mint a kettejük viszonyáról. Azt mondta, hogy Olga oktalan és
veszedelmébe rohan. Olyan életet él, amely nem lehet tartós. A
mézeshetek, ha már hónapokra mennek, hazugságot takarnak, mert a férfi
nem képes igazán az örökös extázisra. Ezen az életmódon változtatni
kell. Olgának egyéb irányban is keresnie kell a módját, hogy amikor a
családi életben változás áll be, ez a változás ne tegye egészen
boldogtalanná. Hogy Deméndy szándékosan zárja őt el a világtól, mert
lehetetlen feltenni, hogy egy fiatal asszony az ő társaságukból a maga
jószántából zárkóznék annyira el. Hogy Deméndy önző, mert magának tartja
egészen feleségét és nem törődik azzal, hogy mikor már beleunt, akkor a
feleségének senkije sem marad. Már pedig bele fog unni, ha ugyan máris
nem unt bele. Hogy az asszonynak a boldogsága mindig attól függ, hogy a
férj jobban szeresse őt, mint ő a férjét. Hogy a férfit a házasságban is
bizonyos távolságban kell magától tartani, ha nem akarja értékét
csökkenteni. Ő, Olga pedig olyan ostoba, hogy teljesen alárendeli magát
az urának, mindig rajta lóg s tulságosan könnyűvé teszi az ura
helyzetét. Többet kell számolnia és kevesebbet szeretnie. Az ura nem is
szereti igazán, különben nem engedné, hogy így tönkre tegye magát és
egészen nevetségessé váljék a társaságban. Hogy nem azért Kömley-leány ő
és nem azért lett belőle puszta Deméndyné, hogy a legéretlenebb és a
legalsóbbrendű leány, vagy asszony is lenézhessen rá. Pedig lenézik és
nevetik. És pletykálnak is róluk, azt mondják, hogy míg ez a liba, mint
egy szerelmes lovagkorbeli kisasszony, a háza ablakából lesi az ura
lovainak a patkókopogását, addig az ura vígan mulat és megcsalja.
– Ezt pletykázzák?
– Igen és mama nem is tartja olyan ostobának ezt a pletykát, mert ha az
asszony lehetőséget nyujt férjének a hűtlenségre, akkor nincs az a
férfi, aki a lehetőséget ki ne használja. Hogy nemcsak most, hanem
folyton ilyeneket mond neki a mama, de azt, hogy ő a pletyka állításait
nem is tartja lehetetlennek, azt csak ma mondotta. Ő nem hitte, nem, de
borzasztó volt. És folyton úgy érezte, mintha meg volna csalva. És
folyton arra kell gondolnia, hogy mi lenne, ha meg lenne csalva.
– Jó, – szólt Deméndy – most pedig hallgass reám, édes. A mamáról nem
tehetem fel, hogy tönkre akarná tenni boldogságodat. De az ilyen
beszédekkel mégis tönkre teszi. Te ártatlan gyerek vagy, nem ismered a
világot, nem csodálom, ha ezek a dolgok annyira hatnak rád. De mivel
nekem semmi kedvem ahhoz, hogy a feleségem folytonos nyugtalanításával
megbontsák a házi békémet, gondoskodni fogok arról, hogy erre több
alkalom ne legyen.
– Mit akarsz tenni?
– Meg fogom köszönni a bárónénak, hogy volt szíves téged a nyár
folyamára gondjaiba venni, de mivel ő augusztus előtt nem mehet, neked
pedig az egészséged nem engedi meg, hogy addig itt maradj, ennélfogva
lemondok róla. Rendbe szeded a dolgaidat és néhány nap mulva elutazol.
Deméndyné búsan emelte rá a szemét.
– Elküldesz magadtól?
– Az anyádtól, édes, nem magamtól. Ha vele mentél volna, akkor is
elváltunk volna rövid időre. Ezt meg kell tenni, mert ha így tovább
megy, őméltósága egészen elidegeníti tőlem a feleségemet.
– Ha velem jönnél, akkor…
– Tudod, hogy nem lehet, – folytatta Deméndy – különben is itt kell
maradnom, hogy a nyár multával ne térjen vissza a veszedelem. Amíg te
itt vagy, kerülöm a veszekedést, de ha elmentél, beszélni fogok a
mamáddal és meg fogom neki magyarázni, hogyan teljesítené jobban leánya
iránt való kötelességét.
