a szeretőjével nemsokára találkozhatik, a felesége elé. Kömleyéknél már
eloszlott a társaság, mikor az államtitkár nejéért jött.
A kis asszony tartózkodva, elfogultan üdvözölte urát, aki gyöngéd
udvariassággal kezet csókolt neki és Kömley bárónénak. Néhány perc mulva
az utcán voltak már, ahol az asszonyka szorosan az urához simulva
rebegte:
– Édes uram, olyan rossz, ha nem vagy velem.
Amire az államtitkár éppoly édesen visszasúgja:
– Nekem is rossz, édes, de már vége van, most már együtt vagyunk és nem
háborgat senki.
A gyerekasszonynak fölcsillog a szeme, boldogan mondja:
– Megyünk a fészekbe.
Amire az ura elfordítja fejét és szintén boldog hangon ismétli:
– Igen, megyünk a fészekbe.
Mintha az a fészek neki is fészek volna.
NEGYEDIK FEJEZET. TALÁLKOZÁS.
1.
Egy idő óta Kant hazudik. Sajátságos egyáltalán nem beszél már a tiszta
ész kritikájáról és éppenséggel nem érthetetlen. A sorok ugyanazok, a
betűk nemkülönben. Az első három sor mindig mintha megóvná méltóságát,
de az után a betűk táncolni kezdenek. Nedves égető fekete szemek
villognak ki belőlük és egy hófehér, domború sáv egy női mellkasból. Ah!
A nyurga fiú megborzong és lopva néz körül a szobában: nem látják mások
is?
Tizenhét éves, csüggedt, tehetetlen álomvilágban kódorgó,
nyomorvilágában robotoló szegény fiú. Tegnap még az volt az ideálja,
hogy még egy leckét kapjon és aztán még egyet és akkor azt mondhassa
édesanyjának: édesanyám, ne dolgozzék többé a boltba. És ha úgy
beteljesednék minden, amint kívánná, azt mondaná Évának is: ne búsulj,
öcséd vagyok és apád leszek. Mire pedig végére ér Kantnak, addig férfi
is lesz belőle és örökre elkergeti családja feje felől a gondokat.
De néhány napja csak – ugyan mi is lelte? Bellágéknál történt. A szép,
tudni vágyó, szánalomra és tiszteletreméltó Bellágnét tanította úgy,
mint máskor írásra, olvasásra. Mutogatta neki a betűket, az meg utána
mázolta. Nem valami könnyen tanul, de okos, ó, sok természetes esze van.
És olyan jó hozzá. Kikérdezi magánviszonyai felől és megkínálja
uzsonnával. Egy idő óta minden lecke után uzsonnát is kap: kávét és
kuglófot. Bellágné szörnyen szereti a kávét és a kuglófot és minden
délután háromszor is uzsonnázik. Hát igaz, most teheti, azelőtt nem
tehette, bizonyosan azért is teszi. Nagy sor az a hirtelen gazdagságba
csöppenés, az ember egyhamar nem találja helyét és azt élvezi, amit
eddig nélkülözött. A szobaleányból lett gyárosné a kávét, meg a
kuglófot.
A tanulás buzgóságában Bellágné egészen szorosan melléje tologatta
székét, az is megesett sokszor, hogy a kezét megfogta, úgy segített neki
a betűket kikanyarítani. A Jani fiú inkább félő tiszteletet érzett
ilyenkor, hogy a háziasszony kezét érinti, semmi mást. Utóbb azonban
különös elfogultság vett rajta erőt. Bellágné most már a maga dolgairól
kezdett beszélni. Panaszkodott. Hogy mennyit kell szenvednie a
kisasszonyoktól, akik, amennyire csak tehetik, bosszantják. Az urát is
csak este látja, soha nem viszi sehova, mintha szégyelné. Ellenben a
leányok sokszor lefogják maguknak és viszik magukkal sétálni, meg
színházba is. Ő még nem volt az urával sehol. Hát élet ez? Azért, mert
szegény volt? Bellág maga is közönséges rongyos munkásember volt fiatal
korában s bizony a műveltsége sem sokkal különb az övénél. Nincs
senkije, semmije, úgy-e, ez szomorú állapot?
