min is kapta rajta Sárit, de ez visszasülyedt konok hallgatásába és
Dermákné nem mert tovább kérdezősködni. Jani egy félóra multán lihegve,
köhögve és kiizzadva visszatért és bátortalanul jelentette, hogy Sárikát
nem sikerült megtalálni.
– Nem hagyok neki ebédet – jelentette ki energikusan Dermákné. Évára
nézett, elismerést várva. Ez nem szólt semmit, szórakozottan
fogyasztotta el az ebédet s rögtön öltözködött.
Mikor toilette-jével elkészült, bekopogtatott Haas úrhoz. Az éhes
technikus pipázva ült a rajztáblája mellett és fujta a kőrösi-lányt.
– Bocsánat, Haas úr, – szólt Éva keményen, – csak azért háborgatom, hogy
édes anyám nevében felmondjak önnek.
Haas úr letette a tussos cirkalmat, a fütyörészést már előbb abbahagyta.
– Meg vagyok lepve, kisasszony; miért? Nincsenek megelégedve velem?
– Azt is mondhatnám, hogy ezentúl magunknak kell a szoba, de ez nem az
egész igazság. Egyet kérdek, Haas úr, feleljen, mint tisztességes ember.
Mennyire vitte a hugommal?
Haas úr jókedvűen nevetett.
– Innen fúj a szél, kisasszony? – szólt kötekedve – akkor nem fogadom el
a felmondást. Mit gondol, csak nem megyek el jószántombúl egy olyan
lakásból, mely egy tető alatt van az aranyos Sárikával?
– Ne kötekedjék, Haas úr, – szólt rá Éva ingerülten – hanem feleljen
őszintén, ha pedig nem akar, mondja meg. A tréfálkozáshoz nincs kedvem.
– Biztosítom, Éva kisasszony, – szólt még mindig kötekedve Haas úr, –
hogy nem jutottam annyira, mint amennyire mentem. Különben – tette hozzá
komolyabban – az egész csak tréfa és játék, a Sárika kisasszony még
sokkal fiatalabb, semhogy oka volna gyanakodni ránk.
– Szokott vele a házon kívül találkozni?
Erre a kérdésre Haas úr félretette a rajztábláját és sértődött hangon
felelte:
– Nagyon sajnálom, kisasszony, de én itt lakó vagyok és nem vádlott.
– Jól van, ez is elég, – felelt kurtán Éva, – a felmondást tudomásul
vette, most pedig vegye tudomásul még ezt is: a hugomnak a
legszigorubban meg van tiltva a fiatalemberekkel való érintkezés, tehát
önnel sem szabad érintkeznie. Ha nem bánja, hogy maga miatt az édes
anyám véresre verje, hát csak hívja ezentul is magához. Jó napot!
Eszébe jutott valami és a nyitott ajtóból visszaszólt:
– Mondja csak Haas úr, mennyiért volna hajlandó azonnal kihurcolkodni?
Erre a kérdésre Haas úr eleinte meghökkent, aztán nagyot nézett, végül
elnevette magát.
– Semennyiért, Éva kisasszony, semennyiért. Hogy én ilyen barátságos
hajlékot hitvány anyagi érdekekből elhagyjak? Csunyaság volna. De
komolyan mondva, Éva kisasszony, én önt okosabbnak gondoltam volna. Mit
akar? Tegyük föl, hogy gyanuja alapos és nekem Sárikával csakugyan van
valami viszonyom. Mért űznek el? Azt hiszi, ha másutt lakom s nem csak
egy keskeny konyha választ el önöktől, hogy akkor szolidabban viselnők
magunkat?
– Akkor rosszul ismeri a hugomat, Haas úr, ha erre gondol. Különben lesz
gondom rá, hogy az a gyerek kellő felügyelet alatt álljon.
– Igen? – mondja Haas úr. Egyet-kettőt bólint a fejével és ismét
fütyörészi a kőrösi-lányt.
– Tehát nem akar kihurcolkodni?
Haas úr szélesre húzza az arcát.
– Ha bizonyos benne a kisasszony, hogy Sárika kellő felügyelet alatt
lesz, akkor természetesen értem, ha ki akarják tenni a szűrömet. Ez más,
ez egészen más. Akkor én pakkolok, más lakás után nézek és megyek.
Természetesen visszaadják nekem a tizenkét napra szóló bért, ami még nem
telt le a hónapból.