Ennél aztán meg is maradt. Soha eddig feleségével szemben nem tudott
határozottan fellépni, ezúttal megtette. Tán érezte a veszedelem
nagyságát, avagy az lappangott benne, hogy ilyetén módon mégis csak
szert tesz a régen áhított szalmaözvegyi szabadságra?
2.
Másnap, mielőtt a minisztériumba ment, benyitott a Kömley-palotába.
Kemény szóra volt elhatározva, úgy ment oda, mintha párbajra menne: nem
hagyja magát! A tömör palotában még folyt a takarítás. A cifra, kamáslis
lakájok majdnem rongyosan, piszkos, kékcsíkos vászonzekében dolgoztak
söprővel, kefével. A méltóságos asszony a belső szobájában van.
Parancsára a méltóságos úrnak, bejelentik. Addig majd beszól a báró
úrhoz.
A báró úr az íróasztal mellett ült és ujságot olvasott. Nagyon meg volt
hatva, mikor veje látogatásával megtisztelte, mert az igénytelen úr nem
igen volt ilyesfélékkel elkényeztetve. Hogy a látogatás most is a
feleségének szól, az nem tesz semmit, megszokta.
– Mit csinálsz öreg, – kérdi Deméndy rosszkedvűen, megy-e már az az
emisszió és mennyit veszítesz rajta?
A báró úr zavartan felhúzza szemöldökét és félszeg mosollyal mondja:
– Meglesz, meglesz és Fuchs arról biztosít, hogy nem rossz üzlet.
– Persze, hogy nem rossz üzlet. Rossz üzletet csak az állam csinál, az,
akivel csinálja, mindig jól jár. Hanem ezúttal, úgy hiszem, máskép áll a
dolog. Neked érdeked, hogy az üzlet rátok nézve rossz legyen.
– Hogy érted? – kérdi elképedve a báró.
– Előttem nem kell komédiázni, – folytatja Deméndy ugyanazon a lenéző,
rosszkedvű hangon. – Hajszolod az emissziót, hogy a kormánynak valami
nagy szolgálatot tégy, amiért majd titkos tanácsosság dukál. Mondd csak
őszintén, – kedves öregem – mire való ez a gyerekség?
Kömley báró kifeszíti mellét és vékony ujjaival zavartan hajtogatja az
ujságot. Aztán nagyot sóhajt s inkább magában mormogja:
– Tudhatnád, hogy nem nekem kell.
– Tudom, a feleségednek. De én a te helyedben sarkamra állanék és
megtiltanám az asszonynak, hogy ilyeneket akarjon.
Kömley szinte ijedten nézett a vejére.
– Mit gondolsz? Egy olyan asszony, mint ő – joga van hozzá, hogy
mindenki tisztelettel fogadja óhajtásait.
Deméndy kicsinylően legyint a kezével.
– Sajnállak, kedves papa, hogy így gondolkodol. Nem vagy eléggé férfi,
az a baj. S mivel te annyira papucs alá hajtod a fejedet, azért kell
megszenvedni nekünk.
A komornyik benyitott és jelentette, hogy a báróné sajnálja, nem fogad.
Deméndy az ajkába harapott, mikor pedig a szolga odébb állt,
elkáromkodta magát:
– Ez már sok, – kiáltott fel – ilyenkor akárhányszor már odaát volt
minálunk, hanem vissza fogom neki adni a kölcsönt, megmondhatod neki.
– De kérlek, – szól hüledezve a báró – hiszen olyan korán van…
– Ahhoz, hogy a házi békémet megbontsa, semmi óra sem kora neki.
– Mi történt?
– Az, hogy, ej, de hiszen veled voltaképen semmi dolgom. Isten veled,
öregem, mondd meg a feleségednek, hogy ma még egyszer fel fogom keresni
és remélem, hogy akkor okvetetlenül részesít abban a szerencsében,
amelyet nem jókedvemben keresek.
Ezzel felkerekedett s rá sem hallgatva többé a báróra, dohogva és
magában káromkodva a minisztérium felé tartott.
Déltájban jelentik neki Kömleynét. Meg kellett vallania magának, hogy
egy kicsit megijedt. Ez egészen rávall erre a kemény asszonyra. Még
magához sem térhetett a meglepetéstől és őméltósága már előtte állt.