E panaszolkodás közben a boldogtalan menyecske tetemes mennyiségű
kuglófot fogyasztott, de Jani sajnálta és néma részvéttel hallgatta. S
mikor egészen fekete lett benne a szomorúság, a bús asszony egyszerre
csak mosolyogva, pajkosan teszi kezét a vállára és vidáman mondja:
– No de azért ne haragudjunk, a jó Isten minden baj számára teremtett
orvosságot.
Valami különös beszédje volt az asszony szemének, amit Jani nem értett
meg, de magában megreszketett tőle. Egyszer a térde véletlenül odaért a
Bellágné térdéhez, nyomban visszahúzta, de az asszony közelebb húzódott
hozzá és szorosan hozzátapasztotta térdét Janiéhoz. Forró pirosság
öntötte el a fiú arcát, az asszony meg tágranyílt, erős szemmel nézte.
A döntő baj azonban most néhány napja következett be.
– Nagyon meleg van – mondta Bellágné és a nyakán megnyitotta a ruháját –
nézze csak, hogy izzadok.
Dehogy izzadt. De Jani kénytelen volt odanézni, a telt erős nyak alatt
ékalakban egy asszonyi mellnek vakítóan fehér részletét látta. Az első
női meztelenség. A fiú egész valója háborgásba jött. Szenvedett,
kiáltani szeretett volna, de lesütötte szemét és vergődő lélekkel
mutogatta tovább a betűket. Bellágné meg nézte, nézte, majd egyszerre
minden látható ok nélkül hangosan ráütött a fiú kezére.
Azóta a Jani fiú meg volt babonázva. Zsongó, sajgó érzés töltötte el
állandóan a szívét. Mindig csak az a fehér mellkas lebegett a szeme
előtt és lélegzete elfulladt. Iskolában nem tudott figyelni az
előadásra, mindig Bellágné mellett ült és nézte nyitott ruháját. Ha
fölszólították, összerezzent, elpirult, hebegett, dadogott és nem
értette, mit beszélnek hozzá. Otthon csak azért ült most Kantja mellé,
hogy zavartalanul átengedhesse magát álomképeinek, mert kedves, drága és
kéjes volt neki a fájdalmas ábrándozás. Alig várta, hogy ismét hozzá
mehessen, de amikor itt volt az ideje, szívdobogva, remegve sóhajtotta:
bárcsak ne kellene hozzá menni soha!
– Bellágné, Bellágné – szólongatta egyre magában. A német könyv fekete
sorai közül tágranyílva, erősen, parancsolva meredt rá a ragyogó
asszonyi szem: vajjon mit parancsol neki? Az asztal mellett ül Dermákné
és hímez. Száraz, barázdás arca kemény, rideg és szomorú. Házbérgondok
gyötrik. Az ajtón keresztül néha egy-egy hangos kacagás hangzik be:
Sárika mulat Haas úrral, aki igen tréfás ember és vacsorára hívja
Sárikát. Éva pedig még nincs otthon, holott már nyolc óra van. Nyár van,
az ablakok nyitva vannak. Ezzel argumentált a mama Éva ellenében, mikor
ez kikelt az ellen, hogy Sárika a szobaúrral egyedül van. Nyitva van az
ablak, annyi, mintha a nyilt udvaron volnának együtt.
Miért ne legyenek egyedül együtt? A szerelemről a fiú sokat hallott már,
a léhaságokról is. De ezeket csak másokkal való vonatkozásban tudta
elképzelni. Hogy a huga vagy a nénje ilyesmire vetemedhetnének,
képtelenség. Bellágnéra sem tudott ily módon gondolni, egészen
megfoghatatlan volt előtte, hogy ez az asszony is kapcsolatba volna
hozható azokkal az ocsmányságokkal, miket a fiúk beszélnek. Mégis, mikor
Sárika kacagását hallotta, összerezzent és arra fülelt. Dermákné
egykedvűen folytatta munkáját, az ő lelkét egy kisértet árnya borította
be: a házbér, amely nincsen kifizetve.
Egy alak suhan el az ablak mellett, magas, hajlékony, gyors és dacos.
Éva hazajött. A fiú szíve megdobban, maga sem tudja miért. Át kell adnia
a Deméndy üzenetét. Úgy érzi, hogy Éva megörül majd neki, mégis fél,
hogy megharagszik. Tán titokban súgja meg, hogy a mama ne hallja? Még
töprenkedik rajta, mikor Éva benyit a szobába és köszönés helyett azt
mondja:
– Az a tacskó megint odaát van?
