közel az ujságírók karzatához, ül egy szélsőbaloldali képviselővel és
azzal hevesen vitatkozik. A két férfiú egészen belemelegedett az ügybe
és kikelt magából. Végre is az államtitkár vállat von, az ellenzéki
honatya a kezével olyan mozdulatot tesz, amely azt mondja: hát akkor
legyen úgy, többet nem tehetek, s izgatottan elválnak. A baloldali úr
arca még piros és haragos, amikor lemegy a völgybe ott aztán, minden
átmenet nélkül a gukkerjéhez nyúl és a szomszédját figyelmeztetőleg
meglökve, figyelmesen néz a karzatra.
Deméndy a miniszter mögé ül és élénken beszélget vele. Éva is megdöbben,
föl se nézett a karzatra. Keserűség kél a szívében, de alig érlel meg
benne a gondolat, hogy Deméndy egészen megváltozott, valaki titkolózva
hajol le hozzá és egy cédulát csúsztat a kezébe. A szíve nagyot dobban,
figyelmesen tekint le a szónokra és csak néhány perc mulva bontja szét a
cédulát, melyen a jól ismert kúsza írásvonalak csak ennyit mondanak:
_Vártam és várom_.
Ezentúl Éva álomszerű fásultságban ül a helyén és a szemével követi
Deméndy minden mozdulatát. Ez a táskájából sorra kiszedi az aktákat és
ceruzájával jegyezget beléjük egyet-mást. Aki nézi, csak a szorgalmas,
ügyeinek élő tisztviselőt látja. Csupa politika, csupa közügyhöz való
érdeklődés az egész ember. Amellett látszik, hogy a szónokokat is
figyelemmel kiséri, mert közbe-közbe, hol tagadólag rázza a fejét, hol
meg szörnyűködve kacag. A rúd különben ő rá is jár, mert a honti
állapotokért közvetetlenül benne keresik a főbűnöst. Aki így látja azt a
szép, okos és buzgó embert, gondolná-e, hogy a karzaton ül egy szép
leány, akivel már most is gondolatban megcsalja a feleségét?
Nagy a melegség. Végig a sorokon suhognak a legyezők, szinte állandó
alaphangja az a lent folyó vitának. Az imént még egy tisztes ábrázatú
öreg úr dörgött lent és pártja zajos helyeslése között kijelentette,
hogy ha éppen obstrukciónak akarják tekinteni a vitát, hát tekintsék
annak, de akkor ez a kormány csak azt következtetheti belőle, hogy
megérett az obstrukcióra. Most ez az öreg úr még lihegve és kivörösödve
a karzatra nyitott és melegen üdvözöl egy fiatal szép úriasszonyt, aki a
kis fiával ült a második sorban. A fiatal kávésné volt: most már tudja,
kinek köszönheti a jegyeket s úgy látszik, azóta már sokszor, élt ezzel
a szívességgel, sőt többel is: a képviselő úr rendelkezésére bocsátja
kocsiját is, mikor haza megy, hogy az urát az ebéddel meg ne
várakoztassa.
Egy óra van, az elnök öt percnyi szünetre fölfüggeszti az ülést. A
képviselők az ajtók felé tódulnak, kisebb csoportjuk összeverődik a
középen és ott is élénken vitatkozik. Deméndy egy futó pillantást vet a
karzatra és szintén kisiet. Itt az ideje. Éva is fölkel és siet kifelé.
A keskeny folyosón végig a főlépcsőhöz, de ott nem megy le, hanem benyit
egy tágas terembe, valami kisebb bizottsági ülésterembe s gyorsan
beteszi maga után az ajtót. Egy perc nem telik bele s az ajtó már
megnyílt és belép rajta Deméndy.
Egy pillanatig fürkészve hallgatódzott a másik, zöldposztós ajtó felé,
aztán mohón Évához sietett, előre nyújtott két kezével megrázta az
Éváét, aztán szó nélkül hevesen a karjaiba zárta és fülébe csókolta e
szókat:
– Éva, kedves Éva, milyen jó, hogy ismét egymásra találtunk.
Éva a keze érintésétől megrázkódott, az előre elhatározott dac és
visszautasítás átvillant az agyán, aztán alázatosan a férfi vállára
hajtotta fejét és míg némán peregtek le könnyei, először érezte, hogy
eladott leány, akinek nincs önálló akarata.
