én borzasztóan megijedtem és a testemet valami rázta, tudod, úgy, mintha
békát láttam volna. Nem hittem el, hogy te is olyan voltál, mint a
többi, de úgy éreztem magamat, mintha elhittem volna. És azt gondoltam,
hogy az az asszony, kinek az ura már mást szeretett, be van szennyezve
és ha te is mást szerettél volna, én is be volnék szennyezve. És akkor
undorodtam saját magamtól és azt gondoltam, hogy ezzel a kicsi testemmel
én nem akarok többé együtt lenni.
– Édes! kiált föl megrettenve az államtitkár.
– Ó istenem, – folytatja megborzongva Deméndyné – senkisem gondolkodik
így, az asszonyok, akikkel érintkezem, mind tudják az urukról, hogy
milyen volt és nem érzik a szégyent, mind szennyesek, mind megalázottak
és a férfiak is mind olyanok és nekem ebben a világban kell lennem és
kinevetnek érte. Édes uram, drága uram, ha te is… ha te is…
Iszonyodva rejtette arcát a férfi mellére, majd ösztönszerűen ellökte
magától. Hirtelen szökéssel leszállt az öléből és magasra emelt fejjel,
elváltozott hangon ráparancsolt Deméndyre:
– Esküdj meg, hogy olyan tiszta voltál, mint én!
És az államtitkár, mint a szolga, lehajtotta fejét és halk, engedelmes
hangon mondta:
– Esküszöm.
ÖTÖDIK FEJEZET. SÁRIKA.
1.
– Ó, rendkívül örülök a kiváló szerencsének, Éva kisasszony, rendkívül
örülök, a Deméndy méltóságos urasághoz is volt rendkívüli szerencsém és
neki is mondtam, hogy már régen nem volt szerencsém Éva kisasszonyhoz.
– Ugyan? Itt volt? Nem is említette.
– Ó, kisasszony, de szót sem érdemel olyan kiváló úrnál, hogy
leereszkedett egy szegény cipész boltjába, de nekem megtiszteltetés,
kiváló megtiszteltetés volt, nem az, hogy kiegyenlíteni méltóztatott a
kisasszony számláját, hanem, hogy lehettem oly szerencsés a cipőjét
kijavítani.
– Ah, a számlámat is kifizette? Hiszen akkor nincs is tulajdonképen
dolgom önnél. Én is épen számla miatt jöttem.
– Fölösleges, teljesen fölösleges kisasszony, méltóztatik tudni, én nem
a pénzre nézek, hanem a rendelésre. Minél több rendelés, annál több
munka és a munka az igazi kincs, nem a pénz.
Éva háttal állt az ajtónak, az érdemes mester pedig a rendes helyén ült.
Az ajtó megnyílt, valaki belépett, de mire Éva visszafordult, az a
valaki ismét becsapta az ajtót és eliramodott. Éva nem tudta, jól
látott-e, olyan gyorsan tünt el az alak. Hirtelen ő is fölrántotta az
ajtót és szétnézett. A Kígyó-utcai kapualjban még látta az eszeveszettül
szaladó kisleányt és megismerte:
– Sárika! – kiáltott utána, de az, ha hallotta is, észnélkül tovább
menekült és eltünt.
Éva magánkívül fordult vissza a cipősboltba.
– Wočasek úr, – szólt felindult hangon – mit akart itt a hugom?
– A huga? – kérdi Wočasek úr és becsületesen emeli tisztes arcát Évára,
– a Sárika kisasszony a nagysád huga?
Aztán szintén csóválja a fejét.
– Azt nem tudtam, akkor természetesen nincsen semmi nehézség.
– Miben nincs nehézség? Beszéljen.
És Wočasek úr szolgálatára készen adja felvilágosítását.
– Hát a Sárika kisasszony, igaz, hiszen a neve után mindjárt
gondolhattam volna, hogy mélyen tisztelt nagysádnak a huga, vagy
legalább is a rokona – nem is tudom, hogyan nem jutott eszembe – tehát
röviden Sárika kisasszonyhoz tegnap volt először szerencsém, bemutatta
magát, hogy ő Dermák Sárika és biztos alkalmazása van a
zsibárus-utcában, meg is győződhetem róla és hogy akarok-e neki
részletfizetésre olyan szép cipőt eladni, amilyet a kirakatban látott.