– Köszönöm – szólt Éva és fejével biccenve, becsukja maga után az ajtót.
Még hallotta, ahogy Haas úr jóízűt kacag és nagyvidáman belefog ismét a
kőrösi-lány nótájába.
Nem adott magának számot róla, de mióta újra találkozott Deméndyvel,
Évának nem volt más gondolata és érzése, mint a huga. A maga ügye el
volt intézve, nem törődött vele, mint az egészséggel, amikor megvan. De
a Sárika dolga izgatta, zaklatta. Még csak nem is gondolta végig: nem
akarom, hogy az én sorsomra jusson, mert hiszen a maga sorsát nem is
találta se rossznak, se jónak. De Sárikát meg kell menteni: ezt
világosan látta. Amióta megszünt belső háborgása és a maga
elégedetlensége, a kisleány, akármilyen vásottnak és rosszlelkünek látta
is eddigelé, csak szeretetet és sajnálatot keltett benne. Mikor
Wočaseknél rajtakapta, inkább ijedtség és aggodalom töltötte el, mint
harag és fölháborodás. Most pedig megóvni akarta és nem megbüntetni.
Estére korán ment haza és izgatottan leste Sárikát. Haas úr előzőleg
fütyörészve bekopogtatott hozzájuk, jelentvén, hogy talált már magának
lakást a Károlyi-utcában és ma éjszaka nem is fog már itt aludni. Csak a
holmijait hagyja itt, azokat majd holnap viteti el. Éva bólogatva
fogadta jelentését és azt mondta: helyes. Haas úr széles, csúfos
nevetéssel szorított kezet vele, Dermáknéval és Janival és azt mondta:
– Tiszteltetem a Sárika kisasszonyt is, sajnálom, hogy el nem
bucsuzhattam tőle.
Nyolc óratájt betoppant a kisleány. A cipője poros volt, a járása, bár
erőltette a közömbösséget, dülöngő, fáradt volt. A könyves szekrény
párkányához sietett és lekapta róla a kenyeret. De mohósága csinált
volt, látszott, hogy csak komédiázik s egy csöppet sem éhes. Egyebekben
úgy tett, mintha semmi sem történt volna.
– Hol voltál délben? – rivall rá Dermákné.
A kisleány dacosan üti föl a fejét.
– Az üzletben, sok dolgunk volt, nem jöhettem haza.
– Hazudsz, hiszen itthon voltál a kapu előtt s megszöktél.
– Nem igaz – pattog Sárika – én azt mondtam Janinak, mondja meg, hogy
nem ebédelhetek itthon, vissza kell sietnem az üzletbe.
Éva fejét csóválta, mint aki nem hisz a fülének.
– Mért szaladtál el, mikor megláttál a Wočasek boltjában?
– Hol?
– A Wočasek boltjában.
– Ki az?
– Cipész a párizsi udvarban – mondja Éva még mindig csöndes hangon.
– A párizsi udvarban? Sohasem voltam a párizsi udvarban.
Éva egészen csöndes, szelid hangon mondja:
– Ne hazudj, Sárika, ma délelőtt benyitottál és tegnap is ott voltál.
A kis leány haragos lett, mint a pulyka.
– Nem igaz, nem igaz, nem igaz – rikácsolta és visszahúzódott az ablak
sarkába – hazudsz, utálatosan hazudsz, meg akarsz rágalmazni, de én nem
hagyom magamat. Te oda járhatsz, hanem én becsületes leány vagyok s most
rám akarod fogni…
– Suszterről van szó – mondja Éva csöndesen – hiszen ha ott voltál,
abban sincs semmi rossz.
A kisleány meghökken és tétovázva néz a nénjére.
– Be akarsz csapni, – mondja azután, – azt akarod, hogy csak valljam be
és azután rám támadnál, de én ismerlek és nem vagyok olyan szamár. Azért
is, sohasem voltam a párizsi udvarban.
– De hisz láttalak!
– Hazudsz.
– Wočasek is mondta, hogy ott jártál cipőért részletfizetésre.
– Nem igaz, hazudsz.
– Azért nem mertél délben feljönni.
– Én? Nem mertem? Hát miért mertem most hazajönni?
Most már Éva is elvesztette türelmét.
– Orcátlan vagy – szólt reszkető ajakkal – mától fogva pórázon tartlak.