Deméndy magához emelte a könnyes, szép arcot, melyen most valami
kimondhatatlan fájdalmas önmegadás tükröződött vissza és meghatottan
csókolta le könnyeit.
– Szegény Éva, – rebegte őszinte érzéssel – ugy-e nagy fájdalmat
okoztam?
Éva mosolyra erőltette magát és zsebkendőjével hirtelen letörölte
könnyeit.
– De ugy-e, szeretsz még? – kérdi Deméndy és mohón újból karjába kapja
és csókjaival elborítja arcát.
Ezzel a mult el volt intézve és Deméndy ismét az Éva régi szerelmesének
és urának érezte magát, úgy adta neki utasításait, önkéntelen parancsoló
modorban, mely lenyügözően hatott Évára.
– Még ma veled akarok lenni, – szólt és izgatottan mérte föl-alá a
termet. – Este nem lehet: rab vagyok, hanem délután, rögtön ebéd után,
és együtt maradunk az utolsó pillanatig, a klubba sem megyek föl –
ameddig csak lehet. Lássuk csak, hozzátok nem mehetek, biztosra akarok
menni. Te se menj haza ebédre, nem akarom, hogy késsél. Maradj a
városban és – és, igen, ez a leglalkalmasabb, eredj föl Courriernéhoz.
Igen, ott várj meg. Jó lesz?
– Jó lesz, – súgja Éva hangtalanul és nem mer a férfira nézni. Úgy
hallgatta, mint a cseléd, aki a gazdája utasításait fogadja.
– Most pedig, édes, isten veled, még egy darabig itt kell lennem, aztán
sietek szabadulni az ebédtől. Négy órára, igen, legkésőbben négy órára
ott leszek.
És még egyszer magához ölelte, mohón, éhesen és egy utolsó, vérforraló
csókot nyomván az ajkára, elsietett. Éva megtörülte arcát, nagyot
lélekzett és szintén elhagyta a tanácstermet.
Megváltozott a világ. Milyen más az: várni valakit és aztán élni vele,
mikor megérkezik. Az ember megcselekszi azt, amit akar, de a cselekedete
lelki mivoltát nem szabhatja meg. Hónapokon keresztül ezt a találkozást
a szerelemmel elegy boszú tervekép hánytorgatta magában, most se boszú,
se szerelem. Úgy érzi, mintha hosszú dologtalanság után állást kapott
volna. A pénzre gondol s ami vele jár. Semmi más. Dermák Éva, a Deméndy
Miklósnak éveken át szeretője, csak most vált lelkileg azzá, aminek
mások nézték: a pénz nyomorultjává.
Követi a parancsot. Nem megy haza ebédre. Harminc krajcárja van, ezzel
jóllakhatik Frommernál. Rekkenő hőség van, csak azok járnak az utcán,
akiknek dolguk van. A belvároson egyáltalán már erősen megérzik a nyár.
A déli sétálók sorai is megritkultak, ilyenkor két óra felé éppen csak a
boltos leányok sietnek vissza az üzletbe s egy-egy elkésett iskolásleány
vágtat a villamos állomás felé. Éva lassan, elgondolkodva fordul be a
Kossuth-utcába, gépiesen nézi magát a kirakatok üvegében, átvág a
koronaherceg-utcába és ott befordul a Harisbazárba.
Ott van a Frommer kávémérése, ahol déli időben huszonöt krajcáron négy
tál ételt kapni kenyérrel. Sajátságos fészek. Sötétes üvegajtó nyílik be
az egyik kicsi szobába, ahol szorongva állanak a kerek kis asztalok,
megrakodva az utcák szomorú női proletárjai-val. Gazdátlan bonne-ok,
facér gouvernante-ok, néhány kalandornő, ki szegényesen, ki gazdagon
felcicomázva, az egyik vígan kacag, a másik homlokán gond borong. Az
üvegajtón keresztül belátni a másik szobába: ott csupa férfi ül ebéd
utáni fekete kávénál és ujságot olvas, dominózik vagy kártyázik. A
belváros kisboltosai ütötték föl itt tanyájukat. A kis nyárspolgárság
szolidsága szomszédos itt a nagyvárosi női proletáriátus és kalandorság
feslettségével, fásultságával.
Régen volt itt Éva, egy kicsit idegennek érzi magát. Egy lompos, szép
leány szolgál föl és ellenséges alázattal kérdezi, hogy bort parancsol-e
vagy sört.