Fix alkalmazásban van? gondoltam magamban, akkor nem adok cipőt.
Kérdeztem: hogyan lehettem olyan szerencsés, hogy hozzám fordul, holott
más üzletek is vannak itt a bazárban is, másutt is. Erre a Sárika
kisasszony azt mondta, hogy egy jó ismerősétől hallotta, hogy hitelbe
dolgozom. – Tévedni tetszett az ismerősének, mondottam, mert én hitelbe
dolgozom ugyan, de nem részletlefizetésre. Szabadna tudnom, ki a mélyen
tisztelt kisasszony jó ismerőse? És akkor a kisasszony azt mondta, hogy
a Kovács Selma. – Ah, a Kovács Selma? Az más. Ha a Kovács Selmának jó
ismerőse, akkor nem mondom, hogy nem foglalkozom a dologgal. Mindjárt
mértéket is vettem és azt mondtam, hogy majd holnap, tehát ma meg fogom
neki mondani, hogy elvállalom-e, mert én egyenes ember vagyok és nem
hitegetek senkit. Aztán mindjárt küldtem Kovács Selmához, aki igen jó,
megbízható vevőm, kaszirnő a nyugati pályaudvar-kávéházban, ott
tudakozódtam a kisasszony után és igen jó felvilágosítást kaptam.
Persze, ha tudtam volna, hogy mélyen tisztelt Éva kisasszony hugához van
szerencsém, nem is tudakozódtam volna.
– Wočasek úr, – szólt Éva – a dolog éppenséggel nincs rendjén. Ha jó
barátságban akar velem lenni, nem fog a hugomnak cipőt csinálni. Érti?
Megtiltom, nem akarom, ez a leány még gyerek, inkább megfojtom, semhogy
rossz útra engedjem térni.
Wočasek úr helyeslően bólongatott a fejével.
– Bölcs beszéd, kisasszony, nagyon bölcs beszéd és én ezért még jobban
tisztelem, mint eddig. Ha még gyerek, akkor vigyázni kell rá. Én is úgy
láttam, hogy tapasztalatlan gyerek, az öltözete nem olyan, amely
bizalmat gerjesztene, azért nem is mentem mindjárt bele az alkuba.
Kis vártatva azután, miközben gondolkodva himbálta fejét, hozzátette:
– No, de majd megnő.
Éva kelletlen mozdulatára pedig hozzátette:
– Ne tessék haragudni, kedves kisasszony, ezen a kis vargaszéken az
ember sok mindent tapasztal. A kis leány, ha egyszer el van csavarva a
feje, megy a maga útján, akár én csinálom a cipőjét, akár más, föl nem
tartóztatja bizony senki. Mert ilyen, kérem alássan, a szerelem, tessék
elhinni, nem bír vele az ember. Itt van például a szegény Domokos, azaz,
hogy nincs már itt. Kár, igazán kár, sok mindent tanulhattam volna tőle,
én, öreg ember létemre. Hanem az a Gizi nem ment ki a fejéből. Egy
darabig bírta, aztán csak rendetlenkedett, végül egészen elmaradt. Az
utcán kódorog az után a leány után. Össze is állt vele, egy hétig
békességesen együtt is éltek, aztán a Gizi ismét rossz fát tett a tűzre
és megszökött tőle. Majd megint összeálltak, megint szétmentek s így
megy ez majd véges végig, egyik se tehet róla, mert a vérében van. A
vér, kisasszony, a vér!
Évának nem volt kedve tovább folytatni az eszmecserét.
– Isten vele, Wočasek úr, még egyszer kérem, annak a gyermeknek ne
csináljon semmit, mert velem gyűlik meg a baja.
Elsietett. Mint a kiéhezett ember, aki végre terített asztalhoz jut, oly
mohón vetette magát Éva a fizetésre. Ahogy egy-egy számlát
kiegyenlített, egy-egy fejjel magasabbnak érezte magát. A Blum úr
boltjában már volt, a daliás segéd bókolt és rámeresztette szemét,
titkon intett is neki, de ő ügyet sem vetett rá. Fizetett és ment. Most
pedig Bernstocknénál is kiválthatja a bonját. Milyen más az, ha az
embernek pénze van! Hogyan szerezte? az most nem nyomja. Van, magasan
hordhatja a fejét, nem kunyorál, nem komédiázik, hanem fizet és
parancsol. És ezentúl így lesz mindig, vége a nyomorúságnak örökre.