– Semmi közöd hozzá, – mondja tompán, munkájából föl se tekintve
Dermákné.
Miből fizesse meg a házbért?
– Az a gyerek utóbbi időben sokat költ, – folytatta Éva, gépiesen a
könyvszekrény párkányára nézve, melyen nem volt kenyér – egy hónapban új
szoknyát vett, meg ezüst karperecet. Nem kérdezte anyám, honnan vette a
pénzt?
– Hát te megmondtad, honnan vettél három pár cipőre, meg egy drága új
ruhára pénzt? – harsog most föl Dermákné. – Maholnap a háziúr kidob a
lakásból, te pedig cifrálkodol és még a testvéredet gyanusítod?
– Ne beszéljünk rólam, – felesel Éva tovább, egészen nyugodtan
öltözködve át. A Jani fiú látja meztelen karjait és nyitott mellét s
hirtelen beletemetkezik a könyvébe. Ezelőtt sohase gondolt arra, hogy ne
nézzen nénjére, mikor öltözködik. – Arról az ostoba kölyökről van szó.
Ha nem tudja, majd megtudom én, hogy honnan szerezte ezeket a dolgokat.
– Hát borravalókat kapott, mert sokat liferálnak és a kuncsaftok
szeretik és adnak neki borravalót, – mondja most csöndesen Dermákné.
Elejét akarta venni, hogy Éva csakugyan kiderítsen valamit.
– És anyám elhiszi ezt? – kérdi Éva élesen – majd a maga lelkén szárad
ez a szégyen.
– Csak ráadás lesz, – véli csipősen Dermákné – nem a tisztességedre
szorulunk, inkább azon gondolkodnál, mikép fizessük ki a házbért. Holnap
megint jön a házmester és akkor a jó Isten tudja, mi lesz velünk.
Éva egyet ránt a vállán és nem szól semmit.
– Ha csak egy csöpp tisztességet éreznél a családod iránt, elmennél
hozzá.
– Kihez?
– A háziúrhoz, – mondja tétova hangon Dermákné és nem mer a leányára
nézni. – Megmondanád neki te, hogy ne zaklasson bennünket.
– Úgy, – nyújtja a szót Éva, – aztán miért én, miért nem megy hozzá
anyám?
Dermákné reszket dühében. Szeme rávillog a leányra, de csak türtőzteti
magát és csöndesen mondja:
– Rád inkább hallgatna.
Éva halkan, vérlázítóan kacag magában.
– Értem anyám, értem, – mondja és egyre kacag magában – legyek kedves és
szeretetreméltó úgy-e? A háziúr fiatal ember, hátha feleségül vesz?
Úgy-e, csak erre gondol anyám, vagy, hogy egy fiatal hölgy kérését a
fiatal ember egész önzetlenül teljesítené. Jó volna, de ebből nem
eszünk.
Dermákné látja, hogy minden hiába és ismét pattogni kezd. Hogy neki
úgyis mindegy, egy szép reggel elmegy és hírét se fogják többé hallani,
akkor aztán forduljanak föl valamennyien.
Jani egykor nagyot gondol, de csak erőltetnie kell magát, míg kinyögi:
– Ne búsulj, mama, majd, majd próbálok én valamit.
– Te? – mondja kicsinylően Dermákné.
Ettől aztán inába szállt a fiúnak a bátorsága. Csakugyan, ő? Kicsoda ő?
Arra gondolt, hogy Bellágné, aki olyan jó és érdeklődik a viszonyai
iránt, ha megtudja, milyen bajban vannak, ad neki kölcsön a házbér
fizetésére. Az első kétkedő hang azonban elvette bátorságát, hitét is
abban, hogy ő tudna valamit végbevinni.
Dermákné pedig folytatta kifakadásait. Az Éva jöttét hallván, lassan
besompolygott Sárika is, arca pirosan, halványan foltos volt és
tenyerével lopva törölgette is. Megállt az ajtó mellett az ablaknál, úgy
hallgatta nagy gyönyörűséggel a mama veszekedését Évával.