– Vizet – felel Éva nyersen és elpirul. Egy pohár sörre már nem telik a
pénzből.
Ketten ülnek még az asztalnál. Az egyik a húsnál tart, a másik már a
fogát piszkálja. Ahogy az idő éppen összehozta őket. Az egyik
tisztességben kopott alak, a másiknak ki van festve az arca, ragyogón
lakkos a cipője, de avult, fesledező a szoknyája. Évától mind a kettő
áhitatosan elhúzódik. Imponál nekik a ruhája és dehogy is gondolnák
róla, hogy csak harminc krajcár csörög a zsebében. A szomszédos
asztalnál, úgylátszik, törzsvendégek állandó társasága mulatozik. Sörös
üvegek is állanak ott, az egyik meg fagylaltozik is. Fiatal,
rövidszoknyás leányok, férfiakról beszélnek, orfeumokról és egyéb
ilyenekről. Olykor meghalkul a hangjuk s utána hiszterikus kacagásban
törnek ki.
Éva hamar végez. Az egyik szomszédja már előbb távozott, félszeg
hidegséggel biccentve fejével, a másik ott ültében elaludt. Évát is
álmossá teszi a látása, meg a melegség. Mögötte egy éltesebb hölgy ül,
bő, extravagans szabású sárga köpönyegben, amely, ha föllibben,
elárulja, hogy a hölgy csak alsószoknyában jár. Ez szivarra gyujt és a
kis helyiség menten megtelik köhögtető, karcoló füsttel. Éva fizet és
sietve távozik. A maradék öt krajcárt borravalónak hagyja ott, amiért a
felszolgáló leány ámuló meglepetéssel ezzel köszönti:
– Kezét csókolom.
Tehát Courrier-néhoz. Annyira nem a szerelem láza viszi oda, hogy azt
gondolja: ebben a nagy melegben majd egy kicsit szundikál.
Nem kell messzire mennie. A koronaherceg-utcában egy ütött-kopott
kétemeltes ház első emeleti erkélyén fakul a nagy firmatábla:
=DENTIST COURRIER FOGMŰTEREM.=
És alatta, ugyanazon a táblán kis betűkkel:
_Courrier-Faragó Mariska női kalapraktár._
Tehát két firmája is van a harmadik üzletnek. Hölgyek és urak föltünés
nélkül fordulnak be a kapuba: ha tetszik, a fogorvost keresik, ha
tetszik, a kalaposnőt. Avatatlan asszonyok, leányok jóhiszeműleg ülnek a
várószobában és nézik, hogy jönnek, mennek mások a kalaposszobába.
Jobbfelől a fogműteremben Courrier úr egy ideszakadt svájci ember
tárgyal az urakkal, balfelől Faragó Mariska ő nagysága a hölgyeket
szolgálja ki. A hely tehát igen alkalmas, mindenkinek kell kalap és
mindenkinek fájhat a foga.
Éva egészen bátran benyit az előszobába. A fogorvos rendel reggeli
kilenctől este hatig, megszakítás nélkül. De úgylátszik, ilyentájt nem
igen van dolga. Éva a várószobában találja, szivarozva és ujságot
olvasva. Amint Évát meglátja, felugrik, affektált francia elevenséggel
elébe táncol és mély meghajlással üdvözli.
– Mariska asszonyt keresem – mondja Éva, amire a fogművész értően
meghajol és egy marquis-mozdulattal föltárva a baloldali ajtót,
édeskésen bekiáltja:
– Ma chère! vendég jön.
Ebben a szobában üvegszekrényekben, asztalokon, székeken csupa női
kalap. De a belső falon végigvonul egy fakó szőnyeg. Ez most meglibben
és belép kifogástalan háziöltözetben egy csinos, fiatal barna asszony,
aki gyanakodva nézve végig a jövevényen, öntudatlan mozdulattal úgy
huzogatja a szőnyeget, hogy mögéje ne lehessen látni.
– Jó napot Mariska asszony – mondja Éva és ezzel eloszlatott minden
bizalmatlanságot. A Mariska asszony megszólítást csak a beavatottak
használják, ez a titkos jelszava a titkos üzletnek.
– Szolgálhatok? – kérdi egész nyájasan az asszony és fellibbenti a
függönyt. Nem takargatott az semmit, csak egy keskeny folyosót hasított
ki a szobából, amelyen észrevétlenül, a kalapüzlet kikerülésével
lehetett a belső szobába jutni.