Még az előszoba csöngettyűje is, melyet a nyíló ajtó riasztott föl,
máskép szólott most, mint néhány hónappal ezelőtt. Egy lompos
tanulóleány lebzselt a nagy teremben, ijedten menekült a műhelybe,
mihelyt Évát meglátta. Nyomban fölpattant újból az ajtó, a Bernstock úr
tolószéke élesen csikorgott s megjelent a különös pár. A beteg ember
szájában most is lógott a pipa, de feje kisebb volt, az orra megnyúlt s
a szeme kitágulva, tébolyodottan lobogott Évára. Az asszony már nem igen
bírt vele, majd kibukott a székből, annyira erőlködött Éva elé s mint a
gyerek, makacsul rikácsolta:
– A kezét, a kezét, hadd fogjam meg a kezét.
Éva ránézett az asszonyra, ez már egészen megtört és eltompult.
Iszonyodva nyújtott kezet a beteg embernek, aki megmarkolta,
össze-vissza szorítgatta s mikor az ajkához akarta vonni, Éva riadtan
visszahúzta. Most már Bernstockné is felocsudott és rárivalt a betegre:
– Ne nyalakodj, nyomorult, nem látod, hogy utál?
Bernstock magába roskadt. Szuszogva, vacogó foggal, mélyen a homloka
alól bámult a nőre, aki, mint minden más női jelenség, fölgalvanizálta,
izgatottá tette és nyomorult kínok között szította benne a beteg
szenvedélyt. Bernstockné valami újat talált ki, hirtelen a fal felé
fordította a széket és a beteg rikácsolva, vergődve és káromkodva
próbált visszafordulni, hasztalanul.
– Fizetni jöttem, Bernstockné, – mondja Éva kurtán.
– Mennyit?
– Az egészet.
Bernstockné egy darabig fásultan bámul maga elé, aztán némi
szelidséggel, halkan mondja:
– Nem muszáj, kisasszony, megelégszem egy részlettel is.
– Köszönöm, – felel Éva élesen – kérem csak az egész számlát.
– Ahogy tetszik.
És Bernstockné avatott kézzel fölüti az Éva kontóját és kiírja. Aztán az
asztal fiából kiveszi a Deméndynek szóló pár sort is és száraz, üzleti
kézmozdulattal mind a kettőt odanyújtja Évának.
– Tessék.
Éva egy pillantást vet a számlára, aztán szó nélkül leolvassa a
bankókat.
– Nincs szüksége valamire?
– De igen, majd körülnézek egy kicsit. Készül most valami érdekes?
– Ó, igen sok, a nyári saison ugyan elmult már, de azért sok munka van.
Jőjjön csak, megmutatom a Webstonné costumejét. Igazán meg fog önnek
tetszeni.
– Webstonné? A Kovácsevics Mariska? Hát visszajöttek már?
– Ó, már régen, igen boldogan élnek, nagyon sok ruhát rendel.
Ekkor újból megbomlott az előszoba csöngője és Bernstock úr, új női
látogatót sejtve, fülsiketítően kezdett rikácsolni:
– Fordítsd meg a széket, hallod? Fordítsd meg a széket. Azt akarja, hogy
örökre a falat bámuljam. Szegény, beteg ember vagyok én és megöl a
féltékenységével. Tüstént fordítsd meg a székemet.
Bernstockné, hogy a lármától és botránytól szabaduljon, egy rántással
megfordította a széket, közben öklével egyet ütött az ember vállára,
amire ez, mint a macska összegubbaszkodott s célját elérvén, nyomban
elcsöndesedett.
Ketten jöttek: Webston úr és felesége. Az öröm persze nagy volt a
viszontlátáson. Asszony láttára a beteg megint mozgolódni kezdett és
előre nyújtogatta reszkető karját:
– Csókolom a kezét, a kezét, a kezét, – rikácsolta emelkedő hangon.
– Itt van, – kiáltott vígan Webstonné és minden undor nélkül átengedte
neki a kezét, még a keztyűt is lehúzta róla. – Csókolja meg, ha ízlik,
Bernstock úr, maga igazi férfi, szereti az asszonyokat mindhalálig.