Válogatottan öltözve, szépsége, ereje és hidegsége egész teljében,
könnyű főhajtással úgy lépett elébe, mint aki itt is itthon van s minden
teketória nélkül leült az egyik székre.
– Sajnálom, államtitkár úr, hogy olyankor keresett fel figyelmével,
amikor senkit sem fogadok. Épen ezt a látogatását akartam most
visszaadni.
Deméndy meghajtotta magát és mondani akart valamit.
– Át fogja látni, hogy ez csak szólás volt – folytatja a gyönyörű
asszony és az államtitkárra szegezte hideg tekintetét. – Hogy itt
kerestem fel, annak célja van. Meg akartam önnek mondani, hogy Olgát nem
engedem egyedül utazni.
Deméndy összeszedte magát.
– Szabad tudnom, hogy miért nem, báróné?
– Mert önnek épen az a célja, hogy egyedül utazzék.
– Látom, báróné, hogy beszélt már Olgával. Mit mondott neki?
– Azt, hogy itt fog maradni és várni, míg együtt mehetünk.
– És Olgának nem volt az az észrevétele, hogy az ilyen dolgokban csak az
urára hallgathat?
– Nem, – szólt hidegen a báróné – velem szemben ilyen észrevétele nem
lehetett. De hogy a férje méltóságán se essék csorba, megmondtam neki,
hogy önnel is beszélni fogok. Ezért kerestem fel.
Deméndy most már nem türtőztethette magát.
– Én pedig, báróné, azért voltam bátor önt felkeresni, hogy egész
tisztelettel megtiltsam önnek a családi ügyeimbe való beavatkozást.
A báróné kicsinylően lebiggyesztette ajkát s mintha nem is hallotta
volna Deméndy szavát, folytatta:
– Az ön felesége, tisztelt uram, hála az ön önző elfogultságának, ma is
az a tapasztalatlan gyerek, aki volt s mivel ezt a házasságot,
akaratomnak ellenére, én tettem lehetővé, őrködni akarok leányomon, hogy
a következmények tönkre ne tegyék.
– Ezzel az őrködésével épen a legjobb úton van, hogy leányát
tönkretegye. Olgának egyebe sincs a földön, csak az én szerelmem és ön
épen a bennem való bizalmat akarja megrendíteni örökös gyanúsítással.
– Szerelem? – Kömleyné kacagott, de csakhamar ismét szokott, hideg
hangjára tett szert. – Épen, mert a leányomat egészen belecsalja ebbe az
éretlen és hazug szerelmi romantikába, gondoskodnom kell róla, hogy
kellő időben ki is gyógyuljon belőle. Remélem, lesz elég őszinte, hogy
velem szemben nem fogja folytatni azt a komédiát, amellyel Olgát ámítja.
– Miféle komédiát?
– Eh, istenem, hát ne kényszerítsen, hogy sértéseket mondjak önnek. Hát
szereti ön Olgát?
Deméndy, aki eddig íróasztala előtt ült, most felkelt és egészen a
báróné elé állott.
– És ha azt mondanám, hogy igen?
– Akkor hazudna, – felelt egyszerűen a báróné, keresztül nézve vején,
mintha levegő volna.
– És ha bebizonyítanám önnek, hogy nem hazudok?
– Akkor gazember volna, – szólt az asszony és szeméből most már villám
csapott a férfira, miközben szép, hideg arca lángba borult.
Deméndy hátratántorodott.
– Báróné, – szólt a fogai közül – ön visszaél azzal, hogy asszony.
– Sohse tekintse, – felelt Kömleyné kacagó hangon, – különben – tette
hozzá – én csak feltételesen mondtam ezt és tudom, hogy nem úgy van,
mert nem szereti feleségét. Ezt különben nem is kívánhatja öntől senki.
Én ismerem a tényt és számolok vele. Ennyi az egész.
– Nos, báróné, ön a tényt rosszul ismeri, mert igenis, szeretem a
leányát és nincs az a férfi a világon, aki jobban gondját viselné
feleségének, mint én.
Kömleyné szinte végigkorbácsolta tekintetével vejét. Megvetéssel,
gúnnyal, ahogy csak az asszonyok tudnak végignézni az emberen.
– Szégyellem magamat, – szólt végül – hiszen nem rejthetem el a világ
elől, hogy ön a vőm. Ha mentséget keresek az ön számára, akkor legfölebb
gyönge emlékezőtehetségében találhatom. Ön elfelejtette uram, hogy
ismerem önt.