Oda vezette Évát egy pazar, nehéz levegőjű szalonba, amelyben minden
csupa arckép. Arcképek a falon, a tükrök szegélyén, a
szalon-asztalkákon, a paravant-on, a kis aranyos kandallón. A kerek
nagyobbik asztalon pedig vastag, díszes foliansok, ugyancsak teli szép
leányok, asszonyok arcképeivel.
A két hölgy hamar megértette egymást, nem kellett a szót szaporítani.
Éva emlékeztette a multra és az érdemes asszonyság emlékezett is. És
nagyon örült, hogy most már gyakran lesz szerencséje. Egy kis tapéta
ajtót nyitott ki és bebocsátotta rajta Évát.
– Tessék.
Ablaktalan kis szoba volt. Egy csapásra kigyult a gyönge rózsás villamos
fény és Éva magára maradt a titkos szerelmi fészekben. Ez aztán igazi
fészek. Csupa bujaság, csupa puhaság. A falak véges-végig drága
szőnyegekkel beborítva, vastag neszfogók a padlón is. Széles kerevet,
széles függönyös ágy és az állott levegőnek olyan különös, zsongító
hatása van. Van női pipereasztal is, dúsan felszerelve mindennel.
Fürdőszoba is nyílik oda.
Éva fáradtan, kéjesen dűlt a kerevetre, behunyta a szemét és várt.
Vajjon meddig? Óra nincs a kis szobában, a percek a végtelenségig
füződnek egymásba s a nagy várakozásban elnyomja az álom, amelyből csak
akkor ébred föl, mikor a tapétaajtó ismét nesztelenül föllebben és a
férfi, kalapját, botját lecsapva, lihegve elébe rogy.
Hét óra felé Dermákné tüzet rak a konyhában és ráteszi az Éva ebédjét.
Hátha éhes lesz szegényke, hadd kapja meg ebédjét. Amikor Sárika
hazajön, valóságos ostrom alá fogja a konyhát, de Dermákné hősiesen
védelmezi idősebb leánya vacsoráját. Sárika könyörög, hogy csak egyszer
mártogathatná kenyerét a szószba, nem engedik. Ellenben a hátán püfög az
anyja ökle és hallja a szitkokat és elkeseredett erkölcspredikációkat.
Sárika végre elunja a dolgot, durcásan vállat von és azt mondja:
– Hát jól van, tudok én magamon segíteni.
Ezzel kisuhan az ajtón és vagy tíz perc mulva visszatér egy óriási darab
liptói turóval, melyet tüntető körülményességgel fogyasztgat. Dermákné
egy darabig nem hederít reá, de a kisleány minden áron szóvá akarja
tenni a sajtot. Mikor már alig egy falatja maradt belőle, ingerkedve
odaszól az anyjának:
– Adjak neked is?
Dermákné rettenetes nyugalommal szegzi rá a szemét, aztán megint csak
szó nélkül belöki leányát a szobába és rázárja a kulcsot. Ő meg kiáll a
gangra és nézi, nem jön-e már Éva?
Sárika kötekedik vele.
– Eressz ki, anyám, ne félj, most már jóllaktam, nem fogom megdézsmálni
a te drága leányod vacsoráját. Ni, hogy lesed a jöttét. Tegnap még
kenyeret se hagytál neki, mért vagy most egyszerre szerelmes belé?
Egy szónyi feleletet sem kap – milyen különös, hogy a zsörtölődésre
mindig hajló Dermákné most szó nélkül hagyja a süldő leány ingerkedését,
aki most már haragosan kifakad.
– De tudom én, miért lett Éva egyszerre olyan kedves. Ne félj, anyám, én
is tudom a módját, szeretsz te majd engemet is!
Ezzel kacagva elugrik az ablaktól, szerencsésen kikerülve a rámért
ökölcsapást és bent a szobában sipító hangon nagy vígan énekelni kezd.
A gangon mozgás kél. A szegény emberek sorjába ott ülnek, ki ingujjban,
ki mezítláb és hűsöl. Világosan látni a mozgás terjedését. Kezdődött az
első emeleten, végigszaladt rajta, aztán átcsapott a másodikra s onnan a
harmadikra. Az arcok ámulón, meglepetten bujnak össze, aztán
felirányozódnak a Dermákék lakása felé, majd feszülten a lépcsőházra. A
hullám megcsapta Dermáknét is, aki megrázkódott, elpirult s beszaladt a
konyhába. Éva kisasszony kétlovas hintón jött haza! Megállt a kapu előtt
s ő kiszállt belőle. Látták a tulajdon szemükkel, meg hogy két forintot
adott a kocsisnak. Ejha, két forint! Nem hiába, úri leány ez, akárki mit
mond.