Sárika, úgy akart tenni, mint máskor, amikor összeszidták: duzzogva az
ajtó felé ment, hogy bemenjen Haas úrhoz. Ezuttal Éva elébe állt,
megragadta a két vállánál fogva és istenesen megrázta.
– A szobaurhoz akarsz menni? Hiába, őt már elküldtem, nincs többé
szobaúr.
Sárika hitetlenül bámult Évára, de ez nem olyan volt, mint aki tréfálna.
Ekkor a dühnek és haragnak valóságos rohama fogta el. Sírt és
káromkodott, a földre vetette magát, megragadta az Éva szoknyáját és
tépte és harapta.
– Utálatos, utálatos – rikácsolta – aljas, céda, irigy vagy és
féltékeny, igen, féltékeny, azt akarod, hogy mindenki rád nézzen és
utánad fusson. A szobaúrra is azért haragszik, mert nem kurizál neki.
Dermákné hiába püfölte a kisleányt, Éva hiába fogta száját,
önkívületében karmolt és harapott, végre is ott kellett hagyni a földön,
úgy tenni, mintha nem törődnének vele. Vagy egy félóráig maradt így,
közben-közben egy-egy szidalmat szalasztván ki a száján, végre
megzsibbadtak az idegei, elcsöndesedett s szó nélkül fölkereste az
ágyát.
Különös a szegénység, az asztalhoz nem ült volna mellé, de azért lázongó
gyűlölettel, bosszúvágytól eltelve, minden ellenkezés nélkül egy takaró
alatt aludt vele.
3.
Ennekutána Sárika roppantul tisztességesen viselte magát. Feltünően
pontosan járt haza, csöndesen, illedelmesen ült az asztalhoz. Ha
Dermákné valamit parancsolt, ellenkezés nélkül nyomban megcselekedte. De
komoly volt, a neveletlenségével együtt jó kedvét is elvesztette. Éva
próbált közelebb férkőzni a lelkületéhez, nyájasan szólogatta, de
ilyenkor a kis leány szeméből gyilkos gyűlölség lángja csapott felé s
megvetően hátat fordított neki.
Dermákné is, az Éva hatása alatt, jól bánt vele. Sárika azonban nem
tudott felmelegedni. Élettelen egykedvűsége csak délben, ebéd vége felé
engedett föl. Ekkor nyugtalanul izgett-mozgott és az ajtó felé nézett s
mihelyt az utolsó falatot legyűrte, mohón kapott a kalapja után és
eliramodott.
Egy hét telt el így, ekkor Sárika ismét gorombáskodni kezdett. Világosan
látszott rajta, hogy célzatosan teszi, hogy össze akar veszni. El is
érte célját. Dermáknénak nem sok kellett, hogy kijőjjön a sodrából. Este
volt és Sárika a gangra ülve, tüntetve nyujtogatta előre a lábát,
jobbra-balra libbentve a szoknyáját, hogy az édes anyja figyelmét
ráirányítsa az új cipőjére.
– Honnan vetted hozzá a pénzt? – kérdi Dermákné gyanutlanul.
– Nem onnan, ahol Éva – felelt csipősen a kis leány – minek kérded?
Miattatok akár mezítláb is járhatnék.
– Már megint nyelveskedel?
– Igen, igen – folytatja Sárika epésen – ha az ember szóra nyitja a
száját, akkor már nyelveskedik. Hiába, nem lehet mindenki olyan művelt,
mint Éva, aki idehozza a szeretőit.
– Elhallgatsz mindjárt?
– Nem és nem, – pattog a kisleány, – eleget szenvedtem már azért, hogy
becsületes vagyok, tovább nem szekiroztatom magamat.
Dermákné baljóslatuan villogtatja a szemét.
– Megállj csak, ha Éva hazajön és meghallja, miket mondtál.
– Nos? És akkor? Azt hiszed, félek Évától? Kicsoda ő? Azért, hogy valaki
egy gazdag embernek a szeretője és pénzt hoz haza…
Többet nem mondhatott, az édes anyja megfogta, bevonta a szobába és
istenesen elverte. Sárika sírás és panasz nélkül tűrte. Összeszorította
ajkait, úgy tartotta hátát. Mikor aztán Dermákné belefáradt, hirtelen
fogta a kalapját, napernyőjét és kisurrant az ajtón.
– Hová mész? – kiáltott rá Dermákné.