Deméndy hamarosan nem értette meg, mire céloz az anyósa. A beszéd éles
hangja csak arra ingerelte, hogy ő is minél élesebben tudjon
visszavágni.
– Ha az én emlékezetemet gyöngének találja, viszont el fogja ismerni,
báróné, hogy önt is emlékeztetni szükséges a kötelességére. Tudtára
adom, hogy sajátságos tanai, – mikkel jónak látja a feleségem nyugalmát
megzavarni, épenséggel nem szolgálnak leánya boldogságának. Visszatérve
arra, amivel kezdtük: igenis, ön arra kényszerít engem, hogy feleségemet
öntől távol tartsam.
– Én pedig, uram, nem törődöm sokat azzal, amit ön tart kötelességének,
hanem teljesítem a magamét. Szemben azzal a vak sötétséggel, melybe ön
leányomat borítja, nekem világosságot kell terjesztenem, hogy
ostobaságából való felébredése esetén ne legyen egészen kiszolgáltatva
önnek.
– Mit ért ez alatt?
– Ne legyen izetlen, uram és ne kényszerítsen engem is reá. Azt hittem,
röviden megérthetjük egymást, de ha nem akarja, ám jó, megmondom azt is,
amit ön úgy is tudhat. Elő akarom készíteni leányomat a válásra, mert ha
így éri, ahogy most van, belepusztul.
Deméndy alig bírt magával.
– A válásra? – kiáltotta – ön el akar bennünket választani egymástól?
Tudja-e, báróné, hogy a leánya halálát kívánja?
– Ha megismeri a világot is, önt is, nem fog belehalni. Az én leányomnak
jó ízlése van, mihelyst belelát a lelkébe, nem fogja többé szeretni.
Deméndy meghajtotta magát.
– Elég, méltóságos asszonyom, azok után, amiket most mondott, még
határozottabban és még gyökeresebben rajta leszek, hogy feleségemet
kivonjam az ön hatása alól. Önnek természetesen nem parancsolhatok, de
vegye tudomásul, hogy Olgának mától fogva megtiltom az önnel való
érintkezést.
Kömleyné kacagott.
– Nem rossz, – mondotta, azután megvetően végignézett rajta – azt az
egyet nem tudtam még önről, hogy paraszt is.
– Most már ezt is tudja, – szólt Deméndy hidegen – ehhez tarthatja
magát. Eddig sem igen dicsekedhettem azzal, hogy szerfölött kitüntetne
kegyeivel, ezentúl is nyugodtan el lehetek az ön becsülése nélkül. Hanem
a házam tájékát megvédem minden rendbontás ellen.
Kömleyné hirtelen felállt.
– Nos hát, – szólt haragban kigyulladva – történjék meg most, aminek
előbb-utóbb úgy is meg kell lennie. Ön alávaló komédiát űz a leányommal
és ezzel tönkre teszi. Hogy nem szereti, hagyján. Mások is vannak, akik
nem szeretik a feleségüket. De senki sem kergeti bele az asszonyt, akit
nem szeret, az olyan életbe, amely egészen a szerelemre van alapítva.
Tett volna úgy, mint mások, szoktatta volna hozzá leányomat a
közömbösséghez, mint mások, hanyagolta volna el, egy szavam sincs
ellene. De egy éretlen frázisból a jegyesség idejéből a hazugságnak
egész tömkelegét megépíteni s azt az ostoba, fellengző teremtést abba
mesterségesen száműzni, ez már lelketlenség. Mit gondol, uram, képes
lesz ön örökre fenntartani ezt a hazugságot?
– Egyszer már megmondtam, báróné, most még egyszer mondom. Amit ön
ismételten hazugságnak mondott, az a legkézzelfoghatóbb valóság.
Ugyanaz a lesujtó megvetés villámlott ki szép szeméből, mint az előbb.
– És ezt nekem mondja, nekem, aki… nos, uram, legalább ne legyen gyáva.
Ne felejtse el, hogy annak a komédiának, amelynek leányom áldozata lett,
magam is voltam egyik szereplő tanuja.
Deméndynek csak most ötlött eszébe, amit Kömleyné az elébb mondott:
elfelejti, hogy ösmerem önt. Meghökkent. Keresett magában valamit.