S amint befordul a lépcsőházból a gangra, a szegény emberek
összeszorulnak, a falhoz lapulnak, hogy utat nyissanak neki és elfogult
tisztelettel köszöntik. Ő, rájuk se nézve, biccent a fejével és siet a
lakásba. Dermákné lázasan, gyöngéden siet elébe és kimondhatatlan lágy
hangon mondja:
– Megmelegítettem az ebédedet. Nem akarsz enni?
Éva tagadólag rázza a fejét és vetkőzni kezd. A szobában már majdnem
teljes a sötétség és Dermákné előzékenyen kérdi:
– Ne gyujtsak lámpát?
– Nem – mondja Éva kurtán – aludni akarok.
És Dermákné buzgó szolgálatkészséggel nekimegy az ágynak és gondos,
anyai kézzel megveti a leánya számára. Ez gyorsan vetkőzik s mielőtt az
ágyba bujna, elgondolkodva megáll egy percig, aztán belenyul a szoknyája
zsebébe és odanyújt valamit az édes anyjának.
– Fizesd ki a házbért.
Ezzel a fal felé fordul és magára erőszakolja az álmot. S míg a délután
jelenetei megelevenednek előtte, görcsösen összeszorul az ajka, meg az
ökle és azt kérdi magától: minek is él?
3.
Meghalni? Hátha még tudná, mit gondol, mit érez a másik. A nagy
feszültség után lelohadt, émelygő érzéssel, csüggedten, undorodva és
magát megvetve fekszik Deméndy a kocsiban s szeretné kitörölni életéből
ennek a mai délutánnak a nyomát. Nem érti többé az állapotját. Hogy
lehetett olyan dőre, olyan gyönge és aljas? Pfuj, titkon, dugva, mint az
álnok cseléd, lopott magának egy kis élvezetet. Hát mi az? Olyan derék,
becsületes ember volna, ha nem háborította volna ez az esztelen, piszkos
szerelmi láz. De most már nem háborítja, úgy érzi, örökre kigyógyult
belőle. Úgy is legyen, ez a viszony, ahogy bogozódott, épugy föl is
oldódott.
Holnaputánra beszélték meg a második találkozást. De ebből nem lesz
semmi. Erős elhatározása, hogy még ma megírja Évának a búcsúlevelet.
Megmagyarázza neki, hogy a világ megváltozott, csak most érzi igazán,
hogy a házasság hatalma alatt áll. Azelőtt csak a világ előtt bujkáltak,
jó ízlésből, most bujkálni kell a rajtakapatás miatt. Ez nem méltó
hozzájuk.
Annyira erősnek érezte magát ebben az elhatározásban, hogy türelmetlenül
vágyódott tinta és papiros után. És annyira átérezte az elhatározás
tisztító hatását, hogy türelmetlenül vágyódott a felesége látása után.
Szegény édes, mégis csak te vagy az igazi édes. Milyen más, milyen
tiszta az ő lángolása. Nem, ne tudja meg soha, hogy meg van csalva.
Aztán nem is szabad megkockáztatni egy második kalandot, mert sohasem
lehet tudni, mikor, mikép derül ki a titok és akkor a szegény édes
belehal. Játszani a feleség életével: ez nem járja.
Soha annyi igaz gyöngédséggel, szeretettel nem gondolt az ő kicsi
feleségére, mint most, egy félórával a házasságtörés után. Szinte röpült
föl a lépcsőn, végig a szobák során, berontott a fészekbe, ahol várta,
hogy az édes a szokott kedves komédiával, boldogan ámuló tekintettel
rábámuljon, egy kicsit begyeskedik, aztán boldogan rácsap, a karosszékbe
vonja és repül, repül vele a boldogság menyországán keresztül.
De megdöbbenve megáll a kis szoba küszöbén, a szíve nagyot dobban és
elképedve gondolja: csak nem tudja már? Az édes a nyitott ablak mellett
ül, szeme szelíd elgondolkodásban kitekint az alkonyati tájba s meg se
rezzen, mikor az ura jöttét hallja.
– Édes, – mondja ez megrettenve, – nem látod, ki van itt?