– Ahol nem ütnek, – felel vissza Sárika – ebbe a házba nem teszem többé
a lábamat.
Ezzel végigfutott a gangon, a lépcsőnél beleütközött Janiba.
– Hová? – kérdi az is.
– Semmi közöd – felel a kisleány és rohan tovább.
Jani fejét csóválja, úgy megy tovább; nem tulajdonított nagy fontosságot
a dolognak. Az édes anyja sem, mert egy szóval sem említette Sárika
szökését.
Csak amikor Éva hazajött és nyomban huga után kérdezősködött, állott elő
Dermákné a történtekkel. Éva magánkívül lett a felindulástól. Az órát
nézte: kilenc elmult.
– Hallatlan, hallatlan – kiáltott föl – és anyám oly nyugodtan veszi,
hogy ez a leány késő este távol van hazulról? Mit csinál majd, ha egész
éjszakára is kimarad?
– Ugyan, – véli Dermákné, inkább hogy a felelősségén könnyítsen, –
érdemes is ebből nagy dolgot csinálni. Ha hazajön, összetöröm a
csontjait, majd kiverem belőle a rakoncátlanságot vagy pedig pusztuljon
a háztól.
– Jani, fogd a kalapodat, – szólt Éva, – velem jössz. Föl kell keresni
Sárit és haza hozni, bármi áron.
Jani, aki szintén már nagy izgalomban volt, rögtön mellette termett, míg
Éva nagy sebbel-lobbal szintén fölkészült az útra.
– Hol keresnéd? – kérdi Dermákné most már szintén nyugtalankodva, –
honnan tudnád, merre ment?
Éva nem válaszolt, csak intett a fiúnak:
– Menjünk.
Lent a kapuban aztán ő is megállt és fölvetette a nagy kérdést: hol is
keressen ebben az óriási városban egy ismeretlen kis leányt?
Amíg valami tervben megállapodott, csak járt az utcán. Kiment az
Andrássy-útra és élesen kémlelt jobbra-balra, különösen a padokon ülőket
nézegette.
Gyönyörű, holdvilágos, fülledt nyári est. Az utca teli emberekkel.
Kocsik robognak a liget felé, a liget felől. A gyalogjárókon, sűrű
csoportokban emberek, vegyest a kiöltözöttek és a szegények. Egyik-másik
szegény ember karján gyerek alszik, úgy viszik haza a tiszta levegőből a
pállott, rosszillatú szobába. A kapuk alatt cselédek bújnak össze, a
padokon öreg asszonyok és fiatal leányok, ingujjas munkásemberek.
Közben-közben egy-egy külön húzódó sötétes férfialak, arcba tolt
kalappal, szürkén magába roskadva. Meglátszik, hogy itt, a padon fogja
az éjszakát tölteni. Vidám nőbeszéd, könnyelmű kacagás, egyes
utcagyerkőcöknek durva rikkanása is hangzik. Egészben véve, mintha
jókedv, gondtalanság és jómód volna az utcán, mégis az ember az ilyen
nyári estén szegénynek és lomposnak látja a külső Andrássy-utat.
Fülledtség a levegőben és por, sok por, mely vöröses felhőként úszkál a
fukar gázlángok körül, hogy mennél közelebb vannak a földhöz, annál
sűrűbbé és feketébbé nehezedjék.
Akik kifelé törekednek, a városliget felé, kiváncsi gyanuval nézik az
elegáns Évát, amint a félszeg, kopott Jani mellett előre siet. Minden
emberre ügyel, minden kapuba belekémlel, minden padot végigvizsgál. Az
Oktogon-téren arra gondol, hátha a városligetbe kellene mennie. De
mégsem, oda csak nem ment egyedül!
Egyedül? Egyszerre tudta, hova kell mennie, hogy megbizonyosodjék.
Bérkocsiba ült, lóhalálában a Károlyi-utcába hajtatott. Ott fogadott
Haas úr lakást.
Egy földszintes régi ház előtt megállt, a házmesternénél tudakolta Haas
urat. Az új szobaúr? Igen. Vandáéknál lakik, a kapu alatt jobbra. Csak
tessék bekopogtatni, mert egészen különálló szoba. Ha kinyitják, otthon
van, ha nem, akkor nincs otthon.
És nagyon gyanusan nézett végig Éván.
