nagy nehezen talpra állították. A házmester nem igen szokta meg, hogy
ott éjfél után fölcsöngessék, jó negyedórába tartott tehát, míg a kapu
kinyílt. Éva és Jani közrefogta Sárit, úgy vitték föl nagy nehezen a
harmadik emeletre. A lakásukban égett a lámpa, a függönytelen ablakon
keresztül látták Dermáknét, amint az asztalra borulva alszik. Ajtót
csukni itt merőben fölösleges, bejuthattak tehát és Éva egész csöndben
bevitte Sárit a Haas úr volt szobájába, nagy fáradsággal levetkőztette
és betette az ágyba. Jani ezalatt a konyhában várakozott. Ezt
elvégezvén, benyitott a nagy szobába, amire Dermákné fölriadt és még
álomittasan kérdezte:
– Mi az? Mi az?
– Semmi, – szólt rá Éva, – menjünk aludni.
Dermákné támolyogva kelt föl és míg vetkőzött, mondta:
– Úgy-e mondtam, hogy kár a pénzért, holnapra megkerül magától is.
Éva nem találta érdemesnek, hogy édesanyját felvilágosítsa. Belebujt az
ágyába. Jani, aki utolsónak feküdt le, eloltotta a lámpát. Az ő vackában
sehogyse akart beállani a nyugalom. Dermákné szabályos, mély lélegzete
szinte harsogott. Éva, noha nem aludt, meg se mozdult. Csak a Jani
szalmazsákja recsegett-ropogott, amint a fiú nagy fölindulásában egyik
oldaláról a másikra fordult.
4.
Jani azzal az elhatározással aludt el, hogy elhagyja a házat. Egyebet
sem tehet. Egy becstelen teremtéssel még sem élhet egy tető alatt. Nem
merne iskolapajtásainak a szeme elé kerülni azzal a tudattal, hogy az ő
huga éjszaka az orfeumban részegeskedett. Mikor reggel fölébredt, még
emlékezett erre az elhatározásra, de sehogysem érezte oly parancsoló
szükségnek, mint éjszaka. Tompa, kábult volt, a feje is fájt. Sietve
öltözködött, kávéját hamar magába döntötte és ment az iskolába. Éva már
előzőleg kelt föl és bement a másik szobába. Ekkor mondta csak meg
Dermáknénak, hogy Sárika itthon van és azt, hogy nem szabad egy szóval
sem bántani őt. Dermákné, amíg a kávét főzte, egyre sopánkodott magában,
hogy annak a leánynak nem lesz jó vége s milyen szégyent és gyalázatot
hozott a házra. A derék asszonyságot fúrta a kiváncsiság is, de nem mert
kérdezősködni.
Sárika soká aludt. Éva ott ült az ágya szélén és mereven nézte. Mit
gondolt, nem tudom, de megállapodásra jutott önmagával és halk sóhajjal,
csöndesen otthagyta az alvó leányt. Hadd pihenje ki magát egészen.
A nyitott ablakhoz állt, úgy beszélt hátrafelé az édesanyjának, aki a
söprővel bejárta a szobát.
– Édesanyám, hallgasson most jól arra, amit mondok. Sárika otthagyta az
üzletet, azért félt itthon. Ennek a gyermeknek rossz hajlamai vannak, de
nem ő a hibás. Hibás benne a szegénységünk, meg a rosszaságunk. Magunkra
vessünk, mert én nem voltam neki jó testvére, anyám nem volt neki jó
anyja. Különösen ez az oka mindennek.
Dermákné mindent el tud tűrni, csak azt nem, hogy ő oka volna valaminek.
Az Éva szemrehányása felkeverte benne az ő keserűségét is.
– Úgy, – mondja reszkető ajakkal – én vagyok az oka, rossz anya vagyok.
Amíg te nyomorban voltál, amíg mind a hárman aprók voltatok, ki tartott
fönn benneteket? A szememet vakra dolgoztam s koplaltam napokon át, hogy
a ti éhes szájatokat betömjem. Amikor olyan fiatal voltam, mint te, úri
módhoz szoktam, gondtalan, boldog és szép voltam. A ti fentartástokban
vénültem meg. Tisztelt és becsült mindenki és most, hogy megőszültem,
hogy a gyermekeim a fejemre nőttek, a legnagyobb azt mondja nekem, hogy
én vagyok mindennek az oka.
– Anyámnak is igaza van, – szól Éva borúsan, – annál rosszabb
valamennyiünkre nézve.
Hirtelen megfordult és égő szemmel nézett az öreg asszonyra, akit ez a
tekintet megbűvölve lekötött.
– Magunkban vagyunk, anyám, beszélhetünk nyiltan egymással. Sohse
mondtam, de anyám mégis tudja, honnan való az a pénz, melyet én hozok. A
becsületünkre egyikünk sem lehet többé kényes, ezt a jogot eljátszottam
én, mikor azt a pénzt hoztam, anyám pedig, amikor elfogadta. Ne szóljon,
anyám, ez így van és én nem tartom magát azért rossznak, magamat sem
tartom annak. A tisztességhez pénz kell, vagy legalább is szegénység. De
nekünk nincs pénzünk és szegények se tudunk lenni. Mikor én olyan fiatal
voltam, mint most Sári, lakkos cipőben és selyem harisnyában jártam
iskolába, jó módú úri leányok voltak a barátnőim s magam is az úri
életben nevelődtem. Ha az ember egyszer már belenevelődött a magasabb
igényekbe, bajos egy szép napon azt mondani neki: mától fogva pedig
szegény leszel. Az én nevelésem után én nem mehettem többé férjhez egy
durva mesteremberhez, aki nyügös asszonyt csinált volna belőlem. Más,
tisztességes házasság pedig nem várt többé reám. Az én sorsom tehát meg
volt pecsételve. De Sárikáról azt gondoltam, hogy ő már a szegénység
légkörében nevelődött, ő már a vacsorakenyéren nevelkedett föl, a
fűtetlen szobában s nyáron, mielőtt az üzletbe járt, mezítláb szaladgált
és nem érezte a szegénység súlyát. Róla azt hittem, hogy igazi szegény
leány, akiből válhatik tisztességes szegény asszony. Elfelejtettem, hogy
én mindig a szeme előtt vagyok s nem tudtam, hogy ez a mi nyomorúságos
életünk, melyben nyoma sincs a szeretetnek, ellenben minden perc
gyűlölködő elégedetlenség, elkeseríti és menekülésre bírná a legtompább
lelket is. Lett volna bensőbb a mi életünk, nem lázított volna a
nélkülözés egymás ellen valamennyiünket, nem lett volna jobb nekünk
akárhol inkább, mint itthon. Sárika sem szökött volna meg, én se
tartanék ott, ahol ma vagyok.
Dermákné a seprőre támaszkodva hallgatta leányát. Vén szemeiből megeredt
a köny, egy árva szóval sem mondott ellent.
– Az ember ne legyen soha szegényebb, amilyen volt, – folytatta Éva
borúsan – belénk nevelnek igényeket, aztán belelöknek egy légkörbe, ahol
a lelkünk éhen hal. Az olyan embereknek, akik nem tudnak gondoskodni
gyermekeikről, jobb volna, ha nem is volna gyerekök.
Erre a beszédre Dermákné hangosan felzokogott és leborult az asztalra:
– Nagy Isten, – kiáltott föl – miért nem vettél magadhoz, mielőtt ezt
hallanom kellett!