Az asszonyka meg se moccan, csak nehezebben jár a lélegzete, küzködik
magában.
– Édes! – kiált most az államtitkár és melléje lép, – mi bajod?
Deméndyné levonja magához az ura fejét és csendesen, nyájasan simogatja.
– Valami baj ért? – kérdi az nyugtalanul.
Az asszony tagadólag rázza a fejét.
– Vagy haragszol rám?
Újból csak a fejét rázza.
– Vagy búsulsz valami miatt?
Most már igent int. Deméndy nyugtalanul kapja a karjába, betelepszik a
karosszékbe, ölébe vonja feleségét és csókolgatja a kis arcot.
– Panaszkodj édes, mondd meg, min búsulsz, talán segíthetek.
– Nem, nem – súgja Deméndyné szelid szomorúsággal, – nem segíthet rajtam
senki.
– Olyan nagy a baj?
– A bűn, a bűn, – tör ki most a bánat az asszonykából, – mert a te
feleséged nagyot vétkezett ellened és nem érdemli többé meg, hogy
szeressed.
Deméndy egy pillanatra megretten. Csak nem? De hisz ez lehetetlen. Mégis
egy kis durvasággal sürgeti az asszonyt.
– Halljuk, halljuk, ha bűn is, meg kell mondanod.
Az asszony szorosan magához vonja ura fejét s mögéje rejti arcát.
– Igen, – mondja lelkendezve, – de előbb igérd meg, hogy meg fogsz verni
és meg fogsz bocsátani.
Deméndy föllélegzik. Most már tudja, hányadán van. Mosolyogva simogatja
az asszony leányos haját és biztatja:
– Csak tégy vallomást, kis bűnösöm, kegyelmes és szigorú bírád leszek.
– Hanem ezuttal komoly bűnöm van, – sopánkodik most már szintén neki
bátorodva Deméndyné, – és ha kigúnyolnál, akkor, akkor ez nagyon fájna
ám.
– Frissen, csak süsd ki. Mi a bűnöd?
– Rosszat gondoltam rólad, – vallja az asszony és könny lepi be az
arcát.
– Hogyan? Mit?
– Hát… úgy-e, de meg fogsz bocsátani?
– Meg, meg, csak hadd hallom már, mi rosszat gondoltál rólam.
– Hát, édes uram, tudod, itt volt a mama és beszélgettünk.
– Tehát innen fúj a szél, sejthettem volna.
– Igen, most már magam is látom, hogy mama igazságtalan irányodban. Azt
mondta, hogy a férfiaknak nem lehet hinni, egynek sem. Tudod, nem
akartalak téged emlegetni, mert téged nem lehet a többiekkel együtt
emlegetni, hát fölhoztam Zsilvölgyi grófot, aki annyira imádja a
feleségét. Mama akkor hangosan fölkacagott és azt mondta: Az? a
legordinárébb emberek egyike, még csak nem is szeretőt tart magának,
hanem az utcán szedi föl a leányokat.
Deméndyt elfutotta a méreg.
– A mamád is jobban tenné, ha nem neked fecsegne az ilyen dolgokról.
– Úgy-e? Én úgy megijedtem, de úgy megijedtem, édes uram, ettől a
beszédtől. Hogy is lehet ilyet mondani valakiről? De aztán még tovább
beszélt és rólad is…
– Hogy én is?
– Nem, azt nem merte mondani – kiált föl Deméndyné büszkén – hanem amit
rólad mondott, az még csufabb.
– Micsoda?
– Azt mondta, hogy én ostoba liba vagyok, mikor neked vakon hiszek és
hogy te nem jól nevelsz engem, ma is még abban a tudatlanságban tartasz,
mint kisleány koromban. Hogy a magam rangjabeli asszonynak érteni kell
az asszonyi dolgokhoz, mert a társaságban egyre mulatnak rajtam és ki is
nevetnek. Tudod, édes uram, ezt én nem bánom, pedig igaz, magam is
észreveszem, hogy lenézően állnak velem szóba, még a leányok is, de én
ennek örülök, mert legalább nem kell velök azokról a csunya dolgokról
beszélni. De mama éppen azt mondja, hogy ezeket a csunya dolgokat
ismerni kell és hogy te is jobban tennéd, ha felvilágosítanál, mert így
visszaélsz az én tudatlanságommal.
– Úgy, tehát anyád azt gondolja, hogy ő túlságosan erényesen nevelt s
most én rontsak rajtad. Aztán miféle tudatlanságban tartlak téged?