Bekopogtatott a kapu alatt jobbra, az ajtó nyílt és Vandáné állott
előtte. Egy kis konyhalámpás fényénél éppen megvetette a Haas úr ágyát.
Éva látta, hogy jó helyen jár, megösmerte a technikus óriási
rajztábláját.
– Haas úr? – mondja Vandáné, egy összetöpörödött teremtés, gondterhesen
felhúzott szemöldökkel, – nincs kérem alássan itthon.
– Mikor szokott haza jönni?
– Ó, ilyenkor már itt szokott lenni, nagyon szolid fiatalember, mindig
idehaza van.
– Nem jár ide hozzá senki?
Vandáné határozatlanul pislogott. Éva látta rajta a tanakodást:
feleljen-e, vagy se, meg az aggodalmat, hátha rosszul teszi, ha hallgat,
vagy beszél?
– Az unokahuga vagyok, – mondja Éva, – nénje annak a kis leánynak, aki
Haas úrhoz jönni szokott.
Vandáné arca erre bizalmasan kiderült.
– A Sárika kisasszonynak? – szólt most már egészen nyájasan, – örülök a
szerencsének, ó, nagyon jól ismerem én a Sárika kisasszonyt.
Éva magába fojtotta háborgását. A föltevés nagyon valószínűnek tetszett
neki, mégis a lelkét hasogatta, mikor beigazolva találta.
– Itt volt ma? – kérdi összeszorított foggal.
– Hogyne, hogyne, igaz is, – kiált a derék asszonyság, – talán színházba
mentek, délután, mikor vajat és hónapos retket hoztam Haas úrnak,
hallottam, amint a budai színkörről beszéltek. A kisasszony talán a
Sárika kisasszony miatt nyugtalankodik? Igen, csak tessék nyugodt lenni,
színházba mentek.
– Köszönöm, – mondja Éva és távozik. Éppenséggel nem volt megnyugodva.
A kapuban körülnézett Jani után. Nem látta. A fiú kint az utcán állt és
egész testében reszketett.
– Mi lelt?
A fiú mozgatta ajkait, de nem tudott szólni.
– Mi bajod? – kiált Éva és megrázza.
A melle hevesen zihál, a szeme kidülled, keze ökölbe szorul.
– Sári, – nyögi végre – ide jár… ő… istenem… rossz leány, a testvérem
rossz leány…
Éva csak most látta, hogy ezt az ártatlan fiút kár volt magával hozni.
– Csacsi vagy, – mondja, hogy a fiút megnyugtassa, – úgy, ahogy otthon
benézett hozzá. Nincs abban semmi rossz.
– De igen, de igen, – dadogja Jani, aztán hirtelen elhallgat. Az arca
biborpiros lett és gyorsan elhúzódott a kaputól, ahol a gázláng teljesen
arcába világított.
– Sárika ostoba, de nem rossz, – nyugtatgatja Éva, – azért kell minden
áron megtalálnunk, hogy valami ostobaságot ne kövessen el.
Hogy színházban nincsenek, azt tudta. Sárika nyolc órakor még otthon
volt. Talán Haassa sincsen, mert Vandáné nem tud róla semmit, hogy ma
este fölkereste volna. Haas felől tehát nyugodt lehetett. Most követi a
másik föltevést.
– A Podmanicky-utcába, a nyugoti pályaudvar kávéházhoz, – parancsolja a
kocsisnak, aki a lovak közé vág.
A sarkon, a Fiume kávéházból kiárad a sárga világosság. Az összes ajtai,
ablakai nyitva vannak, a közökben az asztalok tele emberekkel, többnyire
katonatisztekkel, hölgyek társaságában. Éva mélyen kihajol, hogy
végignézzen rajtok, de a kocsi már elfordult és a kávéházi világosság
után a muzeum-körút vak sötétnek látszik. A kerepesi-útnál ismét
fölvillan a nagyobb világosság, idefehérlik a Pannonia szálló villamos
ívlámpája. A Kossuth-utca merő feketeség, a boltok mind csukva vannak, a
korzóról hazatérő úri társaság lassan, lomhán ballag rajta végig.