Webston úr nagyon megváltozott. A szeme egészen beesett, a szakálla
megnőtt, szinte elrongyolódott egész mivoltában. Évát meglátva, a szeme
fölvillant, aztán, míg felesége a beteggel incselkedett, odalépett
hozzá, megszorította kezét, hogy a leány beleszisszent, úgy súgta mély
fájdalommal:
– Mért nem volt hozzám őszinte, mért nem volt őszinte?
Éva hidegen vállat vont.
– Másképp cselekedett volna akkor? – szólt csipősen.
Webston úr lehorgasztotta fejét.
– Igaza van, hiszen most már mindent tudok és még sem cselekszem
másképp.
Szeme ráesett a betegre. Mint a kutya a maga kitömött mására, úgy nézte
Bernstockot, félelemmel, csodálkozással. Lábujjhegyen nehány lépést tett
feléje s mikor a beteg ember őrületes szenvedélye, lángja rálobogott
Mariskára, visszatántorodott: megértette a baját és ráismert a magáéra.
Hideg verejtékkel homlokán tántorgott az ablakhoz s ott ledűlt egy
székre. A tulajdon jövendőjét látta tolókocsiban.
– Éppen most beszéltem az ön costumejéről – ujságolta Bernstockné
Mariskának. – Persze egészen másképp csinálnám, csak a façonja volna
ugyanaz.
– Nem bánom, ha egészen úgy csinálja is. Tudod, Éva, csináltass
szakasztott olyan ruhát. Nem volna rossz, együtt mennénk sétálni s akkor
testvéreknek néznének. Hasonlítunk is egymáshoz.
– Az urak addig mulassanak magukban, – szólt még hátra az ajtóból – pá
Bernstock úr, ugy-e Bernstockné, nem lesz rám féltékeny? De úgy szeretem
a maga urát, még emlékszem rá a régi időkből. Pá, Alfréd, tanulhatsz is
valamit Bernstock úrtól.
Ezzel a hölgyek a műhelybe mentek s Webston magára maradt a nyomorékkal.
Az irtózat kíváncsiságával lépett hozzá közelébb.
– Régóta beteg?
– Ó, – nyögi ez – amióta megházasodtam. Ó, bár sohase házasodtam volna
meg. Egészséges voltam, mindig egészséges, mennyit bírtam el, de
mennyit! Aztán elvettem ezt az asszonyt, ó hogy az ördög vitte volna,
mielőtt a szemem elé került. Undok, csúf, féltékeny és kiszívta a
velőmet. Alig nehány hét és nézzen rám. Esztendők óta ülök ebben a
székben, az asszony kínoz és ver és várja a halálomat, hogy ne kelljen
többé féltékenykednie rám. Látja ott az arcképemet? Olyan voltam én.
Erős, iszonyúan erős. A leányok nem ártottak, dehogy is, csak ez az
asszony! Ne házasodjék meg soha, uram!
– Házas vagyok, – mondja Webston úr remegve.
– Igaz, igaz, a Mariska férje. Ó, az más – mondja Bernstock és a szeme
vad zavargásban föllobog. – A Mariska. Milyen szép, milyen különösen
szép. Ilyen feleség mellett gyönyörű lehet az élet. A Mariska mellett,
vagy akárki más mellett, csak az enyém… brr…
Bejött egy varróleány, hogy a kandallóról valamit bevigyen. Bernstock,
alig hogy meglátta, feléje nyújtotta mind a két karját.
– Elza, Elza, – rikácsolta – görcs van a nyakamban, itt hátul, fogjon
meg, fogjon meg.
A leány undorral és félelemmel huzódott tőle.
– Nem szabad, Bernstock úr, majd szólok a nagyságos asszonynak.
– Ne, annak ne, inkább tovább kínlódom. Ó, azok a leányok, – nyögte és a
szájáról folyt a hab – azok a leányok, megöl a közelségük.
Ekkor hirtelen előre nyúlt. A leány visszamenet nem volt elég óvatos. A
beteg megragadta a szoknyáját és csúfos, nagy kacagással közel vonta
magához.
– Eresszen el, Bernstock úr, – rémüldözött a szegény teremtés – mert
kiáltok.
– A nyakam, a nyakam, húzd ki a nyakamat, – dadogta ez magánkívül s
karja átfogta a leány derekát. Hirtelen el is eresztette és
visszaroskadt. Behunyt szemmel, lihegő szájjal aléltan feküdt így néhány
percig. Webston nem tudta tovább nézni, rémülten fordult az ablak felé
és homályosodó agygyal mondta magának:
– Ez lesz a végem, ez lesz a végem.