– Igen, – mondta Dermákné mély, szinte gyűlölködő keserűséggel – amikor
szegény anyádról van szó, adod a finnyást. A házbérért nem akarod magad
megalázni, de honnan vetted a cipőket? Miből fizetted a ruhádat? Adjuk
az erkölcsöset, mikor irígyled szegény testvéredtől azt a rongyot. Hát
az utcára vessenek bennünket, meztelenül járjunk? Éhen haljunk? Akkor
volna neked csak ünneped.
Éva már a szokott taktikájához nyúlt. Dúdolva leült az asztalhoz és
belefogott a regényolvasásba. Dermákné tovább ontotta a ráfogásokat és
szitkokat leányára, szegény Jani befogta mind a két fülét s belevájta
magát a betűkbe. Sárika lassan, lopva odasomfordált az asztalhoz és
könyökére terpeszkedve, úgy hallgatta nagy kéjjel az édes anyját.
Ez közben szünetet tartott, de elméjében új fordulatok után vadászott.
Az ilyen szünetet felhasználta Jani, úgy gondolta, hogy ezzel eltereli a
beszélgetést, nekidurálta magát egy párszor, végre süket hangon mégis
csak kibökkentette:
– Te, Éva!
– Mi az? – mordul rá nénje, föl se tekintve könyvéből.
– A városban találkoztam a méltóságos úrral, megállított, megszólított.
Éva is, édes anyja is felüti a fejét.
– Nos aztán? – kérdi Éva és közömbösségre kényszeríti a hangját.
– És még mert téged megszólítani az a – gazember! – fakad ki Dermákné.
– Azt mondta, – folytatta akadozva Jani – hogy a régi barátsággal gondol
reád, azt mondta, hogy így mondjam meg neked és hogy meg is látogatott
volna, ha a mama nem haragudnék reá.
Jani, a mondókájának a végére érve, ismét a könyv fölé hajolt, azt
hitte, most csapnak majd össze feje fölött a hullámok. De vihar nem tört
ki, ám az az érthetetlen csönd, amibe szavai után merültek, még jobban
megijesztette. Éva letette a könyvet és mereven bámult öcscsére. Ha
egyedül volnának, ezer kérdéssel faggatná. Így csak nézett reá,
megkövesülve.
Dermákné pedig épp úgy meredt Évára. Mit érzett, mit gondolt, én bizony
nem tudnám megmondani. Mondhatom-e, hogy mivel a Jani ujságát menten
belekapcsolta a házbérproblémába, becstelen, haszonleső a gondolkodása?
Pedig az volt az első gondolata, az utolsó is. Hogyan, miképen – nem
tudom, az anya is csak úgy elértette ennek az üzenetnek az igazi
értelmét, mint Éva és rögtön a házbérre gondolt. Nincs többé házbérgond.
Perceken át tartott ez a kínos csend, csak Janinak üres és baljóslatú.
De ez a néma sora a perceknek megváltoztatta egyszeribe a
Dermák-családban az erő- és érzelmi viszonyokat. A kis Sárika elunta
magát s valahogyan krákogni kezdett, Dermákné erre fölriadt merengéséből
és feléje ütött a kezével. Éppen tarkón érte az ütés és Sárika
meglepetten, rémüldözve ugrott fel a helyéről.
– Itt vagy? – kiáltott rá legrikácsolóbb hangján az édes anyja. – Hogy
mertél egyáltalán bejönni? S ebben a szoknyában? Miért nem vetetted le?
Nem meg van-e neked tiltva, hogy a szobaúrhoz bemenj? Ha ez mégegyszer
előfordul, összetöröm a csontjaidat és kilöklek, hogy sohase szeded
össze magadat. Szégyen és gyalázat, az ilyen nyomorék kölyök leány már a
legények után jár. Csitt, egy szót se, régóta nem tetszik már a
viselkedésed. Vigyázz magadra, hogy valami gonoszságon ne érjelek. Vagy
mondd csak, honnan vetted ezt a karperecet?
Sárika egészen el volt képedve. Nem érti, hát fölfordult a világ? Mért
jár most ő rá a rúd? Az előzményekben bízva, szemtelen hangon iparkodott
megtartani pozicióját:
– Hát a mamából is beszél már az Éva irígysége? Összespóroltam, már
sokszor mondtam.