Röpül a kocsi végig a Károly-körúton, a váci-körúton. Kevés ember jár
rajta, közöttük magános, kifestett leányok. Éva mindegyiket szemügyre
veszi és lopva Jani is ugyanazt teszi. Különös bénító varázs tartja
fogva a fiút, először életében röpül így kocsin végig az éjszakai
Budapesten, melyet most lát először és nem ismer benne a városra,
melyben otthon van. A szerecsen-utca sarkán az éjjeli kávéház ajtaja
nyílik és kiharsog belőle egy elkínzott zongora, meg egy rikácsoló női
hang, amelyet mintha elvágtak volna, úgy elhallgat, amint az ajtó ismét
betevődik. Egyfogatú kocsik jönnek szembe, agyonterhelve málhákkal.
Vonat érkezett a nyugoti pályaudvaron. A villamos kocsik majd mind
üresek és csilingelésük ijesztően sikít végig a néptelen széles úton. A
bazilika óriási ércharangja most üti éppen a tíz órát.
Különös város ez így éjszaka. Itt alszik, ott dorbézol. A csukott kapuk
komoran, visszautasítóan, puritán ridegséggel merednek az emberre, a
csukott boltajtók fáradt, ólmos álomról beszélnek küzdelmes napi munka
után, a szűk, keskeny utcák napszámról és szegénységről regélnek, de
időközönként felvillan a pazar világosság, cigánymuzsika hangzik,
könnyelmű leányok és csapatosan járó fiatal emberek durva, mulató
zsivaja veri föl a csöndet. Sok, sok csukott kapu, sok, sok kivilágított
mulatóhely, fényes tükörablakok mögött folyó tivornya, incselkedő,
csábítgató, durva és éhes leányok az utcasarkokon. Az út közepén pedig
magában borongva a sarki rendőr, aki bámul a repülő kocsi után.
Hirtelen befordultak a Podmanicky-utcába. Tiszta, új paloták sora között
az utca egészen csöndes és homályos. Tiszta utca, szolid utca. A körútig
nincs benne tivornya-hely. Ilyen utcarész sincs sok Budapesten.
A nyugoti pályaudvar ívlámpái belefehérlenek az éjszakába, aztán megint
sötétségbe merülnek. Egyfelől palánk, másfelől palotasor. Fekete úttest,
sötét alakok. Hiába ágaskodnak a házsorok büszkén a magasba, ez az utca
már a szegénységé. A kocsi egy nagyot zökken és hirtelen megáll. Célhoz
értek.
Harmadrendű, szűk és piszkos kávéház. A nyitott ajtókon, ablakokon
fülsiketítően harsog ki a zene. A darabos, vagdosó tempó és brutális
árnyalatlanság után menten tudni, hogy itt minden este nemzeti
hölgyzenekar működik. Egy vasuti munkás meg egy ingujjas ember löki a
golyókat a lyukas billiárdon. Mélyen a sarokban, a nagy tükör tövében,
egy fiatal ember, meg egy csunya fiatal leány búg össze, fagylalt és
fekete kávé mellett. Más vendég nincs is.
Amint Éva és Jani belép, a gazda elébük bókol, gyér, egészen ősz
kotlettel és az éjszakázó emberek méla, szelid nézésével. Valahonnan egy
frakkos pincér is ugrik elő. A zenekar hölgyei, vagy hat vén és csúnya
leány, süldősen rövid fehér batisztban, a vállukon keresztül széles
nemzetiszín szalaggal, összenéz és abbahagyja a figurázást, de azért
bömböl a zongora és krákog a klarinett, amit a férfiak nyakgatnak.
Csúfos mosoly ferdíti szájukat, ahogy összemérik a Jani kopottságát az
Éva előkelőségével. Ugyan miféle pár ez?
Éva a kassza felé tart, annak a tövében telepszik meg. Mit parancsol?
Akármit, adjon fagylaltot. Milyet? Csak hozzon, mindegy, hogy milyen.
Jani dobogó szívvel, elfogultan néz körül. A kép vonzza is, riasztja is.
Bellágné jut eszébe, de lopva végignézi a fehérruhás muzsikusokat,
tetszenek neki.
A kasszában rikítóan rózsaszínű papirselyem blouseban ül egy fehérre
meszelt festett szemű leány. Határozottan szép. Csak a haja iszonyú
extravaganciával föl van borzolva, mintha forgószél kapott volna bele és
hajtotta volna mindenik szálát ég felé. Világos sárgára van festve, de
lágy és tömött.
Éva, hogy bizalmat gerjesszen, cigarettára gyujt. Bele is kóstol a
fagylaltba és meglöki Janit, hogy egyék ő is. Néhány perc mulva aztán
barátságosan biccent a kaszirnő felé.