Bent a nők végeztek a próbával és válogatással.
– Maradj még, Éva, mielőtt a mamlaszhoz megyünk, hadd mondjam el, hogy
vagyok. Vagy nem is vagy kíváncsi rá?
– Dehogy nem, jól vagytok?
– Ahogy vesszük, – mondja Webstonné – jól is, rosszul is. Agyonszekiroz
a féltékenységével, de mégis csak kifogok rajta. Folyton mellettem van,
nem hisz egy szavamban sem. A mamlasz, mégsem kap rajta soha. Nagyobb
baj az, hogy nem akar többé az üzletében ülni, teljesen elhanyagolja,
hogy engem őrizzen. Így aztán nem tart már soká a dicsőség. Nem adok
neki egy esztendőt és elcsapják, tönkremegy.
– Mit csináltok akkor?
– _Mi_, kedvesem? – kacagott a nyurga hölgy – hogy _mi_ mit csinálunk,
azt bizony nem tudom, de hogy _én_ mit csinálok, az már bizonyos.
Otthagyom, egyszerűen otthagyom. Csak nem gondolod, hogy azért mentem
férjhez, hogy nyomorogjak? A férj is csak olyan férfi, mint más. Akinek
nincs pénze, annak nem kell asszony. Hát nem igaz?
– De kérlek, Mariska, mégis csak szeret s miattad megy tönkre.
– Hát tehetek én róla? Ne szeressen. Más is szeret, más is tönkre ment
már, hát miért törődjek többet ővele, mint mással? Amíg fiatal vagyok,
addig élem a világomat, ráérek azután megtérni és könyörületesnek lenni.
– Menjünk, – szól Éva kurtán.
– Te neked nem tetszik a beszédem, látom, mindig oly különös voltál. Hát
te hogy vagy? Jóban vagy ismét az államtitkárral, hallom?
– Igen, – mondja Éva és egy csepp röstelkedést sem érzett. Pedig azelőtt
büszkén és hallgatva siklott át az ilyen kérdéseken.
2.
Aznap csuda történt a Jani fiúval. Az iskolában valaki hátbavágta, ő
pofonnal felelt. Az egész osztály konsternálva volt. Ilyet a Jani fiútól
nem vártak. És amint kissé reszkető inakkal, de bátran villámló szemmel
a falnak vetette hátát és magasra emelt két öklével igazi gladiátor
engarde-ba vágta magát, várván a fiúknak együttes rohamát, az élhetetlen
fiú, akin a többi eddig a bosszúját töltötte, határozott népszerűségre
tett szert és támadás helyett lelkesült kiáltásban törtek ki:
– Éljen Dermák Jani, ez egyszer jól viselte magát.
A dolog az osztályfőnök elé is került, ez csóválta fejét és lehordta
Janit, hogy már ő is kezd verekedni? Jani lesütött szemmel, befelé
mosolyogva hallgatott. Ha kerékbe törik, azt se bánta volna. Oly édes
volt erősnek lenni, az erei majd megrepedtek, nem is vér, hanem tiszta
boldogság keringett benne. Először életében érezte a testét, hogy az is
valami és a lelkét is, hogy ő is valaki. És föltette magában, hogy
mindig ilyen lesz, férfi! Hiszen csak meg kell próbálni, nem is olyan
nehéz.
Mi lelte a Jani fiút? Előadás után összepakolta könyveit, hazament.
Lehajtott fővel, mint eddig, de nem alázatosan, nem bambán, nem
csüggedten, hanem édesen álmodozva, egyenes háttal. Ah, olyan szép a
világ, olyan édes az élet – a férfinak. Mert annak érezte magát. És
egyre egy nevet sugdosott magában: Irén, Irén, Irénke. És megrázkódott s
a szeme bátran fölvillant és körültekintett: Észreveszed-e, te világ,
hogy tegnap egy fiú járt itt, ma pedig férfi? Ez a szerelem hatalma.
Igaz, így sem hódított még soha férfi, mint a Jani fiú. Három hónapon
keresztül sejtelme sem volt róla, hogy tudnivágyó tanítványa, Bellágné,
egyre környékezi. A legvastagabb célzásokat sem értette el. Csak
járt-kelt sejtelmes lázban és félt a szép asszonytól.