– Ez éppen a borzasztó, – hebegi a kis asszony – azt mondta, hogy te
adod előttem a szentet és ezzel nevetségessé teszel. Hogy elhiteted
velem – ó istenem, nem merem kimondani…
– De csak mondd, mondd ki, édes.
Küzködve, a legnagyobb megerőltetéssel bírja csak kinyögni:
– Hogy, hogy te… teneked is volt szeretőd.
Deméndy a fogát vicsorgatja. A mult? Ismeri a feleségét, az nem érti azt
a megkülönböztetést a mult és a jelen között. Ha tudnia kellene, hogy az
ura mást is szeretett, legénykorában is, csakúgy megcsalva érezné magát,
mintha most elkövetett hűtlenségről volna szó. És az anyjának egyéb
dolga sincs, mint hogy így felvilágosítsa a leányát? Ugyan mi célja van
vele?
– És te elhitted ezt?
Deméndyné lehorgasztja a fejét.
– Nem tudom, – rebegi – de a szívem úgy dobogott és fájt, mintha
elhittem volna.
– Nos kedvesem, rosszul tetted.
– Úgy-e, rosszul tettem? Én is azt gondoltam és azon búsultam, hogy az
én édes uramról, aki a legelső ember a világon, ha csak egy picikét is,
rosszat hittem.
– Ez hát a nagy bűnöd, édes? Nos, igérd meg, hogy máskor rá se hallgatsz
ilyen beszédre és akkor megint jóban vagyunk. Megigéred?
– Te olyan jó vagy – mondta boldogan Deméndyné és görcsösen hozzásimul –
igazán nem haragszol?
– Nem.
– Egy icike-picikét sem?
– Egy ici-picikét sem.
– Akkor repüljünk, – indítványozza most az asszony. Egy szempillantás
alatt átváltozott a régi gyerekké, akinek csak játékon jár az esze.
– Az édesanyádnak azonban meg fogom mondani, hogy ne ingerelje ellenem a
feleségemet – mondja keményen Deméndy, aki nem tudott oly könnyen
hangulatot változtatni.
– Ne, ne, – könyörög Deméndyné megrettenve – ne tűzz össze a mamával,
mert félek tőle.
– Ne félj, majd megvédlek én.
– Nem magam miatt félek, édes uram, hanem miattad. Mama olyan hatalmas.
Deméndy nevetett. Nagy szeretettel, igaz bensőséggel cirógatta
feleségét, hogy az csodás szemmel nézett rá.
– Mondd, édes uram, mért szeretsz ma jobban, mint máskor?
– Jobban? – ismétli Deméndy és megdöbben. – Honnan gondolod, hogy jobban
szeretlek?
– Érzem, – súgja a kicsi asszony és rejtelmes bútól elkapatva, görcsösen
kapaszkodik az urába. – Édes, édes, édes jó uram, szeresd mindig jobban
a te ügyetlen kis feleségedet.
Az államtitkár nem tudott felelni. A léleknek e nemes rejtekeit nem
ismerte és amellett a helyzete, oly istentelenül visszás volt, hogy
megundorodott tőle. Ez a gyönge asszonylélek megérzi a külső szín alatt
a szívverés nuanceait – még nem tudja, hogy alatta képmutatás rejtőzik,
de megérzi, mikor őszinte. S íme, ő most benső és őszinte, mert a
szeretőjétől jött. Szeresd, szeresd mindig jobban a feleségedet – az ő
szótárára fordítva ez azt jelenti: csald meg, csald meg mennél többször
a feleségedet.
Hogy fordulatot adjon a beszédnek, vidáman megringatta térdén az
asszonyt.
– Igaz is, édes, mikor megy a mama fürdőre? Tudod, én nem bánnám, ha
minél előbb tenné. Meg is fogom neki mondani, hogy igen meleg van itt
mostanában.
– Ne légy rossz, – feddi az asszonyka, de csak elnevette magát.
Csakugyan igaz az a sok-sok tréfa, amit az anyósokról mondanak?
– Hát nem látod? A te anyád úgy-e bár kiváló asszony, magam is úgy
látom, mégis nem lázítja-e ellenem a feleségemet?
– Igaz, igaz és a te feleséged olyan rossz volt, oly nagyon rossz. Mert
még nem mondtam el mindent.
– Akkor folytasd a vallomást.