– Hazudni mersz? Nekem akarod mondani, hogy te spóroltál? Ugyan miből?
Aztán itthon nincs kenyér és te ezüst karperecekre spórolsz? Add ide
rögtön.
– Az enyém, – dacoskodik Sárika.
– Tüstént ide adod! – rivall most rá Dermákné és fölkel, megfogja a
kisleányt a könyökénél és isteniesen megrázva, letépi róla a karperecet.
– Így ni, majd adok én neked karpereceket vásárolni. Aztán vigyázz
magadra, ha csak egy szóval elárulod, hogy rossz úton jársz, kidoblak,
mint a kutyát!
Ezeket pedig mondván, Dermákné mintegy elismerést keresve néz Évára. Ez
nekipirulva, lesütött szemmel úgy tesz, mintha ügyet sem vetne a
csetepatéra. Érti az édes anyját és tudja, hogy a Deméndy üzenete már is
megszerezte neki régi pozicióját a családban. Nem tudott neki örülni.
Fölkel és az ajtó felé tartott.
– Hova mégy? – kérdi tőle Dermákné lágy, gyöngéd hangon. Éva fölütötte
fejét, úgy nézett az anyjára. Leküzdötte magában a keserűséget és
iparkodott nyugodtan felelni:
– Meleg van, kimegyek a gangra.
Onnan azután, az ablakon keresztül szólt az öccsére:
– Jani, hozz ki egy széket.
Jani mindenkor engedelmeskedett neki, most azonban bizonyos mohósággal.
Az együgyű fiú is megérezte, hogy nem a széket kívánja Éva, hanem a vele
való beszélgetést.
– Hol találkoztatok? – kérdi Éva a székre ülve és a rácshoz dől.
– A Dorottya-utcában, – felel Jani zavartan, attól félt, hogy a nénje
kérdezi: mit kerestél a Dorottya-utcában, erre pedig nem tudott volna
felelni. Amióta Bellágnénak olyan melege volt, a szegény fiú nem vágtat
egyenesen haza, hanem ellenállhatatlan kószáló vágytól gyötörve, nagy
kerülőkben bolyongja be a legnépesebb utcákat, jobbra-balra nézegetve:
valami isten csodájánál fogva nem találkozik-e szemben Bellágnéval?
Éva azonban nem kíváncsi erre. Azt akarja, hogy apróra mondjon el neki
mindent. Ő köszönt-e előre az államtitkárnak? Nem? Mit gondol, igazán
szívesen beszélgetett-e vele, vagy csak úgy, udvariasságból? És úgy
mondta-e: a régi barátsággal? És azt mondta-e, hogy szószerint mondja
ezt neki?
Nagyot sóhajtott, mikor töviről-hegyire kikérdezte a fiút. Igen, tehát
beteljesedett. Deméndy találkozni akar vele, keresi is. A
Dorottya-utcában volt, még pedig a Gizella-tér felől jövet. Tehát nem a
klubban volt, hanem a Koronaherceg-utcában. Arra jár, hogy vele
találkozzék. Most már mindent tud és aszerint fog cselekedni.
A Jani fiú mellette áll és szintén elgondolkodva néz a rácson keresztül.
Együgyű, becsületes lelke érzi, hogy nénje most arra a szép, nagy
emberre gondol és találgatásában tisztelettel visszahőköl e gondolatok
boncolgatásától. Valami nagy, tiszta tragédiát sejt, egy nagy úr szeret
egy szegény leányt, le kell mondaniok egymásról és csak a távolban dobog
egymás felé a két szív. Szegény Éva és szegény méltóságos úr!
S amint ennek a képzetnek átengedi magát, egyszerre csak ismét szemben
látja magát a méltóságos úrral, aztán a Koronaherceg-utcában, ahol
minden asszonyban Bellágnét sejtette és egyszerre csak ismét rabja az
igézetnek: a kis udvari szobában ül a kis asztal mellett, mellette a
gyönyörű asszony, amint ránéz, különös, nedvesforró tekintettel és látja
fehér mellét és érzi a térde érintését… A szegény fiú behúnyja szemét és
kéjes borzongással hajol a rács fölé: Jó volna leugorni innen és
elterülni és meghalni, a föld alá kerülni és sohasem látni többé azt a
fehér mellet, azokat az igéző, rejtelmes pillantásokat!