Ez aztán megunta a dolgot. Merőn a szemébe nézett, aki remegve bámulta a
betűket, mintha sohase látta volna még őket és tétova hangon magyarázta:
– A _K_ betű sokkal szebb, ha egy vonással írják.
Bellágné ekkor fölkelt, átnyalábolta a fiút, szorosan magához ölelte és
rázúdította a csókok záporát.
– Szamár, szamár, – mondogatta – hát még mindig nem érted?
A fiú már értette. Előbb gyáván, később a fellobogó vér hatalmánál fogva
szenvedélyesebben viszonozta az asszony csókjait. De még a mámor
közepette is egyszerre csak megriadt és elmenekült, mint József
Putifárné előtt. Nem, ezt a csunyaságot nem szabad elkövetni, ez
házasságtörés volna.
Az asszony sírt és nevetett.
– Micsoda ostobaság! – szörnyűködött égnek emelt kézzel, aztán még
lihegve megszorította a kezét:
– Maga derék fiú, csak próbára akartam tenni. Ugy-e nem hitte, hogy
igazán meg akarnám csalni az uramat? De azért szeretem magát és maga is
szeret engem. Hogy is mondják? Ugy-e én vagyok a te első szerelmed?
Ki volt mondva a bűnös szó. És a Jani fiú egyszerre oly erősnek érezte
magát, mint aki legyőzte a hétfejű sárkányt. Egy asszony szerelmes belé.
Egy gyönyörű szép, gazdag asszony. Igen, a gazdagsága boldogította
különösen. A csókja ízéből csak a forróságot érezte meg, de pongyolája
finom batisztjának minden puhaságát, bűvösségét, az érintése minden
árnyalatát még érezte a tenyerén, a ruháján, az arcán, amelyet a szép
asszony keblére szorított. Rágondolt az édesanyja durva perkáljára, a
huga olcsó pokrócposztójára és nagyot sóhajtott. Milyen más is, ami
finom, gazdag!
Ez azonban csak a szegénységben felnövekedett fiúnak az esztétikai
gyönyörűsége volt. A tegnapi jelenet mélyebben a szívébe vágott. Hogy ez
az asszony kimondta előtte a bűnös szerelem szót, mostan rabja is. A
naiv embereket a szerelem kötelezi. E szó kimondása a serdülő fiú
szenvedélyét és ideális hajlamait egyszerre kiválasztotta és odakötötte
ahhoz az unatkozó asszonyhoz, aki szenvedélyes kuglóf-evő volt és most
régi cseléd-passzióinak akart élni, kikötvén egy úrfival. Petrarca nem
imádta úgy Lauráját, mint ez a vaksi fiú a volt szobaleányt. Egész
éjszaka a nevét rebesgette s napközben is óva, szeretettel ápolta
magában szűzi tiszta képét.
Azonban csodálatos, mihelyt a szülői ház közelébe ért, lelohadt minden
felbuzdulása. A férfiból ismét gyerek lett, még pedig remegő gyerek.
Félt az anyja szigorú szemétől, hogy bele talál látni a lelkébe és félt
különösen Évától. Mit szólna Éva, ha tudná, mi történt vele s mit hordoz
a szívében? Ó, nem merne többé előtte mutatkozni. Szégyelte magát s úgy
érezte, ha az édes anyja megtudná, hogy csókolódzott, elbujdosna a világ
végéig, hogy ne kerüljön többé a szeme elé.
Ebben a hangulatban mintegy menekülést keresve, huzódott Sárikához.
Sárikától nem félt, az még gyerek, nem tud semmit. Sárika nem olvas ki a
szeméből bűnös szerelmet. Sárika nem érzi ki a hangjából az érzelem
rezgését.
Ezért örömmel dobbant meg a szíve, amikor a kis leányt a kapu előtt
lebzselve találta. Sárika arcán minden vonás lógott, a szája lekonyult,
a vonásai petyhüdtek, a tokája felfuva. Mint a gyereké, amikor konok. A
szeme is lefelé nézett és homlokát csunyán összeráncolta. Amint Jani
bátyját meglátta, határozatlan mozdulatot tett a kapu felé, de aztán
csak állt mozdulatlanul és nézett maga elé.
– Gyere föl, Sárika – mondja jó szívvel Jani – mit állsz itt! Elkésel.
Sárika nem felel. A fiú nyugtalankodik.