Hirtelen észhez kapott. Valósággal megijedt attól, ami eszébe jutott.
Teljesen elvesztve higgadtságát, odalépett az asszonyhoz, megragadta
kezét s mélyen a szemébe fúrva tekintetét, az önkivület hangján
kiáltotta:
– Báróné, ön féltékeny a leányára!
Kömleyné egyet sikoltva, kirántotta kezét és hátratántorodott.
– Hazugság, – kiáltotta – mit beszél… – és nevetni próbált, de csak
eltorzult az arca.
Deméndy pedig nagy felindulásban ismét elébe lépett és megfogta
karjainál.
– Ön féltékeny leányára és ezért rontja meg a boldogságát, ön arra
gondol, hogy az ura meglepett bennünket s hogy az én házasságom pusztán
az ön menekülése módja volt.
A báróné iszonyú erőfeszítéssel győzött magán. Visszalépett és jegesen
metsző tekintettel tudott vejére nézni.
– Ön részeg, – szólt teljes hidegséggel, mely csak úgy végigfutott
Deméndy hátán – ne felejtse el, hogy nem egyikével ama hölgyeknek van
dolga, akikkel a feleségét megcsalja. Nevetséges, – kacagott fel fejét
csóválva – micsoda eltelt vakság! Igenis, arra gondoltam és mindig arra
gondolok. S valahányszor látom magát, ahogy turbékolásra készül,
valahányszor a leányomat, azt az ostoba libát látom, aki belesorvad ebbe
a lehetetlen és soha nem létezett szerelembe, akkor utálat fog el ön
iránt és azt gondolom: ez az ember aljas képmutató, ez az ember
romantizál, ez az ember szerelemmé akar avatni egy házasságot, mely neki
csak kelepce volt.
– Rosszul tudja a dolgokat, vagy nagyon is jól tudja.
– És elgondolom magamban, – folytatja Kömleyné – ez az ember engem
ostromolt szerelmével és az én becsületem érdekében vette el leányomat.
Ezt a házasságot neki csapásnak kell vennie, ahelyett turbékol és olyan
szerelmet mutat és kíván meg a feleségétől, amelyet még Romeo sem
provokált Juliánál. Lehet ez igaz ember? Ha pedig csakugyan szereti a
feleségét, akkor a legaljasabb képmutatással lovagias áldozatnak
mutatott be valamit, ami pedig a szíve vágya volt. Le akarja kötni az én
lelkemet, hogy áldozatomat lássam benne s bámuljam, milyen határtalan
nagy az érzelem, mellyel hozzám közeledett. Melyik az igazság? Ezen
kellett töprenkednem, de hiába, most pedig megkérdezem öntől, melyik az
igazság, és hol a hazugság, uram, az ön érzelmeiben, vagy az ön
tetteiben?
Deméndy felelni készült, de Kömleyné már új fordulatot adott a
beszédnek.
– Eh, hagyja el, ha megmondja, akkor sem tudok többet, mert önnek nem
lehet hinni. Az imént a megbántott asszony tört ki belőlem, eléggé
szégyellem. Most már megint az anya beszél. Néztem az ön magatartását, a
jegyváltás első percétől fogva. Ön hamar kiismerte leányomat,
tapasztalatlanságát, abnormis ártatlanságát és hajlamát a szertelen
romantikára. Olga kijózanítását, érzelmeinek és tapasztalatainak a
világgal való összhangba hozását vártam házasságától. Önt erre igen
alkalmas embernek találtam. Ne vegye bóknak, egy kíméletlen, kissé
brutális és főképen asszonyismerő ember leghamarább tudja kijózanítani
az ilyen exaltált teremtést. Ehelyett mit kellett tapasztalnom? Azt,
hogy ön egészen belemegy az Olga ostoba képzeletvilágába, sőt megerősíti
őt abban, hogy a valóságban minden úgy van, ahogy ő képzeli. Miért teszi
azt? – kérdeztem magamtól. – Hiszen nem szereti, miért hazudik tehát
több szerelmet a kelleténél is? És elvonja a világtól, maga is elvonul
tőle. Miért teszi, hiszen abszolute nem szereti? A bárgyuságig alázatos
és engedelmes irányában, miért teszi, hiszen ez a házasság nyakába
szakadt, mint a nyári zivatar? És nem találtam más feleletet: vagy én
vagyok megcsalva, vagy a leányomat csalja meg. Helyesen ítéltem, uram?