– Ha nem tévedek, Selma kisasszony?
A leány meglepetve fordul feléje és fejét rázza. Mosolyog is, már benne
van a vérében, hogy amikor megszólítják, mosolyogjon.
– Nem, kérem, Selma kisasszony már elment, csak holnap lesz inspekciója.
A kétségbeesés fojtogatja torkát. Már most mit csináljon?
– Nem ön az, – ismételte csüggedten, – pedig beszélnem kell vele.
– Bajos lesz, kisasszony, de talán én is szolgálhatok?
– Nem, nem, Selma kisasszony kell nekem. Délután itt volt?
– Hat óráig, de addig én nem voltam itt.
A gazda látván az élénk beszélgetést, előre hajlott fejjel közeledett.
– Weintraub úr, – szól a kaszirnő, – ez a hölgy Selma kisasszonyt
keresi.
A kiváncsiság ragadós. Lassanként az egész hölgyzenekar tolongott Éva
körül és eleinte csak nézték és hallgatták, majd belemelegedtek s
valamennyien résztvettek a tárgyalásban. A kiváncsiság mintha fölhatott
volna a harmadik emeletre is, mert Weintraubné, a kávés csinos, kövér
felesége lejött a lakásból, sebtében magára kapott házi ruhában és
lomhán, szélesen Éva elé állt s a körülállóktól informáltatta magát azok
felől, amiket eddig elmulasztott.
Weintraub úr suttogó hangon csak a Selma kisasszony lakását tudta
megmondani. A kerepesi-úton lakik, a Kossuth-kávéház fölött. A
zeneművésznők azt is tudták, hogy bajosan lesz otthon, mert Selma
ilyenkor mulat. A Selma kolleganője erre azt is ujságolhatta, hogy ha
akad kivel, akkor Selma nagyon szereti a chansonette-előadásokat. De hát
ilyet találni Budapesten vagy harmincat.
Éva egészen tanácstalanul és csüggedten hallgatta ezeket. Többet nem
tehet. Akkor a kávésné furakodott melléje és a kövér asszonyok széles
érdeklődésével kezdte kikérdezgetni: oly nagyon fontos-e a dolog, vajjon
mi járatban van stb. Évát nagy szorultsága közlékenyebbé tette, mint
különben volt. Elmondta, hogy huga felől vár Selmától felvilágosítást,
akiről tudja, hogy barátságot tart a kis leánnyal.
– Úgy, – mondta a tiszteletreméltó Weintraubné és helyeslően bólogatott
hozzá fejével, – mért nem szólt mindjárt? Hiszen a Selma barátnőjét
valamennyien ismerjük. Ugy-e Sárikának hívják?
Éva meg volt rémülve. Hogy ennyire sülyedt volna már a kis leány, azt
maga sem gondolta. És most meg kellett tudnia, hogy Sárika egész
délutánokat tölt a kassza mellett ebben a sötétes csapszékben. Hogy
ismerik a kávéház összes törzsvendégei, sőt a kávésné már ajánlatot is
tett neki, szegődjék be kaszirnőnek, mert nagyon vonzza a férfi
vendégeket. Megesett, hogy Sárika kedveért egy fiatal úr délután is
pezsgőzött.
Jani mindezeket végighallgatta és reszketett. Éva meg volt kövülve.
Hiszen ez a gyerek sokkal mélyebbre sülyedt már, mint ő! Most már, azok
után, amiket hallott, akár a sorsára is bízhatná, rajta ugyan nem
menthet már meg semmit.
– Azt ajánlanám, – mondta a kávésné, – keresse föl a Selma kisasszony
lakását, ha nincs is otthon, bizonyára meg fogják mondani, hogy hová
ment. Mindig meg szokta otthon hagyni, arra az esetre, hogy az udvarlója
keresi, de az is megesett már, hogy nálunk nagy társaság volt s ilyenkor
mi küldtünk érte.
Ezt a tanácsot Éva szépen megköszönte és fölemelkedett. Janit csak úgy
föl kellett ráznia kábultságából. A körülötte állók most többet
szerettek volna még megtudni, de Éva nem állt többé szóba velök. Az eset
nagy szenzációt keltett, a muzsikus hölgyek élénken beszéltek róla,
miközben szappanos vonójukkal nyakgatták a süket húrokat.