– Valami baj van? – kérdi aggódva – mi lelt Sárika? Gyere föl, hiszen
beteg vagy!
– Nem megyek – fakad ki durván a leány – sohse megyek többé haza.
Jani megijedt.
– Mi történt, az istenért? Bántott a mama?
Sárika megint hallgat. Jani tehetetlenül áll előtte és néz a kapuba: már
be kellene rajta menni.
Egyszer aztán, félig háttal fordulva bátyjának, töredezve mondja:
– Ha Éva nincs otthon, akkor fölmegyek.
– Éva? Mi bajod Évával?
A kis leányt most szinte rázta a düh.
– Nem akarok többé együtt lenni vele, azzal a… azzal a… ronda Évával.
Soha, soha, inkább sohse jövök többé haza. Meg tudok én élni magamban
is.
Jani megszokta már, hogy a két leány veszekszik egymással. Halk sóhajjal
gondolt más fiúk családi életére, akik kezet csókolnak a mamájuknak és a
nővérüket is megölelik, megcsókolják. Egészen elcsüggedt és nem kutatva
többé a Sárika haragjának oka után, hirtelen hangon mondta:
– Megnézem, hogy otthon van-e, aztán majd lejövök és megmondom.
– Ints le a gangról, – szól mogorván a leány.
Jani fölmegy a lépcsőn, Sárika pedig a kapualj végébe húzódik, onnét
sandít föl a harmadik emeletre, nehogy valamikép észrevegyék.
Éva otthon volt. Most már otthon is szebben öltözködött, mint azelőtt.
Dermák mama vidámabb volt, mint valaha és hangja nem is vágott, mikor
szokása szerint rászólt Janira:
– Be későn jösz.
De nyomban visszakapta régi dühös színét, amikor hozzátette:
– Az a csavargó pedig még most sincs itt. Nem is hagyok neki ebédet.
Éva, aki a divánon olvasott, föltekintett és avatott kurtasággal azt
mondta:
– Valamivel jobban bánhatna vele anyám, egészen elvadítja a háztól.
– Én? – szól megjuhászkodva Dermákné – hiszen egy árva szóval sem
bántom.
Jani csodáló, hálás tekintetet vetett Évára. Milyen nemes szív! Sokkal
jobb, mint Sárika, aki sohasem fogta nénje pártját, hanem mindig örült,
mikor ez kikapott. És megörült, hogy jó hírt vihet a hugának, aki fél
Évától, de ha meghallja, mint nyilatkozott róla, menten meg fog
nyugodni.
Kapta is magát és kalap nélkül kiszaladt a gangra, mind a két kezével
intve Sárikának, hogy jőjjön fel. Szerencsétlenségére azonban Éva akkor
kihajolt, a nyitott ablakon, hogy lássa, hova megy az öccse, a kis leány
lent észrevette és Jani megdöbbenve látta, hogy Sárika ahelyett, hogy a
lépcsőházba fordulna, visszamerül a kapu aljába.
– Mit intesz? – kérdi Éva.
– Sárika fél tőled, – szól a fiú elképedve – nem mer feljönni, ha te itt
vagy, most pedig meglátott és úgylátszik elment.
– Szaladj utána, – kiáltott föl Éva – hozd vissza, ha nem akar jönni,
rendőrrel hozasd föl.
Jani ész nélkül rohant le a lépcsőn. Az utcán széjjelnézett: nem látta.
Találomra az Andrássy-út felé rohant, de nem tudott a nyomára jönni.
– Erre a gyerekre vigyázni kell, – mondja Éva mély felindulással, –
figyelmeztetem, anyám, hogy rossz útra téved, kaszirnőkkel barátkozik,
az utcán lebzsel és adósságokat csinál. Rajtakaptam ma, azért nem mer a
szemem elé kerülni.
Dermákné jajgatva emelte ég felé a két karját és kijelentette, hogy
kitekeri a nyakát ennek az istentelen leánynak.
– Nem úgy, anyám, hanem vigyázni kell rá. Mindennek a szobaúr az oka.
Haasnak föl kell mondani, ne bánja anyám, megfizetem én a szoba bérét.
Dermákné helyeslően bólintott a fejével. Már sokszor gondolt erre. Ha
nem szorult volna annyira arra a pár forintra, már régen kitette volna a
szűrét annak az éhenkórász technikusnak.