Most beszéljen.
Míg beszélt, Deméndy még mindig mereven nézett rá. Hallott, értett
minden szót, mégis csak az első gondolata tartotta fogva: Kömleyné
féltékeny a leányára, szereti őt! És elernyedt lelkével most már csak
ennek a gyönyörű hatalmas asszonynak a szépségébe mélyedt: ez az asszony
az övé volna és az övé lehetne, ha közbe nem jön a házassága. A vágy,
amely ellen annyit küzdött, míg újra nem találkozott Évával, újból
fellobbant benne, de a lehetetlenség tudatában düh és gyűlöletképen
gyötörte. Szerette volna széttépni ezt az asszonyt, mert lehetetlenség
volt őt karjaiba zárni.
– Arról beszél, – szólt Kömleyné kérdésére, – ami az anyát érdekelné,
hogy ne kelljen beszélnie arról, ami igazán gyötri. – Báróné, én is
világosan látok most. Udvaroltam önnek, ostromoltam önt és közel voltam
a győzelemhez. Én ezt elfelejtettem már, mert el kellett felejtenem, de
ön folyton erre gondolt, pedig nem volt szabad erre gondolnia. Honnan
ébred fel önben ily hirtelen az anyai gondosság? Sohasem törődött a
leányával, mert útjában volt a szép asszonynak. Zárdában tartotta és
mikor haza kellett hozni, sohasem tartotta érdemesnek, hogy foglalkozzék
vele. Magára hagyta és a szegény gyermek tovább társalgott a mesebeli
szellemekkel, akikre anyátlan árvaságában utalva volt. Most hirtelen,
hogy a férj fölmentette önt az elhanyagolt anyai kötelességek alól,
egyszerre teljesíteni akarja? Engedje meg, ezt nem hihetem. Hanem
igenis, a leányában nézte a másik asszonyt, akinek jogai vannak, az ő
boldogságában látta a maga veszteségét s az ön törekvése Olgának
kijózanítására voltaképen a féltékeny asszony boszúvágya volt: ha tőlem
elvette, neki se jusson belőle. Így van ez, báróné s most már önre
bízom, hogy akarja-e továbbra is vinni ezt a szerepet, melyet eddig
játszott, vagy sem.
Míg ezeket mondta, a báróné egyebeket mondott. Nem is hallgattak
egymásra, csak beszéltek, csak iparkodtak egymást vérig sérteni. Két
gyűlölködő lélek összecsapása volt, amely közben leomlott mindkettőről
minden előkelő forma. Deméndy olyan hangon beszélt, ahogy úriember
sohasem szokott asszonyhoz szólani és Kömleyné nem ütközött rajta meg és
beszélt úgy, ahogy úriasszony nem igen szokott férfihoz szólani. A
vitának elveszett minden iránya és célja. Össze-vissza hányták az
invectivákat és mindenik érezte, hogy az igazság vele van.
A báróné hamarább emberelte meg magát.
– Elég, – szólt büszkén felemelve fejét és tekintetével fascinálta vejét
– államtitkár úr, vegye tudomásul, hogy minden áron elő fogom készíteni
leányomat a sorsra, mely reá vár.
Ezzel megfordult és az ajtó felé tartott; Deméndy egy szökéssel elébe
termett.
– Mit akar? – kérdi Kömleyné megdöbbenve.
– Semmit, – szólt Deméndy hidegen – ki akarom nyitni az ajtót és
tisztelettel kikísérem. Azt hiszem, a báróné nem veszi zokon, ha a
szolgák előtt vejeképen viselkedem.
A báróné nem felelt, engedte magát kikísértetni, engedte, hogy Deméndy a
kezét megcsókolja és az előszoba ajtajában főbólintással fogadta az
államtitkár vidám kiáltását:
– A viszontlátásra!
3.
A legnagyobb izgalomban járt fel-alá szobájában és hiába iparkodott
rendbe szedni gondolatait. Csak azt ismerte fel, hogy egy nagy fordulat
előtt áll s csak azt látta világosan, hogy rendkívül vigyázatosnak kell
lennie. Mit fog tenni ez az asszony? – Elválasztja feleségétől. Eh, hát
baj is az? Hiszen a feleség rettentő nyügképen nehezedik az életére.