Az ablakon keresztül pedig kiszól egy sohse hallott, gyöngéd, szerető
hang:
– Nem fogsz meghülni, Éva?
2.
Éva maga is csodálkozott, hogy mennyire hidegen hagyja kínos
reménységének beteljesedése. Sem öröm, sem boldogság, sem szerelem, sem
izgatottság. A tisztviselő sem megy közömbösebb lélekkel a hivatalba,
mint ő indult a biztos találkozás elé. Mindössze még gondosabban, még
válogatottabban öltözködött, mint máskor. És ami eddig nem történt soha,
az édes anyja segített neki és megigazította hátul a szoknyája ráncait.
Az éjszaka eléggé alaposan átgondolta a mai nap programmját. Hideg és
csábító lesz, ez volt eltökélt szándéka. Nem adja magát oda az első hívó
szóra, ó, ennyire olcsón nem adja magát. Hadd könyörögjön, hadd alázza
meg magát, mielőtt vesztébe rohan. Mert ezt a gondolatot most is tartja,
Deméndyt tönkre akarja tenni, legalább a családi boldogságában.
Bizonyítékot szerez és ezt szemébe vágja annak a csöpp asszonynak, akire
gyűlölet nélkül nem tud gondolni.
A tegnapi ujságot már látta, abból tudja, hogy a Házban ma is érdekes
ülés lesz. Deméndy bizonyosan ott lesz, mert még mindig a belügyi
tárcánál tartanak. Sőt lehet, hogy beszélni is fog, mert nagyon rájár a
rúd a megyei gazdálkodásra és egyre előhozakodnak szabálytalanságokkal,
erőszakoskodással, sikkasztással és zsarolással. Csak el ne jönne a
felesége is! Azaz bárcsak jönne! Nem volna rossz, ha a szeme láttára
csábítaná el az urát. Ez volna az igazi megoldás. Bonyodalom és
katasztrófa egyszerre.
Végigment az Andrássy-úton, azt gondolta, hogy a Károly-körúton
keresztül egyenesen az országházba megy. De nem tudott akaratának
engedni. Ösztöne bevitte a fürdő-utcába, az Erzsébet-téren keresztül a
koronaherceg-utca felé. Pedig igazán nem akart oda menni. Szép, nyári
nap volt, az Erzsébet-téren néhány szegény tüdővészes ember ült a
padokon, egy-két dologtalan leány, állás nélküli bonne, vagy boltos
leány, ezek orvul, irigykedve néztek a pompázó, előkelő úrileányra, aki
egyenletesen, meggondolt léptekkel, rájok sem nézve, halad a téren
keresztül. Messziről egy ifju ember törtetett utána, amolyan kezdő
aszfaltbetyár, akit a feltünő szép alak vállalkozásra biztatott, de
mihelyt utolérte és pillantása az Éváéval találkozott, nyomban
megjuhászkodott és oldalt kitért.
Már ott volt az utcában, mely második otthona, mikor arra eszmélt, hogy
kár volt ide jönni. Ismerősök megállíthatják s amúgy is késő van, a
képviselőházban mostanában sokan látogatják a karzatot, hátha jegyet se
kap? A zsibárus-utca sarkán csakugyan látott egy ismerős arcot, de ez
nyomban befordult az utcába, mihelyt őt meglátta. Domokos volt, a
Wočasek legénye. Ugyan, ilyentájt, tizenegy órakor mit csinál ez az
utcán, hiszen dolga van? Némi feleletet egy éktelenül nagy piros
szalmakalaptól és kiáltóan sárga blousetól kapott: Mészáros Gizi
kisasszony jött ki a főposta-épületből, a kezében levelet tartott. Tehát
apróhirdetés? gondolja Éva és megvetően bigyeszti le ajkát. Egész sereg
leány mulat azzal, hogy az apróhirdetések útján bogozgat
összeköttetéseket, irat magának poste-restante, felel is ugyanilyen
módon és a távolból bizonyos nimbuszt szerez előbb magának, mielőtt a
valóságban boldogítja a szerencsétlen gavallért. A főposta
poste-restante rekesze csupa ilyen viszonyokat közvetít, melyek illuziót
adnak a férfiaknak azzal, hogy «tisztességes» leányt hódítanak.
Szerencséje volt, nem állította meg senki. Hogy egyik utca-sarokról a
másikig egyre követte valaki, azt már föl se vette. Áthaladt a
Ferenciek-terén, az egyetem-utcába, onnan tért ki a muzeum-körútra.
Furcsa, ez a Gizi meg van-e duplázva? Megint csak maga előtt látta, alig
tíz lépésnyire, a zsebéből kilátszott még a beléje gyűrt levél csücske,
úgy sietett lelkendezve a kocsiúton keresztül, mintha valaki kergetné.
De inkább ő kergetett valakit: Domokos épp most fordult be a technika
udvarára és Gizi némi habozás után letett róla, hogy oda is kövesse.
Éva még észrevette, hogy a legény egy falkiszögelés mögé lapulva
visszatekint s mikor látta, hogy üldözője nem követi többé,
lélekszakadva rohant vissza az utcára és szemét mindenfelé jártatva,
kereste, akitől futott. Éva már befordult a Sándor-utcába s mintha a
szíve most valamivel lázasabban dobogott volna.
A középső kapu előtt a rendőrtisztviselőn, néhány kopottruhás fiatal
emberen kívül két elegáns fiatal leány lézengett, a Bellág-leányok.
Csüggedten álltak a fal mellett és meredtek maguk elé. A céltalanság
lerítt róluk és szendeségükben, finom egyszerűségükben valóban szomorú
látvány voltak. Éva is megsajnálta őket s szerette volna megkérdezni
tőlük, mi bajuk, de csakhamar magától megtudta. Nem kaptak jegyet s most
nem tudnak mit csinálni a délelőttjükkel.
Éva azonban kapott. Megfoghatatlan, de kivételes esetekben mindig
előkerül még egy hely valahonnan, csak embere válogatja. Az is inkább
psichologus, mint öntudatos tény, hogy míg a kapus könyörtelenül utasít
vissza akárhány úrinőt, aki a főkapun át akarna a házba jutni, addig az
Évák meg a Gizik mindig akadálytalanul suhanhatnak be a tilos bejáráson.
A két Bellág leány félő irigykedéssel nézett a büszke leány után, aki
oly biztonsággal haladt föl a lépcsőn, hogy a kapus, mire észretért azon
vette magát, észre, hogy szalutált, holott azt akarta mondani: erre
nincs bejárás.
A kis karzati ajtó föllebbentésével Éva általános moraj, kiáltozás és
kavargás közepette megy a helyére. Odalent élvezik a felháborodást. A
miniszter kissé sápadtan, de jeges nyugalommal áll a helyén és míg a
felháborodással megbirkózik az elnöki csengő, nyugodtan cukrot szopogat.
A karzatnak ma meglehetősen idegen képe van, egy honti küldöttség
terpeszkedik egy egész soron végig, éppen a honti állapotok okozták a
kavarodást, azonfelül a középső karzaton egy nagy idegen társaság lesi
az izgalmakat: egy fiatal képviselő rokonsága és baráti köre, akik
meghallgatják a szűzbeszédet, mely ezután következik.
Éva gépiesen integet jobbra-balra, néhány ismerős mégis csak akadt, sőt
gyakorlott szemével egy egész csomó jövendő ösmerőst is felfedezett.
Fiatal, többé-kevésbbé jól öltözött leányok, akik kottát vagy könyvet
tartogatnak az ölükben: minden esztendőben ilyenkor nyílnak ezek a friss
karzati virágok, akkor, mikor a szinésziskolákban befejeződnek a
vizsgálatok. Rendesen a postán kapnak két karzati jegyet: a jó isten
tudja, kinek jutott eszébe, hogy ezzel kedveskedjen nekik, de nemsokára
megtudják ők maguk is.
A belügyminiszter végre szóhoz jut és valamit mond, amire a jobboldal
hangos kacagásra fakad. A hontiak megdöbbenve néznek össze, aztán ők is
kacagnak. A baloldal lármázna, de ott is kacagnak, úgy, mintha gúnyos
kacagás volna. Denique, a miniszter megnyeri a csatát, mint annyiszor
máskor, mikor a legmegdöbbentőbb adatok hatását megerőtleníti egy találó
elmésséggel.