Kínokat kell szenvednie és bemocskolnia férfiasságát örökös
hazudozásaival és bujkálásával. Miért ijed hát mégis meg, hogy a
lélegzete is elszorul, a gondolatra, hogy felesége mindent meg fog tudni
és el fogja hagyni! A szíve nagyot dobban és ellágyul: szegény édes!
Úgylátszik, mégis szereti, de inkább úgy, mint az apa a leányát. Ebben a
pillanatban úgy érzi, hogy képes volna minden áldozatra azért a szegény
gyermekért: tettre és lemondásra egyaránt. És soha oly határozottan és
oly véglegesen nem döntött az Évával való szakításról, mint most. Mire
is való ez a viszony, melyben a lelkének nincs része? Rögtön le is ült
és írt Évának. Nem igen szerette a frázisokat. Egyszerűen azt írta, hogy
családjában kezdenek nyomára jönni viszonyuknak, ennélfogva abba kell
hagyniok, mert neki a felesége nyugalmát meg kell őriznie. Ne várja
tehát holnap, ami pedig az anyagiakat illeti, intézkedni fog, hogy
Évának e tekintetben sem legyen oka a neheztelésre.
A levelet nem is írta alá.
Mintha megkönnyebbült volna a lelke. Sőt fütyörészett is, mikor
becsöngette a szolgát s átadta neki a levelet: rögtön adja póstára.
Mikor ez megtörtént, megdöbbent. Szerette volna visszavenni. Hátha Éva
csinál botrányt? Nem, azt nem fogja tenni, hiszen az érdeke megkívánja a
hallgatást. Jól meg fogja fizetni, ad neki egy marok pénzt
végkielégítésül. Éva még hálás is lesz.
Az anyósával való csatára pedig most erősebbnek érezte magát.
Szakításával pedig úgy érezte, mintha nem is lett volna soha viszonya
Évával. A felesége elé hazugság nélkül állhat és ez szokatlanságával
szinte boldogsággal töltötte el. Igen, most már ő neki van igaza, vélte,
ő a tiszta, a becsületes ember, ebből az asszonyból pedig a sértett
hiúság, az oktalan bűnös féltékenység beszél. Féltékeny a tulajdon
leányára. Szörnyűség! S míg ezt, mint valami természetellenes elfajulást
tudta észrevenni, egyre maga előtt látta a haragjában még igézőbb
asszonyt: még most is az övé lehetne!
– Eh, – hessegte el magától ezt a képzeletet – ne gondoljunk semmire.
Beletemetkezett az aktákba, fogadta a tanácsosokat s szenvedélyesen
vitatkozott velük. Lázas buzgóság fogta el, a felhalmozódott indulatnak
valamiképen lefolyást kellett adni. Soha életében nem volt annyira
hivatalnok és politikus, mint most, életének legizgalmasabb jelenete
után és a legkritikusabb fordulat előtt.
Két óratájt kalapjához nyúlt. Szíve most a megrepedésig dobogott. Vajjon
mi sor vár rá otthon? Kömleyné beszélt-e már a feleségével? Sikerült-e
neki még mélyebben verni szívébe a gyanú ékét? Mindegy, bármint lesz is,
ő az erősebb. Sőt most már kezében van a legerősebb fegyver is: ő is
elmegy a feleségével. A hivatalos dolgát el tudja intézni, eddig csak
Éva miatt akart itt maradni, meg azért is, hogy néhány hétig fel legyen
mentve a hazudozástól és tettetett szerelmeskedéstől. De most már máskép
áll a dolog. Éva nincs többé és a feleségeért, ezt most világosan érzi,
mindenre képes.
Palotája kapuja előtt kocsi állott. Megismerte a Hideghék fogatját s
épen nyilt is a kapu és a két pirosképű leány mamájuk kíséretében
kilépett rajta.
– Ah Miklós, – sipogja a nagyobbik – hát mégis láthatjuk? Búcsúzni
voltunk Olgánál, megyünk a pusztánkra. Hívtuk Olgát is, de maga rossz
ember, nem ereszti el. Mondja csak, nem sajnálja azt a szegény gyereket
örökösen kínozni a szerelmével? Önök férfiak olyan kegyetlenek, szegény
Olga bele fog pusztulni a maga szenvedélyességébe.
Néhány elkényszeredett frázissal szabadulni iparkodott a fecsegő
leányoktól, akik szemükkel egyre ostromolták.